-
1. ábra
|1|
-
2. ábra
|2|
-
3. ábra
|3|
-
4. ábra
|4|
-
5. ábra
|5|
-
6. ábra
|6|
-
7. ábra
|7|
-
8. ábra
|8|
-
9. ábra
|9|
-
10. ábra
|10|
-
11. ábra
|11|
-
12. ábra
|12|
-
13. ábra
|13|
-
14. ábra
|14|
-
15. ábra
|15|
-
16. ábra
|16|
-
17. ábra
|17|
-
18. ábra
|18|
-
19. ábra
|19|
-
20. ábra
|20|
-
21. ábra
|21|
-
22. ábra
|22|
-
23. ábra
|23|
-
24. ábra
|24|
Tóth József
Kell nekünk régió?
I. Elméleti bevezető
Az előadásban egy olyan kérdést járunk körül, amelyet a közelmúltban tipikusan magyar módra kezeltek: bedobták a köztudatba, és addig-addig cincálták, rágcsálták, amíg abszolút közhellyé nem vált, elveszítette eredeti értelmét és főleg jelentőségét. (A régió fogalmát megelőzően ugyanilyen sorsra jutott a "fenntartható fejlődés", még korábban pedig a környezetvédelem problematikája). Komoly felelősség van tehát rajtam, amikor megpróbálom a régióval kapcsolatos reális tartalmakat összeszedni, illetve rendszerezve Önöknek átnyújtani.
Az egyes országok belső struktúrájukat leginkább az államhatároknak köszönhetik, hiszen ezek definiálják azt a teret, melyben az államok tevékenysége kiteljesedik. Határokról szólni az egységesülő Európával kapcsolatban nem egyszerű feladat, hiszen e kifejezés tartalma még e fejlett integráción belül is változó. Az Európai Unió külső határai egyrészt természeti választóvonalakon nyugszanak, másrészt védőfalként veszik körül, óvják azokat a vívmányokat, amelyeket évtizedek alatt közösen értek el a jelenlegi tagok. Ennek következtében az elmúlt évtizedekben a külső határok elszigetelő jellege érvényesült dominánsan, az átjárhatóságukban tapasztalható liberalizáció elsősorban a bővülési folyamat eredménye. Szükségesnek látszik e gondolat hangsúlyozása, hiszen a 2004-es csatlakozások után a schengeni határ egy része keletre tolódik, olyan körzetekben emelkedik ki falként, ahol hagyományosan kívánatos az átjárhatóság fenntartása.
- |1|
Az Európai Unió belső határai jogilag szinte azonos státuszúak, ennek ellenére jelentős különbségek tapasztalhatók e tekintetben. Semmiképpen nem összevethető a majd egy évszázada gyakorlatilag teljesen szabadon átjárható Benelux közösség államainak legitim terét definiáló zóna a német-osztrák, svéd-finn, vagy éppen az alapítók között húzódó határokkal. Sok más tényező mellett történelmi szerepükben, fizikai létükben, vonalvezetésükben, időtállóságukban is eltérőek az EU belső választóvonalai; ezzel is tükrözik azt a sokszínűséget, amely a tagállamokat jellemzi. E változatos struktúra ellenére egy integrációs tendencia azonban mindenképpen kézzelfogható: az a közösség, amelyhez csatlakozni szándékozunk, belső határainak folyamatos degradációjára törekszik, a korábbi izolációs funkció helyett e tereknek az összekötő szerepet szánja. Mindazonáltal e találkozási felületek a jó szándék és a demokratikus berendezkedés ellenére sem problémamentesek, elég csak az ír szigetet megosztó, vagy éppen a kontinens déli végein húzódó brit-spanyol (Gibraltár) választóvonalakra utalnunk. Etnikai, vallási szegregáció, és az ebből következő békétlenség okozhat feszültségeket államokon, sőt településen belül is, ami azt jelzi, hogy nem csak a csatlakozni kívánó országok előtt állnak még megoldásra váró feladatok.
E konfliktusok jelentős része abból adódik, hogy nem megfelelő a tér felosztásának, így a határok megrajzolásának módja - bármely szintet is tekintjük. Amennyiben a társadalmi-gazdasági fejlődés során többé-kevésbé spontán kialakult regionális tagozódás nem - vagy csak kis mértékben - esik egybe a hatalmi érdek kívánta térstruktúrával, úgy az még a legdemokratikusabb berendezkedés mellett is nehezen működtethető, sokszor problémákkal terhes körzeteket alakít ki.
A következőkben a funkcionális alapon (alulról felfelé), organikusan fejlődő téregységek rendszerét állítjuk szembe a hatalmi viszonyokat, igazgatást szolgáló (felülről lefelé épülő) térstruktúrával. A két struktúra között értelemszerűen jelentős az átfedés világszerte, ugyanakkor az is prognosztizálható, hogy teljes egyezésre aligha számíthatunk (1. ábra).
A funkcionális rendszer magába foglalja a települést, a körülötte évszázadok alatt kialakított természetes vonzáskörzetet, az ezekre az egységekre épülő régiókat, amelyek összessége alkotja az országot. Ezek objektív módon rendszerezhető fogalmak, amelyek egymásra épülve alkotnak egészet, belső határaik rugalmasak, az eltérő korok igényeinek megfelelően időről-időre módosulhatnak, nagyobb intervallumokban gondolkodva azonban viszonylagos állandóságot képviselnek.
E hierarchia sok évszázados fejlődés eredményeképpen alakult ki. Amikor az emberek letelepedtek, a települések kialakulásával biztosítani kellett a védelmet, olyan körülményeket kellett teremteni, hogy dolgozni, élni tudjanak, különböző tevékenységeket folytathassanak lakhelyükön. A település vonzáskörzetekbe szerveződik, ezekből alakulnak ki a régiók.
A régiót a szakirodalom meglehetősen sokféleképpen definiálja. Egy biztos: a tartós együttlét, a hagyományok, a kialakult közös értékrend is összetartja az egy régióban élőket, és az is igaznak látszik, hogy a régió vonzáskörzetekből mint építőkövekből formálódik. Ezekből a régiókból, amelyek között sávszerű, ritkább textúrájú terek lelhetők fel, áll össze az ország, amely több régió tartós együttélését, együttműködését jelenti.
Az ezzel szemben és mellett létező másik struktúra felülről, adminisztratív módon van kialakítva, és szintén hierarchikus rendszer. A jogrend, az igazgatás, a hatalmi funkciók mind csak az adott állam határain belül érvényesek. Ezek gyakorlására, működtetésére az organikus rendszerben megismertekhez hasonló méretű egységeket hozunk létre több szinten. Az állam megyéken keresztül képviselteti jogköreit, alájuk járások sorolódnak, amelyek illetékessége községekre és városokra terjed ki. Az egyes szintek elnevezése, a közöttük lévő hatalommegosztás Európa különböző szegleteiben a legváltozatosabb struktúrákat alakítja ki, ugyanakkor lényegét tekintve ez a rendszer mindenütt hasonló módon fellelhető.
A téregységek létrehozása során az állam terét osztjuk fel, így e fogalomsor létrejöttének más a háttere, mint a funkcionális rendszernek. A másik jelentős különbség, hogy elemei az előbbivel szemben vonalszerű határokkal bírnak, azaz nincs olyan pontja a térnek, amelyik valahova ne tartozna. A községet az arra illetékes szerv vagy jogrend nyilvánítja községgé. Egy települést titulálhatnak községnek, a másikat pedig csak külterületi lakott helynek, ha pedig egy harmadikról azt állapítják meg, hogy fejlettebb - különböző számszerűsíthető kritériumok rendszere alapján -, akkor városi rangot kap. A községek járásba szerveződnek, melyek központja intézményrendszerével ellátja a hozzá besorolt településeket, ugyanakkor (igazgatási) határa szintén vonalszerű. Azaz a tér minden egyes pontja valamely községhez, városhoz csatlakozik, tartozik. A járások és megyék esetében szintén hasonló kapcsolatról beszélhetünk.
Láthatjuk a fentiekből, hogy a két rendszer egységei párt alkotnak, ám a megye és a régió viszonya korántsem egyszerű kérdés, napjaink egyik eleven vitapontját, érdekek ütközésének színterét jelenti. Azok, akik nem szeretnék látni a két fogalomsor közti különbségeket, megyékből összeállított régiót próbálnak formálni. Ezek az egységek azonban - véleményünk szerint - nem fedik a valóságos gazdasági folyamatok alapjául szolgáló tényleges régiókat, ezért kialakításukra nem szabadna jelentős energiákat fordítanunk. A valós régiók már léteznek, mindennapi térhasználatunkkal fokozatosan alakítottuk ki őket. Egyszerűen az a feladat, hogy tárjuk fel őket, majd építsünk rájuk valamifajta önkormányzati rendszert. Ez ugyan megvalósítható a megyerendszerrel párhuzamosan is, mégis az lenne célszerű, ha ahelyett építenénk ki. A régiók létrehozása azonban rendkívül komoly probléma, hiszen választási rendszerünk megyékre épül, s így sosem áll elő olyan politikai szituáció, amikor a nyertes hatalmi erő szétverné azt rendszert, aminek alapján nyert, és aminek alapján legitimitása biztosítva van. A legmegfelelőbb állapot kialakításához talán nem is elegendő a mai jogrendszerben előírt négyéves kormányzati ciklus. A hosszabb idő megengedné, hogy foglalkozzunk a gondolattal, hogy miként tovább, milyen módszerrel lehet kialakítani egy új (geo)politikai hátteret.
A társadalom és a környezet tetraéder-modellje
- |2|
Az emberiség léte kezdettől fogva a természeti környezettől függ, hiszen a szükséglet-kielégítés folyamatában az embernek nincs más lehetősége, mint a természeti környezethez fordulni, annak adottságait feltárni, használni. Az ember és a természeti környezet viszonya az emberiség története során, a társadalmak kialakulásával a társadalom és a természet közötti viszonnyá alakul át. A társadalom annál intenzívebben képes a természeti környezet birtokbavételére, illetve az általa nyújtott lehetőségek kiaknázására, minél fejlettebbek termelőerői, ideértve azok objektív és szubjektív oldalát egyaránt. A társadalom természetre gyakorolt hatása kezdettől fogva kölcsönhatás, hiszen a természeti környezet elemei, úgy is mint munkatárgyak, visszahatnak a társadalomra, gyorsítva vagy lassítva, szerkezetileg is differenciálva a termelőerők fejlődését. A társadalom és a természeti környezet kölcsönhatása mellett létrejön a társadalom bizonyos csoportjai és egyedei között is egy olyan bonyolult viszonylatrendszer, mely a termelés folyamatával függ össze, de a tulajdonlást is alapvetően befolyásolja. A társadalom és a természeti környezet közötti kölcsönhatásban fellelhetjük mindazokat a lényegi elemeket, amelyekből a termelőerők és a termelési viszonyok, valamint a termelési mód alapul. Nyilvánvaló, hogy a termelési mód evolúciójának döntő eleme a legfőbb termelőerő, az ember fejlődése is, különösképpen a szürkeállomány alakulása - ideértve a termelési tapasztalatokat a folyamat minden elemére vonatkozóan - és az innovációs készség.
Természetes, hogy e felfogás szerint a termelőerők fejlődésével a társadalom a természeti környezetnek egyre nagyobb részét veszi birtokba: rendszeres kölcsönhatást épít ki vele, saját hasznára alakítja. Ez a folyamat értelmezhető úgy is, hogy a természeti környezet birtokbavétele egyre nagyobb horizontálisan, de úgy is, hogy a kölcsönhatás egyre inkább elmélyül, strukturálódik (2. ábra).
A földrajzból vett példával élve: egyre kevesebb olyan pontja akad Földünknek, amelyet a társadalom ne ismerne, ugyanakkor például a százötven évvel ezelőtt még hasznavehetetlennek ítélt kőolajkincset manapság az igen fejlett technológiai ismeretekkel felvértezett emberiség egyre nagyobb mértékben aknázza ki. E két aspektus természetes módon együtt jelentkezik, és a termelőerők fejlődésével párhuzamosan oda vezet, hogy a társadalom a természeti környezetet gyakorlatilag birtokba veszi, vagyis létrejön a társadalom és a természeti környezet egészének kölcsönhatása. A kölcsönhatási szféra, amely kezdetben a társadalom és a természet egy közös szelete volt csupán, ebben a fázisban gyakorlatilag általánossá, teljessé lesz, új minőség jön létre: a természeti környezet földrajzi környezetté alakul át.
A teret tehát természeti és társadalmi szférára oszthatjuk (3. ábra). Miután ebben az előadásban a társadalmi szféra részletei érdekelnek minket, a természeti szférát nem bontom fel, a társadalmit viszont szűkebb értelemben vett társadalmira szférára, illetve gazdasági és infrastrukturális szférára tagolom. E tetraéderrel modellezhető struktúra jól érzékelteti a tér komplex jellegét (4. ábra).
A település tehát, mint a tér koncentrált gócterülete, megjeleníthető egy tetraéderrel. Ha visszagondolnak középiskolai tanulmányaikra, emlékezhetnek rá, hogy egy roppant elegáns testről van szó, melynek mind a négy oldala egyenlő oldalú háromszög. A tetraéder-modell hozzásegít minket, hogy rendszerszemlélettel nézzük a teret, a társadalmi, gazdasági, infrastrukturális és a természeti szféra együttműködő rendszereként, hiszen az élek mentén minden egyes szféra a másik három szférával érintkezik. Amiből az következik, hogy aki a térhez nyúl, legyen akár politikus, akár kutató, tudnia kell, hogy nem nyúlhat csak az egyik szféra egyetlen zugához, mert a beavatkozás rendszerszerű reakciót fog kiváltani. Nagyot lépnénk előre, ha ezt egyszer sikerülne elfogadtatni a döntéshozókkal.
II. Regionális fejlődés a Kárpát-medencében
- |5|
A Kárpát-medence történetében számos példát látunk arra, hogy a különböző területek hosszabb-rövidebb ideig elkülönülnek egymástól. Érdekes módon az elkülönülés soha nem a természeti viszonyokra, táji különbségekre épül, mindig kivételes, esetleges, részleges és időleges jellege van. Ha csak futólagosan is, de áttekintjük ezeket az eseteket, nyilvánvalóvá lesz, hogy az elkülönülés csaknem minden esetben katonai-politikai okok következménye volt, így semmiképpen sem tekinthetők a regionális fejlődés, a régió-kialakulási folyamat előfutárainak.
A Kárpát-medencén belüli elkülönülések példáiként foghatók fel a római kor provinciái (Pannonia, Dacia), illetve az ezekből kimaradt területek, a honfoglalás kori vezéri szállásterületek, a gyepűrendszer centrális és periférikus térségei, Magyarország és Horvátország, majd Magyarország és Erdély tartós történelmi különútjai, a török támadás nyomán bekövetkezett másfél évszázados három részre szakadás stb. Az így átmenetileg rögzült határok azonban sem egymással, sem a természeti tájhatásokkal, sem az etnikai határokkal nem estek egybe, így sem elég tartósak, sem elég karakterisztikusak nem voltak ahhoz, hogy a regionális fejlődés keretei legyenek. Hasonló megállapításokat tehetünk II. József rövidéletű kerületbeosztásával vagy kreált statisztikai-népszámlálási területeivel kapcsolatban is. Az évezredes megyerendszer egységei túlságosan kicsik, határaik túlságosan esetlegesek ahhoz, hogy regionális egységként számba vehetők legyenek. A több megyére kiterjedő katonai, igazgatási, jogszolgálati egységek szintén csak egy vagy néhány funkcióval rendelkeznek. A különböző szempontú egységhatárok sehol sincsenek tekintettel az etnikai csoportok életének színtereire, keresztül-kasul szelik azokat.
- |6|
Egyfelől tehát az állapítható meg, hogy a Kárpát-medencét regionális egységekre tagoló évszázados fejlődési folyamatok nem zajlottak le, másfelől viszont azt kell rögzítenünk, hogy a Kárpát-medence egysége megkérdőjelezhetetlen. Ennek legfőbb alapja a történelmi Magyarország természeti viszonyokra is épülő állami egysége, amely az 1867-es kiegyezéssel az Osztrák-Magyar monarchia keretein belül töretlenül helyreállt. Annak ellenére, hogy 1868-tól Horvátország politikai automáciával rendelkezett és volt bizonyos sajátos tudati különállása Erdélynek is, ebben az időszakban Magyarországot tekinthetjük alapvető entitásnak a térségben.
Ennek látványos következménye és a további fejlődés alapja volt az egységes vasúti hálózat, melynek sűrűsége a peremek felé csökken, pontosabban egyedül Ausztria felé haladva marad meg a sűrű hálózat, ami fejlett kapcsolatrendszerre utal. (5. ábra).
- |7|
Hasonlóan egységes képet mutat a Kárpát-medence településrendszere is, mely annak ellenére is egységes, hogy számos, esetenként nem is lényegtelen eltérés mutatkozik a különböző településformák között (tanyák, aprófalvak, bányavárosok, agrárvárosok stb.). Az urbanizálódási folyamat kibontakozásával és erősödésével egyre inkább kiteljesedik az egység, stabilizálódnak a hierarchiaviszonyok és létrejön a településrendszer jellegzetes konfigurációja. Ezen belül a hierarchia legmagasabb szintű központjai az egységes centrumként világvárossá fejlődött Budapest körül több gyűrűt alkotva helyezkednek el (6. ábra).
A kapitalizálódó történelmi Magyarországon a 19. század végére, a 20. század elejére körvonalazódni kezdtek a regionális fejlődés magterületei, elkülöníthetők bizonyos régiókezdemények, melyekből zavartalan fejlődés esetén minden bizonnyal definitív régiók alakulhattak volna ki. Közöttük keskenyebb-szélesebb átmeneti, több oldalú és kevésbé intenzív kapcsolatrendszerrel rendelkező, ritkább textúrájú zónák húzódtak, melyek "hovatartozása" a későbbi fejlődés során dőlt volna el. Felfogásunk szerint kilenc ilyen régiókezdemény létezett a századforduló utáni Magyarországon (7. ábra).
Közülük az első a Budapest által létrehozott, a politikai földrajzi értelemben vett "szívterületet" (core area) gyorsan túlhaladó Központi Körzet. Az eltérő természeti adottságú térségek találkozási zónájában elhelyezkedő térség kiváló közlekedésföldrajzi helyzete révén csaknem definitív régióvá vált. Hasonlóan előrehaladott fejlődési fázis jellemzi a második térséget, mely a közös főváros, Bécs köré szerveződött. Ez félrégió Bécs periférikus ausztriai fekvése miatt Magyarországon is intenzív kapcsolatrendszerrel rendelkezett, s a Pozsony-Sopron-Győr-Szombathely központú Kisalföldet és Nyugat-Dunántúlt is magához "vonzotta".
- |8|
A harmadik térség, a Közép- és Dél-Dunántúl már lazább textúrájú, több kisebb központ köré szerveződik. A Budapest, illetve Bécs által összefogott régiókezdeményhez egyaránt kötődik, a az adriai kapcsolatot közvetíti.
Az Alföld, a negyedik térség a régióvá fejlődés alacsonyabb szintjével írható le; agrárterület jelentős városokkal, sajátos településrendszerrel, nagy kapacitású, átfutó közlekedési hálózattal, de egészében elmaradott infrastruktúrával. Átmeneti peremzónái szélesek, a kapcsolódási viszonyok kialakulatlanok.
Az ötödik térség a Felvidék, a hatodik a tágabb értelemben vett Ruténföld. Mindkettő laza textúrájú, a Kárpátokra támaszkodnak, a hegységen túlra kevés közvetlen relációval kötődnek, egyértelműen az ország központi térségeihez kapcsolódnak, s a nem magyar etnikum túlsúlya jellemzi őket.
Erdély a hetedikként számításba vehető térség. A régióvá alakulás itt történelmi alapú, identitástudattal is alátámasztott. Gazdasági szerkezete, magyar, román és német népessége, az etnikai kölcsönhatások az egyik legérdekesebb régiókezdeményünkké avatják, melynek az ország központjához való kötődése egyértelmű ugyan, de emellett lényeges moldvai és havasalföldi kapcsolatokkal rendelkezik.
A nyolcadik, viszonylagos régióvá alakulási energiával rendelkező térség a Délvidék, korabeli rusztikus kifejezéssel Magyarország "lágy alteste". Kiváló agráradottságú, vegyes (magyar, szerb, német, román) etnikumú térség, közepes sűrűségű textúrával, egyértelmű központi orientációval, de déli nyitottsággal, számottevő balkáni kapcsolatrendszerrel, érezhető belgrádi vonzással.
- |9|
A különállás politikai kereteivel is rendelkező Horvátország a kilencedik térség. Történelmi múltja, etnikai összetétele, tengeri és egyéb kapcsolatai a kétségkívül meglévő budapesti kötödés ellenére a leginkább önálló térséggé teszik.
Egészében véve az első világháború előtti Magyarország, mely kitöltötte a Kárpát-medencét, tagolható ugyan néhány, a fejlődés különböző fázisában lévő régiókezdeményre, de ezek definitív régióként még nem értelmezhetők.
Az I. világháborút követő politikai átrendeződések államhatárok tömegét hozták létre a Kárpát-medencében (8. ábra). Ezek a politikai határok sem etnikai, sem térszerkezeti elvet nem követtek, kizárólag nagyhatalmi alkuk eredményei, így szinte természetesnek vehető, hogy a régiókezdeményekre sem voltak tekintettel. A határok egyrészt régiókezdeményeket vágtak ketté (néha többfelé), másrészt interregionális kapcsolatokat tettek lehetetlenné.
A regionális fejlődés gátjává lett az is, hogy a Kárpát-medencét is magába foglaló Közép-Európa egésze is "elaprózódott", új államok sora jött létre, a jóformán általános ellenségeskedés nem kedvezett az államhatárokon túlnyúló, nemzetközi regionális együttműködésnek. A sok határ lényegesen lassította a közlekedést, drágította a kapcsolatrendszer üzemeltetését, lehetetlenné tette a korábbi relációk jó részét, kényszerpályákat hozott létre.
- |10|
A két világháború közötti időszak politikai szembenállása tehát kifejezetten gátolta, hogy a Kárpát-medence nemzetközivé vált térségében a regionális fejlődés, a régióformálódás folyamata folytatódjék. Ezen a helyzeten a második világháború alatti határmódosítások sem változtattak (9-13. ábra).
Az 1980/90-es évek fordulóján bekövetkezett kelet-európai politikai fordulat új helyzetet teremtett a Kárpát-medencében is. Az azóta eltelt időben a széthullott Szovjetunió helyett Ukrajna van jelen a térségben; Szlovákia önállóvá válásával Magyarországon kívül létrejött egy másik olyan állam, amely teljes területével a Kárpát-medencében van, míg Csehország kiszorult onnan; Jugoszlávia szétesésével délen immár három, egymással nem mindig szívélyes viszonyban álló állam határolja Magyarországot. Mindegyik érintett állam politikai rendszere változott. Befolyásolta a kárpát-medencei viszonyokat a vasfüggöny megszűnése és az a tény is, hogy Ausztria a közelmúltban az egyesült Európa tagjává lett, vagyis az Európai Unió megjelent a Kárpát-medencében.
A politikai rendszerváltozás egészében véve kedvezőbb helyzetet teremtett a kárpát-medencei regionális együttműködés számára is, bár kezdetben lényegesen többet reméltünk ezen a területen is. Időközben felszínre kerültek gyengeségeink, korábbi ellentéteink, félelmeink és gyanakvásaink.
Mára mindenki számára világos, hogy egyrészt az összeurópai modellnek nincs reális alternatívája, másrészt a csatlakozás rendkívül gyötrelmes és eléggé hosszú folyamat, így minden, ami segíti és lerövidíti a csatlakozást, valamennyi érdekelt számára fontos. Ezért értékelődött fel Kelet-Közép-Európában, így a Kárpát-medencében is a regionális együttműködés perspektívája.
Magyarország mint a Kárpát-medence központi fekvésű és nyitott gazdaságú országa a lehetséges együttműködési szintek mindegyikén érdekelt, ide értve az államhatárokat átszelő, centrum-vonzáskörzet relációkon alapuló kistérségi együttműködést éppúgy, mint a nemzetközi regionális kooperációt, vagy akár a térség államainak a Kárpát-medencén túlnyúló, összehangolt fejlesztését is.
Az államhatárokon való átvonzások kölcsönösek és lényegében kiegyenlítik egymást. Ez utóbbi hangsúlyozása azért szükséges, mert megnyugtathatja azokat az aggályoskodókat, akik féltik a status quót e kapcsolatok revitalizációjától. A centrum-vonzáskörzet relációk dinamizálása államhatárokra való tekintet nélkül számos kistérségi probléma (ellátatlanság, munkanélküliség, közlekedési gondok) megoldásában jelentené a könnyebb és olcsóbb utat. Ezeknek a kialakulásához elegendő volna a jó szándék, a bizalom, a kölcsönös előnyökre való törekvés - a többit elvégeznék a reális térfolyamatok.
- |14|
A nagyobb léptékű, regionális jellegű kooperáció tekintetében négy fő, stratégiai fontosságú irány vehető számításba, melyeken belül 2-3, egymást esetleg átfedő térség mutatható ki. Ezek érintik a Kárpát-medence valamennyi államát; mi most a központi fekvésű Magyarország szempontjából vesszük sorra őket (14. ábra).
A legfontosabb stratégiai kapcsolódási irány, a nyugati, két nemzetközi regionális kapcsolatrendszert fed. Ebből az első, a bécsi az egész medence legfontosabb innovációs kapuja, sőt közvetett hatása van a Kárpát-medencén túli térségekre is. A nyugati stratégiai irány másik nemzetközi regionális kapcsolatrendszere az osztrák-magyar-szlovén-horvát négyeshatár térsége, amely ma még kevésbé frekventált, de a jövőben gyorsan meg fog növekedni a jelentősége.
Az északi stratégiai irány legfontosabb regionális kapcsolatrendszere - Pozsony révén - közös a bécsivel. A második a magyar főváros átvonzása a közép-szlovákiai térségre, míg a harmadik a Miskolc és Kassa körötti térség.
A legjelentősebb keleti regionális kapcsolatrendszer a szlovák-ukrán-román-magyar határvidék, a Záhony-Csap-Ágcsernyő csomópont. Ez a térség a Kárpátok Eurorégió papíron már létező területe, várhatóan nagy jövőjű együttműködési tér. Kelet másik nemzetközi regionális kapcsolatrendszere a magyar-román határ mentén, az Alföld térségében van formálódóban.
A déli irány első nemzetközi regionális kapcsolatrendszere azonos az előbbivel, míg a második a magyar-román-szerb, a harmadik a magyar-horvát-szerb hármashatár menti területek kooperációját jelenti, igen jelentős balkáni kapcsolatrendszerrel.
E nemzetközi kapcsolatrendszerek regionális léptékű előnyeiken túl igen jótékony szerepet játszhatnak az érintkező kistérségek társadalmi-gazdasági potenciáljának aktivizálásában, az ott élő népesség életkörülményeinek javulásában is.
Az egyes államok egészét átfogó, kontinentális értelemben vett regionális együttműködési rendszerek (CEFTA, visegrádiak) is igen jelentős fejlesztési energiát kölcsönözhetnek a határok menti regionális kooperációknak, ide értve a Kárpát-medencén belülieket is. Az együttműködési szintek kölcsönösen segítik egymást a kooperáció kiteljesítésében, a minél nagyobb mértékű bizalom megteremtésében.
III. Régiók, államok, országok Európában
- |15|
- |16|
A "régiók Európáját" tekintve egészen más felosztási szisztémát látunk. Ebben a szisztémában mindössze 17 ország körvonalazódik, a megszokott térstruktúra jelentősen átalakul (16. ábra). Az államhatárokat bemutató térképpel szemben álljon itt egy olyan vázlat, amelyen fölsejlenek azok a terek, amelyeknek az elhatárolása pusztán nagy vonalakban történhet meg. Nem vonhatóak egyértelmű, vonalas határok, hiszen sávszerű, ritkább textúrájú terek választják el az országok központi, sűrűbb szövetű magterületeit (17. ábra).
Az ábrákról leolvasható, hogy Ibéria (mint ország) magában foglalja Spanyolország, Portugália, Gibraltár és Andorra államtereit. Franciaország ezen értelmezés szerint - a magterület mellett - kiterjed Belgium és Svájc területének egy részére is, amelyek az államfelosztást tekintve máshova tartoznak. Németország is túlnyúlik államhatárain, magában foglalja Németalföldet, Svájc egy szeletét, Ausztriát; ilyen módon, mint ország, nagyobb annál, mint amit államként ismerünk. Itália is túlterjed határain, Svájcból ki van harapva egy szeletet. Ebben a felosztásban Svájc szinte teljesen fel van osztva más országok között: nem létezik sem országként, sem államként. Ha tovább haladunk, Britannia és Skandinávia terei következnek, Oroszország bizonyos részein viszont az államhatárokhoz hasonló vonalat kell húznunk az ázsiai rész nehezen lehatárolható volta miatt. Ukrajna elhatárolása is csak igen széles, átmeneti sávokkal lehetséges. Nehéz feladatnak tűnik például a Donyec-medencében, egy sűrű textúrájú bányászati-ipari területen a határok korrekt megvonása, ez a kérdés számos vitát indukál. Déli irányba haladva Kaukázia, majd Törökország következik, kilépve Ciprus északkeleti körzeteibe is. Európa magterületeinek irányába visszafordulva Balkánia, valamint Kárpátia folytatja a sort. Ez utóbbit szándékosan nem történelmi Magyarországnak nevezzük ebben az összefüggésben, hiszen valótlant állítanánk, mert mindig volt "társbérlő" ebben a medencében. Lengyelország alig nagyobb kiterjedésű, mint a hasonló nevű állam, a történelem államhatár-változtató eseményei azonban mély nyomokat hagytak térfejlődésén.
- |17|
A fenti térképet továbbgondolva több kérdés is felmerül. Elsőként a fentiekben használt nevezéktant kellene még tovább finomítani, hiszen nem egy esetben az országokra és az államokra használt név megegyezik, amit sérelmezhetnek azok, akik félreértik ezt a szemléletet, és azt a benyomást keltheti, hogy valakit megkurtítottak vagy éppen eltöröltek. E sérelmeket elkerülendő, ésszerűnek látszik olyan történelmi nevek használata (pl. Gallia, Germánia, Polónia, Bohémia stb.), amelyekről inkább a hagyományokra, a közös múltra, nyelvre, kultúrára asszociálhatunk, nem pedig a közelmúlt hatalmi törekvései által kialakított államokra.
A fenti ábrát elméleti vázlatként kezelve jól látható, hogy a különböző régiók Európa területének nagy részén tisztán elkülöníthetők, az ilyen értelemben vett régiókat nem vágják át országhatárok - ellentétben a mesterséges konstrukciókkal. A "régiók Európájának" felépítésekor tudnunk kell azt, hogy ezek a régiók ab ovo internacionálisak a szó politikai földrajzi, államföldrajzi értelmében (18. ábra).
- |18|
Ha tehát az államból indulunk ki, úgy látjuk, hogy a régiók és az országok sértik határait. Pedig valójában a konfrontáció éppen fordítva következett be, de miután a hatalmi struktúra az államhatárok által körülhatárolt téregységekre épül, a jellemző megközelítésmód az államot tekinti alapnak. A természetes regionális együttműködés - ami egészséges módon nemzetközi is - azt jelentheti, hogy az organikus gazdasági, térbeli elhelyezkedés nyomán kialakult kooperáció lép működésbe. Ami ugyanakkor az államhatalmat is befolyásolja.
Ha nem is a gyakorlat, de legalább az elmélet szintjén felmerül tehát, hogy alakítsuk át Európát az országok Európájává, ha már egyszer a régiók Európájáról beszélünk. Tudnunk kell ugyanakkor, hogy ezeket a regionális együttműködéseket állami szinten kell koordinálni. A szuverén államok gyakran félnek érdekeik csorbulásától, ezért a regionális együttműködésekben inkább a viták helyettesítik a tényleges kooperációt. Kedvező esetben az állam hajlandó részben feladni szuverenitását, hajlandó kompromisszumokra a regionális együttműködés előnyeiért cserébe.
IV. A határok mint akaratlagos képződmények térstrukturáló szerepe
- |19|
A határok általában gátolják a kapcsolatteremtést, így a társadalmi-gazdasági fejlődést is (20. ábra). Egy határmentes területen a kapcsolatok körkörösek. Ahogy korábban utaltunk rá, létezik persze olyan határ is, mely nem csonkolja a kapcsolatokat. Például Bázel (a Regio Basiliensis, a klasszikus európai régió) esetében három állam találkozik: Svájc, Németország és Franciaország. Ezeken a határokon nyugodtan át lehet kelni: nem muszáj ugyanabban az országban dolgozni, vásárolni, mint ahol lakik az ember. Ezzel szemben a tipikus kelet-európai határok merevek, olykor fegyveres konfliktusokra adnak alkalmat; az így elválasztott térségek fejlődése csak féloldalas lehet. Energiájuk csak fele akkora, mintha nem lenne a határ.
- |20|
A II. világháborút lezáró békeszerződések helyreállították a megelőző állapotokat a Kárpát-medencében egy kisebb (a pozsonyi hídfő kiszélesítése) és egy nagyobb (a Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolása) kivétellel. A Szovjetunió megjelenése a Kárpát-medencében, valamint egész Kelet-Közép-Európa politikai kényszerpályára terelődése súlyos következményekkel járt a kárpát-medencei regionális fejlődés szempontjából is.
Kelet-Közép-Európa szovjet fennhatóság alatt működő államai a deklarációk szintjén szívélyes, baráti, sőt testvéri viszonyban voltak egymással, valójában viszont a területi integritás és a belügyekbe való be nem avatkozás elvének túlhangsúlyozásával, az etnikai problémák szőnyeg alá söprésével, a centralizált szervezési-irányítási modell tartós működtetésével olyan helyzet alakult ki, amelyben a határokat szinte fétisként kezelték. A határ két oldalán fekvő, korábban évszázadokig egységesen fejlődő térségek kooperációja csak a fővárosok tudtával és engedélyével volt lehetséges. Az államszocializmus idejének tipikus határkapcsolatát szemlélteti a 21. ábra.
Nézzünk egy példát: a határ mindkét oldalán búzát aratnak. "B" országban már készen vannak, "A" országban még lábon áll a búza. A túloldalon öt kombájn tétlenkedik, de emitt kombájn hiányában tehetetlenek. A józan ész azt diktálná, hogy vigyük át a kombájnokat a túloldalra. A szocializmusban azonban a központból, a fővárosból kellett engedély kérni egy ilyen akcióhoz. Tehát még akkor is, ha kivételesen engedélyezték a gépek kölcsönzését, ehhez feleslegesen bonyolult és költséges folyamat (minimum 5 lépés) vezetett - miközben ezek az országok igen szerény anyagi lehetőségekkel rendelkeztek.
- |21|
Az államhatárok mentén az izoláció növekedését okozta az is, hogy a KGST szervezetén belül a kisebb tagországok külön-külön lényegesen szorosabb kapcsolatban voltak a Szovjetunióval, mint egymással, így az ágazati kapcsolódások hatásai a területi allokációban nem érvényesülhettek.
A Kárpát-medencében tehát az egyes államok térszerkezete politikai korlátok között fejlődött, a belső kapcsolatrendszer intenzitása és textúrája sokkal nagyobb, illetve sűrűbb lett, mint a határok menti térségeké. Ez egyrészt azzal a következménnyel járt, hogy a politikai határ egyre inkább átvette a regionális határok szerepét, másrészt oda vezetett, hogy a politikai határokkal közrezárt tér - az állam - kezdett egységes térszerkezeti rendszerként funkcionálni.
A farizeus ideológiai frázisok és az államhatárok mögé búvó rendszerek társadalmi-gazdasági tevékenységének realitása közötti ellentmondás sokat ártott a Kárpát-medence területén osztozó államok népének. Ennek egyik fő oka a nemzetközi regionális együttműködés nyilvánvaló előnyeinek kihasználatlanul hagyása, sőt elutasítása, a másik pedig az etnikai feszültségek fenntartása volt. Valódi segítség helyett a Nyugattól is inkább csak szirén-hangokra tellett.
V. Fából vaskarika: megyékből "régiók"
Magyarország államterületének középszintű beosztása a megyékre épül (22. ábra). A megyék régen is, újabban is viták középpontjában állnak. Védelmezői azt szokták felhozni, hogy azért ne nyúljunk ezekhez a közigazgatási egységekhez, mert Szent István alkotásai. Ami igaz is, csakhogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Szent István a megyék létrehozásával egy akkori kihívásra adott felemás választ. Éppen a Szent István-i reálpolitikus gondolattal ellenkezik az az elképzelés, hogy napjainkban is fenntartsuk ezt a rendszert, amikor Európában már régiókban gondolkoznak. A megyék valóban ezeréves képződmények, és bizonyos tradíció alakult ki körülöttük, de határaik merevek, vonalszerűek és nem képesek betölteni a területfejlesztési kérdések tekintetében a térszerkezet egységeitől elvárt funkciókat. Például, hogy a határnak rugalmasnak, átjárhatónak kell lennie. Fontos, hogy a határok mentén lehetséges legyen a közös problémákkal küszködő térségek egyesülése és egységes megítélésük biztosítása.
A közigazgatási hierarchián egy szinttel lejjebb haladva a korábbi áttekintésben a járásokat találtuk - ma Magyarországon a kistérségek töltik be ezt a szerepet. A területfejlesztési törvény mostani vitája és korrekciója mintegy 170 kistérséget határol el Magyarországon (23. ábra). Ezek a statisztikai számbavételi egységekre épülnek bizonyos korrekciókkal. A törvénymódosítás után kistérségi fejlesztési és területfejlesztési tanácsok jönnek majd létre. Mivel a kistérségek száma kisebb, mint Magyarország városi jogú településeinek száma, több olyan város lesz, amelynek nincs kistérsége. Ezek a városok érthető módon arra törekszenek, hogy hozzájuk is tartozzon kistérség, csakhogy területfejlesztési szempontból nem lenne szerencsés túlságosan elaprózni az ország térszerkezetét.
Végül tekintsük át Magyarország mostani régióit (24. ábra). Ezek "kvázi-régiók" csupán, hiszen megyékből épülnek fel, azokból a megyékből, amelyeknek irracionális és anakronisztikus voltára rámutattunk. Eleve elhibázottak tehát, amit súlyosbít, hogy önkormányzati testülettel a megyék rendelkeznek, a régiók viszont nem. Tipikus fából vaskarika ez a megoldás.
Összegzés
Tegyük fel tehát a kérdést, kell-e nekünk régió? Végső soron azt kell látnunk, hogy nem rajtunk múlik, hogy van-e régiónk, vagy nincs. Régióink vannak, a mi dolgunk "csupán" a felismerésük.
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy ma egyetlen olyan magyar régió sincs, amely szerves kialakulásra támaszkodna. A kvázi-régiók mesterséges határokra támaszkodnak, ami csonka, az államhatár által megtört fejlesztéshez vezetett és vezet. Állításunk az, hogy helyre kell hozni a Kárpát-medencében kialakult régiók egységét úgy, hogy az államhatárokat tiszteletben tartva összehangoljuk a fejlesztésüket. Ez az összehangolt fejlesztés a határok következtében eleve nemzetközi megközelítést jelent. Fölül kell emelkedni történelmi sérelmeinken, gyanakvásainkon, és nemzetközi kooperációra támaszkodva kell megszervezni ezeknek a reálisan létező régióknak a fejlesztését.