[Chikán Attila]
[Verseny az egész világ? – Gazdasági versenyképesség és társadalmi jólét]
I. A nemzeti versenyképesség gondolata
A nemzeti versenyképesség gondolata nagyon új, alig néhány évtizede, hogy meghonosodott a közgazdaságtanban. Érdemes a gondolat eredetére kitérni - különösen mivel manapság nagyon sokat hallunk arról, hogy „új közgazdaságtan” veszi át az eddig érvényes nézetek helyét. Elhangzik ez a hazai politikái kommunikációban éppúgy, mint a nemzetközi tudományos életben. Nem érthetünk azonban egyet azokkal a szélsőséges megfogalmazásokkal, amelyek arra utalnak, hogy ki kell dobni azokat az elméleteket és tudáselemeket, amelyekkel korábban rendelkeztünk. Az előadás egyik célja hogy bemutassa, a tudomány szervesen fejlődik. A közgazdaságtanra is jellemző, hogy megújul a valóságos világ, a ténylegesen működő gazdaság tényezőinek hatására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene arra a tudásra támaszkodnunk, melyet korábban felhalmoztunk.
A nemzetközi versenyképesség gondolata jól példázza a tudományfejlődés folyamatát. Eredete az 1970-es évek második felében bekövetkezett első olajválságig nyúlik vissza, amikor is az Egyesült Államokban szinte pánik tört ki, mert az emberek azt észlelték, hogy az amerikai termelés – elsősorban az ipar – versenyképessége nagyon jelentősen teret veszít Japánnal, valamint a második világháborús problémákból kilábaló Európával szemben: ezen országok termékei egyre nagyobb arányban jelentek meg az amerikai piacon. Teljesen nyilvánvaló volt ebben a helyzetben, hogy gond van, hiszen az amerikai termékek nem tudták a versenytársakkal tartani a lépést. Ennek bemutatására gyakran hozzák fel példaként az amerikai társadalom szívéhez legközelebb álló autóipar esetét. Az alacsony fogyasztású és viszonylag olcsó japán autók a '70-es években elkezdtek Amerikában tért hódítani. Erre válaszul az Egyesült Államok először hatalmi eszközöket próbált bevetni, és rákényszerített Japánra egy olyan megállapodást, amely évente 1,68 millió darabban limitálta a japán autók Amerikába irányuló exportját. Ez a megállapodás 1981-ben született, de már 1982-ben létrejött az első japán összeszerelő üzem, a Hondának egy gyára az USA-ban, ami rámutatott, hogy az exportkorlátozás nem vezet eredményre.
Az egyre nyilvánvalóbbá váló versenyhátrány arra késztette az Egyesült Államok illetékeseit, hogy átgondolják a történteket. Ez példamutató intézkedéssorozathoz vezetett, ami mind gazdaságpolitikai, mind kormányzási szempontból igen tanulságos. Azzal kezdődött, hogy megbízták az Egyesült Államok egyik legrangosabb amerikai egyetemét, az MIT-t azzal a feladattal, hogy koordinálásával készüljön egy tanulmánysorozat, amely felméri a kialakult helyzet okait és következményeit.
- |1|
Az elemzéseket követő intézkedések közül számunkra most az a legérdekesebb, hogy létrehoztak (az 1988-as kereskedelmi és versenyképességi rendelettel) egy Competitiveness Policy Council (Versenyképesség-politikai Tanács) nevű szervezetet. A tanács kétpárti intézményként jött létre, melynek négy egyenlő súllyal szereplő része volt: a kormányzat, az üzleti szféra, a munkavállalók és a civil szféra egyenlő arányban képviseltette magát. Az intézmény működése során számos gazdaságpolitikai tanulmány született a kormányzati, üzleti és a tudományos szféra együttműködésével. A tanács elnöke közvetlenül az Amerikai Egyesült Államok elnökének volt alárendelve, neki tartozott beszámolni. A kibontakozás útját négy éves jelentésben vázolták fel, s az eredmények közismerten pozitívak voltak.
Az intézmény megszűnésének körülményei is rendkívül érdekesek. 1996-ban a Clinton-kormányzat már egészen más típusú gazdaságpolitikát folytatott, és a tanácsot megszüntették mondván, hogy az üzleti szférában létrejött, lényegében hasonló funkciójú más szervezetek át tudják venni a tevékenységeit anélkül, hogy az adófizetők pénzéből áldozni kellene a további elemzésekre. Valóban, már évek óta működött a Council of Competitiveness (Versenyképességi Tanács), amely az üzleti szférának, a munkavállalóknak és a tudományos világnak a képviselőiből jött létre. Ez a tanács ma is működik.
A nemzeti versenyképesség gondolata természetesen már korábban is szerepelt a közgazdasági irodalomban. A felvázolt amerikai folyamat adta meg a kezdő lépést ahhoz, hogy a gondolat széles körben elterjedjen. Napjainkban számos, a lehető legkülönbözőbb földrajzi adottságú, társadalmi helyzetű és fejlettségű országban működnek az amerikaihoz hasonló szervezetek és intézmények.
Tekintsük át ezek után, hogyan is épül fel napjainkban a versenyképesség gondolatvilága. Az alapokhoz akkor jutunk el, ha megállapítjuk, hogy a versenyképesség kérdése igazában véve mindig termékszinten dől el. Az, hogy mi lesz versenyképes és mi nem, azon múlik, hogy az emberek milyen ruházatot vásárolnak, milyen utazási iroda kínálatát fogadják el vagy éppenséggel milyen nyelvtanfolyamra fognak beiratkozni. Ebből következően a versenyképesség alapjai piaci feltételek között az egyéni választásokra és a termékek szintjére vezethetőek vissza, ahol a „termék” fogalmán javakat és szolgáltatásokat egyaránt értünk.
Nagy utat kell megtennünk ahhoz, hogy az egyéni választásoktól eljussunk a nemzeti versenyképességhez. A következő lépés az a megállapítás, hogy a termékek és szolgáltatások mögött a modern ipari, illetve a posztindusztriális társadalmakban is döntően vállalatok állnak. A szükségletkielégítéshez felhasználható javakhoz és szolgáltatásokhoz ugyanis lényegében három fő úton lehet hozzájutni: saját ellátás, közösségi szolgáltatás, illetve piaci csere alapján. A 20. század fejleményei azt mutatják, hogy – mai ismereteink szerint – a piac a leginkább alkalmas arra, hogy a fogyasztói igények kielégítésében jeleskedjen. A piacnak pedig meghatározó szereplői a vállalatok. Ezt sokféleképpen lehet mérni, és mindegyik mérésnek megvan a maga hibája. Amennyiben (a leginkább szokásos módon) a GDP-hez való hozzájárulást vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az üzleti szféra országonként eltérő mértékben, a fejlett országokban általában közel kétharmados aránnyal jelenik meg a háztartások és a kormányzati intézmények mellett. Ebből levonható a következtetés, hogy helyes lépés a versenyképesség fogalmának a termékszintről a vállalati szintre való kiterjesztése.
A következő lépést a gazdasági globalizáció hozta magával. A nemzetállamok szerepe a versenyképesség rendszerén belül rendkívül jelentős, hiszen látható, hogy a világpiacon nagyon sok esetben nemcsak a termékek, nemcsak a vállalatok, hanem a kormányzati támogatások versenye is folyik. Az, hogy melyik ország melyik vállalata hogyan tud megjelenni a piacon, sokszor igen nagy mértékben attól függ, hogy milyen pénzügyi, szervezeti támogatást kap a hazai kormányzattól.
A következő lépést a regionális versenyképesség jelenti, hiszen a különböző nemzeti vagy nemzetközi régiók olyan sajátos tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek meghatározóak lehetnek versenyképességi szempontból. Bár a régión belül az egyes országok nagyon sokban különbözhetnek egymástól, vannak olyan tényezők, amelyek miatt érdemes például az Európai Unió vagy Észak-Amerika versenyképességéről beszélni. Ezt először a triád-koncepciója alapozta meg, mely három régió (USA, Európa, Távol-Kelet) versenyképességét különböztette meg. Napjainkra a földrajzi szempont mellett más szempontok alapján kialakított országcsoportok is kirajzolhatók, melyek versenyképességi szempontból valamilyen közös tulajdonsággal rendelkeznek. Erre jó példa a gyakran csak BRIC csoportként emlegetett Brazília, Oroszország, India és Kína. Mindezek mellett beszélhetünk az új európai tagállamoknak a közös versenyképességi problémáiról, vagy éppenséggel a délkelet-ázsiai kistigrisekről.
- |2|
Az elmondottakat foglalja össze a 2. ábra, amelyen látszik, hogy a társadalmi szükségletek kielégítése közvetlenül a termékekhez (javakhoz és szolgáltatásokhoz) kapcsolható. Ezeket a termékeket döntően a vállalati szféra állítja elő. A vállalatok nemzetállami keretben, illetve különböző nemzetállamokkal együttműködve multinacionális cégekként tevékenykednek. S végül: minden nemzetállam valamilyen régióhoz tartozik.
II. A nemzeti versenyképesség fogalma
Mindezek után fontos megadni a nemzeti versenyképesség definícióját. A versenyképesség területén csakúgy, mint a közgazdaságtan sok más ágában, a fogalmak nagyon rosszul definiálhatók. A tudományos feltárás, az empirikus vizsgálat nagyon nehéz. A versenyképesség-kutatás egyelőre gyerekcipőben jár, de ne felejtsük el, hogy maga a fogalom is csak körülbelül 30-40 éves.
A napi, illetve szakmai sajtóban is rendkívül hangsúlyosan jelenik meg ez a fogalom, sok esetben érdemi mondanivalóval, habár rendszerezett tudás és tudományos eredmények még igen korlátozottan állnak a rendelkezésünkre. Felfogásunk szerint a nemzeti versenyképesség egy nemzetgazdaságnak az a képessége, hogy úgy tud létrehozni, felhasználni és értékesíteni javakat és szolgáltatásokat a globális gazdaság keretei között, hogy ennek során fenntartható módon növekszik állampolgárainak jóléte és saját termelési tényezőinek hozadéka. A nemzeti versenyképesség tehát egy képesség. Annak a lehetőségét jelenti, hogy valamit el tudunk végezni. Ahhoz lehetne hasonlítani, hogy kvalifikáljuk magunkat egy versenyre, azaz indulhatunk mondjuk az olimpián, de ez még nem garantálja a győzelmet.
A definíció második része egy struktúrát állít e képesség mögé. Eszerint azokat a javakat és szolgáltatásokat, amelyekkel a társadalmi szükségleteket kielégítjük, úgy kell létrehozni, felhasználni és értékesíteni egy szerkezetben, hogy elsőként az állampolgárok jólétének növekedését tartjuk szem előtt. Tehát amikor nemzeti versenyképességről beszélünk, az egyénről a társadalom szintjére emeljük az igénykielégítést. Hogy ez tartósan, fenntartható módon megvalósítható legyen, és a nemzetközi versenyben helyt tudjunk állni, a termelési tényezők hozadékának (a tágan felfogott termelékenységnek) is növekednie kell közben.
A közelmúltban járt Magyarországon Stephane Garelli, a versenyképesség nemzetközi vizsgálatának egyik kiemelkedő alakja. Garelli gondolatmenete szerint a versenyképesség koncepciójának historikus fejlődésében egészen David Ricardo közgazdaságtani munkásságáig tekinthetünk vissza, aki 1817-ben publikált könyvében megalapozta a komparatív előnyök elméletét (szemben a korábbi, Adam Smith-től származó abszolút előnyök elvével). A versenyképesség tudományos fejlődésének második mérföldköve Garelli szerint Marx és Engels munkássága, akik a 19. század közepétől a társadalmi viszonyok gazdaságra gyakorolt hatásának fontosságát hangsúlyozták a politikai gazdaságtan keretében. A társadalmi viszonyok alapelemei az érdek- és értékviszonyok: ezek elemzése szükséges ahhoz, hogy a társadalmi beágyazottság mikéntjéről tudjunk valamit mondani. Itt Max Weber nevét és a szociológia tudományát kell kiemelnünk. A következő lépés a vállalkozói szféra kardinális szerepéről szól. Ennek a vállalatelméleti keretnek a kialakítása Schumpeter nevéhez köthető, aki a kreatív rombolásnak és az innovációnak a gondolatával aktív versenyközegbe helyezte az egész folyamatot. A versenyképesség fogalmának további gazdagítása a növekedéselmélet nagyjaihoz köthető, elsősorban Robert Solow-hoz, aki a technológiai fejlődést hozta be a képbe, mint a növekedés és a versenyképesség tényezőjét. És végül a korszerűen értelmezett üzleti hatékonyságnak a kérdése kapcsolódik be a gondolatmenetbe, amelyet az ötvenes évektől kezdődően Sloan, Drucker, Deming, Juran és más kutatók is vizsgáltak.
Mindezek az összetevők együttesen adják a versenyképesség elméleti hátterét, rövid történeti perspektívában.
- |3|
III. A nemzeti versenyképesség mai felfogása
A jelenleg érvényesülő nézetrendszerből három alapfelfogást kell kiemelni. Az első szerint nincs is olyan, hogy nemzeti versenyképesség. Ez a vélemény a Nobel-díjas Paul Krugman nagyon híres, sokak által hivatkozott cikkében jelent meg, és a lényege az, hogy a verseny nem államok, hanem vállalatok, illetve azok termékei között folyik, a nemzetek nem versenyeznek.
A második gondolatmenetet a makrogazdasági megközelítések képviselik, különösképpen a nemzetközi közgazdaságtan különböző ágazatai, amelyeknek felfogásai két csoportba sorolhatók. Az első az, ahol a versenyképességet a világkereskedelemben való részesedéssel mérik. Eszerint az az ország versenyképesebb, amelyik több termékkel tudja a világot ellátni. A másik nagy kutatási ág a termelékenységgel hozza összefüggésbe a fogalmat (ami a fenntarthatóság szempontjából valóban kardinális jelentőségű), tehát az az ország versenyképesebb, amelyik az erőforrásait hatékonyabban tudja felhasználni. Közös tulajdonságuk ezeknek a megközelítéseknek, hogy makroszintűek, azaz a gazdaságot adott entitásként, egészként kezelik a versenyképesség szempontjából.
A harmadik kutatási irány a strukturális elemzéseké. Ez elsősorban Michael Porter nevéhez kötődik, aki az iparági verseny keretei közé helyezi a versenyképesség kérdését: azt elemzi, hogy mi határozza meg egy adott piacon (iparágban) egymással versenyző vállalatok helyzetét. A strukturális megközelítés egy másik irányzatát a versenyképességi indexek, illetve az ezek alapján készülő rangsorok alkotják, amelyek több helyen és több szempontból készülnek a világon. Közülük kettő emelkedik ki: az egyik a Lausanne-ban működő, nagyon híres üzleti iskolának, az IMD-nek a versenyképességi kutatócsoportja által készített rangsorolás, a másik pedig a World Economic Forum (Világgazdasági Fórum) jelentései.
IV. Mai kutatásokról
A nemzeti versenyképesség kutatásának a spektruma ma a termelékenység technikai kérdéseitől kezdve a társadalmi jólét általános kérdéseiig terjed, tehát egy olyan kutatási területről van szó, amely rendkívül széles körű és nagyon sok kérdést vet föl.
Az előadás két kutatási területet emel ki. Az első terület a „Versenyben a világgal” kutatási program, amelyet 1995 óta folytat a Budapesti Corvinus Egyetem Versenyképesség Kutató Központja. A másik terület pedig a nemzetközi versenyképességi indexeknek az alkalmazása.
IV.1. A „Versenyben a világgal” kutatási program
A „Versenyben a világgal” kutatás előzményeként azt emeljük ki, hogy a volt szocialista országok átalakulásának nagy médiavisszhangja volt, a kilencvenes évek elején-közepén a nemzetközi sajtóban meglehetősen nagy súlyt kapott az, hogy a különböző volt szocialista országok hogy állnak az átmenetet tekintve. Magyarországot gyakran hátrasorolták, a sort általában Csehország vezette. Köztudott volt azonban, hogy a két ország között az a nagy különbség, hogy '95-re Magyarországon lezajlottak azok a strukturális reformok, amik az átalakulás fő elemeit hordozták, míg Csehországban ekkorra nem, vagy sokkal kisebb mértékben. A kutatási cél az volt, hogy nézzük meg, mi van a makroadatok mögött, vizsgáljuk meg a struktúrákat. Fontos szempont volt e struktúrák vállalati oldalról való megközelítése.
E kutatások keretében az elmúlt 15 évben a Versenyképesség Kutató Központ négy nagy versenyképességi felmérést végzett el, minden alkalommal több mint 300 vállalat 1200-nál több vezetőjét kérdeztük meg annak feltárására, hogy hogyan is néz ki és milyen tényezőkre épül a vállalati versenyképesség. A közgazdasági területeken ez az egyik legnagyobb léptékű kutatás, ami ebben az időszakban Magyarországon lezajlott. A kutatásban eddig három-négyszáz ember vett részt, megközelítőleg 340 tanulmány, tucatnyi könyv és több mint húsz PhD-dolgozat épült az elemzésekre. Időközben a kutatáson belül új irányok is előtérbe kerültek. A kétezres évek elején fogalmazódott meg, sőt sztereotípiává vált, hogy a magyar gazdaság versenyképességi problémái nem annyira az üzleti szférából, hanem inkább a közszférából származnak. Kérdés volt tehát, hogy mi a közszféra és a versenyszféra kapcsolata a versenyképesség szempontjából. Ez a kutatás több lépcsőben, az Állami Számvevőszékkel együtt zajlott, s több érdekes tanulmány is született belőle, melyek lényegében alátámasztják a kiinduló hipotézist. (A tanulmányok elérhetőek a Versenyképesség Kutató Központ weboldalán.)
A legutóbbi új kutatási irányt a verseny és a versenyképesség kapcsolata jelenti. Az utóbbi években zajló válság kapcsán felmerült, hogy mi a piac és az állam szerepe, milyen irányokban lehet továbblépni. Ezzel kapcsolatban az a kérdés is megfogalmazódott, hogy hogyan hatott a versenyképességre a különböző szektorokban a multinacionális vállalatok megjelenése Magyarországon. Portertől származik az a gondolat, hogy az erős belső verseny segíti a nemzetközi versenyben való helytállást is, tehát hogyha a multinacionális vállalatok gyengítik a hazai versenyt, akkor rosszat tesznek, ha nem gyengítik, akkor jót tesznek a nemzetközi versenyképesség szempontjából. Kutatásaink azt az igen érdekes és gazdaságpolitikailag megszívlelendő eredményt hozták, hogy ez a hatás ágazatonként igen különböző, s alig-alig lehet valami fontosat mondani „általában” a hazánkban működő multikról.
Versenyképesség-kutatásunk egyik legfontosabb eredménye egy általános modell, amely keretet ad a kutatások eddig általunk művelt ágainak.
- |4|
Nyilvánvaló, hogy a versenyfeltételek közvetlenül befolyásolják a vállalatok tevékenységét és teljesítményét. Ebben a fázisban a porteri ipari versenyelemzésre támaszkodik a kutatás. Ezeket a versenyfeltételeket a kormányzat közreműködésével tulajdonképpen a tényezők három csoportja befolyásolja. Egyrészt olyan társadalmi értékek, normák, amelyek meghatározzák a működés körülményeit, másrészt azok a politikák, amelyeket a kormányzat megpróbál megvalósítani, a harmadik pedig az intézményrendszer, amelyik az egésznek a keretét adja. Nagyon fontos, hogy a társadalmi normák szerepének hangsúlyozásával visszakapcsolódunk az egyénekhez, hiszen végső soron ők a társadalmi normák hordozói.
Amennyiben ezt az egészet belehelyezzük a versenyképesség definíciójába, akkor azt a kapcsolatot látjuk, hogy a termelékenység növelése végső soron az üzleti szférában realizálódik, de ugyanakkor hozzájárul a társadalmi jólét tartós növeléséhez is. Ezt a modellt alkalmazva a Kutató Központ több érdekes eredményre is jutott. Ezek közül kiemelem, hogy azonosítottuk a magyar gazdaság versenyképességi problémáinak főbb tényezőit a válság időszakában. Azt találtuk, hogy három tényezőcsoportról kell beszélni. Egyrészt vannak olyan öröklött történelmi elemek és társadalmi normák, amelyek a problémákhoz tartósan hozzájárulnak. Ilyen például a korrupció, amit a török időktől fogva hordozunk magunkkal, de hasonló jelenség a költségvetési túlköltésre való hajlam is - ez a Kornai János által koraszülött jóléti államnak nevezett jelenségcsoport, amely ötven évvel ezelőtti időszakból származik.
A második csoportot azok a gazdaságpolitikai tévutak alkotják, amelyeket bejártunk, a harmadikat pedig azok a kihívások, amelyeket a globalizáció támasztott, és amelyeknek kisebb-nagyobb mértékben tudtunk megfelelni.
Fontos, hogy észrevegyük, hogy ezek a tényezők teljesen különböző időtávon hatnak, és teljesen különböző eszközökkel kezelhetők. Egyetlen kormányzati programban nagyon nehezen foglalhatók össze, és a három közül lényegében közvetlen befolyása bármelyik kormányzatnak csak a középsőre van. A társadalmi normák nagyon hosszú távon hatnak, el lehet indulni a változtatással, el is kell, de ez valószínűleg nem egy kormányzati ciklusnak a kérdése. A globalizáció pedig tőlünk függetlenül megy végbe - nem vagyunk persze fegyvertelenek a hatások kezelésében.
A gazdasági problémák kezeléséhez igen fontos adalék egy a TÁRKI által nemrég készített kutatás, mely Magyarországnak a világ értéktérképén való elhelyezkedésére vonatkozott. Ez nagyon izgalmas eredményhez vezetett: Magyarország ezen az értéktérképen, ami itt két dimenzióban van összefoglalva, nagyon távol helyezkedik el azoktól a nyugat-európai országoktól, amelyekhez hasonlítani szeretjük magunkat.
- |5|
IV.2. Versenyképességi rangsorok
Végezetül tekintsük át a versenyképességi rangsorokat, mégpedig a két legfontosabbat: az IMD Versenyképességi Évkönyvét és a Világgazdasági Fórum Versenyképesség-jelentését. Ezek a rangsorok egyrészt bemutatják, hogy melyik ország hol tart a másikhoz képest, másrészt láthatjuk a fejlődés dinamikáját, adott esetben azt, hogy Magyarország 2001-ben a térség felsorolt országai közül a legelőkelőbb helyen volt, a teljes rangsorban pedig a 28. helyen állt.
- |6|
Garelli professzor szerint három dolgot mutatnak ezek a mutatók: egyrészt azt, hogy hol tartunk, másrészt, hogy hogyan változott a helyünk, és a harmadik, ami a legfontosabb, hogy miben vagyunk erősek és gyengék. Ennek alapján a rangsor adalékul szolgálhat a gazdaságpolitikai, üzletpolitikai döntésekhez. Ennek illusztrálására szolgál a 7. ábra.
- |7|
Az IMD által használt 12 mutatócsoport még mindig túlságosan aggregált részletes következtetések levonásához, de nagyvonalú képet azért kaphatunk a tanulmányozásukkal. A vízszintes vonal Magyarország 2010-es helyezésére vonatkozik. 52-dikek voltunk a rangsorban, és az ábrán látszik, hogy melyek azok a területek, amelyekben az átlagosnál, az általunk elért általános 52. helyezésnél sokkal rosszabbul, illetve lényegesen jobban szerepeltünk. Sokkal rosszabb a helyzetünk az intézményi rendszer kérdésében, mind a közintézmények, mind pedig a magánintézmények vonatkozásában, ez felettébb elgondolkoztató. Ugyanakkor viszont tulajdonképpen nem várt, de reményre okot adó dolog az, hogy a felsőoktatás, a technikai felkészültség és innováció dolgában, ami a mélyrétege a társadalmi fejlődésnek, nem is állunk olyan rosszul.
Amennyiben a csehekhez hasonlítjuk magunkat (emlékezzünk a kutatások 1995-ös kiindulópontjára), azt láthatjuk, hogy a 12 összevont mutató közül egy kivételével valamennyiben a csehek állnak jobban. Nyilván a különbség az egyes területeken nem azonos, és ez további elemzésekre ad alkalmat. Azt azonban be kell látnunk, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti nemzetközi optimizmus indokolt volt a cseh kilátásokkal kapcsolatban.
V. Összefoglalás
Összefoglalásként négy tételt fogalmazunk meg. Az első az, hogy a nemzeti versenyképesség egy társadalomfejlődési kérdés, a jelentősége abban van, hogy egy ország teljesítményét nem önmagában, hanem más országokhoz mérve ítéli meg. Legtöbbször azt vizsgáljuk, hogy mennyit növekedtünk, mennyit változott a helyzetünk az előző évhez képest. Ha azonban mások sokkal gyorsabban haladnak előre, akkor az önmagukban szép eredmények olyan nagyon sokat nem érnek.
A második tétel szerint egy társadalmi fogalomról van szó, aminek három fontos makroszintű tényezőcsoportját lehet azonosítani: a gazdasági növekedést, a társadalmi kultúrát és az intézményi rendszert. Ez az a három terület, amelyek meghatározzák azokat a folyamatokat, amelyek eredő hatásából kialakul a versenyképesség szintje.
A harmadik tétel arra vonatkozik, hogy vannak olyan kormányzati eszközök, amelyek befolyásolni tudják a versenyképességi tényezőket. Ezek a piac és a szabályozás egymást támogató alkalmazására épülnek. Nagyon fontos eredmény az, hogy nem lehet ezt a két dolgot szembeállítani: a piac nem tud normális szabályozás nélkül hatékonyan működni. A jelenlegi gazdasági válság legalább annyira kormányzati kudarc, mint piaci kudarc. Következetes szabályozásra van szükség a piac értelmes működéséhez, és a piacon keresztül lehet megvalósítani a társadalmi igények java részének kielégítését.
A negyedik tétel az, hogy a kormányzati eszközök befolyását két tényezőcsoport korlátozza, nem feltétlenül mereven, hiszen van rá befolyásunk, hogy mennyire. Az egyik tényezőcsoport a nemzeti kultúrának azok a tényezői, amelyek nagyon lassan változnak, a másik pedig a nemzetközi gazdaság, amely nem feltétlenül akar úgy viselkedni, ahogy szeretnénk.
Az összegzésnél fontos leszögezni, hogy bár elég sok eredményt elértünk a versenyképesség kutatásában ebben a 30-40 esztendőben, amióta ezzel szerte a világban foglalkozunk, de még sok a feladat, azaz jelentős kihívásokat rejtő kutatási területről van szó.