-
1. ábra
|1|
-
2. ábra
|2|
-
3. ábra
|3|
-
4. ábra
|4|
-
5. ábra
|5|
-
6. ábra
|6|
-
7. ábra
|7|
-
8. ábra
|8|
-
9. ábra
|9|
-
10. ábra
|10|
-
11. ábra
|11|
-
12. ábra
|12|
-
13. ábra
|13|
-
14. ábra
|14|
-
15. ábra
|15|
-
16. ábra
|16|
-
17. ábra
|17|
-
18. ábra
|18|
-
19. ábra
|19|
-
20. ábra
|20|
-
21. ábra
|21|
-
22. ábra
|22|
-
23. ábra
|23|
-
24. ábra
|24|
Berend T. Iván
A globalizáció és hatása a centrum-periféria kapcsolatokra Európában
I. Mit jelent a globalizáció és melyek a jellemvonásai?
- |1|
Manapság úgyszólván minden nap beleütközünk ebbe a kifejezésbe: globalizáció, sőt sokan a világtörténelem új fejezetéről, a globalizáció korszakáról beszélnek. Divattá vált ez a kifejezés, a globalizált világrendszer kibontakozásának gondolata, melyben a fejlett világ társadalmi és politikai rendszere is globalizálódik. Globalizált demokrácia és civil társadalom alakul ki egy olyan világrendben, melyben a nemzetállam diszfunkcionálissá válik, mert nem alkalmas többé a gazdasági és emberi aktivitás menedzselésére a határok nélküli világban (1. ábra). "A vesztfáliai templom pillérei - fogalmazta meg egy szerző -, melynek falai között a világ politikai imáit mondta háromszáz éven át, meginogtak." Az 1648. évi vesztfáliai béke ugyanis a szuverén államot ismerte el teljhatalmúnak állami határain belül. Az autonóm állam kora azonban lejárt, s az államok egyre inkább egymástól függő rendszerekbe illeszkednek. A globalizáció korában még a földrajz is értelmét veszíti - nyilatkozta egy lelkes kutató.
A témával foglalkozó szakemberek egy része azonban szkeptikus: miért is beszélnénk valamiféle új, globalizált világról az ezredforduló körül, amikor a modern történelem a folyamatos globalizáció története (2 .ábra)? Vajon a Hanza-városok hálózata nem a nemzetközi kereskedelem kibontakozását bizonyította a 13. és 15. század között?
Vajon a 15-16. század fordulóján a felfedezések és a gyarmatbirodalmak kiépítése, az atlanti kereskedelem nem globalizált-e (3. ábra)? Vagy még inkább az ipari forradalom, az országokat és kontinenseket összekötő vasutak, az óceánok alatt futó kábelek, a szabadkereskedelem és a valuták átválthatóságát biztosító aranyalap intézményesítése a 19. században nem jelentettek-e újabb és újabb állomásokat ezen az úton (4 .ábra)?
Bármennyire igaz is, hogy a modern világrend a folyamatosan mélyülő nemzetköziesedés szakaszain keresztül jutott a jelenig, véleményem szerint a 20. század utolsó évtizedeiben kétségkívül új fejezethez érkeztünk. A jelenségek olyan új halmaza jellemzi ugyanis ezredfordulónk időszakát, melynek alapján megalapozottan szólhatunk egy új korszak, a globalizáció beköszöntéről.
Miben is állnak ezen új korszak jellemvonásai? Mindenekelőtt megdöbbentő mértékű mennyiségi változásokat regisztrálhatunk a világgazdaságban, az országok és kontinensek közötti kapcsolatokban. Ez egyaránt igaz a kereskedelmi és tőkekapcsolatokra, a külföldön létesített leányvállalatok tömegére, a spekulatív pénzügyi tranzakciók drámai mértékű növekedésére, és egy új típusú nemzetközi munkamegosztás kialakulására. Lássuk röviden sorra ezeket a tényezőket.
- |5|
a) A nemzetközi kereskedelem egy sor nemzetközi megállapodás nyomán ugrásszerűen megnövekedett
(5. ábra). A II. világháborút követő úgynevezett GATT egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade - Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény) már szerepet játszott a háború előtti nemzeti elzárkózás felszámolásában és a diszkrimináció-mentes multilaterális szabadkereskedelmi kapcsolatok kibontakozásában. Mégis döntő fordulatról beszélhetünk a századvég nagy jelentőségű nemzetközi megállapodásai révén. Hadd említsem az 1979. évi úgynevezett Tokyo Forduló piacnyitó hatását, majd az 1986-ban született Uruguay Forduló, a Punta del Este-deklaráció és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) létrehozása révén megvalósult, rohamosan terjedő nemzetközi szabadkereskedelmet.
Animáció: A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tagországai
- |6|
b) A külföldi tőkeberuházásokat illetően is drámai a fordulat. Igaz, hogy közvetlen tőkebefektetések már a 19. század második felétől szerepet játszottak a világgazdaságban, de a növekedés most lélegzetelállítóan felgyorsult, s a század utolsó két évtizedében a külföldi tőkebefektetések összege négyszer olyan gyorsan növekedett, mint a külkereskedelem. A kihelyezések a belföldi tőkefelhalmozásból háromszor annyit szívtak fel, mint 1970-ben.
- |7|
- |8|
Ezek a vállalatok állították elő a világ ipari termelésének egyharmadát-egynegyedét. Az 1990-es évek közepén a multinacionálisok bonyolították le a világkereskedelem 40 %-át és az iparcikk-kereskedelem háromnegyedét. Közülük is a száz legnagyobb vállalat 6 millió alkalmazottat foglalkoztat és a világkereskedelem egyharmadát ellenőrzi.
- |9|
Az egymás piacain való tevékenység jó példája, hogy mind az angol, mind a holland ipari termelés egyharmadát multinacionális vállalatok szállítják. A különleges gyorsasággal felzárkózó Írországban az export 70 %-át multinacionálisok állítják elő. (Egyébként ugyanez az arány jellemző Magyarországra is.) Végül is a hagyományos ipari, valamint mezőgazdasági és nyersanyag-kitermelő országok közötti árucserét a fejlett ipari országok egymással folytatott kereskedelme váltotta fel: ennek nyomán a nyugat-európai országok egymás közötti kereskedelme összkereskedelmük kereken egyharmadáról kétharmadára ugrott 1960 és 1990 között.
Ezzel nem ellentétes, hogy a fejlett országok ipari termelésük jelentős hányadát, különösen az erősen munkaigényes ágazatokat, olcsó munkabérű országokba helyezik át (10. ábra). Ugyanígy, a különösen szennyező iparokat is a laza követelményeket támasztó harmadik világba telepítik át. Mindezek nyomán a holland multinacionálisok például alkalmazottaik háromnegyedét külföldi leányvállalataikban foglalkoztatják. A század utolsó harmadában ennek nyomán az iparosodottság visszafejlődésének lehetünk tanúi a fejlett világban: Az ipari foglalkoztatás visszaesése Nyugat-Európában az 1960-as-1990-es évek között) az ipari foglalkoztatottság rohamosan csökken; Anglia, Hollandia, Olaszország és Svédország ipari részesedése a nemzeti jövedelem előállításának közel feléről kevesebb mint egyötödére esett vissza (11. ábra).
Ugyanakkor a magas hozzáadott értéket előállító, tudomány-intenzív, magas feldolgozó szintű iparok a magas fejlettségű országok területén maradtak. Míg például a vasműveket, az alapanyag-előállító nehézvegyipari, és kikészítő bőripari üzemeket periferikus országokba telepítették át, a gyógyszervegyészeti, a modern gépipari és a finom készárú-előállító bőripari tevékenységek a fejlett országokban maradtak. Még inkább így van ez a ma már iparosított, nagyüzemi kutatás és fejlesztés (K+F) területein. Az ilyen kiadások háromnegyedét multinacionális vállalatok monopolizálják - bázisországuk területén.
e) Mindezt a spekulatív pénzügyi tranzakciók hihetetlen mérvű felduzzadása kísérte(12. ábra). 1973-ban naponta 15 milliárd dollár értékű tranzakcióra került sor. Húsz évvel később azonban már napi 1,3 billió vándorol országhatárokat nem ismerve, s ennek a csillagászati összegnek négyötöde spekulatív célokat szolgál, nemzeti valutákat sodor csődbe, regionális válságokat robbant ki. A spekulatív pénzügyi tranzakciók értéke 50-szeresen haladta meg a világkereskedelem mértékét. "A világgazdaság kutyáját - jegyezte meg egy szerző - a globalizált tőkemozgás farka csóválja."
II. Gazdasági vagy általános globalizáció?
- |13|
A globalizáció tehát valóban új jelenség, s ennek számos gazdaságon kívüli tünete is van (13. ábra). Egyesek az uniformizált amerikai üzleti láncok világméretű terjedése nyomán "macdonaldizálásról", "cocakolonizálásról" beszélnek. Felhívják a figyelmet, hogy Hollywood uralja a világ TV-csatornáinak 70-80 %-át - a rockzene, a populáris kultúra, a komputerizáció és a mobiltelefonok globalizáló hatásait pedig sok száz kötetnyi irodalom tárgyalja.
Mindezek nyilvánvaló tények. A magam részéről azonban eltúlzottnak tartom valamiféle globalizált kultúráról beszélni. Igaz, hogy a turizmus világmozgalommá szélesedett az elmúlt évtizedekben, s minden nagyvárosban találni kínai, vietnami és egyéb vendéglőket, vagyis jobban ismerjük egymást, egymás szokásait és konyháját, de sem az étkezési szokások, sem a kultúra nem globalizálódott. Ázsia túlsúlyba kerülő népessége, Kína és India együttesen mintegy 2,5 milliárd főnyi lakossága, Afrika országainak zöme, vagyis a világ túlnyomó része nagyon is eltérő kultúrákban él.
- |14|
- |15|
Ennek az új szellemi irányzatnak úttörő prófétái, Friedrich Hayek, Milton Friedman és a neoliberális iskola más személyiségei az 1970-es évek közepétől megsemmisítő rohamokat intéztek mindenféle állami beavatkozás, állami tulajdon, valamint a újraelosztó jóléti állam intézményei ellen (15. ábra). Szerintük csakis a dereguláció, a privatizáció és a beavatkozásmentes szabadpiac jelentheti a megoldást a gyilkos piaci versenyben.
Hayek egyenesen úgy érvelt, hogy az egyéni szabadság és a piac szabadsága elengedhetetlen előfeltételei egymásnak. Az állami beavatkozás, mint híres 1944-es könyvének címével is kifejezte, "út a szolgasághoz". Miközben próféciája évtizedeken keresztül nem vált be, s Hayek a klasszikus liberális közgazdaságtan utolsó mohikánjának tűnt, az 1970-es évektől hirtelen igaza lett, s ismét divatba jött. Ezt mintegy fémjelezte 1974-es kitüntetése a Nobel-díjjal.
- |16|
Ez az ideológia az 1980-as évektől sikeresen hódított, sőt uralkodóvá vált. A globalizáció, amint Soros György megfogalmazta, globalizálta a "piaci fundamentalizmust" is. Mi biztosította ezen régi-új ideológia sikeres hódítását? Részben természetesen a Keynes-féle közgazdaságtan kudarca. Négy évtizedes sikeres piacszabályozási gyakorlat után a állami beavatkozás keynesi modellje nem tudott segíteni az 1973 után fellépő válságon. Hagyományos eszköztára kimerült a történelemben először összekapcsolódott stagnáció és infláció, ahogy elnevezték, stagfláció közegében. Ez feltehetően a gazdaságon kívüli okokból támadt súlyos inflációs nyomással is kapcsolatos. Az 1968-as európai politikai válság és súlyos társadalmi feszültségek nyomán Nyugat-Európa-szerte végrehajtott jelentős béremeléseket a vállalatok áremeléssel ellensúlyozták, s egy felhajtó ár-bér spirál szabadult el. Ehhez azután nagyban hozzájárult az ugyancsak politikai indíttatású olajválság, mely 1973 és 1980 között tízszeresére emelte az olajárakat. Keynesnek az ellenőrzött inflációs finanszírozással többletkeresletet teremtő politikája, ami a nagy válság idején és több mint 40 éven át világszerte sikeres volt, ebben a helyzetben nem volt gyógyír, sőt, még csak növelte az inflációs nyomást.
A neoliberális siker másik fontos tényezője, hogy az Egyesült Államok, mely a neoliberális gazdaságpolitika fellegvára volt, különlegesen gyorsan birkózott meg a 70-es évek krízisével. Ez a gazdaságpolitika sikerének tűnt, holott a világ leggazdagabb országai számára viszonylag könnyebb volt megbirkózni a strukturális válsággal, áttérni az új technikára és az azokat hordozó új ágazatok fejlesztésére, mint a szegényebb országoknak. Mindeközben a szegényebb, periferiális országok, Latin-Amerika, Afrika, India és számos más ázsiai ország, s legfőképp a közép- és kelet-európai szocialista országok képtelenek voltak bevezetni az új technológiákat, elavuló régi vezető szektoraik leértékelődtek, exporttermékeik nehezen voltak értékesíthetők és piaci áruk csökkent. E régiók válsága úgy jelent meg, mint az állami beavatkozás útját járó, jelentős állami szektorral rendelkező vagy központi tervezéses rendszerek csődje. A fejlett és elmaradott régiók reagálási különbsége tehát gazdasági rezsimek, és nem régiók különbségeként jelent meg.
- |17|
Mindezek nyomán az 1980-as évektől a piaci fundamentalizmus diadalra jutott. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy a két vezető hatalom politikusai sikeres kampánnyal egyengették útját (17. ábra). Mint a Világbank volt vezető közgazdásza, a Nobel-díj 2000. évi kitüntetettje, Joseph Stiglitz írta: a legdrámaibb fordulat a 80-as években játszódott le, amikor Ronald Reagan és Margaret Thatcher a szabadkereskedelmi ideológiát hirdették, támadták a "nagy kormány", az adózásra alapozott nagy költségvetési kiadások politikáját, drasztikus adócsökkentéseket hajtottak végre, megkezdték fontos állami funkciók, Amerikában még a börtönök egy részének, s a hadsereg ellátó szolgáltatásainak privatizálását is. Angliában a mintegy kétezer kórházzal rendelkező Nemzeti Egészségügyi Szolgálat és az állami tulajdonban lévő vállalatok kerültek magánkézre. A vezető hatalmak által irányított nemzetközi pénzügyi intézmények, legfőképpen az IMF és a Világbank, szolgaian követte ezt a politikát, ami hamarosan Nyugat-Európában is az úgynevezett vegyes gazdaság felszámolásához, a jelentős állami szektorok privatizálásához és az újraelosztó jóléti állam létének megkérdőjelezéséhez vezetett.
A háború után megteremtett, szigorú szabályozáson alapuló úgynevezett Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszert Milton Friedman tanácsai nyomán már Nixon elnök felszámolta 1971-ben. E rendszer célja az volt, hogy - mint azt a háború végén az amerikai pénzügyminiszter, Henry Morgethau bibliai kifejezéssel megfogalmazta - "kiűzzék az uzsorás pénzkölcsönzőket a nemzetközi pénzügyek templomából". A szabályozások megszüntetése a globalizált világgazdaság szédületesen megnövekedett pénzügyi tranzakcióinak korában - hogy egy új keletű, ezúttal Soros Györgytől származó idézettel éljek - "a pénzügyi tőkét ültette a vezető ülésbe". 1979-ben a negyven éve működő pénzügyi szabályozó rendszert Angliában is megszüntették, mind a New York-i, mind a londoni tőzsdéket deregulálták. Valóságos deregulációs verseny alakult ki a világban, s a tőkemozgás szabályozását mindenhol hamarosan felszámolták. Az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi szervek megállapodása, az úgynevezett Washington-konszenzus minden pénzügyi támogatás és gazdasági kapcsolat feltételeként a neoliberális, önszabályozó rendszer bevezetését követelte meg. S ezzel eljutottunk a központi kérdéshez: a globalizáció és az egyenlőség kapcsolatának problémájához.
III. Globalizáció - növekvő egyenlőtlenség
A globalizáció hívei szerint az új rendszerből mindenki egyaránt profitál: a gazdag országok éppúgy, mint a szegények. Egyrészt, ahogy korábban említettem, érvelésük szerint az új technikai-kommunikációs forradalom korában a nemzetállam diszfunkcionálissá vált és nem alkalmas többé a gazdaság sikeres vezetésére. A tőke és munkaerő szabad mozgása a források hatékony allokációjára vezet, a tőkét ott fektetik be, ahol az a leghatékonyabb eredményt hozza, s ennek nyomán értelmét veszti a "harmadik világ" fogalma, megszűnik a centrum és periféria elkülönülése, s a nemzetközi szintkülönbségek, egyenlőtlenségek fokozatosan eltűnnek majd.
- |18|
Ezzel a rózsás optimizmussal szemben a globalizáció hatalmas, különböző szélsőségektől sem mentes ellentábora gyökeresen más képet rajzol fel. A politikai jobboldal szélsőségesei egyenesen a nemzet "elárulásáról," hazaárulásról beszélnek, valamiféle embrionális "világkormány" létrejöttéről, amikor "arcnélküli idegen bürokraták" dönthetnek nemzeti sorskérdésekről. Míg egyesek a nemzetközi pénzvilág összeesküvéséről beszélnek, mások, a régi baloldalon, a hagyományos imperializmus új ruhába öltöztetését emlegetik.
A globalizáció veszélyeire más irányból is figyelmeztetnek. A már idézett Joseph Stiglitz, a Harvard Nobel-díjas közgazdásza, vagy Soros György, a globalizált nemzetközi pénzügyi piac egyik legismertebb és legfőbb haszonélvezője, is arról beszél, hogy ha a piaci törvényeknek szabad és korlátlan érvényesülést biztosítanak, ha nincs nemzetközi szabályozás, az káoszhoz, s végül is a globális kapitalista rendszer összeomlásához vezethet (18-19. ábra). A világgazdaságban nincsenek intézményes biztosítékok többé, kormányozhatatlanná vált, ami maga alá temetheti a rendszert.
- |19|
- |20|
Nézzük azonban a tényeket. A 20. század utolsó negyedében, amikor a globalizáció folyamatai kibontakoztak, a világ különböző régióinak fejlődése hatalmas eltéréseket mutatott. Míg a fejlett nyugati világ évi átlagos növekedése 2 %-ot tett ki, az elmaradottabb Latin-Amerika csak 0,9 %-kal növekedett évente (20. ábra). Afrika stagnált, évi 0,01 %-os jövedelemnövekedési rátával. Közép- és Kelet-Európa pedig, beleértve a Szovjetuniót, illetve utódállamait is, évi átlagban -1,1%-os hanyatlást mutatott.
A leggazdagabb és legszegényebb országok közötti jövedelemszint-különbség, ami 1913-ban 1:10 arányt mutatott és 1950-re elérte az 1:26-ot, 1990-re már a szakadékszerű 1:40-re nőtt. Ha nem országokat, hanem fejlett és elmaradott régiókat hasonlítunk össze, akkor az 1973. évi 1:13 különbség a századvégre a korábban sosem látott 1:19 távolságra szélesedett. Ezek az adatok a globalizáció ellenzőinek igazát látszanak alátámasztani. Hozzá kell azonban tenni, hogy nem egy ország és régió nem a globalizáció következtében szakad le egyre jobban, hanem éppen mert kimaradt a globalizációból, s a legtragikusabb izolációba süllyedve kiszakadt a világ gazdasági vérkeringéséből.
- |21|
Európa közötti szakadék szélesebbé vált, mint bármikor a történelem során: 1973-ban a térség országainak egy főre jutó jövedelme a nyugati szintnek még 48 %-át érte el, 1990-re 38 %-ra süllyedt, a század végére pedig már csak 26 %-át tette ki (21-22 ábra).
- |22|
A legjobb eredményt elért Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Szlovákia és a Cseh Köztársaság számára egy évtizedre volt szükség ahhoz, hogy visszajussanak az 1989-es jövedelmi szintre. A volt szovjet köztársaságok még 2000-ben is akkori teljesítményüknek csak a 60 %-át érték el. Az átalakulás bölcsebb útját járó Kína ezenközben egyetlen évtized alatt megkétszerezte egy főre jutó jövedelmi szintjét. Míg 1989-ben Kína a szovjet szintnek csak 60 %-át érte el, 2000-ben a volt szovjet utódállamok állnak a kínai szint 60 %-án.
Levonhatjuk-e tehát mindebből azt a következtetést, hogy a globalizáció végül is valóban mélyíti a fejlett és elmaradottabb országok közötti szakadékot?
IV. Globalizáció és a felzárkózás lehetősége
A polarizáció ténye kétségtelenné teszi, hogy a globalizáció nem biztosít nyereséget mindenki számára. A folyamatnak jócskán vannak vesztesei is. Ennek ellenére mégsem tartom elfogadhatónak a globalizáció egyoldalú megítélését. Nem látom ugyanis igazoltnak, hogy minden előny a gazdag országoknak jut belőle, míg a hátrányok egyoldalúan a perifériákon halmozódnak fel. A valóság sokkal összetettebb ennél a képnél.
Az úgynevezett harmadik világra vonatkozó számítások azt mutatják, hogy e térség országainak teljesítménye egyáltalán nem azonos, sőt hatalmas különbségeket tükröz. A globalizációra való reagálásuk a század utolsó negyedében végül is négy csoportba sorolja ezeket az országokat:
- a gyors gazdasági növekedés csoportjába tartozó jórészt ázsiai országok évi átlagban 3,5 %-kal növelték jövedelmüket;
- a mérsékelt növekedést felmutató országok átlagnövekedése 2,7 % volt évente;
- a lassan növekvők csoportjának átlagnövekedése 1,7%-ot tett ki;
- s végül a negyedik csoportba tartozó leginkább afrikai országok egyáltalán nem növekedtek (0,3 %).
- |23|
- |24|
A század utolsó negyedében, a globalizáció igazi kibontakozása idején az öt mediterrán ország átlagosan 2,2 % évi növekedést ért el, gyorsabbat, mint a 12 nyugat-európai ország (átlagosan 1,8 %). Portugália például 50 %-kal, Írország két és egyharmadszor gyorsabban növekedett! Európa korábbi hagyományos déli, mediterrán perifériája tehát felzárkózóban van: 1950-ben a legfejlettebb Nyugat-Európa szintjének mindössze 49 %-án álltak, 1973-ra annak 67, majd a századvégre 78 %-ára emelkedtek (23-24. ábra).
Ugyanakkor a Szovjetunióval, illetve utódállamaival együtt számított Közép- és Kelet-Európa -0,9 % évi átlagos hanyatlást regisztrálhatott a század utolsó negyedében. Mi több, a volt szovjet tömbön belül is polarizáció ment végbe: míg a közép-európai országok 1973 és 2000 között évi átlagos 0,73 %, stagnációval felérő lassú növekedést produkáltak, az Orosz Föderáció -1,08 %-os, Ukrajna pedig -2,48 %-os évi átlagos hanyatlást mutatott fel.
Más szavakkal, a világgazdaság perifériáin elhelyezkedő országok a legkevésbé sem sorolhatók egyetlen kategóriába, s a globalizációra adott válaszuk a legkevésbé sem egységes. A látványos sikerek esetében - mint Írország vagy néhány mediterrán ország -, illetve a relatíve sikeres közép-európai országok - mint Magyarország - esetében is, a globalizáció, s ennek keretében a multinacionális vállalatok tevékenysége döntő szerepet játszott az új technika és új vezető, illetve exportszektorok meghonosításában. Hogy ez mennyire így volt, azt jól tanúsítja, hogy a nyugati piacokra való sikeres magyar betörés az 1990-es években jórészt a multinacionális vállalatok tevékenységének volt köszönhető: a magyar export közel egyharmadát a századvégen ugyanis négy multinacionális vállalat, az Opel, a Philips, az Audi és az IBM állította elő.
Az Európai Unió nagy szerepet játszott tagországai gazdasági felzárkóztatásában. Ha Közép-Európa nyolc országának május 1-i csatlakozása után az Unió felzárkózást segítő közreműködése jelentősen el is fog maradni (összegszerűen negyedét, illetve felét teszi majd csak ki annak, amit 1973 és 2000 között juttattak az akkor átlagtól elmaradó tagországok, illetve régiók számára), az új tagországok is profitálni fognak az integrációból.
Milyen következtetést vonhatunk végül is le? Úgy vélem, megállapítható: a globalizáció hatása az egyes országokra korántsem azonos. Hogy nyereség vagy veszteség származik-e belőle, az elsősorban az egyes országok reagálásán múlik. Amennyiben egy ország politikailag stabil, infrastruktúrája elfogadható, oktatási színvonala jó, rendelkezik képzett mérnökökkel, számítástechnikai szakemberekkel és szakmunkásokkal, ha a helyi kultúra értékrendje és vallási tradíciói nem ellenkeznek a nemzetközi beilleszkedés követelményeivel és munkaetikájával, nem fékezik a hatékonyságot és kemény munkát, nem állják útját a felhalmozás növelésének, akkor a globalizáció pozitív hatással lehet a korábban elmaradott országok fejlődésére. Természetesen geopolitikai tényezők is szerepet játszhatnak, előnyöket biztosítva vonzóbb geopolitikai adottságokkal rendelkező térségeknek, országoknak. Ez esetekben a multinacionális cégek befektetései és tevékenysége mobilizáló hatást gyakorolhat a belső források mozgósítására, és megadhatja az első lökést a felzárkózáshoz.
Ezt a jelenséget jól ismerjük a gazdaságtörténelemben, hiszen a 19. század gazdasági nemzetköziesedése, külföldi tőkebefektetései is hasonlóan differenciált hatásokat váltottak ki a különböző országokban és régiókban. Így zárkóztak fel a skandináv országok a századfordulótól a 20. század közepéig Nyugat-Európához. A globalizáció tehát egyaránt lehet áldás vagy átok egy-egy ország számára. Európán belül az elmúlt évszázadban nagy térségek zárkóztak fel, illetve vannak felzárkózóban a hagyományos nyugat-európai központhoz. A 21. század első harmada talán hasonló folyamatokat bontakoztat ki az Európai Unióba befogadott közép-európai országokban is. A Balkán és a szovjet utódállamok esetében azonban még körülbelül egy további évtizedre van szükség, hogy az 1989-90-es, akkor is meglehetősen alacsony szintjüket elérjék. Viszonylagos lemaradásuk tehát most még növekszik. A perifériák nélküli Európa jövője egyelőre az elmosódó távolba vész.