I. A modernitás rejtélye

Mi, filozófusok kedveljük a "mi a...?"- típusú kérdéseket, mint például "mi a lét?", "mi a gondolkodás?", "mi az élet?", " mi az idő?" vagy "mi a történelem?". Arra azonban vigyázni szoktunk, hogy ne egy definícióval válaszoljunk ezekre a kérdésre, inkább hosszú fejtegetésekkel élünk. Vagy ha meg is határozzuk a fogalmat, ezt annak tudatában tesszük, hogy az eredmény üres és semmitmondó lesz, s legfeljebb azt jelzi az olvasónak vagy hallgatónak, hogy a továbbiakban ezt a fogalmat milyen értelemben fogjuk használni. Az igazi feladat az, hogy a szónak, a fogalomnak értelmet, azaz tartalmat adjunk, tehát a saját igazságunkat elhitessük - azzal, hogy érvelünk, leírunk, elbeszélünk. Arra törekszünk, hogy a megszólítottak elméjében, lelkében felkeltsük az "aha"- élményt, hogy gondolja, érezze úgy: valóban, így van, ez az, én is így hiszem, így tudom.

Ez az előadás egy - a filozófiai hagyományban uralkodó kérdésekhez képest - szűkebb, "mi a"-kezdetű kérdést tesz fel. Ha azt kérdezem: "mi a modernitás?", vagy magyarosabban, habár pontatlanul: "mi a modernség?" nem egy univerzáléra, például a lét lényegére, hanem csupán egy bizonyos világkorszak, a mi világkorszakunk sajátosságaira kérdezek. Ennyiben a "mi a"-típusú kérdés átalakítható egy "mi a különbség"-típusú kérdéssé is, ami így hangzik: "mi a különbség a modernséget megelőző világkorszak, illetve számos világkorszak és a modernség között?" Persze ha Hegelnek igaza van, és a filozófia voltaképpen nem egyéb, mint a mindenkori jelenkor gondolatokba foglalása, akkor a szűkebb kérdés tartalmazza az általánosabb gondolatot.

De akárhogyan van is, a kérdés megválaszolásában követem az európai filozófia fővonalának szokásait. A metafizikai rendszerek hagyományától eltérően azonban nem fogom a "modernség" fogalmát előre meghatározni. A kérdésre adott válasznak az előadás végére kell kiderülnie. Ahogy a detektívregény írójának már az első fejezetben tudnia kell, hogy ki a gyilkos, de az olvasó jobb, ha ezt csak a végén tudja meg, úgy van ez szerintem ebben az esetben is, hiszen a bonyodalom, a kifejtés az érdekes. Igaz, a modernség nem rejtvény, azaz nem lehet megfejteni, inkább rejtély, ahogyan a történelemben, s nemcsak a történelemben, minden az. Egy rejtély nem fejthető meg, csak értelmezhető, s nem csupán egyféleképpen. Bizonyára találkoztak már a modernség másfajta értelmezéseivel, mint amit én itt ki fogok fejteni, ha pedig nem, akkor minden bizonnyal még fognak. De azért van, amiben minden értelmező megegyezik, s ez a filozófiában nem is kicsiség. Például abban, hogy a modernség, mint olyan, létezik, hogy a történelmi lét feltételei lényegesen változtak meg az utóbbi háromszáz-valahány esztendőben, hogy ennek a változásnak az értelmezése önismeretünk szerves része. Az a gondolkodási mód, melyet manapság posztmodernnek neveznek, ugyancsak ezt a kérdést, vagy ha jobban tetszik, ezt a rejtélyt firtatja.

II. Módszertani dilemmák

A modernség értelmezésével kapcsolatban felvetődik néhány módszertani kérdés. Kettőt ezek közül különösen fontosnak találok.

1. Tényezők, ok/okozat, véletlen

Az első arra vonatkozik, hogy hány tényezőt vonunk be az elemzésbe illetve a kölcsönhatások között számolunk-e valamilyen hierarchikus sorrenddel.

 Még ma is szokásos például a modernség fokát az egy főre jutó termeléssel mérni. S habár óvatosabb elemzők hangsúlyozzák, hogy nem a modernség, hanem a modernizáció fokát mérik, a nemrég Nobel-díjat kapott kitűnő bangladeshi származású közgazdász, Amartya Sen (1. ábra) még ezt is vitatja, mivel szerinte a modernizáció sem mérhető, különösen nem egyetlen tényezővel, mert a szokásokban és mentalitásban megjelenő kulturális hagyományok lényegesen módosítják a képet. De a  többtényezős modellek között is van egy döntő  különbség. Van-e a számos tényező között egyetlen olyan, mely mindig és mindenkor alapvető? Az egyik magyarázó modell szerint, amely alapjában ok-okozati összefüggésekben gondolkodik, van ilyen: ez lehet a technika, a gazdaság, a tudomány, az erkölcs vagy más. Azért kauzális ez a modell, mert még ha figyelembe vesz is úgynevezett kölcsönhatásokat, hajlamos arra, hogy amikor törvényszerűségek segítségével magyaráz, valamelyik tényezőt kitüntetett módon kezelje, vagyis hogy egy-egy tényező változásából mint főokból vezesse le a többi alakulását mint okozatot.

A másik koncepció szerint, melyet én is osztok, nem lehet egyetlen meghatározó tényezőről beszélni, mivel különböző kultúrákban, mi több, ugyanazon a kultúrán belül is, más és más helyzetekben, más és a más tényezők lehetnek alapvetőek. Tehát egyetlen tényezőnek sincs ontológiai elsődlegessége. Bár, mint mondtam, én ma ezt az utóbbi modellt fogadom el, megértem azokat, akik az előbbire fogadnak, bár ugyanakkor azt is hiszem, hogy tévednek. A kauzalitással - oksággal -, illetve a törvényszerűségekre hivatkozó magyarázattal ki akarják kerülni annak a fájdalmas ténynek az elfogadását, hogy világunk kontingens, véletlenszerű. Abban tévednek, hogy ezzel bizony nem tudják a fájdalmas igazságot elhessegetni.

 

Arisztotelész (2. ábra) metafizikája szerint minden, ún. ható okokból létrejött jelenség vagy történés véletlenszerű. S Leibniz (3. ábra) több mint kétezer évvel később ehhez még hozzáfűzte, hogy minden tényigazság kontingens, hiszen ami megtörtént, másként is történhetett volna. Ha az ember fejére esik egy tégla, ez a ható okok összejátszása következtében történik, de nem ettől függetlenül, hanem éppen ezért, tökéletesen véletlen balszerencse. Az azonban, hogy a gyermekből felnőtt lesz, nem véletlen, mivel az emberi fejlődés objektív teleológiája - az úgynevezett cél-ok, nem pedig a ható ok - határozza meg. Csak az Isten által való eleve elrendelés és gondviselés gondolata tud sikeresen megküzdeni a heterogén tényezők összejátszásának véletlenszerűségével a történelemben, vagy ennek az eszmének modernizált s esetleg szekularizált változatai tudnak elgondolni egy a véletleneken keresztül megvalósuló világcélt, melynek a "véletlenek" a hordozói. Így például Hegel (4. ábra) szerint az úgynevezett világszellem, azaz a nagybetűs Ész munkálkodik a világtörténelemben. A különböző történelmi népek szelleme hajtja előre a történelmi fejlődést, hogy az végül a modern világban, a jelenben érje el célját - azaz a történelem végét. Marxnál (5. ábra) a világszellem helyét a termelőerők foglalták el, melyek fejlődése mindig újabb és haladottabb, de mindig kizsákmányoláson alapuló társadalmi berendezkedéseket hoz létre, míg végül képes lesz olyan méretű gazdagságot teremteni, hogy feleslegessé váljon a piac és az állam, és mindenki szükségletei szerint részesülhessen a megtermelt javakban. A történelem vége, beteljesülése Marx felfogásában tehát már a kezdetekben benne foglaltatik és egyre gyorsabban bontakozik ki, ahogy a cél felé közeledünk, mint ahogy ezt annak idején az eszkatologikus mozgalmak is vallották.

 Az a felismerés, hogy az események véletlenszerűek, mi több, hogy egyetlen történelmi korszak sem következik szükségképpen az előzőből, azonban még nem zárja ki az egyes történelmi struktúrák sajátos szerkezetének elemzését, mi több, meg is könnyíti azt. Miután egy struktúra, mint amilyen például a modernség, létrejön, annak lényeges és állandó elemei, pontosabban szólva azonossága, tehát mindaz, ami azzá teszi, ami, könnyebben, kevesebb elfogultsággal tehető vizsgálódás tárgyává, ha nem feltételezzük, hogy valamilyen szükségszerűség hozta létre.

2. Genezis/genealógia

A második fontos módszertani probléma a modernség kialakulásának történeteivel kapcsolatban jelentkezik. Az európai posztmetafizikus filozófiákban egy jelenség lényegének megértéséhez hozzátartozik a jelenség létrejöttének, keletkezésének elbeszélése is. Itt is két típust különböztethetünk meg. Az egyik eredetről, a másik genealógiáról beszél.

Az eredet-kutatás megértéséhez elegendő csak arra gondolnunk, hogy a Duna a Fekete-erdőben ered, aki a Duna eredetét kutatja, az visszamegy a kezdetekhez, az első kispatakhoz, és onnan "vezeti le" a teljes folyam(at)ot: hozzáveszi a következőt, majd az ezután következőt, hogy végül eljusson a máig.
Animáció: ^|1}| Lineáris levezetés a kezdettől a végig
Persze kérdéses, hogy miért azt a fekete-erdei patakot tekintjük a Duna eredetének, mikor annyi más folyó is táplálta, amik szintén erednek valahonnan - de egy biztos, hogy mindig folyók, egymással érintkező vizek táplálták.

 

Ezzel a módszerrel tehát - a történelemre alkalmazva - a múltból jutunk el a mához. Ezzel szemben a genealógia a mából indul a múlt felé.
Animáció: ^|2}| A történeti genealógia módszere
A genealógia eljárását is könnyű megérteni. Mindenkinek vannak szülei, e szülőknek is voltak szüleik és így tovább. Nos, már a nagyszülők sem ismerték okvetlenül egymást, a dédszülőkről nem is beszélve. De mindannyian - az összes ősök, akik esetleg a világ legkülönbözőbb tájain éltek, mással foglalkoztak, másban hittek és egymásról mit sem tudtak - bennem egyesülnek. Amikor elhatározom, hogy felkutatom őseimet, a jelenből indulok ki, és olyanokat kérdezek és keresek, akiknek egymáshoz már semmi közük sem volt. Ilyen a filozófiai genealógia is, amelyet  a modern filozófiában Nietzsche (6. ábra) honosított meg. A következőkben ezt a módszert fogom követni. Igaz, legalább egy fél esztendőre lenne szükségem ahhoz, hogy a modernség elméletének azt a vázát, melyet most Önöknek felrajzolok, hacsak valamennyire is, tartalommal töltsem meg. De ez alatt a háromnegyed óra alatt is igyekszem egy olyan csontvázat bemutatni, melynek nem hiányzik sem a feje, sem a keze, sem a lába.

III. A modernség dinamikája: az ellentmondás szelleme

A modernség két összetevőjéről szeretnék beszélni: a modernség dinamikájáról és a modern társadalmi berendezkedésről.

A modernség dinamikája röviden úgy írható le, mint egy adott társadalmi világrend értékeinek, illetve azok érvényességének intézményesített tagadása. Eredete még az időszámításunk előtti korra tehető - hogy pontosan mikorra, az persze vitatható. Én az i.e. 6-5. századot és Athén városát jelölném meg idejének és forráshelyének - és Szókratész (7. ábra) személyében látom megtestesülni.

A modernség dinamikája megjelenhet a puszta tagadás formájában is, mint egyes szkeptikus iskolák esetében, de úgy is, hogy a tagadott, azaz megtagadott, érvénytelenített értékekkel a beszélő, alkotó vagy cselekvő más, új értékeket állít szembe. A filozófiában a Platón által megrajzolt Szókratész volt az, aki ezt az utóbbi eljárást tudomásunk szerint először, habár ironikusan, gyakorolta. A modernség dinamikája beszédbe foglalva körülbelül így hangzik:

• amit igazságosnak tartanak az nem igazságos: valami más lenne igazságos;
• amit igaznak hiszünk, az puszta vélemény: valami más az igazán igaz;
• amit szépnek hiszünk az nem szép, a szépség valami egészen más;
• amit jónak fogadunk el, az nem jó, mert valami egészen más az igazán jó.

Szókratész egy személyben testesítette meg a modernség dinamikájának három mozzanatát, azaz a beszédet, a magatartást és az alkotást. Az athéni piacon, az agórán sétálva kérdezgette azokat, akik tudni vélték a választ minden kérdésre, megrendítette magabiztosságukat, ellentmondásba keverte őket, hogy belássák: tudásuk nem igaz tudás, csupán megalapozatlan vélemény (8. ábra). Ugyanígy viselkedett bírái előtt is, akik ezért halálra ítélték (9. ábra).
Ami pedig az alkotást illeti, a filozófia, mint a platóni párbeszédekben ábrázolt Szókratész szülötte, azóta is minden jelentős korszakában a modernség dinamikájának szellemében is építkezett. Hegel gondolata, mely szerint a modern világ a filozófia megvalósulása, ebben az értelmezésben találó.
A zsidó és keresztény gondolatkör, ha többnyire nem testesítette is meg ezt a dinamikát, mégis nagymértékben hozzájárult annak periodikus újrafelfedezéséhez, már csak azzal is, hogy a kezdetekhez való kozmikus és történelmi visszatérés mítoszai helyére a lineáris történetet és a messianisztikus-hiliasztikus jövőképeket állította - ennek kifejtése azonban nem ennek az előadásnak a feladata. 

IV. Az "új", a "fejlődés" és az "egyetemes haladás"

Mikor a "modern" szó elterjedt az úgynevezett európai reneszánszok egymást követő szakaszaiban, az újat jelentette a régivel szemben, feltételezve, hogy az új, az úgynevezett modern - mint például a keresztény reneszánsz esetében a devotio moderna - igazabb, mélyebb, jobb, szebb a réginél. A modern szónak ez a használata, ami teljesen a modernség dinamikájának szellemében fogant, mind a tegnapi napig divatos maradt. Modern művészetnek az új művészeti irányzatokat, modern filozófiának az új filozófiai rendszereket neveztük. Ugyancsak kiterjedt ez a szóhasználat az életformára és a gondolkodásra is. A felvilágosodás korától kezdve gyakorta azonosították a modernséget a felvilágosodással, holott az utóbbi, mint a modernség dinamikájának előretörése, az előbbinek csak ez mozzanata. Feltételeztük, hogy a modern ember semmit sem fogad el a tekintélyelv alapján, hogy mindenre rákérdez, kizárólag saját elméjével gondolkodik, szkeptikus és individualista. Kétségtelen, hogy a modernség dinamikájának a modernséggel való azonosítása szerves és kölcsönös kapcsolatban van az úgynevezett nagy elbeszéléssel, mely a 19. században és a 20. század kezdetén egy időre győzedelmesen terjesztette azt a tudományosnak nevezett meggyőződést, mely szerint a Történelem - nagy T-vel írva - nemcsak a fejlődésről, de az egyetemes haladásról is szól, hogy mi mindenben a régiek felett állunk, ahogy a mi utódaink is mindenben felettünk fognak állni. Ma megkérdőjelezzük a nagy elbeszélés érvényességét, ahogy megkérdőjelezzük a felvilágosodás és a modernség azonosítását is. A mai művészetet és életformákat nem azért nevezik sokan posztmodernnek, mintha mi már túl lennék a modernségen, hanem azért, hogy a modern fogalmát ne a "jó, szép, igaz, mert haladó" ma már hagyományos, s ebben a történelmi pillanatban nem követhető szellemében értelmezzük.

Amikor a modernség dinamikáját beszédben, magatartásban, alkotásban csoportosan vagy intézményesen kezdik gyakorolni, a tradicionális társadalmak válságkorszakot élnek át. Ahogy a "tradicionális társadalom" fogalma is jelzi, ezeket a társadalmi berendezkedéseket múltjuk, eredetük legitimálja, azaz teszi lényegében önként elfogadottá; mi több, olyan társadalmi berendezkedéssé, melytől lényegében különbözőt s esetleg jobbat el sem lehet gondolni. A modernség dinamikája éppen az értékek legitimitását támadja meg, aminek következményeképpen a hagyományos társadalmakkal többféle dolog történhet: vagy újrarendeződnek a kríziskorszak után, vagy végképpen összeomlanak, vagy egy új, más formába rendeződnek, vagy pedig hozzájárulnak egy modern társadalmi berendezkedés megjelenéséhez. Nem a modernség dinamikája határozza meg tehát a modern társadalmi berendezkedést, mivel annak pusztán egyik, bár - legalábbis a kezdetben - szükséges feltétele.

A modern társadalmat azonban - minden hagyományos társadalommal szemben - éppen az jellemzi, hogy a modernség dinamikája nem fenyegeti összeomlással. Sőt az, ami a premodern társadalmakban a krízis jele, az a modern társadalmakban a társadalom működésének szerves feltétele. A modern világban szinte mindenki részt vesz a modernség dinamikájának gyakorlásában egészen a közhelyszerűségig. Ma minden napilap is arról szól, hogy ez most nem jó, valami más lenne inkább jó, ez nem igazságos, valami más igazságosabb lenne, ez nem igaz, valami más az igazság. A modernség dinamikája nélkül a modern tudományos fejlődés elképzelhetetlen lenne, hiszen - mint ezt Max Webertől vagy Karl Poppertől már régen tudjuk - egy modern tudományos eredmény csak akkor igaz, ha cáfolható.
 Számos írás, melyek közül talán Oswald Spengler (10. ábra) A Nyugat alkonya című könyve volt a legsikeresebb, párhuzamot vont hagyományos kultúrák és a modern nyugati kultúra között, analógiás alapon a mi társadalmi berendezkedésünk közeli pusztulását jósolva. Az analógia hamis, mert nem veszi tekintetbe azt, amiről az előbb beszéltünk: mindaz, ami a tradicionális kultúráknál a pusztulás előjele volt, az a miénknek éltető eleme. A modern világban azok a társadalmi berendezkedések lesznek hosszútávon tarthatatlanok, amelyekben nem gyakorolják a modernség dinamikáját, illetve ahol ez egy túlságosan szűk réteg előjogává válik - ahogy ez például a Szovjetunió esetében történt. Hogy a modernség egyes értékeinek, elsősorban a felvilágosodás értékeinek tagadása is a modernség dinamikájának formáját öltheti, más lapra tartozik. Ezzel kapcsolatban csak megemlíthetem a vallási és egyéb fundamentalizmusok terjedését.

V. A felvilágosodás öröksége: szabadság, haladás, utópia

 A modernség dinamikája Európában olyan egyéb feltételek között erősödött meg, melyek együtt, hosszú hányattatásokon és számos tényező véletlen egybejátszásán keresztül, elvezettek a modern társadalmi berendezkedés kialakulásához, majd századokat igénybe véve annak stabilizálódásához és az egész világban való elterjedéséhez. A felvilágosodás azon a hitvalláson alapul, hogy - ahogy azt végül az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (11. ábra) megfogalmazta - minden ember szabadnak születik és egyenlően van a Teremtő által ésszel és lelkiismerettel felruházva, s hogy mindenkinek joga van az élethez, a szabadsághoz és saját boldogulása kereséséhez. Ez a hitvallás ellentmondott minden hagyományos társadalom krédójának: hogy ugyanis az egyik ember szabadnak születik, a másik rabszolgának, az egyik nemes úrnak, a másik városi polgárnak, a harmadik jobbágynak vagy szolgának. Minél többen osztották a Függetlenségi Nyilatkozatban röviden összefoglalt meggyőződést, annál inkább megroppantak a hagyományos világ tartóoszlopai, hogy végül teljesen össze is omoljanak. A Bastille lerombolása (12. ábra) egy történelmi pillanat aktusának szimbólumában foglalta össze azt, ami előtte és utána történt. A modernség dinamikája játszotta itt Sámson szerepét, bár a sikerhez az épület belső szerkezeti hibáira is szükség volt.

 Tehát minden ember egyformán szabadnak születik. De mit jelent ez a mondat? Ha jól meggondoljuk, semmit, azaz semmi megfoghatót. Valóban krédóról van itt szó, melyet - szimbolikusan - aláírásunkkal hitelesítünk. Vállaljuk, hogy úgy fogunk cselekedni és ítélkezni, mintha minden ember egyaránt szabadnak született volna, önmagunkat beleértve. Ez körülbelül annyit jelent, hogy a modern világ a szabadságra van alapozva. Csakhogy a szabadság olyan alap, amely nem alapja semminek. Ezért is oly törékeny a modern világ. Két tényező tartja életben.

Az egyik a honpolgárok elkötelezettsége a szabadság szelleme és intézményei iránt - ez az, amit úgy neveztem, hogy állandóan hitelesítjük aláírásunkkal a "minden ember egyformán szabadnak született" mondatot. Nem minden modern ember írja alá ezt a mondatot. Így például a rasszisták sem. De ameddig léteznek demokratikus intézmények, mindig lesznek polgárok, akik aláírják.

A másik tényező a haladás eszméje, ha nem az egyetemes fejlődés gondolatát értjük rajta. Ennek az eszmének tényszerű igazságát a tudomány és technika valóságos fejlődése látszik igazolni. A haladás eszméje azonban ennél szélesebb perspektívát ölel fel. A haladás azt is jelenti, hogy csökken a világban a társadalmi eredetű - többek között a modern társadalmi berendezkedés elterjedésének felróható - szenvedés. A szabadság eszméjének és a haladás így értelmezett eszméjének szelleme a felvilágosodás pozitív és nélkülözhetetlen öröksége.

 De van a felvilágosodásnak egy másik öröksége is, mely egyre inkább tehertétellé vált a modern világ megértésében, mivel olyan illúziókhoz vezetett, melyekben vagy tovább hiszünk, és akkor semmit sem értünk, vagy többé nem hiszünk, s ezzel kitesszük magunkat a terméketlen kétségbeesésnek. Ez az illúzió abban foglalható össze, hogy a modern világ jobb, nemesebb, igazabb a premodern társadalmi berendezkedéseknél, hogy az emberek boldogabbak lesznek itt, mint amilyenek a régi világokban voltak, hogy a mi világunk testesíti meg az Ész győzelmét az esztelenség, az előítéletek barbár világa felett. Ez az illúzió azt ígéri, hogy mi leszünk az örök béke kikötője - az irracionális hitektől vezetett gyilkosságok történelmének diadalmas végállomása. Legfeljebb ezentúl nem hódítóknak, hanem felszabadítóknak fogjuk nevezni magunkat, s esetleg még jogosan is. Ha más nem is, legalább Auschwitz és a Gulág (13. ábra) kiábrándíthatott volna minket a modernséghez fűződő efféle illúzióinkból, ugyanakkor elpusztulásuk megkérdőjelezhette volna a modernség diabolizálását. Igaz, egyiket sem tette.

Így tehát, mielőtt röviden bemutatnám a modern társadalmi berendezkedés modelljét, előre kell bocsátanom, hogy szerintem a mi világunk sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint számos korábbi társadalmi berendezkedés, csak más. Nem mindenben más, de teljesen más. Nem leszünk itt sem boldogabbak, sem boldogtalanabbak, legfeljebb más okoz boldogságot és másként. A nosztalgia éppen olyan hamis vágy, mint a világi megváltás akarása. Nem tudunk kibújni a bőrünkből és egy korábbi világtípusba visszatérni elmondhatatlan emberi és kulturális áldozatok nélkül. Ez a világ sem tart örökké, a jövőről azonban semmit sem tudhatunk. Ebbe a világba születtünk, itt és most élünk, ebben a világban is fogunk meghalni. Kötelességeink is e világ keretei között vannak. Kortársainkért és közvetlen utódainkért vagyunk felelősek. A felvilágosodás két, az előbb röviden említett hagyatékához csak úgy tudunk hűségesek maradni, ha a többihez hűtlenek leszünk.

VII. Szabadság és egyenlőség

 Hogy egy kissé leegyszerűsítve fejezzem ki mondanivalómat: a modern társadalmi berendezkedés szerkezete egyenes ellentéte minden premodern társadalmi berendezkedés szerkezetének. Ezt a gondolatot Niklas Luhmann, neves német szociológus (14. ábra) úgy fogalmazta meg, hogy a premodern társadalmak a rétegeződésre, míg a modern társadalmak a funkcióra alapozódnak.

A premodern társadalmakra úgynevezett természetes hierarchia jellemző. A társadalmi rétegződésbe tehát beleszületünk. A rabszolga fia rabszolgának születik, a nemes fia nemesnek, a polgár fia polgárnak, a férfi férfinak a nő nőnek - nem pusztán biológiai vonatkozásban, hanem a társadalmi hierarchiában betöltendő szerepe szempontjából is. Mindenki azzá válik, aminek született, azaz társadalmi funkciója születése pillanatában adott. A rabszolganő a rabszolganő szerepét fogja betölteni, az angol gróf elsőszülött fia földbirtokos, másodszülött fia katona, harmadszülött fia lelkész lesz. A hierarchia csúcsán többnyire egyetlen férfi - törzsfőnök, király, császár vagy kivételesen egynéhány férfi áll. Ezekben a társadalmakban a szükségletek, továbbá a szükségletek kielégítésére szolgáló eszközök is hierarchikusan vannak elosztva és újra nem oszthatók. Például az írni-olvasni tudás a hierarchia alján tartózkodónak nem szükséglete, ezért nem is léteznek számukra a szükségleteket kielégítő intézmények. Ez a radikálisan egyenlőtlen esélyek világa, ahol ezt az egyenlőtlenséget természetesnek, esetleg Istentől elrendeltnek fogadják el.

Ennek a természetesnek hitt világrendnek oszlopait rázza meg a felvilágosító beszéd Sámsonja: minden ember egyenlően szabadnak született. Már említettem, hogy szemben azzal a mondattal, mely szerint az egyik ember szabadnak születik, a másik pedig szolgának, annak a mondatnak, hogy mindenki egyenlően szabadnak születik, nincs pozitív értelme. Azaz az értelme a tagadásban van. Azt valljuk ezzel a mondattal, hogy nem születési helyünk határoz meg bennünket. A felvilágosodás beszédfordulatai közül manapság - mondjuk Mozart Varázsfuvolájának humanizmusát elmarasztalva - sokan gúnyolják az "én ember vagyok" hitvallást. Hiszen ember, amúgy általánosságban valóban nem létezik, csak ilyen vagy amolyan ember. Ez persze jogos kifogás. Nem felejthetjük el azonban, hogy az "én ember vagyok" kijelentés is egy rejtett tagadás kifejezése. Azt jelenti: én nem jobbágyember, úr, herceg, zsidó, eretnek, paraszt vagyok, nem, én egyszerűen, mint mindenki más, ember vagyok.

Ebben a hierarchikus rend oszlopait megrázó mondatban az a gondolat is kifejeződött, hogy ami eddig természetesnek tűnt, az nem természetes - éppen az ellenkezője a természetes. Nem természetes, hogy a nőnek mindig a férfi parancsol, nem természetes, hogy alattvalók vagyunk és nem honpolgárok, nem természetes, hogy életutunkat születésünk határozza meg. Röviden: az egyenlőtlen esély nem természetes.

A modernség alapeszméje az egyenlő esély. Persze sehol sem egyenlők az esélyek. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez a modernség alapeszméje. Mert amíg az egyenlőtlen esély a természetes, addig a modernség dinamikája nem kérdőjelezheti meg az adott rend társadalmi igazságosságát. Mihelyt megfogalmazódik az egyenlő esély eszméje, minden társadalmi intézmény és intézkedés kiteszi magát annak, hogy igazságtalannak fogják bélyegezni, mivel nem segíti elő az esélyek kiegyenlítését, az egyenlő esély állapotának megközelítését.

 

Tévedés ne essék, az egyenlő esély eszméje nem a társadalmi egyenlőség eszméje. Arról van szó, hogy mindenki ugyanarról a startvonalról indulva kezdje meg a futóversenyt. Az egyik előre fut, a másik elmarad. A végeredmény egyenlőtlen lesz. De míg a premodern társadalmakban az egyenlőtlenség volt a természetes kiindulópont, és mindenki beleszületett abba a funkcióba, amelyet a későbbiekben gyakorolnia kellett, a modernségben éppen fordított lesz a helyzet. Az ember szabadnak születik, azaz életútját nem határozza meg születése. Minden ember self-made man. Az első szimbolikus modelljei az efféle self-made mannek Napóleon és Rothschild (15-16. ábra). Vagy ahogy Napóleon mondta, minden katona tarsolyában ott lapul a marsallbot. Persze, tehetnénk hozzá, kevés közkatonából lesz marsall. A modern társadalom éppen ezért elégedetlen társadalom. Hiszen mindenki lehet marsall, miniszterelnök, milliomos, általában híres ember, de csak egyesek lesznek. S akik nem lesznek, gyakran érzik ezt sérelemnek, esetleg sötét erők manipulációjának. Minden társadalmi berendezkedésnek megvan a maga sajátos lelki betegsége. A modern társadalom lelki betegségei közül a Nietzsche által már olyan gondosan elemzett "ressentiment", e fájdalmas irigység az, ami éppen az egyenlőség eszméjével tart rokonságot. Hogy ez egy morális betegség - a nihilizmus - motivációjává is válhat, az már korán kiderült, így például a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjának esetében. Dosztojevszkij (17. ábra) hőse Napóleont akarja utánozni, mikor pénzéért megöli az általa életre érdemtelennek ítélt gazdag öregasszonyt és annak ártatlan, félkegyelmű nővérét. A modern embernek meg kell tanulni tisztességesen együtt élni azzal a tudattal, hogy másoknak, esetleg kevésbé érdemeseknek is, minden jobban sikerül.

VII. Piac, tudományos-technikai haladás, politikai berendezkedés

A modern világban tehát nem a társadalmi hierarchiában születésünktől kezdve betöltött helyünk határozza meg a funkciót, amit végzünk, hanem fordítva, a funkció, amit végzünk, fogja meghatározni a társadalmi hierarchiában betöltött helyünket. Ebben a világban a szükségleteket és kielégítésük eszközeit sem lehet többé a születés meghatározta helyhez rendelni. Miután az elosztás intézménye fokozottan a piac lesz, a funkcióknak megfelelő szükséglet-kielégítő eszközöket csak mennyiségileg lehet meghatározni. Mindenért pénzzel fizetnek. Van, aki sok pénzre tesz szert, van aki kevésre, de mindenkit pénzzel fizetnek ki. Miután persze a pénzt nem lehet sem megenni, sem felölteni, a mennyiséget mindenki a maga módján különböző minőségekké, minőségi szükséglet-kielégítőkké fordítja vissza. Ez is jó példája annak, hogy miért nem beszélhetünk - a modernség esetében sem - mindenoldalú haladásról van hanyatlásról. Mert igaz ugyan, hogy a monetarizálódás sok szépséget pusztított el és pusztít el ma is, de az is igaz, hogy szabadságot jelent, már csak annyiban is, hogy a személyes függőséget a dolgoktól való függőséggel helyettesíti, s ez nem csak a szabadság egy eleme, de jót tesz az emberi méltóságnak is.

Minél kevésbé korlátozott a piaci mechanizmus, minél inkább önszabályozó, annál inkább beszélhetünk kapitalizmusról. A kapitalizmus a javak és emberek elosztásának az a módja, mely nélkül a modern társadalom nem lenne képes fennmaradni. A kapitalizmus forradalmi radikalizmusa a hagyományos kapcsolatok állandó felbomlasztásához vezet, ugyanakkor veszélyezteti is azt a világrendet, melyet fenntart. Ezért kell mindig intézményesen korlátok közé szorítani. Ezt teszi a szocializmus, azaz a szociáldemokrata politika, mely a kapitalizmussal szemben konzervatív, és igyekszik az újraelosztás politikáját érvényesíteni. Hol az egyik, hol a másik tendencia kerül túlsúlyba. Ezt neveztük, Fehér Ferenccel együtt, a modernitás ingájának.

Kapitalizmus van, de kapitalista társadalom nincsen. Ugyanis a javak, természeti kincsek, emberek, jövedelmek piaci elosztása a modern társadalmi berendezkedésnek csupán egy, bár elengedhetetlen alkotórésze. A másik kettő a tudományos-technikai haladás, illetve a modern politikai berendezkedések. Ez a három alkotórész kölcsönösen támogathatja egymást, ahogy konfliktusba is kerülhetnek egymással.

A tudomány és technika fejlődésével kapcsolatban beszélhetünk egyedül haladásról abban az értelemben, hogy a nyereségek itt nem járnak együtt veszteségekkel magán a tudományos-technikai fejlődésen belül. Hogy ez a haladás hatásában veszteséggel is jár, az más lapra tartozik. Mindenesetre másfajta tudásokkal, például a vallási vagy filozófiai tudással szemben, a modern tudomány, mindenekelőtt a természettudomány és a technikai tudomány, kumulatív. Ez azt jelenti, hogy későbben többet vagy jobban tudunk, mint korábban, és ez a folyamat korlátlannak tűnik, bár feltehetjük, hogy nem korlátlan, minthogy semmilyen tudás sem az. A modern tudomány és technika fejlődése tehát egyenes vonalú, azaz itt, és egyedül itt, tudjuk összehasonlítani a nyereségeket a veszteségekkel, s nyugodtan állíthatjuk, hogy a nyereségek felülmúlják a veszteségeket. Persze megint csak akkor, ha elszigeteljük a tudományos-technikai tudás felhalmozódását a modern világ más szféráitól és jelenségeitől.

Egyre fontosabb elválasztani a tudományos eredményeket azok technikai alkalmazásától. De minél fontosabb, annál kevésbé lehetséges, ám erkölcsi szempontból annál inkább szükséges. Ilyen erkölcsi és politikai probléma például a nukleáris energia hadi célokra való felhasználásának tilalma. A tudományos haladás és az új technológiák - például a klónozás - alkalmazása közötti feszültség dilemmáival minden egyes esetben konkrétan kell szembenézni. A tudományos fejlődés azonban - a modernség fennmaradásának fenyegetettsége nélkül - politikai eszközökkel nem állítható meg.

A kumulatív fejlődés az a sajátosság, ami a tudományos világképet a modern világ uralkodó világképévé tette. Az uralkodás ebben az esetben is legalább kétfélét jelent, mint a fogalom görög eredetije: az arché egyrészt alapelvet jelent, melyre minden tudás visszavezethető, másrészt hatalmat, azaz uralmat a szó tágabb, társadalmi, politikai értelmében. A premodern társadalmak uralkodó világképei, a vallások, továbbra is a hit és hitélet középpontjai, de ami a világegyetemről való tudást illeti, kritikai és ellenzéki pozícióba szorulnak.

Egyes filozófusok szerint a "modern politikai berendezkedés" kifejezés tautologikus, mivel politikai berendezkedésről, talán a görög polisz és a római köztársaság kivételével, csak a modernség kialakulásától kezdve beszélhetünk. A politika olyan, a jövőre vonatkozó gondolkodást igényel, mely többé nem a jelen meghosszabbítása, s nem merül ki az egyik királynak egy másikkal való felváltásában. De akár elfogadjuk ezt az elméletet, akár nem, egy bizonyos: a modern kor kifogyhatatlan új politikai hatalmi formák, új intézmények kigondolásában és bevezetésében. A modern világban találták ki az abszolút monarchiát, az alkotmányos monarchiát, a nemzetállamot, a parlamenti rendszert, az emberi és állampolgári jogokat, az írott és megváltoztatható alkotmányt, a képviseleti, választáson alapuló demokráciát, a hatalom megosztását törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmakra, az úgynevezett vallásilag semleges államot, ahogy a totális államot és társadalmat is. Csak a modernségben alakultak ki az úgynevezett politikai-társadalmi világnézetek, amilyen a konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, majd a későbbiekben a kommunizmus és a fasizmus. Csak a modernségben alakulnak ki az osztálytársadalmak, majd a modernség teljes győzelmével az osztálynélküli avagy tömegtársadalmak. Csak a modernségben van a politikai stratégiára vonatkozó racionális diskurzus, ahogy csak itt van fundamentalizmus is. Röviden összefoglalva: csak a modern világban léteznek ideológiák.

 Az előbb említett három tényező, azaz a piacon történő elosztás, a tudományos-technikai tudás felhalmozódása, végül a választott és választható a politikai szerkezet együtt jellemzik a modern társadalmi berendezkedést. Már utaltam rá, hogy ez a három tendencia kölcsönösen támogathatja egymást, de időnként súlyos konfliktusba is kerülhetnek egymással. Így például - ahogy ezt Polányi Károly (18. ábra) A nagy átalakulás című híres könyvében elemezte - a piac működésébe való állami beavatkozás már a 19. században is ennek a konfliktusnak a kifejeződése volt. Közismert az az amerikai mozgalom, mely az adózás ellen lépett fel mondván, hogy az a magántulajdonhoz való jog megszorítása, kevés sikerrel. A jóléti államokban, így például Svédországban, az állam piacmozgást korlátozó szerepe már hosszú ideje erőteljes, míg más államokban, ahol hiányzik egy erős szociáldemokrácia, ez jóval kevésbé érvényesül. De valamennyire ma már mindenütt érvényesül. Ha a tudomány és technika önfejlődésébe csak kis mértékben is, alkalmazásába annál inkább beleszól a politika. Manapság például azt látjuk, hogy korlátozza a genetikai kísérletek folytatását. S bár a politika nem erkölcsön alapul, létezik politikai erkölcs, továbbá a politikai sikeresség egyik feltétele, hogy a politikus ne sértse a választók erkölcsi érzékét. Így az állami beavatkozást motiválhatják erkölcsi és vallási szempontok is.

Ugyanakkor a piaci elosztás, mindenekelőtt a kapitalizmus dinamikája is erősen befolyásolja a modernség másik két tényezőjét, és konfliktusba is léphet velük. Ma a tudományos kutatásnak igen nagy tőkére van szüksége, s ezért a piac befolyása a tudományos és technikai tudás felhalmozásának irányára jelentős. A politika korlátozhatja ugyan a piacot, de engedelmeskednie is kell neki. Főleg ma, a globális világgazdaság korában, a politika megbukik, ha nem veszi figyelembe a gazdasági feltételeket és azok határait.

Végül a tudomány és technika fejlődésének felbecsülhetetlenül nagy hatása van mind az elosztás rendszerére, mind pedig a politikára. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy hogyan változtatta meg a televízió a politizálás természetét vagy akár a mobiltelefon a tőzsdén való spekuláció lehetőségeit.

De, kérdezhetnék, mi vagy ki mozgatja a három tényező kölcsönhatásának alakulását? Vajon egy automatikus rendszerrel van dolgunk? Semmiképpen sem.

Ne felejtsük el, hogy a modernség a szabadságon alapul - a szabadság pedig olyan alap, mely nem alapoz meg semmit. Nemcsak a modernség előkészítése, hanem működése is feltételezi azt a cselekvésben kifejeződő beszédet, amit a modernség dinamikájának neveztem. S most térnék vissza egy megelőlegezett gondolatra: a modernség éltető eleme a modernség dinamikája. Mivel állandóan azt mondjuk, hogy "ez így nem jó, ezt jobban lehetne csinálni, ez így nem igazságos, egy másfajta intézmény igazságosabb lenne, ez így nem igaz, valami más az igazán igaz" - ezért és ezzel tudjuk a modernség hátrom tendenciáját valahogyan mindig egyensúlyban tartani, pontosabban szólva, az állandóan megbillenő egyensúlyt újra visszaállítani. Gyakran kríziseken, sőt kataklizmákon keresztül, de mégis. Ha ez egyszer nem sikerülne, akkor világunk, ez a nagyon is törékeny modern világ, elpusztulna egy apokalipszis rémségei közepette, melyet az emberek okoztak.

VIII. A liberális demokrácia - a legkisebb rossz

 Churchill (19. ábra) mondását sokan idézik: a demokrácia rossz politikai intézmény, de nem találtak ki jobbat nála. Ez a mondás mindenképpen igaz, ha demokrácián a modern liberális demokráciát értjük. Mert ha meggondoljuk, hogy a modernség három tendenciáját a modernség dinamikája tartja viszonylagos egyensúlyban, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy a legjobb modern politikai berendezkedés olyan berendezkedés, mely ennek a dinamikának a gyakorlását leginkább elősegíti vagy lehetővé teszi. A totális rendszerek is modernek, autoritárius rendszerek is lehetnek azok, a fundamentalizmus ideológiájára alapozó országok is. Csak kevéssé képesek arra, hogy a modernség dinamikáját életben tartsák, hiszen kevesek gyakorolják. S ennyiben, ha nem is demokráciák, parazita képződményei a modernségnek, mert abból élnek, hogy vannak demokráciák. Igen sokan elemezték már, hogy a kapitalista világgazdaság működésének következményeképpen ma a földgolyó szegény és gazdag népekre oszlik, s hogy a gazdag országok abból lettek gazdagok, hogy a szegények szegényebbek lettek. Ebből két dolog következhetne, legalábbis elvileg. Az egyik, hogy jobb lett volna nem modernné válni. Ez az eshetőség nem áll reálisan nyitva. A másik, a modernség dinamikájának globálissá válása, egy globális újraelosztás politikájának képviselete, ami azonban igazán csak demokráciákban lehetséges.

A modernség működésének modellje tehát egy konfliktus-modell. Sosem láthatjuk előre, hogy melyik konfliktus oldódik meg s hogy melyik nem, hogy amennyiben megoldódik, mikor oldódik meg és hogyan. Sokkal kevesebbet tudunk világunk jövőjéről, mint a premodern társadalmak hagyományos embere. De legalább többet tudunk tenni érette - vagy ellene.

Az a kép, melyet röviden felvázoltam, nem kórkép, csak vázlatos korkép. Használják fel úgy, ahogy akarják vagy tudják.