-
1. ábra
|1|
-
2. ábra
|2|
-
3. ábra
|3|
-
4. ábra
|4|
-
5. ábra
|5|
-
6. ábra
|6|
-
7. ábra
|7|
-
8. ábra
|8|
-
9. ábra
|9|
-
10. ábra
|10|
-
11. ábra
|11|
-
12. ábra
|12|
-
13. ábra
|13|
-
14. ábra
|14|
-
15. ábra
|15|
-
16. ábra
|16|
-
17. ábra
|17|
-
18. ábra
|18|
-
19. ábra
|19|
-
20. ábra
|20|
-
21. ábra
|21|
-
22. ábra
|22|
-
23. ábra
|23|
-
24. ábra
|24|
-
25. ábra
|25|
-
26. ábra
|26|
-
27. ábra
|27|
-
28. ábra
|28|
-
29. ábra
|29|
-
30. ábra
|30|
-
31. ábra
|31|
-
32. ábra
|32|
-
33. ábra
|33|
-
34. ábra
|34|
-
35. ábra
|35|
-
modemes
|1|
-
szélessávú változat, azonnal nézhető, stream forma)
|2|
-
lásd az animáción
|3|
-
modemes
|4|
-
szélessávú változat, azonnal nézhető, stream forma)
|5|
Vidor Ferenc
A városok világa
I. Bevezetés: néhány szó a holisztikus-interdiszciplináris megközelítésről
- |1|
- |2|
- |3|
Emiatt is mondhatjuk, hogy a városokról való gondolkodásnak, az urbanisztika tudományának is interdiszciplináris természetűnek kell lennie: egy várostervezőnek, városépítésznek, városkutatónak egyszerre kell szociológiai, jogi-politikai, építészeti, műszaki-technikai, környezetvédelmi, élettani, sőt antropológiai megfontolásokat szem előtt tartania. Sőt, túl kell lépnie a konvencionális tudományok, a problémamegoldó gondolkodás rutinjain, és a várost művészi egészként is kell tekintenie - és nem hanyagolhatja el a spirituális vonatkozásokat sem.
- |4|
"A város összetett, bonyolult megvilágításához nem elégséges egyetlen tudomány lámpása, pedig mindegyik tudomány, amelyik erre a szerepre vállalkozik, látszólag az összetett valóság egészére világít rá. A szociológus is beszél lakóházakról és közművekről, a műszaki várostudomány is megemlékezik a társadalmi rétegek igényeiről, a jogász sem feledkezik meg az anyagi és a szellemi élet egyetlen olyan megnyilvánulásáról sem, amelynek zavartalanságát szabályokkal kell biztosítania. Mindegyik a városjelenség egészéről ad képet, de mégsem teljeset, és arányaiban sem egyformát. Mindegyik más szemszögből világít rá az egészre, hasonlóan a különböző pontokon felállított lámpához, melynek fénykévéjében mindenestül benne látjuk ugyan a jelenséget, de annak mindig más és más oldala úszik megnagyítva fényárban, vagy merül összezsugorodva a homályba." |
II. Biztonság, otthonosság
A város tárgyalását éppen ezen okoknál fogva nem kezdhetjük magával a várossal - szélesebb, átfogóbb összefüggésbe kell helyeznünk. Abból indulnék ki, hogy az ember nemcsak alkalmazkodik a természeti adottságokhoz és körülményekhez, hanem "világot" alakít maga köré, valamiképpen önmaga köré rendezi, igazítja a dolgokat, és hogy berendezkedik közöttük. Mitől otthonos a "világ", amelyben vagyunk? Heidegger mutatott rá arra a fontos összefüggésre, hogy az ember lététől elválaszthatatlan, hogy építsen, s hogy konstrukcióit "belakja", vagyis otthonosan, természetesen, biztonságosan mozogjon világában - az természetesen már filozófiai probléma, hogy mennyiben alapul ez az otthonosság- és biztonságérzet öncsaláson, Heidegger szavával, a lét feledésén, s hogy miképpen szembesülünk az emberi "világ" törékenységével, "világ-képeink" viszonylagosságával.
Amikor tehát az ember épületeket, utakat vagy városokat épít, valójában egy átfogóbb, rejtélyesebb konstrukciót, egy kereknek és beláthatónak elgondolt rendet materializál: a "világ" holisztikus képzete nem más, mint a dolgoknak olyan elrendezése, amelyben röviden szólva, biztonságban érezhetjük magunkat. A világ képzetéhez ezért valamiképpen a burok képzete is járul: a belső rendezettséghez a kifelé való zártság is hozzátartozik, a belső békéhez mindig a kívülről való fenyegetettség érzése és a védettség vágya kapcsolódik. A mai modern ember "safety first"-jét akár Leonardo da Vinci "certezza"-jával, akár Pascal "cértitude"-jével vetjük össze, megállapítható, hogy időtlen biztonságra vágyunk, törekvéseink ősi idők óta alapvetően erre irányulnak.
A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, milyen rejtett módon szövődünk össze ezzel a képzeleti, de materiálisan is megvalósuló Egésszel, amelyet számunkra a legszemléletesebben és legkomplexebben a város testesít meg. Úgy tűnik, hogy a város mintha valahol "középen" állna személyes, szűkebb világunk és tágasabb régiók, a kozmikus "világ" között. Úgy tenném fel a kérdést: miként vagyunk vagy lehetünk otthon a saját világainkban - a saját bőrünkben, a lakásunkban, a városunkban, a még tágabb környezetben, a világegyetemben?
A továbbiakban ennek az otthonosságnak néhány vonatkozására szeretnék - persze csak jelzésszerűen - a legszűkebb testközeltől a körkörösen egyre táguló környezeti szférákig kitérni.
"Környezet" szavunk pontosan árulja el, hogy miről van szó. A szó a kör képzetét kelti fel - a környezet mindig egy középpont környezete. Ha az én környezetemről, az én szűkebb-tágabb "világomról" beszélek, akkor az, mondhatni, én körém rendeződik: olyasféle többrétegű burokként vesz körül, amelyben én szeretném magam otthonosan érezni. "Világom" ennyiben a testem köré rendeződő burkok egyre táguló térbeli köreiként is leírható. Fontos látnunk, hogy e burkok nemcsak védenek a külvilágtól, de össze is kapcsolnak vele: pontosabban, magának a külvilágnak az észlelését, a vele való termékeny és gyakorlati kommunikációt is ezek biztosítják a számomra. S mivel nem magányos, hanem társadalmi lény vagyok, az érzéseket, amelyek a világgal való kommunikációmat kísérik, nem ok nélkül nevezzük közérzetnek.
II. a) A közvetlen burok
Komfortérzetemhez például hozzátartozik, hogy ne fázzak és ne legyen melegem. Az ember a hosszú civilizációs folyamat során jelentős mértékben vesztett a környezet hőingadozásainak kivédésére szolgáló biológiai képességeiből. Ezért lecsupaszodott természetes bőrünkre művi bőrfelületet húzunk: öltözködünk. De bizonyos értelemben ilyen további "bőrnek", hővédő buroknak tekinthetők a lakás, illetve az épített környezet más színterei is, amelyekben megtanultuk eredményesen szabályozni a klímát.
Bármely régióban fogott is az ember házak építésébe, megtanulta, hogy a környéken rendelkezésre álló természetes építőanyagok milyen hőtartó tulajdonságokkal bírnak - kialakította, hogy az adott helyen az épületek milyen tájolása, milyen falvastagságok és szigeteléstechnikák, milyen ablakformák, méretek és nyílászárók stb. biztosítják az optimális klimatikus környezetet. A legprimitívebb tűzhelytől a kemenceépítésen át a modern távfűtésig és légkondicionálásig haladt előre ez a folyamat. Ma már a nyitott terek temperálására, utak fűtésére is találunk példát.
Amióta a közlekedési eszközökbe, az autókba, villamosokba, repülőgépekbe is hűtést/fűtést, ill. légkondicionálót szerelnek, azóta az ember bejárhatja az egész Földet (s némely bátor embertársunk még a világűrbe is kiléphet) anélkül, hogy az évszakok változásából és a földrajzi különbségekből fakadó szélsőséges hőmérsékleti különbségek alapvető komfortérzetét felborítanák - vagyis lehetetlenné tennék, hogy a dolgait végezze.
Másként fogalmazva: a kifinomult öltözködés, a hőérzékeny anyagok differenciált felhasználása és a légkondicionálás különféle alkalmazásai együttesen lehetővé teszik számunkra, hogy kitágítsuk "otthonunkat", vagy ami ugyanaz: egy sokkal tágabb "világban" rendezkedjünk be. Olyan vetülete ez a civilizációs folyamatnak, amelyet, noha a legközvetlenebbül a saját bőrünkön érezzük, nem szoktunk átfogóan végiggondolni. A védőburok kitágult tehát: levált a természetes testről és annak mozgásáról, de őrzi eredendő feladatát, intencióit. Véletlen-e, hogy az építészeti szimbolikában oly gyakran bukkan fel a ház egyenletes meleget és védettséget biztosító anyaméhként való felfogása?
II. b) Az otthon rendje
A kifelé táguló otthonosság egy másik, még testközeli köre a lakás, amely szintén egyfajta burok. Otthonom is öltözékszerűen veszi körbe testemet: kényelmes vagy kényelmetlen, szűk vagy néha - ritkábban - túl tág a mérete: olykor sikerül saját testemre szabni, olykor nem.
Érdemes egy kicsit mélyebben belegondolni abba, hogy mit értünk az "otthon" fogalmán. Végül is nem azt tekintjük-e jó városnak, amelyben otthonosan érezzük magunkat? Vegyük észre, hogy e szó - otthon - valami térbelit idéz fel: rámutat egy "ott"-ra, "ahol" otthonosan vagyunk. A térmetafora a legtöbb indoeurópai nyelvben még erőteljesebb, amennyiben az otthont a ház képzetéhez kötik (a német zu Hause, az angol at home, a francia a la maison stb.) A környezetemmel való azonosság tehát itt már archtikektonikus metaforaként mondatik ki. A szó alapjelentése szerint leginkább a házamban, a lakásomban vagyok "otthon" - mert ott érzem magam a leginkább biztonságban. Ez itt egyelőre nem jelent többet, mint hogy itt ismerem ki a legjobban magam, itt kell a legkevesebb váratlansággal számolnom.
"Az én házam az én váram" - szokták mondani, s e mondásban az a figyelemre méltó, hogy az otthon fogalmát a hataloméval kapcsolja össze. Vegyük észre, hogy e két fogalom közös alapja a rend képzete: az otthonom rendje felett én rendelkezem. De tudjuk-e valójában, hogy mi az a rend? Polcz Alaine mutat rá a témáról írott könyvecskéjében, hogy a rend specifikusan emberi kategória: "az ásványi világ, a sztratoszféra, egy nyúl vagy kőrisfa nem lehet rendes vagy rendetlen - legfeljebb rendellenes", vagyis az ember általi kategorizálás normáitól eltérő. A rend nem magától értetődő adottság, hanem norma, szabály, amit teremtünk - megállapítunk és betartunk vagy megszegünk. Az, hogy az embernek "világa" van, azt jelenti, hogy rendeket képes generálni.
Azt nevezzük rendetlenségnek, amikor túl sok dolog van "elől", vagyis elmozdítva a helyéről, azért, hogy "kéznél legyen". Amikor rendet csinálunk, azt szoktuk mondani: a dolgokat "a helyükre tesszük" - mert "világunk" úgy épül fel, attól "világ", hogy minden dolog egy bizonyos helyhez tartozik, vagy minden dologhoz hozzátartozik a helye. (Ha elvesztünk valamit, a dolog voltaképp csak a helyéről tűnt el, de ez számunkra mégis a dolog teljes megsemmisüléseként jelenik meg.)
A rendszerető és a rendetlen ember között az a különbség, hogy az előbbi az egyes dolgokhoz sokkal szorosabban rendel precíz helyeket, vagyis áttetszőbben tagolja, strukturálja környezetét, míg az utóbbi beéri bizonyos tájékokkal, irányokkal. Mondhatni, a rendszerető fejében tisztább, tagoltabb kép él a környezetéről, mint másnak, s kifejezetten zavarja, ha valami nincs a neki kijelölt helyen. (Az ilyesmi alighanem gyakran a környezet fölötti kontroll elvesztésétől való szorongás kompenzációja.) Például abc-sorrendben teszi a könyveket a polcra, míg a rendetlen csak nagyjából tudja, hogy ezt vagy azt hol szokta tartani.
A rendetlen embernek többet kell keresgélnie - de a keresés többnyire nála sem puszta vak próbálkozás. Ő úgy-ahogy kiismeri magát a saját rendetlenségében: az ő világa sem teljes káosz, csupán a rend neki természetes, általa uralt formája. Ráadásul a legszigorúbb rend is folyton felborul: a dolgokat elővesszük a helyükről, az élet élése közben összekeverednek egymással. Az olyan világ, amelyben minden mindig a helyén van, élettelen és élhetetlen falanszter volna. Másfelől a rendetlen ember is időről időre "rendet csinál" - az élet talán nem is más, mint rendbontások és rendcsinálások szakadatlan, dinamikus folyamata. A rendetlenség tehát elevenség, nem zűrzavar: a káoszban nem lehet rendet csinálni.
Szűkebb és tágabb "otthonaink" tehát ismert helyek valamilyen rendezettségeként jelennek meg: a tér, amelyben élünk, nem elvont űr, hanem a számunkra fontos dolgokhoz és tevékenységekhez tartozó helyek többé-kevésbé strukturált hálózata, amelyet fő- és mellékutak, ismert vagy kevésbé ismert pályák kötnek össze egymással.
Mindannyian ismerjük azt a különös idegen érzést, amikor új lakásba költözünk: bár van alaprajzunk és papíron ismerjük a méreteket, elterveztük és lemértük a berendezést is, számtalan kérdés akkor merül csak fel, amikor ténylegesen rendezkedni kezdünk. Csak lassan találjuk meg a dolgok legalkalmasabb helyét, azt, ami méretüknek, használhatóságuknak, a mi kényelmi, esztétikai és egyéb szempontjainknak egyaránt megfelel. A dolgok kézhezállóságához - hogy Heidegger műszavát vegyük kölcsön - szorosan odatartozik a helyük: hogy tudjuk, hova nyúljunk automatikusan, ha rájuk van szükségünk. Csak lassan, a sok-sok napi gyakorlatban alakul ki, hogy mit hol szeretünk, mit hol a legkényelmesebb vagy legkellemesebb csinálni a lakásban.
"Be kell lakni", szoktuk mondani: a folyamat, amíg egy lakásban kialakulnak a helyek, az utak, a rutinos mozdulatok, hosszú hónapokig is eltarthat. Ilyenkor a terv elvont, steril rendjéből az élet eleven, gyakorlati rendjét alakítjuk ki - ahol már nem a geometriai számítások tiszta logikája, hanem a használói rutin zökkenőmentessége, az otthonosság igazolja, hogy lakozásunk "rendben van". A rend lényege tehát nem a látványban, valami külső áttekinthetőségben, hanem az áttetszőségben van: hogy a dolgok mintegy észrevétlenül visszahúzódnak a környezetbe, nem tolakszanak elő, mégis mindig tudjuk, hogy honnan kell őket előkapni. Nem szeretjük, amikor a lakásban folyton "kerülgetni" kell ezt vagy azt: ez többnyire akkor fordul elő, ha nehezünkre esik a "helyére" tenni (mert például túl sok más dolgot kellene megmozgatni, elrendezni hozzá), avagy mert a lakásban egyszerűen nincs helye. Az "útban van" kifejezés pontosan mutatja meg, hogy miről van szó: ami a helyén van, az nincs "útban", beletűnt a környezetbe és csak akkor kínálja használhatóságát, amikor szükségem van rá.
A legfigyelemreméltóbb e tekintetben az az ellentmondás, ami az épület tervezése, az előzetes számítások és megfontolások sterilitása és az eleven belakás tervezhetetlensége, kalkulálhatatlansága között van. Mindenki ismeri azt a jelenséget, hogy nagy gondossággal megtervezünk például egy teraszt a lakásunkhoz, amit aztán néhányszori próbálkozás után sohasem használunk; vagy hogy elsőre jelentéktelennek látszó sarkak vagy átjárók válnak fontos és kedvelt tartózkodási helyekké az idők folyamán. Ez azért van így, mert az otthonosság érzése számtalan olyan mozzanat dinamikus összjátékából tevődik össze, amelyet a tervezéskor sohasem lehet előre látni.
Ennek része az is, amit a rend esztétikumának nevezhetünk: van, aki szereti, ha világának rendezettsége közvetlenül meg is mutatkozik, vagyis szereti a rendet - például a könyvek, irattartók, tároló dobozok egységesítésével, elvágólagos elrendezésével, a méretek, a színek, a formák tiszta áttekinthetőségével meg is jeleníteni. Más viszont a látszólagos rendezetlenség festői értékére, hangulatos mivoltára esküszik. Mindkettő lehet otthonos, mindkettőben rend és rendezetlenség azonos dialektikája működik - különbségük valójában ízlés kérdése.
II. c) A város mint öltözék
- |5|
A város is burok tehát, de az első olyan burok, amelynél a szóhasználat összevonja a felhasználót az épített művi kerettel: ha azt mondjuk, város, egyszerre gondolhatunk a házak, utak, terek, közművek bonyolult hálózatára és a benne élő emberek közösségére is.
- |6|
III. A mában élő múlt
- |7|
- |8|
A spirituális értékek és a gyakorlati, gazdasági-hatalmi szükségletek e köréhez vegyük azután hozzá, hogy a város a benne élők számára az érintkezés és a kollektív kommunikáció merőben új formáit teremti meg - ami fontos dolog, ha meggondoljuk, hogy milyen probléma lehetett a "központ" számára az egyre nagyobb számban köréje sereglők irányítása, terelése, féken tartása.
- |9|
Végezetül kezdettől fogva konstatálhatunk egy újfajta esztétikai igényt is: nevezetesen, hogy már a korai városok építtetői is súlyt fektettek arra, hogy templomaik, palotáik, a kapuk, lépcsők, oltárok monumentális arányaikkal, díszes megformáltságukkal le is nyűgözzék az odaérkezőket, s ezzel biztosítsák a hely vonzerejét, tartós fennmaradását (8. ábra). A város egyfelől - mint valami tároló edény - vonzza magához a közelebbi és távolabb környék, a szűkebb és tágabb külvilág lakóit, anyagi és szellemi javait, másfelől szét is sugározza saját értékeit, szétküldi embereit és javait - "élete" csak ebben az ozmózis-szerű, lüktető kölcsönhatásban tekinthető olyan egésznek, amely élő organizmushoz való hasonlítását indokolja.
Összességében tehát elmondható, hogy már a kezdet kezdetén előttünk áll a városok holisztikus szemléletének alapja, és a képlet a várostörténet hosszú folyamatán keresztül - a gazdasági, politikai, vallási, kulturális feltételek radikális átrendeződései ellenére - napjainkig is érvényesnek látszik.
Vegyük szemügyre, hogy Lewis Mumford szerint mivé váltak napjainkra azok a helyek és funkciók, amelyek egyesítésével egykoron a voltaképpeni város létrejött.
III. a) A szentély
Említettem már, hogy a várost kezdettől fogva megkülönbözteti más településektől, hogy szakrális helyek köré épül: ezért az oltár, a szentély, illetve a köréjük emelt templomépület minden szerves városi település középpontjához, mágneses centrumához tartozik.
Jó példa erre a görög Delphoi, ahol az Omphalosznak nevezett kő (11. ábra) köré épült a szentély (10. ábra) - de az ókori Athén, a keresztény Róma vagy a középkori francia városok középpontját is elsősorban a monumentális szakrális épület, a templom uralja (12.ábra). Mára ez a funkció érezhetően háttérbe szorult, de a templomok vonzása nem szűnt meg, legfeljebb profanizálódott.
Ugyanakkor napjainkban új városazonosító magasépületekké a banképületek, felhőkarcolók válnak. (Empire State Building, World Trade Center stb.) New Yorkban látjuk e fordulat nagyon szemléletes példáját: itt a St. Patrick (13. ábra) a maga európai méretekkel mérve tekintélyes 405 lábnyi, kb. 120 méteres templomtorony-magasságával törékeny ékszernek tűnik a mellette magasodó felhőkarcolóhoz képest, pedig magassága megközelíti a 142 méteres strasbourgi katedrálist, a Münstert (12. ábra).
III. b) A fellegvár
A fellegvár egykor a városfal övezte, környezete fölé magasodó, azt uraló hatalmi központ volt, az uralkodók, papi méltóságok lakhelye és tárgyiasult vagyonuk őrzőhelye, reprezentációjuk kisugárzási pontja; mára szintén legfeljebb turistalátványosság.
A városfalak eljelentéktelenedése ékes bizonyítéka annak, hogy a modern időkben átértelmeződött a város "világot" szimbolizáló természete ("urbi et orbi"): a világ már nem olyan zárt egység, amelyet keretekkel lehet körülvenni.
III. c) A község
- |16|
A városhoz mindig is hozzátartoztak a városlakók közösségi, kommunális intézményei (iskolák, kórházak, menhelyek) - közülük a városi közösség egészét szimbolizáló városházák, községházák, polgármesteri paloták stb. a várhoz és a templomhoz hasonló központi szerepet kaptak a városkép formálásában. Mára az adminisztratív igazgatás bürokratizálódása és növekvő virtualizálódása miatt egyre csökken e funkciók szimbolikus-urbanisztikai megjelenítésének fontossága is.
III. d) A műhely
A városok sosem csupán a szakrális, reprezentációs rituálék vagy a laikus kollektíva megmutatkozási helyei voltak: gazdasági funkcióikat nem lehet túlbecsülni. Mumford a műhely fogalmával jelöli, hogy a városokban mindig is zajlott termelő tevékenység - kezdetben nyilván primitív kézműves ipar, később fejlettebb kooperációk stb. A modern nagyvárosban az ipari üzemek, gyárak felelnek meg ennek a funkciónak. (17. ábra) Újabban viszont egyre erősebb a tendencia, hogy a városokból környező telepekre költöztessék ki az ipari üzemeket - nemcsak azért, mert méreteik és komplexitásuk egyre növekszik, hanem mert élőmunka-szükségletük is csökken. Egyre kevésbé integrálhatók a városok szövetébe: Budapest is tele van elhagyott és részben újrahasznosított gyárépületekkel. (18. ábra)
A városi műhely a mai városban inkább a szolgáltatások terén érhető tetten. A boltosok régi utcáinak feladatait a nagy szolgáltatóházak és bevásárlóközpontok (20. ábra) látják el. Ezek az intézmények vették át a régi városok kommunális találkozóhelyének, az agórának a funkcióit is.
III. e) A piac
- |20|
IV. Fantázia és realitása) Társadalmi és építészeti utópiák
- |21|
Ha azzal jellemezzük a modernséget, hogy abban minden fennálló megkérdőjeleződhet és meg is kérdőjeleződik, akkor a modern várost is úgy tekinthetjük, mint a már létező, mitikus eredetű, isteni alapítású városokkal szembeállított elképzelést, új elveken alapuló, még nem létező konstrukciót, amely a fennálló fölülbírálásának, tökéletesítésének programját egy jövőbeli perspektívában szemléli.
Az első ilyen elgondolásokkal a modern kor hajnalán, a reneszánsz idején találkozunk: összefoglalóan - Morus Tamás eszményi társadalomról írott munkájának címével - utópiának nevezzük ezeket az elképzeléseket. Figyelemre méltó, hogy az utópia szó maga is térbeli metafora: a görög toposz vagyis hely fogalomból ered. A görög ou-toposz kifejezés annyit tesz: nem létező hely, szabadon fordítva: a senki földje. Vagyis az eszményi társadalomról való elképzelések kezdettől fogva az eszményi városokról való fantáziáláshoz kötődtek.
- |22|
Az ideális város Piero della Francesca körében készült eszményi képén (23. ábra) az épületek egyenletes, sík terepen terülnek el - olyan képzetet keltve, mintha a tér valami végtelen és tágas kiterjedés volna, amelyet a kőpadlók kockáinak szabatos rendjével pontosan ki is lehet mérni. A központban centrális templom áll, amelynek arányai megfelelnek az eszményi körbe rajzolt vitruviusi-leonardói ember arányainak (21. ábra): mi más ez, mint egy holisztikus képzet az emberi mikro- és az isteni univerzum makrokozmoszának összehangzásáról - amelyek között épp a város, az univerzum látható-áttekinthető alakzata közvetít?
Innentől kezdve az építészek művészi fantáziáját nem hagyta nyugodni a világegyetem újra-konstruálhatóságának víziója, amely mindig szorosan társadalmi utópiákhoz kötődött.
Hogy csak hármat említsek a legextrémebbek közül, gondoljanak a francia forradalom idejéből Etienne-Louis Boullée Newton-emlékműtervére (1728-99, 26. ábra) vagy az 1917-es orosz forradalom után született olyan futurista fantáziaművekre, mint Liszickij Felhővasaló-terve (27. ábra) vagy Tatlin III. Internacionálé-emlékműterve (28. ábra) a 20-as évek elejéről. Ezekben a példákban közös, hogy olyan méretbeli dimenziókban és léptékekben "gondolkodnak", ami megváltoztatja a tér szemléletét: láttuk, hogy míg az ősi város még valamely alapító esemény, például egy istenség megjelenésének helyéhez kötődött, a szent közép köré sűrűsödött, s így a város maga is a társadalmi emlékezet gyűjtőhelye és gyújtópontja volt, addig most megfordul az irány: a modern építészeti utópiák a kész hely kitágításának, a térbe való kiterjedés végtelenségének képzetén alapulnak (gondoljunk a sebességgel és a repüléssel kapcsolatos futurista fantáziákra, amelyek mind a hely meghatározottságától való szabadulás vágyáról tudósítanak).
Nem követhetjük itt végig a modern európai utópista építészet történetét - csak azt jegyezzük meg, hogy a modern építészet kevés példát ismer arra, hogy városokat minden előzmény, vagyis a hely hagyománya, s ennélfogva korlátozása nélkül, a puszta prérin hozzanak létre. (29. ábra)
Ilyen például Brasilia, a hatalmas dél-amerikai ország Lucio Costa és Oscar Niemeyer által tervezett impozáns, vadonatúj fővárosa. Itt is központi kormányzati akaratra, Kubitschek elnök eltökéltségére (tehát az állam reprezentációs szándékára) és persze jelentős anyagi források allokációjára volt szükség, hogy létrejöjjön a modern világ egy "ideális városa".(30. ábra) Van valami absztrakt, túlméretezett, az eleven embertől elvonatkoztató ebben a mégoly kifinomult, esztétikailag szervezett rendben - olyasmi, amivel az utópikusok nem számoltak, s amit korábban az otthonosság fogalmával jelöltem.
Hogy valami nem stimmel ezekkel az ideális városokkal, azt a köréjük települő nyomornegyed, az ún. favella-övezet mutatja: a város nem szerves egység. (31. ábra)
Video: Brazília fővárosa, Brasilia ( modemes |1}| és szélessávú |2}| változat, azonnal nézhető, stream forma)
IV.b) Városrendezés: egy esettanulmány Budapestről
Tipikusabb következménye a modern utópiák fellépésének a városrendezés megszületése. Én szeretném ezt is, a színház- vagy filmrendezés mintájára, egyfajta művészetként értelmezni - kihasználva a magyar nyelv sajátosságát, hogy ugyanazzal a szóval - rendezés - jelöljük azokat a kreatív tevékenységeket, ahol a fantázia és a tehetség nem magányosan néz szembe anyagával, hanem végtelenül sokféle szempontot, adottságot, emberi összefüggést kell összhangba hoznia egymással.
Utópikus városok kiagyalásához elegendő a morális eltökéltség, a szárnyaló képzelet és kreatív művészi tehetség, a városrendezéshez azonban mindenekelőtt óriási hatalom és nagyon sok pénz szükséges. Gondoljuk meg, mennyi ember, jószág mozgatását, mennyi szervesen kialakult kapcsolat megbontását követeli meg egy városban, ha az építész úgy dönt: mindent el kell bontani, ami tervének útjában áll.
A modern Európa első városrendezői ezért az abszolút monarchák voltak, akik rendelkeztek a szükséges politikai, jogi-adminisztratív és persze gazdasági hatalommal, hogy keresztülerőltessék építészük terveit.
De mi a helyzet a modern társadalomban, ahol ilyen erőkoncentrációra se pénzügyileg, se politikailag nincs mód? Van-e módja a városrendezőnek, hogy bármit is keresztülvigyen újat teremtő elképzeléseiből, ha a társadalmi, politikai, gazdasági és személyes érdekek és szükségletek végtelenül sűrű hálóján keresztül, az adottságok, szokások és hagyományok tekintetbevételével kell érvényesítenie szándékait?
Egy konkrét budapesti példán szemléltetném röviden ezt a bonyolultságot. Mindannyian tudjuk, hogy a belvárosban régóta megoldatlan az új Városháza és a kiskörút, illetve a Madách tér környékének rendezése. Ahhoz, hogy a kiegyezés után megindulhasson Budapest voltaképpeni nagyvárossá alakításának folyamata, 1872-ben el kellett fogadni a város általános rendezési tervét - azt a "forgatókönyvet", amely kijelölte a majdani város térszerkezetének alapjait. Ekkor dőlt el, hogy a város - lényegében Bécs mintájára - a körgyűrűs-sugárutas elrendezés szerint épül majd át ( lásd az animáción |3}| ).
Az Andrássy út megépültével épp az új évszázad első évében vetődött fel egy másik sugárút terve, amely a belső Erzsébetváros spekulációs céllal emelt és gyorsan lelakott rossz állapotú gangos-udvaros bérkaszárnyáin vágott volna keresztül. Több elképzelés is volt, az egyik szerint a Dob utcát szélesítették volna ki, egy másik viszont merőben új egyenes vonalat húzott volna a városháza középtengelyétől egészen a Damjanich utcáig. 1912-ben tervpályázatot hirdettek, 1914-ben megvolt a győztes - de a háború közbeszólt. Csak a 20-as évek végén merült fel újra az ötlet, 1930-ban nyilvános tervpályázatot írtak ki a Madách térre nyíló torkolatára, amelyet Árkay Aladár nyert meg. (32. ábra) A torkolat nagy diadalíve - persze modernizált módon - a babiloni Istár-kapu mintáját (33. ábra) követte, vagyis a város szakrális egységét hangsúlyozta. Megvásárolták Wälder Gyula tervét is (34. ábra).
Video: A Madách tér képe ma ( modemes |4}| és szélessávú |5}| változat, azonnal nézhető, stream forma)
Az építtető városi testület, a Közmunka-tanács és a vállalkozásban résztvevő magántulajdonú ingatlantársaság azonban nem tudott megegyezni. A vége egy kompromisszum lett: 1937 és 1940 között az eredetileg tervezettnél jóval szűkebb terű, igénytelenebb, de mégis egységes tervezésű torzó épült meg Wälder tervei szerint - egy soha meg nem valósult sugárút torkolataként. A nagyszabású koncepción alapuló "rendezésből" a végén kis színpadi szkeccs, a monumentális nagyjátékfilmből kis filmetűd sikeredett.
A sugárút gondolata azóta is újra és újra előkerül, de ha csak az elmúlt évek olyan ügyeire gondolunk, mint a Nemzeti Színház vagy a négyes metró körüli huzavona, világos, hogy hiú ábránd gyors megoldásban reménykedni. Ez a példa is azt bizonyítja: a város tervezője csak akkor képes betölteni hivatását, ha vízióit reális előrelátással, a roppant sok együtt ható tényező és a leküzdendő akadályok számbavételével regulázza; ha nem tervet, hanem inkább - ahogy a meteorológusok mondják - prognózist készít. Mert az időjárás előrejelzéséhez is számtalan egzakt mérőeszköz, számítási módszer, statisztika áll a szakértő meteorológus rendelkezésére, a rutin és a tapasztalat mégis azt mondatja vele, hogy nem lehet soha kiszámítani, hogy mi történik majd valójában.
V. Epilógus: a város jövője?
Immár a megalopoliszok kora köszöntött ránk - úgyszólván a szemünk láttára születnek olyan tíz-, tizenöt-, húszmilliós városrégiók, mint Lagos, Shanghai, Sao Paulo, Kairó - de a fejlett világban is elképesztő mérvű városkoncentráció megy végbe. Gondoljunk csak Los Angeles körzetére: városok-e még ezek a számtalan kisebb központra tagolódó képződmények? Vagy mi történik ma például Hollandiában, ahol Amszterdamtól Hágáig lényegében összeértek a városias jellegű települések? Lehet-e itt még centrumról és perifériáról, belvárosról és külvárosról beszélni? A kérdést itt már nem válaszolhatom meg, csupán a róla való gondolkodáshoz ajánlanék néhány szempontot, amelyeket összetartozó, komplementer ellentétpárokként formuláztam meg. Azért így, mert az a meggyőződésem, hogy csak együtt, egységben érvényesek, és csak így képesek megfelelni a város ama komplexitásának, amiről ez az előadás is szólt. Azt hiszem, csak addig beszélhetünk egy adott emberi együttélés térbeli kiterjedéséről mint városról, amíg ezek a szempontok alkalmazhatóak maradnak.
1. Demokrácia és autokratikus gyakorlat
Bár nem kétséges, a demokratikus berendezkedés általánosságban kedvezőbb helyzetet biztosít az urbanisztika szakembereinek, mégis furcsa paradoxon, hogy - mint a történelem bizonyítja - a hatalom központosítása, a parancsuralmi rendszer mindig is több lehetőséget teremt arra, hogy nagyszabású, egységes városfejlesztési elgondolások valósuljanak meg. III. Napóleon politikai akarata és az anyagi források koncentrációja tette lehetővé Haussmann bárónak, hogy kialakítsa Párizs nagyon erőteljes, koncepciózus városrendjét; ennek a nárcisztikus akarnokságnak elborzasztó újabb példája Ceausescu bukaresti palotája és annak erőszakos városrendezéssel megtisztított környéke, ahol egy kvázi-szakrális birodalmi központ számára kellett rendet teremteni. Autokratikus döntések azonban nemcsak "nagyban" és nemcsak diktatúrákban fordulnak elő. Az újsütetű közép- és kelet-európai, de a tradicionális nyugati társadalmakban is meg-megjelennek megalapozatlan, spekulációs célzatú és pénzügyi-gazdasági összefonódottságokra utaló autokratikus városfejlesztési döntések.
2. Közérdek és magánérdek
A városproblematika egyik leglényegesebb adottsága, hogy soha és sehol sem lehet minden egyes városlakónak a kedvére tenni: ebből következik, hogy a mindenkori döntések hátterének a lehető legteljesebb nyilvánosságot kell biztosítani. A magánérdek és a közérdek - a történeti-kulturális hagyomány okán - eltérő hangsúlyt kap a különféle fejlett demokráciákban is. Az angolszász országokban a "My house is my castle" (Az én házam az én váram) mondás járja, ez a szellem a városfejlesztésben és városrendezésben úgy mutatkozik meg, hogy kitüntetett jelentősége van a magántulajdon elvének. Ezzel szemben a kontinentális európai gyakorlat az (elsősorban Franciaországban és Németországban, de igaz ez a közép-kelet-európai országok legtöbbjének szokásaira is), hogy jóval fontosabb szerepet tulajdonítanak a közérdeknek (vagy amit annak vélnek).
3. Együttműködés és vetélkedés
A településközi kapcsolatok milyenségében mindkét pólusnak jelentősége van. Természetesen a vetélkedésnek, az együttműködésnek egyaránt lehetnek pozitív és negatív eredői. Az adott települések (városok, városrészek, kerületek stb.) kompetens vezetőinek, szakmai tanácsadóiknak a bölcsességén, szakmai, emberi felelősségén múlik, hogy konkrét esetekben jól tudjanak választani; meg tudják találni azokat az együttműködési formákat is, melyek nagyobb távlatokat vesznek figyelembe, esetleg némi lemondással járnak, szembeszállnak a helyi öntudattal, netán "gőggel", s így lehetnek képesek egy nagyobb közösség hasznára lenni, értékeit ápolni.
4. Realitás és virtualitás
A megalopoliszok kialakulása párhuzamos az úgynevezett globalizáció és a kommunikációs társadalom születésével. A televízió, az internet, a mobiltelefónia egyre inkább globalizálódó hálózatai a valaha volt "széles e világból" - legalábbis bizonyos tekintetben - beszűkülő "világfalut". Ma egy ahhoz hasonló civilizációs paradigmaváltásnak vagyunk tanúi, amelyet több mint ötszáz évvel ezelőtt Gutenberg és a könyvnyomtatás feltalálása váltott ki. Az emberi kapcsolatok - az érzékszerveink szintéziséből származtatható - közvetlensége, ha nem is elveszőben, de erőteljesen csökkenőben van.
Fel kell tennünk a kérdést, hogy miként hat az emberi együttélés formáira és szervezeteire az, hogy a várost alkotó egykori funkciók jelentős része (például, mint láttuk, a piaci kereskedelem) virtualizálódik, miközben az ember persze megmarad annak a fizikai, "lakozó" lénynek, akiről korábban beszéltünk.
- |35|