-
1. ábra
|1|
-
2. ábra
|2|
-
3. ábra
|3|
-
4. ábra
|4|
-
5. ábra
|5|
-
6. ábra
|6|
-
7. ábra
|7|
-
8. ábra
|8|
-
9. ábra
|9|
-
10. ábra
|10|
-
11. ábra
|11|
-
Animáció : A kelta vándorlások Pompeius Trogus alapján
|1|
-
Animáció : A balkáni kelta vándorlás Pompeius Trogus alapján
|2|
-
Animáció : Kelta vándorlás és a régészet, - túlnépesedés
|3|
-
Animáció : Kelták a Kárpát-medencében a Kr.e. V-IV. sz.-ban
|4|
-
Animáció : A kelta korongos torquesek elterjedése (Kr. e. IV. sz. 2. fele)
|5|
-
Animáció : A kelta sárkánypár-kardok elterjedése (Kr. e. IV-III.)
|6|
-
Video : Sajópetri - Hosszú-dűlő feltárása, (Kr.e. III. sz.)
|7|
-
Video : Keleti kelta koiné, Kr.e. III. sz.
|8|
Szabó Miklós
Egy népvándorlás anatómiája - A történelem és a régészet szembesítése
I. A történeti és régészeti megközelítés különbözősége
Az orosz évkönyvek legrégibb, ún. Nesztor-krónikának nevezett verziójában a 898. év eseményei között a következőt találjuk: "Vonultak a magyarok Kiev mellett a hegyen keresztül, amelyet ma magyarnak nevezünk. Megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraikkal... Megjövén kelet felől a hegyeken keresztül..., hadakozni kezdtek az ott élő frankokkal és szlávokkal." A Napkelettől Napnyugatig vándorló nomád törzsekről elsősorban a falaik mögé húzódó, megtelepült népek feljegyzései alapján, az ő szemszögükből alkothatunk képet, amely általában történetietlen perspektívába helyezve, főként a sérelmes mozzanatokat, illetőleg a szembetűnő külsőségeket örökítette meg.
Ezzel szemben a régészet napvilágra hozza a különböző etnikai csoportok vándorlása révén elterjedő tárgytípusokat, ha úgy tetszik, az anyagi kultúrát. Az utóbbi felismerésnek az őstörténetbe való visszavetítése vezetett a diffúzió-elv előtérbe kerüléséhez, amely szerint az írásbeliség megjelenése előtti történeti folyamatok főszereplői a független etnikai csoportokhoz köthető kultúrák voltak, amelyek terjedése leginkább népelemek vándorlásának volt a következménye. Ezt a felfogást a radiokarbon-forradalom, azaz a régészeti kapcsolatrendszertől független datálási módszer megjelenése alapjaiban rendítette meg. Az objektív kronológia azonban csak azt árulja el, hogy a múltban mikor történt valami, de arra a kérdésre, hogy voltaképpen mi történt, nem nyújt magyarázatot.
Ebben az új helyzetben felmerülő problémák értelmezése szempontjából különösen tanulságos az ún. protohistorikus időszak, amikor az európai őstörténet addig névtelen szereplői az írott történelem látókörébe kerültek.
A következőkben a keltákra vonatkozó ókori írásos forrásokat szembesítjük a régészeti emlékekkel.
II. A kelták az ókori írásos forrásokban
- |1|
A kelták által lakott területet, a Keltikét Massalia (Marseille) szomszédságában, továbbá a Nyrax nevű kelta várost elsőként a milétoszi Hekataiosz említi, aki valószínűleg Kr. e. 548 és 475 között élt. Hérodotosz, a "történetírás atyja" Kr. e. 430 táján úgy tudta, hogy a Duna forrásvidékén kelták laktak. Alig egy félévszázaddal később, Kr. e. 386 körül a gallok Rómát ostromolták, s ezzel a Mediterráneum történetének aktív szereplői lettek. Az eseményről, s ez rendkívüli jelentőségére utal, három görög szerző, köztük Arisztotelész, a filozófus is megemlékezett. (Zárójelben említsük meg, hogy a kelta, a gall és a galata eredetileg szinonímák voltak.)
A kelták itáliai betörése
Róma elfoglalása az ún. történeti kelta vándorlás epizódjai közé tartozott. A jelző arra utal, hogy erről a népmozgalomról antik, elsősorban római források tájékoztatnak, vagyis nem egy, a régészet által rekonstruált invázióról van szó. A dél-galliai vocontius, tehát kelta származású Pompeius Trogus Augustus korában alkotta meg világkrónikáját, amelyet Justinus kivonata révén ismerünk. Ebben elmondja, hogy 300 ezer gallus indult útnak, hogy új hazát keressen. Ezek egy része, akik elfoglalták és felgyújtották Rómát, Itáliában telepedtek le, míg másik részük Pannoniában állapodott meg.
Animáció |1}| : A kelta vándorlások Pompeius Trogus alapján
"A gallusoknak ugyanis nagy volt a sokaságuk, és szülőföldjük nem tudta befogadni őket, ezért háromszázezer emberüket új haza keresésére küldték, afféle "szent tavasz" ünnepséget rendezve. Ezek egy része Itáliában telepedett le, amely elfoglalta és felgyújtotta Rómát is; másik részük madaraktól vezetve (mert a gallusok mindenkinél jobban értettek a jósláshoz), a barbárok legyilkolása után behatolt az Illír-öbölbe, és Pannoniában állapodott meg." (Justinus kivonata Pompeius Trogus Világkrónikájából, XXIV. könyv, IV. kaput, Horváth János fordítása) |
A kelta vándorlások elérik a Kárpát-medencét, majd a Balkánt és Kis-Ázsiát
Vagyis a Kr. e. 4. század elején kelta néphullámok egyidejüleg érték el Itáliát és a Kárpát-medencét. A kortárs Titus Livius, a korszak hivatalos történetírója, V. könyvének sokat elemzett 34. fejezetében egy, a Troguséval lényegében egyező hagyományt is megőrzött, amikor arról ír, hogy Galliából két kelta csoport szimultán indult útra Itália és a Hercyniai-erdő irányába.
"A gallusok Itáliába érkezéséről a következőket tudjuk: Tarquinius Priscus uralkodása idején a biturixok tartották uralmok alatt a Gallia egyharmadát lakó keltákat, ők adták a királyukat is, Ambigatust, akinek kiválósága és szerencséje a népet is hatalmassá tette. Uralma alatt Gallia annyira bővében volt terménynek és embernek, hogy a túlszaporodott lakosság kormányzása alig látszott lehetségesnek. S minthogy maga is élemedett korú volt, és le akarta venni országáról a tömeggé duzzadt lakosság ellátásának gondját, kijelentette, hogy nővére fiait, Bellovesust és Segovesust, e két vállalkozó szellemű ifjút elküldi valamely országba, amelyet az istenek madárjóslattal letelepülésre kijelöltek. Annyi embert vihetnek magukkal, amennyit akarnak, hogy egyetlen nép se állhassa útjukat. Sorsot húztak és Segovesusnak a Hercyniai rengeteg jutott; Bellovesust az istenek sokkal kellemesebb helyre küldték: Itáliába." (Titus Livius: A római nép története a város alapításától, V. könyv, 35. kaput, Muraközy Gyula fordítása) |
A Hercyniai-erdő földrajzi név a Rajna alsó folyása és a mai Kelet-Szlovákia között elterülő erdős, hegyes zónára vonatkoztatható. Vagyis a fogalom ugyan meglehetősen pontatlan, az adott szövegösszefüggésben azonban a délivel egyidejű keleti irányú migrációra utal. Igaz, Livius ezt a Kr. e. 4. század elejénél több mint két évszázaddal korábbra teszi, ami minden valószínűség szerint két különböző történeti hagyomány összeolvasztásával magyarázható. Amíg Titus Livius figyelmét a gallok itáliai fellépésére koncentrálta, Trogustól megtudjuk, hogy a pannonok leigázása után, seregeiket felosztva, a kelták egy része Görögországba, a másik Makedóniába ment.
"Itt leigázták a pannonokat, és sok éven át viseltek váltakozó szerencsével háborúkat a szomszédaikkal. Azután sikereik növelésére, felosztva seregüket, egyesek Görögországba, mások Makedóniába mentek, és fegyvereikkel mindent legázoltak. Oly félelmetes lett a gallus név, hogy azok a királyok is, akiket nem bántottak, önszántukból hatalmas pénzösszeggel vásárolták meg tőlük a békét." (Justinus kivonata Pompeius Trogus Világkrónikájából, XXIV. könyv, IV. kaput, Horváth János fordítása) |
Az egyik Belgiosz vezérletével megsemmisítette a makedón trónbitorló, Ptolemaiosz Keraunosz seregét, a másik, Brennosszal az élén, Apollón Delphoi szentélyét szándékozott kifosztani. A 280-279-es esztendők eseménytörténetéről görög szerzők, így Diodórosz, Pauszaniasz is tudósítanak és számos forrásból tudunk a delphoi invázió kudarcát követő visszavonulás epizódjairól: a kelták trákiai királyságáról, a scordiscus törzs megtelepedéséről a Száva és a Dráva közötti területen, a Brennos seregéből kivált kelták, akikhez később a galata népnév kapcsolódott, Kis-Ázsiába való átkeléséről.
Animáció |2}| : A balkáni kelta vándorlás Pompeius Trogus alapján
Óír hagyomány és antik közhelyek
Ezekről a röviden felidézett vándorlásokról szárazföldi kelta hagyomány nem maradt fenn. Valójában eldönthetetlen, hogy a vocontius Pompeius Trogus származása révén birtokában lehetett-e ilyen eredetű információknak, ami elvben nem zárható ki. Érdemes utalni az óír hagyományra, amely egy klasszikus megfogalmazás szerint "ablakot nyit az európai vaskorra". A mitológiai ciklus egyik alkotása, a Hódítások könyve (Lebor Gabála), az Írországot elözönlő hét inváziót beszéli el, amelyek közül a legutolsóval érkeztek meg "Mil fiai", azaz az írek ősei. Ez a forrás a fentebb tárgyalt népmozgalmak szemszögéből ugyan konkrét hozadékkal nem jár, de közvetett érv a vándorlásokra vonatkozó kelta hagyomány létezése mellett.
A felhasználható írott források a görög-római világ nézőpontját tükrözik, ahogy a bevezetőben fogalmaztunk, a falak mögött lévőkét. A dél felé vándorló kelták a mediterrán világ államalakulataival találták szembe magukat. Az ebből következő, elkerülhetetlen ütközések véres konfliktusokat szültek, amelyek nyomán az ókori irodalomban a keltákról a rablás vágyától hajtott, halálfélelmet nem ismerő, kegyetlen barbárok képe alakult ki. Nyilvánvaló, hogy egyfajta közhely, görögül toposz született, amely alapján azonban jól érthető az ókori népek félelem-komplexusa, amely a rómaiak esetében a Tumultus Gallicusban, azaz a gallok által kiváltott pánikban (timor multus) nyilvánult meg. Más kérdés, hogy az erős félelem "technikai" következménye a háborúra való mozgósítás volt, vagyis a metus Gallicus politikai eszközként is felhasználhatónak bizonyult.
Vae victis!
- |2|
- |3|
A másik tényező az iszákosság, amely bőséges helyet kapott a görög és latin szerzőknél. Livius szerint egyenesen az itáliai bor zamata csábította arra a gallusokat, hogy az Alpokon átkeljenek.
- |4|
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a 19. század végén a történetírás az ókori szerzőkével sok szempontból egyező képet alakított ki a kelta vándorlásról: kegyetlen barbár hordák, amelyek a kincsszerzés vágyától sarkallva törtek be a civilizált népek földjére, Itáliába, Makedóniába, vagy éppen Hellász területére. Ez a felfogás az ókortörténetben napjainkig kísért. Említsük meg, hogy nemrég egy kutató kiszámolta a delphoi szentélyből a kelták által elhurcolt arany mennyiségét. Ez annyira reális program, mintha valaki a Hésziodosz-féle aranykor-mítosz fényes aranyból készült embereinek súlyát akarná kikalkulálni.
A kincsvágy és a mértéktelen italozás az ókori etnográfusok szerint a barbár népeket szinte kivétel nélkül jellemzi. Ezek alapján a kelta népmozgalmak valódi indítékai nyilvánvalóan nem értelmezhetőek. Mint ahogy természetesen olyan módon sem, ahogy az ókori hagyomány némelykor hajlamos volt a gallokat a végzet eszközeiként kezelni, akik ebben a minőségükben büntették meg a Kr. e. 4. század elején morális válságot megélő Rómát, vagy jó száz évvel később az esküszegő gyilkos Ptolemaiosz Keraunoszt. A sebesült makedón király foglyul ejtése, majd lefejezése Trogus szerint a pánikkeltést célozta. Valójában ez az epizód a kelta vallásos elképzelések, nevezetesen az ún. koponyakultusz ismeretében értelmezhető helyesen. Eszerint a koponya isteni eredetű szent erő gyűjtőedénye, s a "levágott fej" a győztest megvédi a veszedelemtől, egészséget, gazdagságot biztosít számára. Titus Livius szerint L. Postumius Albinus fejét 216-ban a boiusok győzelmük után levágták, majd koponyáját aranyba foglalva szentélyükben helyezték el. A dél-franciaországi kelta kultuszhelyek feltárása
Livius adatának hitelességét régészetileg igazolta. Ez a kitérő azt példázza, hogy az ókori szerzők számára mennyire ismeretlenek voltak a kelták szokásai, és vallásos elképzelései, s a különböző forrásokból merített információkat saját felfogásuknak megfelelően magyarázták.
Mi volt a vándorlások mozgatórugója?
- |8|
Felvetődik az a lehetőség, hogy a Kr. e. 4-3. század nagy vándorlását a helvétek Caesar által leírt Kr. e. 58-as migrációja alapján értelmezzük. Ekkor a törzs teljes népessége útra kelt. Előzőleg azonban 12 városukat, 400 falujukat és számos tanyájukat felégették, hogy a hazatérésnek a reményétől is megfosszák a kivándorlókat. Caesar szerint a helvétek egész Galliát akarták hatalmukba keríteni, mivel keveselték a birtokukban lévő földterületet. Valójában azonban ez az esemény egész más szituációban zajlott le, mint a 4. század elején az ún. történeti vándorlás. A helvétek számára ugyanis súlyos fenyegetést jelentett észak felől a germán terjeszkedés, délen pedig, ahogy Caesar írja, a "mi provinciánk" határolta Helvétiát. Ezen túl, a Kr. e. 1. század közepe körül a kelta világot belső konfliktusok osztották meg, egymással is szembeállítva a törzseket, sőt a törzsön belül a Róma-barát, illetőleg a Róma-ellenes érzelmű arisztokratákat.
Ezzel szemben a Kr. e. 5. század végén a keltaság első virágkorát élte. Érdemes felidézni, hogy Liviusnál, Pompeius Trogusnál vagy Plutarkhosznál is megtalálható a túlnépesedésre mint az elvándorlást kiváltó tényezőre való utalás. Lehetséges, hogy ez az ókori hagyomány hiteles eleme volt. Livius szerint a galliai biturixok királya, Ambigatus küldte el nővére fiait, Bellovesust és Segovesust, hogy letelepülésre alkalmas új területeket szerezve országáról a tömeggé duzzadt lakosság ellátásának a gondját levegye. Trogus szerint a 300 ezer gall azért indult útnak, mert szülőföldjük már nem tudta eltartani őket.
III. A kelta vándorlások a régészet tükrében
Régészeti bizonyítékok a túlnépesedésre
Ezen a ponton kapcsolódik be a régészet a probléma vizsgálatába. A 20. század elején a német Reinecke nevével fémjelzett irányzat a késő vaskor ún. La Tene-kultúrájának megszületését a Kr. e. 5. század első felében a mediterráneummal kialakult békés kapcsolatok számlájára írta. Ez a felismerés a kutatás számára új távlatokat nyitott, ennek ellenére azonban a 4. századi ún. történeti vándorlás értelmezése eleinte nem módosult.
Sőt, sokan úgy vélték, hogy a görög és etruszk kapcsolatok kimutatása azt az ókori historiográfiai modellt hitelesíti, miszerint a kelta inváziót éppen a mediterrán civilizáció javainak megismerése és azok megszerzésének vágya váltotta ki. Emellett olykor előtérbe került a 19. századi történetírásnak az ókorra is kivetített nemzetmítosza, mintha az etnikai különbözőség önmagában magyarázná konfliktusok létrejöttét.
Az 1970-es évektől intenzívvé váló régészeti kutatások mutatták ki, hogy a kelta világ egyes régióiban a Kr. e. 5. század második felében a túlnépesedés egyértelmű jelei mutatkoztak. E tekintetben elsősorban Champagne-t és Csehországot kell megemlíteni, ahol egymástól mindössze 2-5 kilométerre fekvő települések hálózata vált ismertté. Sőt, a Marne-vidéken arra is fény derült, hogy a Kr. e. 5. század végén, illetve a 4. század elején számos temető használatával felhagytak.
Animáció |3}| : Kelta vándorlás és a régészet, - túlnépesedés
A jelenségre magyarázatot kerső kutatások fontos bizonyítékokat találtak arra, hogy a lakosság egy része elvándorolt, s hogy Itáliába való megérkezésüket az ottani kelta leletek alapján valószínűsíteni lehet. Hasonló érvek Csehország és a bolognai térség relációjában is felvetődtek.
Békés kolonizáció, "letárgyalt" vándorlások
Mindezek után érthető, hogy fokozatosan előtérbe került az ún. történeti kelta vándorlások új értelmezése. Eszerint az elsődleges kiváltó ok az ókori szerzők által említett túlnépesedés, divatos kifejezéssel demográfiai robbanás lehetett. Az elvándorlás új települési területek szerzése érdekében a népfeleslegből szerveződött. Emellett egyre több lelet utal arra, hogy a kelták expanziója alapjában véve békés szándékú kolonizációnak tekinthető, amely a mérsékeltövi Európa legtermékenyebb és egyben legsűrűbben betelepült vidékeiről indult ki, ahol a föld a lakosságot már nem tudta eltartani. A régészeti anyag egyúttal arra is utal, hogy a keltáknak már a bevándorlást megelőzően voltak kapcsolataik az adott területtel, ami úgy is értelmezhető, hogy konkrét ismeretek alapján határoztak a migráció útvonaláról és végcéljáról.
Erre utal az idősebb Plinius története a Kr. e. 5. században Rómában dolgozó helvét kovácsról, Helicóról, aki az itáliai terményekkel (bor, olaj, füge) vette rá honfitársait az invázióra. Tegyük ehhez hozzá, hogy ma egyre több kelta személynevet ismerünk a Kr. e. 4. századnál korábbi etruszk feliratokról. Ebben az összefüggésben áttörést jelentett a Bologna közelében lévő Monte Bibelében feltárt település és temető, amelyek leletanyaga a helyi etruszk lakosság és a kelták békés keveredését tükrözi.
Az utóbbi évek történeti kutatásainak fontos eredménye volt a dél felé irányuló kelta vándorlások ókori, ha úgy tetszik, "nemzetközi" összefüggésekbe való beillesztése. A szakirodalomban megjelent a "letárgyalt vándorlás" terminus technicusa, ami azt jelenti, hogy a vándorló keltákat bizonyos feltételek mellett az adott térségbe behívták. Meggyőzően bizonyítható, hogy a kelták itáliai akcióinak hátterében a Kr. e. 4. század első felében az I. Szürakuszai Dionüszosszal kötött etruszk- és Róma-ellenes szövetség állott. Ezzel összhangban került sor a senonok letelepítésére Picenumban, a szicíliai türannosz támaszpontja, Ancona környékén. A galaták pedig köztudottan I. Bithüniai Nikomédész hívására keltek át Kr. e. 278/7-ben Anatóliába, hogy azután - bonyodalmas eseményeket követően - Ankara térségében állapodjanak meg.
IV. A Kárpát-medencébe irányuló kelta vándorlások
Áttérve a Kárpát-medencébe irányuló kelta vándorlás kérdésére, legelőször is le kell szögezni, hogy Itáliától és Hellasztól eltérően a kelták ebben a térségben nem konfrontálódtak államalakulatokkal, hanem hozzájuk hasonlóan törzsi szervezetben élő népekre bukkantak. Trogus szernit a letelepedés nem ment könnyen, minthogy le kellett igázni a pannonokat és hosszú háborúkat vívni a szomszédokkal. A szöveg elemzése azonban kimutatta, hogy a történetírónak nem volt konkrét információja a vándorlás útvonaláról. Vagyis az általa említett konfliktusok hitelességét is fenntartással kell kezelni. Ezért célszerű a régészethez fordulni, hiszen a mediterrán térségtől eltérően az idevágó írott források amúgyis rendkívül ritkák, szűkszavúak és nem egyszer nehezen értelmezhetőek.
Az 1940-es évek óta az archeológia a Kárpát-medence északnyugati részén a Kr. e. 4. századi temetőket tekintette a Pompeius Trogus által említett keleti vándorlás, s egyúttal a kelták legkorábbi megjelenése bizonyítékainak. A keltizációnak ezzel a modelljével szemben az 1970-es évektől merültek fel kétségek. Ez azoknak az ásatásoknak volt a következménye, amelyek Kelet-Ausztriában (Franzhausen, Ossarn), Délnyugat-Szlovákiában (Bueany-Bucsány) és a Dunántúl északi felében (Sopron-Krautacker, Pilismarót-Basaharc) egyre több Kr. e. 5. századi leletet hoztak napvilágra. Ezek alapján az a következtetés fogalmazódott meg, miszerint a 4. század elejére keltezhető kelta történeti vándorlást megelőzte a késő vaskori La Tene-kultúra hordozóinak néhány évtizeddel korábbi megjelenése, akik joggal tekinthetők a nagy népmozgalom előfutárainak.
Animáció |4}| : Kelták a Kárpát-medencében a Kr.e. V-IV. sz.-ban
A történeti kelta vándorlás keleti ága
Ez a fontos felfedezés azonban nem módosítja a fentebb említett felismerést, amely szerint a Kr. e. 4. század első felében Csehországot, Morvaországot és a Kárpát-medence északnyugati részét nagy népvándorlás érte el, amely a történeti kelta vándorlás keleti ágával azonosítható. Az útvonal a leletek elterjedéséből leolvasható: a migráció résztvevői a Duna-völgyét követve, a bécsi medence irányából jutottak el Magyarország területére. Feltűnő a temetők koncentrációja Burgenlandban, a Kisalföldön. Számos fontos lelőhelyet idézhetünk: például Au am Leithagebirge, Mannersdorf, Sopron-Bécsidomb, Ménfőcsanak. Minden jel szerint a kelta csoportok több hullámban érkeztek: Kelet-Ausztria és Nyugat-Magyarország után a Dunántúl déli felén és Délnyugat-Szlovákiában temetőik a század 3. negyedében, míg a Nagyalföld északi peremén, a szomszédos Nyugat-Romániát is beleértve, a 4. század utolsó évtizedeiben tűntek fel. Az utóbbival egyidejűleg megfigyelhető a kelta népesség előrenyomulása a Duna mentén Újvidék és Észak-Szerbia irányába.
Érdekes problémát jelent a az 5. századi népesség sorsa a IV. századi "történeti" keltizálódás korszakában. A Bueany temető használata például az 5. század legvégén megszűnt, a kelta nekropoliszok a 4. század 2. felében olyan lelőhelyeken találhatók (Kamenin-Kéménd, Chotin-Hetény, Maoa-Nagymánya), ahol korábban a La Tene-kultúra nem mutatható ki. Ezzel szemben Sopron-Krautackeren az élet folytatódott, s az itteni lakosokkal békés szomszédi viszonyban éltek a 4. században érkező kelták, akik Sopron-Bécsidombon temetkeztek. Pilismaróton pedig a korábbi népesség a kivándorlók egy csoportját magába olvasztotta.
Az új hazát keresők származása
- |9|
A Közép-Duna-vidék Kr. e. 3. századi La Tene-anyaga eklektikusnak mondható, ami a tárgytípusok és a viseleti szokások elemzése alapján a lakosság heterogén összetételét tükrözi. A ménfőcsanaki közösség magja minden valószínűség szerint a svájci felföldről származik, és hasonló mondható el a Szlovákia területén a Kr. e. 4. század vége felé letelepült csoportok némelyikéről. Számolni kell továbbá Marne-vidéki, Rajna-vidéki és csehországi jövevényekkel is.
Animáció |5}| : A kelta korongos torquesek elterjedése (Kr. e. IV. sz. 2. fele)
A temetőelemzésből levont következtetések lényegében megfelelnek az ókori szerzők arra vonatkozó adatainak, hogy a kelta vándorlás különböző hullámai törzsi szempontból nem voltak homogének. Itália esetében nagyobb egységből kiszakadt frakciók (például a senonoké vagy a boiusoké) vittek magukkal különböző eredetű csoportokat. A keleti vándorlás résztvevői esetében az antik források egyáltalán nem említenek törzsneveket, csak általában beszélnek keltákról, gallokról vagy galatákról. Polübiosz az itáliai keltákkal kapcsolatban a hetaireiákat említi, amelyek átmeneti jellegű, elsősorban fegyveres "testületek" voltak. Indokolt tehát az a feltevés, hogy a vándorló csoportok valamiféle törzsön felüli vagy kívüli szervezetet alkottak. Az óír hagyomány is ismer hasonló struktúrát, a fianát, amely harcosok törzsön kívüli, időszakos csoportosulását jelenti.
Animáció |6}| : A kelta sárkánypár-kardok elterjedése (Kr. e. IV-III.)
Az előbbi feltevéssel egybevág a fantasztikus állatpárral ("sárkánypár") díszített kardhüvelyek törzsi szervezettől független elterjedése Európa-szerte, a Kr. e. 4. és 3. században, Angliától Romániáig, Dél-Lengyelországtól a Pó-vidékéig. Ez az "inter-kelta" motívum feltehetően a hetaireiák emblémája volt.
Új törzsi egységek: tectosages, scordisci
Másfelől viszont a vándorlások során új törzsi egységek kovácsolódtak össze, amelyek azután tovább osztódhattak. Ez volt a helyzet a tectosagesszel. A név jelentése: a nép, amely tetőt keres. Trogus a törzset - eredetét tekintve - Tolosa környékére lokalizálta, míg Caesar szerint őshazája a nevezetes Hercyniai-erdő volt. A kutatás mai állása szerint Trogus adatát semmi nem támasztja alá: a törzs a Hellász elleni invázió idején formálódott, s annak kudarca után egyik csoportja Anatóliában, egy másik Galliában tűnt fel, míg egy harmadik töredék talán Pannoniában telepedett le.
Még egyértelműbb a helyzet a scordiscusokkal. A történeti és a régészeti források egyaránt arra utalnak, hogy az etnogenezis színhelye a Kr. e. 4-3. század fordulóján az észak-balkáni térség volt. Maga a törzsnév a helyszínen felvett elnevezés: a Sardon oros (Scardus mons) hegynév alapján földrajzi névre lehet visszavezetni. Az is kimutatható, hogy a Makedónia elleni invázió előestéjén kialakuló törzs nem kelta (illír, pannon) elemeket olvasztott magába. S itt ismét az archeológiáé a szó, amely a felvázolt folyamat számos bizonyítékát szolgáltatta.
- |10|
Végeredményben a ma ismert leletanyag elemzése alapján kézenfekvő az a következtetés, hogy a Kárpát-medence a Makedónia és Hellász felé elvándorolni készülő keltáknak volt gyülekező helye, vagyis az expanzió hátországaként működött. Feltűnő a lelőhelyek nagy koncentrációja Délnyugat-Szlovákiában a Kr. e. 4. század utolsó negyedétől, ahol különböző eredetű kelta csoportok fokozatos összeolvadása mutatható ki. De hasonló jelenségek a Kárpát-medencében másutt is megfigyelhetőek, például Északkelet-Magyarországon. Minden valószínűség szerint ezekből a térségekből származtak azok a kelták, akiknek sírjait az egykori Jugoszlávia területén ásták ki, mindenekelőtt a szlavóniai Osijeknél (Eszék, ma Horvátországhoz tartozik), továbbá Belgrád-Karaburma és Peaine lelőhelyeken Észak-Szerbiában. Az utóbbi sírmező a későbbi római város, Viminacium territoriumán került elő, s egy olyan településhez tartozott, amely a 4. század vége felé jött létre, a 3. század első harmadában élte virágkorát, s a század közepe körül megszűnt. Vagyis Peaine a 280/79-es nagy expedíció egyik gyülekezőhelye lehetett az Al-Dunánál, közel a Morava torkolatához, ahonnan - a folyó völgyén keresztül - Makedónia felé vezet az út.
A peainei necropolis 43 sírjából 34-ben nyugodtak kelták, 9-ben pedig bennszülött illírek, akiket fegyvereikkel együtt hantoltak el. Hasonló keveredés mutatható ki Karaburmában is, egyúttal egyes sírmelléklet-kombinációk (pl. kelta fibula és illír fülbevalópár egy női sírban) a kelta La Tene-kultúra és a helyi illír, vagy illír-pannon hagyományok összeolvadását tanúsítják. Maguk a kelta eredetű tárgyak ugyanazt az eklektikus képet mutatják, mint ami Délnyugat-Szlovákiában vagy Magyarország területén megfigyelhető.
Az észak-balkáni La Tene-temetők vizsgálata fontos érvekkel támasztja alá azt a felfogást, amely a kelta vándorlás kolonizációs jellegét állítja, vagyis azt, hogy ezek a népmozgalmak a túlnépesedés problémájának megoldását célozták településre alkalmas új területek megszerzésével. S ami külön hangsúlyt érdemel, az a Karaburma és Pecine temetőiben tetten érhető békés folyamat, a bevándorló kelták és a helyi lakosság együttélésének és kulturális keveredésének nyilvánvaló szimptómája.
A kelták az Alföldön
Hasonlóan értékes információkkal rendelkezünk az Alföld területét érintő folyamatokról. Már említettük, hogy a Kr. e. IV. század vége felé a kelta csoportok keleti irányú terjeszkedése e terület északi peremét követte, tartós megtelepedésre azonban csak a balkáni invázió időszakában került sor. A 3. század első felében Kelet-Magyarországon La Tene-temetők egész sora jelenik meg: például Jászberény-Cserőhalom, Gyoma-Egei-halom, Kőrösszegapáti, Békéssámson-Erdőháti-halom stb. Ugyanakkor a kora vaskori ún. szkíta temetők némelyike a század közepe körül La Tene-sírokkal zárult. Muhi-Kocsmadomb lelőhelyen viszont a kelta temetkezések egy korábbi szkíta nekropolisz sírcsoportjai köré illeszkedtek be, másutt pedig (Békéssámson, Gyoma, Kistokaj) a régészet "kelto-szkíta" keverék sírmellékleteket regisztrál. Vagyis az Észak-Balkánhoz hasonlóan a kelta bevándorlók és az ún. szkíta őslakosság békés együttélésére és keveredésére következtethetünk, ami újabb érv a kelták terjeszkedésének békés kolonizációs folyamatként való értelmezése mellett.
A magyarországi kelta régészet történetének fontos mérföldköve az autópályaépítést megelőző feltárásoknak köszönhető. A fentebb összefoglalt, a temetőelemzésre épülő megállapítások a Polgár és Sajópetri határában kiásott Kr. e. 3. századi települések alapján megerősítést nyertek. A La Tene-házakból kelta leletek mellett nem jelentéktelen szkíta típusú anyag jött napvilágra. Ezen túl az is kiderült, hogy a kelta megtelepedés helyszínének kiválasztásában fontos szempont volt az ércekhez (vas és réz) való hozzáférés és azok helyszíni feldolgozása.
Video |7}|
: Sajópetri - Hosszú-dűlő feltárása, (Kr.e. III. sz.)
V. A keleti kelta kulturális koiné
A kelta világ új hatalmi központja: a Kárpát-medence
Ezzel akár be is fejezhetnénk az előadást, hiszen megfelelő teherbírású, elsősorban a régészet által napvilágra hozott dokumentummal támasztottuk alá azt az értelmezést, miszerint a Kr. e. 4-3. század ún. történeti kelta vándorlása lényegét tekintve kolonizációs folyamat volt, amelynek elsődleges oka a túlnépesedés, célja pedig megtelepedésre alkalmas területek, azaz új haza keresése volt. Ennek békés jellege főként akkor bontakozott ki, amikor a kelták az övékéhez hasonló törzsi szervezetben élő népekkel kerültek kapcsolatba.
Ezzel a zárszóval azonban elsiklanánk a Kárpát-medence történetének késő vaskori szakaszát alapvetően meghatározó események értékelése felett. A terület a vándorlások következményeként a Kr. e. 3. században a kelta világ új hatalmi központja lett. A nyugati kelta világ civilizációjával való összehasonlítás eredményeként ma már világosan definiálható a keleti kelta kulturális koiné fogalma. A regionális vonások kialakulása nem kis mértékben azzal az etnikai és kulturális keveredéssel magyarázható, amelynek dokumentumait az észak-szerbiai és a kelet-magyarországi kelta temetők és települések feltárása hozta napvilágra. A domináns tényező a déli kapcsolatrendszer volt, aminek működtetésében a scordiscus törzs kulcsszerepet töltött be. Nem véletlen tehát, hogy a Közép-Duna vidéket ezidőtájt határozott balkáni orientáció jellemezte.
Elsősorban a La Tene-időrend megszilárdulása volt a feltétele annak, hogy a balkáni vándorlásokat követő időszak kulturális összetevőit pontosan meg lehessen határozni.
Hellenisztikus hatások
A Kárpát-medencei La Tene agyagművesség egyik típusának, a nyugati kelta környezetben egyébként ismeretlen kantharoszoknak a vizsgálata azt a fontos eredményt hozta, hogy az edényforma nyulánk, profilált talpú képviselői hellénisztikus hatást tükröznek, amely valószínűleg a térségbe eljutott görög bronzedényekre (pl. a szobi kantharosz) vezethető vissza.
A hellénisztikus hatás kiemelkedő jelentőségű példája a jászberény-cserőhalmi ivókürt, amelynek állat alakú végződése a görög tengeri sárkány, a ketosz típusát követi. A motívumátvétel színhelye azonban minden valószínűség szerint Trákia lehetett. Ezt az eredeztetést támasztják alá a maszkos üveggyöngyök, amelyek példányai legújabban Polgáron és Sajópetriben kerültek elő. Tágabb értelemben a pun amulettek népes családjába sorolható darabokról van szó, valójában azonban a típus a 4. század vége felé a Fekete-tenger vidékén készült és nagy népszerűségnek örvendett Trákiában és a keleti kelták körében. Ez a leletszituáció úgy értelmezhető, hogy a Kr. e. 3. század folyamán a trákiai kelta királyság, Tülisz jóvoltából a Fekete-tenger hellenizált vidékei és a Kárpát-medence között régészetileg kimutatható kapcsolat alakult ki.
Mediterrán ihletésű balkáni hatások
A mediterrán ihletésű balkáni hatás fontosságát különösen jól szemlélteti az ún. álfiligrán díszítésű ékszerek népes csoportja. A filigrán és a granuláció technikáját, amely a nyugati kelták körében akkoriban ismeretlen volt, a Kárpát-medence La Tene-műhelyei a thrako-illír kultúrkör közvetítésével vették át. Ennek leghíresebb példája a Szárazd-Regölyről származó két kincslelet. Az ebbe tartozó aranyékszertípusoknak (filigrános csövek, szegmentált gyöngyök) jó párhuzamai vannak Makedóniából és Trákiából. Ezzel szemben a kerékamulettek és a maszkos gyöngyök a La Tene-kultúra jellegzetes produktumai, talán a Kr. e. 3. század végéről, vagy inkább a 2. századból. A filigrán- és a granulációtechnika hatására a Kr. e. 3. század első felében az Észak-Balkán és a Morvaország közötti térségben alakult ki az a sajátos díszítőstílus, amelynek lényege, hogy a két említett eljárást öntött bronz ékszereken utánozták. Az utóbbiak között vannak fibulák és más ékszerek, s nem ritkák a valódi mesterművek. Közülük is kiemelkedik egy harcos sírjából származó áttört indadíszítésű karperec, melyet a ludasi temetőben tártak fel 2000-ben.
A keleti kelta művészeti koiné különleges alkotásai közé tartoznak a balkáni inspirációra visszavezethető álkantharoszok, melyek füle gyakran állatalakú. Ennek a sorozatnak is Ludasról való a legjelentősebb képviselője: a két fül teljes alakú vaddisznót formáz. A keleti kelta művészet szinkretizmusát mi sem szemlélteti jobban, mint az a tény, hogy a zoomorf fülmotívum a szkíta eredetű kancsók latenizált változatain is megjelenik, vagy hogy a lábatlani, tipikusan kelta urnát olyan bekarcolt állatküzdelem-jelenet díszíti, amely a sztyeppei művészet ikonográfiai repertoriumából vezethető le.
Video |8}| : Keleti kelta koiné, Kr.e. III. sz.
Ez a szinte páratlanul gazdag panoráma nyilvánvalóan annak a békés kolonizációs folyamatnak a tükröződése, amely a kelta vándorlások legfontosabb Közép-Duna vidéki hozadéka volt.
VI. Aktuális tanulságok
- |11|