Palánkai Tibor
Európai integráció
I. Az európai egység-gondolat forrásai
- |1|
"A természet [...] két eszközt használ föl, hogy a népeket a keveredéstől visszatartsa, s őket elkülönítse: a nyelveknek és a vallásoknak különbözőségét. Ez ugyan magával hozza a hajlamot a kölcsönös gyűlöletre s ürügyet a háborúra. Mégis, amint a kultúra növekszik, és az emberek lassankint közelednek az elvekben való nagyobb egyetértés felé: másra fog vezetni. Arra, hogy megegyezzenek egy olyan békében, amelyet nem mint ama despotizmust, a szabadság temetőjén, minden erőnek meggyengítése: hanem azoknak leghevesebb versenye között, egyensúlyuk idéz elő és biztosít."
Az örök béke című művet Kant 1795-ben írta, Babits Mihály 1918-ban fordította magyarra.
A művet azért választottam, mert a gondolatok nemcsak zseniálisak, hanem aktuálisak is. Tökéletesen megfogalmazzák az Európai Unióról szóló ma is jellemző gondolatok és viták főbb vonalait, akár éppen azokat a kérdéseket, amelyek az EU jövőjével foglalkozó Konventen most is napirenden vannak:
1. A szövetség vagy a föderáció célja a háború megelőzése, kiküszöbölése, az "örök béke" elérése. A föderáció mint dilemma gyakorlatilag a 16. századtól végigkíséri az európai egység-gondolattal kapcsolatos vitákat. Azoknak a gondolkodóknak a névsora, akik ezzel a problémával foglalkoztak, nagyon hosszú lenne Rotterdami Erasmustól Koudenhov Kallergiig vagy Robert Schumanig. Nem véletlen, hogy a második világháború után a német-francia megbékélés lesz az egyik fő érv az egyesülési javaslatok mellett.2. A föderáció egyenlő, egyenjogú államok szövetsége, nem célja, hogy az egyik államnak leigázza, saját érdekeinek vesse alá a másikat. Csak akkor lehet sikeres, ha önkéntes szövetségről van szó, amelyben az államok saját jó szántukból, jól felfogott érdekeik alapján vesznek részt. A gyarmatosítás évszázadai után, ami a 20. századdal lezárulni látszik, ez most valósul meg először.
3. A föderáció államok közötti szövetség, nem célja az állam, a nemzeti identitás felszámolása. Ha pontosak akarnánk lenni, ezt inkább konföderációnak lenne szerencsés nevezni. Ha figyelmesen olvassuk, a kanti megfogalmazások rímelnek azzal is, amit az ún. kományköziség hívei (az ún. intergovernmentalistak) hangoztatnak.
4. Ez a szövetség az emberek szempontjából demokratikus föderáció, nem a despotizmuson, mint Kant mondja, nem a "szabadság temetőjén" nyugszik.
5. A béke nem küszöböli ki a versenyt, sőt ez a "leghevesebb" lesz, de így teremtődik meg az erők egyensúlya. Az európai integráció nem más, mint az együttműködés és a verseny sajátos szimbiózisa, egyensúlya, s ez biztosítja vitalitását, versenyképességét és tagjainak jólétét.
6. A későbbi viták és az elméleti zűrzavar csírái már a kanti műben benne vannak. Amit Kant föderációnak mond, lehet konföderáció is, de ha figyelmesen olvassuk a megfogalmazások akár rímelnek azzal is, amit az un. kományköziség hívei (az ún. intergovernmentalistak) hangoztatnak. Kant egész műve során csak egyszer írja le azt a szót, hogy Európa. Kétségtelen, hogy művét több évtizedes európai háborúk tanulságaként írta (az 1795-ös bázeli béke évében), de többször is egyértelművé tette, hogy végső soron "világköztársaságra" gondol. Az ún. európai föderalizmus csak később került napi rendre. Az igazi, keményfonalas, vagy fundamentalista föderalisták viszont mindig is a világállam mellett voltak, sőt a regionalizmust többnyire elutasították.
Az egyesült Európa eszméjét a legkülönbözőbb politikai platformokról hirdették meg, s a viták átlépték a pártpolitikai határokat. A második világháború után az Egyesült Európa a modern demokratikus jobb- és baloldalnak egyaránt programja volt. Terméketlen vita lenne, ki tett érte többet.
A második világháború utáni időszakban három új nagy fejleményre kell felhívni a figyelmet.
- Az egyik, hogy az európai egyesülés egyszerűen megvalósul. A nagy gondolkodók és politikusok álmából valóság válik.
- Már nem csak egyesülésről, hanem integrációról kell beszélnünk.
- Létrejön egy új társadalomtudományi ág, az ún. "európai tanulmányok".
Ma már nem csak "békeszövetségről" van szó, hanem az integráció folyamatáról, ami a politikán túl kiterjed a gazdaságra és a társadalmi élet egészére. Az integráció komplex gazdasági szerkezet, organizmus, s alapja az egyesülési folyamatoknak. Az integráció elméleteiben a béke kiegészül két újabb bűvszóval, vagyis azzal, hogy az integráció a gazdasági hatékonyság és az általános jólét fokozásával jár együtt.
Az integrációval a közgazdasági tudományok is igazából csak a második világháború után kezdtek komolyan foglalkozni. Fritz Maclup angol professzor, még valamikor az 1960-as években, megkérte munkatársait, hogy lapozzák át a közgazdasági irodalmat, és kutassák fel, hogy az integráció milyen kontextusokban szerepel benne. Az derült ki, hogy a szó egyszerűen nem is található meg a különböző háború előtti iskolák szótárában. A háború után ez gyorsan megváltozott, s a kutatások alapján hamarosan számos elméleti iskola és könyvtárnyi integrációs irodalom keletkezett.
Egy rendes tudományág története azzal kezdődik. "Már a főníciaiak is!" Az európai tanulmányokról ez nem mondható el. A tudományágra a multidiszciplináris közelítés (történeti, közgazdasági, jogi, szociológiai, kulturális és politológiai) közelítés a jellemző. A kutatások mellett megkezdődött a téma egyetemi oktatása. A Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen a tudományág keretében évente 30-40 kurzust tanítunk. Intézmények jöttek létre, ma Magyarországon a különböző egyetemeken 14 Európai Tanulmányi Központot tartunk számon. Különféle címeket és díjakat lehet kapni. Ilyen például a Jean Monnet professzori cím is.
Az integrációs elméletek általában a folyamat öt fontosabb dimenziójára kíváncsiak:
- Az integrációs folyamatok tartalma (lényege),
- Az integráció szervezeti alapformái és intézményei,
- Az integráció politikái (szabályozása),a kormányzás kérdései,
- Az integráció előnyei és hátrányai (költség-haszon elemzés), és végül,
- Az integrációérettség (integrációs kapacitások).
A továbbiakban néhány ezekkel a fogalmakkal kapcsolatos kérdésre kívánok kitérni.
II. Az integráció tartalma és szereplői
Az integráció tartalmát illetően az első kérdés, hogy kik az alanyai, kik a szerepelői? Kik vagy mik azok, akik vagy amik egyesülnek? A közkeletű megközelítésben mindenki országokra gondol. Magyarország csatlakozik az EU-hoz. Ám ez csak az integráció egyik dimenziója. Magam már az 1970-es években bevezettem a makro- és mikro-integráció fogalmát. Az előbbi a nemzetgazdaságok, míg az utóbbi a vállalati szféra integrációja. A nemzetgazdaságok integrációja lehet globális (lazább) és regionális (intézményesült). Mások szerint az egyénekből kell kiindulni, az egyének szerveződnek egyre bonyolultabb organizmusokba.
Lényeges tehát, nemcsak a magyar állam lép be az EU-ba, hanem ennek az integrációnak mi is a fő szereplői vagyunk. Az integráció több szintű, több dimenziós folyamat, amelyek egymással kölcsönhatásban vannak, egymásra rétegződnek. A szintek, dimenziók egyrészt erősítik, másrészt szabályozzák egymást. Az EU integráció nem kis mértékben válasz a globális integráció kihívásaira, beleértve a védekezést is annak negatív következményeivel szemben.
Mit jelent az, hogy a szereplők integrálódnak? Milyen kapcsolatoknak kell kialakulni közöttük, hogy integrációról lehessen beszélni?
A integráció tartalmi értelmezésével mindenek előtt talán leginkább a munkamegosztási és az ún. tranzakcionalista elméletek foglakoznak. Ezeknek az elemzéseknek a lényege, hogy egyrészt szétválasztják és szembeállítják egymással az egyszerű áramlásokat vagy a "kooperációt" az "integrációt", s az utóbbit mint új minőséget értelmezik. Másrészt az integrációt az együttműködés vagy a tranzakció "intenzitása" szerint írják le mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. Vagyis az integráció nem egyszerűen laza, alkalomszerű, esetleges kooperáció, hanem komplex együttműködés, mely meghatározó jelentőségű a résztvevők szempontjából.
Az ún. tranzakcionalista iskolák szerint az integráció célja a konfliktusok és feszültségek kezelése, "biztonsági közösség" képzése. K. W. Deutschot, neves képviselőjüket idézem: "A biztonsági közösség építésének és így az integrációnak emelője a kapcsolatok és a kooperáció intenzitásának növelése. A nemzetközi közösséghez (Gemeinschaft) vezető út alapját a kölcsönös tranzakciók hálózata képezi. Mennél több interakcióra kerül sor a és b állam között, annál nagyobb a és b számára kölcsönös fontosságuk (vagy 'kölcsönös relevanciájuk'). Annak felismerése, hogy az interakciók a és b között hasznosak, bizalom érzését teremti meg. A bizalomból további interakciók következnek." (K. W. Deutsch, 1964: 69.)
Deutsch gondolatai rímelnek a kanti eszmefuttatással.
A kapcsolatok "intenzitását" nagyszámú mutatóval mérhetjük. Ez lehetőséget nyújt ilyen megközelítésben az integráció állásának és alakulásának, dinamikájának mérésére. Ezek közül az integrációs kereskedelemnek a GDP-hez (Xi/GDPx100) vagy az összes kereskedelemhez való viszonyát (Xi/<Xx100), illetve az egy főre eső integrációs kereskedelem alakulását említhetjük meg példaként.
Az adatokból most csak egy következtetést tartok fontosnak levonni. Magyarország az elmúlt mintegy 10 évben reálgazdasági szempontból erőteljesen integrálódott az EU gazdaságba, sőt a mutatók arra utalnak, hogy ez az integráció erőteljesebb, mint számos jelenlegi tagország esetében.
Az áramlások vizsgálatát ki lehet terjeszteni a társadalmi élet valamennyi területére (turizmus, televíziózás, levelezés stb). Ezeket hasonló módon lehet mérni, mint a kereskedelmet. Például azt, hogyan nő a levelezések száma, vagy elemezhetők az egymásról megjelenő újságcikkek vagy médiaműsorok. Ez utóbbiaknál mindig hangsúlyozzák a pozitív hangvételt. Tehát milyen fantasztikus az olasz konyha, viszont a másik oldalon a hosszas elmélkedésbe bonyolódás az angol nők szépségéről, nem ebbe a kategóriába sorolandó.
III. Az integráció szervezeti alapformái és intézményi vonatkozásai
Az integráció különféle kereskedelemi és gazdasági tömörülések vagy intézmények formájában valósulhat meg. Ezek lehetnek regionális szabadkereskedelmi blokkok, amelyek a kívülállókkal szemben kollektív protekcionizmust vagy diszkriminációt alkalmaznak, vagy különféle szervezetek, amelyekben már a gazdaságpolitikákat is integrálják. Az integrációs irodalom 6 szervezeti alapformát különböztet meg, ezek:
- szabadkereskedelmi terület
- vámunió
- közös piac
- egységes "belső" piac
- gazdasági és monetáris unió
- politikai unió
A GATT 1948-as létrehozásától 2000-ig a világgazdaságban 214 különféle regionális kereskedelmi szervezet (szabadkereskedelmi társulás vagy közös piac) jött létre. Ezek közül 2000-ben mindössze 134 volt érvényben. Csak 1995 óta mintegy 90 új kereskedelmi megállapodás jött létre. Ez azt jelenti, hogy jelentős részük kudarcot vallott - vagy megszüntették tevékenységüket vagy felbomoltak (pl. KGST).
- |5|
Ezek közül legmesszebbre az EU jutott el, egyrészt az egységes piaccal, a gazdasági unióval és a közös vagy egyetlen pénz bevezetésével, másrészt pedig a politikai integráció célkitűzésével. Más egységes piac vagy közös pénz nincs, a többi szervezet céljai között az igazi föderáció nem szerepel. Nem kétséges, hogy az EU egyedi, speciális és olyan komplex egység, amire eddig nem volt példa. Puchala egészen odáig megy el (D. J. Puchala, 1984: 198), hogy az EU esetében az N=1 képletéről van szó, vagyis nem is lehet tudományos elemzés tárgya, ugyanis minden érdemi elemzés és általánosítás az esetek, a megjelenési formák nagy számából tud csak releváns és tudományosan megalapozott következtetéseket, tételeket levonni. Törvényszerűségek megállapításához nagy számú "eset" tanulmányozása szükséges. Vagyis az európai tanulmányok mint tudományág nem is létezhet.
A következő diagrammal az európai integrációs folyamat főbb állomásait és jelenlegi állását próbálom jelezni.
Néhány fontosabb megállapítást és következtetést szeretnék hangsúlyozni:
Magyarország nemcsak reálgazdasági értelemben, hanem szerződéses alapon is része az európai integrációnak. Igaz, annak legalacsonyabb fokán, szabadkereskedelmi megállapodás formájában. Ennek keretét az Európai Megállapodásunk adja. Hozzá kell tenni, a szabadkereskedelmi szerződések (EFTA, CEFTA, balti szabadkereskedelem) átfogják a kontinens nagy részét. Ami most történik, az a teljes jogú taggá válásunk az Európai Unióban.
1. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a "hátrányok" többsége, amivel az Unió kapcsán ijesztgetjük magunkat, a belépéstől függetlenül is érvényesül. A nagyobb verseny, vagy hogy a taxisok, a külföldi szállítók megjelenhetnek a piacunkon, vagy a szigorú minőségi és egészségügyi követelmények a tagság nélkül is fennállnak.
A teljes jogú tagság ezekhez képest viszont inkább előnyökkel szolgál. Két dolgot említenék.
- A kereskedelmi hátrányainkkal szemben a társulásban nincsen kompenzáció. Az uniós tagsággal részei leszünk egy kohéziós rendszernek, aminek az a lényege, hogy a gazdagabbaktól a szegényebbekhez oszt el jövedelmeket. Mi ebben a rendszerben várhatóan hosszabb ideig haszonélvezők leszünk. Az EU jelenlegi politikája szerint ezek a támogatási összegek elérhetik a nemzeti jövedelmünk négy százalékát.
- A tagság emellett abban is újabb előnyökkel jár, hogy bekerülünk az EU döntési rendszerébe. Ha kívül vagyunk, a döntéseket, amelyek bennünket is érintenek, gyakorlatilag tényleg a "fejünk felett" hozzák. Ha ott ülünk a döntések asztalánál, akkor esélyt kapunk arra, hogy azokat befolyásolni, és érdekeinket érvényesíteni tudjuk.
2. Az integráció 1958 és 1968 között jutott el a vámunió és a közös piac állapotába. A szabad-kereskedelem és a négy szabadság látszólag megvalósult. De a közös piaccal csak a normatív kereskedelmi akadályokat építették le.
Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a kereskedelmet nem csak vámok és mennyiségi korlátozások akadályozzák, hanem az eltérő nemzeti műszaki, egészségügyi, biztonsági, környezeti előírások is. Tehát milyen színű búrát kell a féklámpára alkalmazni, vagy hogyan kell a szélvédő üvegnek törni. Vagy milyen előírásoknak kell megfelelni a sörnek. Az eltérő műszaki vagy egészségügyi előírások jól alkalmazhatóak a külföldi áruk kizárására. S ezt alkalmazták is. Az áruk közötti egyenlő verseny feltételeit eltorzítják a különböző nemzeti adózási rendszerek, míg a közbeszerzések a nemzeti termékeket preferálják. Hiába lett szabad a munkaerő áramlása 1968-at követően, ha éppen a magas kvalitású szakmákban a diplomákat nem fogadták el. A tőkeáramlások liberalizálása főként a működő tőkebefektetésekre terjedt ki, de már korlátozódott az, hogy takarékszámlát lehessen nyitni vagy életbiztosítást kötni egy másik ország társaságával.
Így született meg az ún. egységes belső piac programja, ami végső soron a közös piac tényleges és teljes körű megvalósítása. A hangsúly a "belső piacon" van. Tehát hogy a kereskedelem, vagy az emberek mozgása A és B ország között ugyanolyan akadálytalan és ugyanolyan feltételekkel történik, mint A vagy B országon belül.
A döntés az ún. egységes európai piac vagy európai "belső piac" kialakításának tervéről az állam- és kormányfők 1985. júniusi milánói csúcsértekezletén született. A hangsúly a belső piacon volt, tehát azon, hogy a kereskedelem vagy az emberek mozgása az országok között ugyanolyan akadálytalan legyen és ugyanolyan feltételekkel történjen, mint az adott országokon belül. A teljes mértékben integrált piac megteremtése érdekében a Bizottság Fehér Könyvet készített, ami mintegy 300 konkrét feladatot tűzött ki, és ezek végrehajtási határidejéül 1992. december 31-ét szabták. Módosították a Római Szerződést, és a végrehajtás szempontjából fontos, hogy 1987. július 1-jével életbe lépett az ún. Egységes Európai Okmány. A Fehér Könyv szerint az egységes európai piac érdekében a különböző fizikai, technikai és pénzügyi (fiskális) akadályok felszámolására van szükség.
1. A fizikai akadályok megszüntetésén a nemzeti határokon történő ellenőrzések felszámolását értik.
2. A technikai akadályok leépítése a különböző nemzeti szabványoknak és termékekre vonatkozó előírások szabályozását, az ún. "állami piacok" megnyitását, valamint a szolgáltatási szféra liberalizálását jelenti. Ide tartozik az
- az állami megrendelések (közbeszerzések) "piacának" integrálása, a közbeszerzési pályázatok megnyitása az országok között
- a szolgáltatások piacának liberalizálása (áruszállítási, távközlési, bank- és biztosítási tevékenységek stb.)
- a közúti, a vasúti és a légi szállításnak, az energiaszolgáltatások piacának, valamint a postai és távközlési szolgáltatásoknak a fokozatos liberalizálása.
3. A pénzügyi (fiskális) akadályok leépítése az adóharmonizálást jelenti, ami leginkább a hozzáadott érték szerint forgalmi adózásra (Value Added Tax - VAT) terjedt ki. Az 1992. júliusi megállapodás szerint az EU egységesen minimum 5%-os "szociális" és minimum 15%-os standard VAT-ráta alkalmazása mellett döntött néhány termék kivételezése, valamint az esetenkénti késleltetett bevezetés mellett.
4. Amikor mi 2004-ben belépünk az EU-ba, akkor bizonyos átmeneti derogációk mellett az egységes piacba kell lépnünk: az aggályok és viták többségében valamilyen módon ehhez kapcsolódnak. Alább ehhez a kérdéshez szeretnék néhány megjegyzést fűzni.
4.1 Az egységes piac az alábbi főbb elveken és törekvéseken alapul:
- A szabad versenypiac kívánatos, költségmegtakarításokkal jár, s ezen keresztül javul a gazdaságok hatékonysága.
- A partnerek között a termelésben, a szolgáltatásokban, a piacon egyenlő feltételeket kell biztosítani, ezért az előírásokat igyekeznek számon kérni. Nyilván nem engedhető meg az olyan "költségelőny", ami az előírások figyelmen kívül hagyásán (a környezet szennyezése vagy a fogyasztó egészségének veszélyeztetése piszkos sufniban készült élelmiszerekkel), a partnerek közötti összejátszáson vagy az adózás alól való kibújáson alapul.
- Maximálisan igyekeznek a fogyasztót védeni, legyen szó egészségügyi, minőségi vagy biztonsági előírások betartásáról.
- Az állatvédelem egyre növekvő hangsúlyt kap az EU szintű szabályozásokban.
4.2. A fenti feltételeket mi, polgárok harcoltuk ki. A környezet- és a fogyasztóvédők, az érdekképviseletek (szakmai szervezetek vagy szakszervezetek), vagy éppen az állatvédők. Nem arról van szó tehát, hogy létezne valamilyen brüsszeli szuperállam, azon belül pedig egy eszement bürokrata, aki azzal lenne elfoglalva a 25. emeleten, hogy ezentúl csak egyenes banánt lehessen termelni.
4.3. A szabályok a mi érdekeinket szolgálják. Nagy vihart kavart például a moslék ügy. A dolog arról szól, hogy ha a sertéseket vagy más állatokat hússal táplálnak, ez súlyos betegségek veszélyét jelenti. Lehet, hogy 10 millióból csak egyetlen esetben következik be a megbetegedés. De gondolom, hogy senkit, aki megbetegszik, nem vigasztal, hogy ő az egyetlen.
4.4. A fentieket a jogállamiság kiterjesztésének és konszolidálásának tekintem, benne a maximális fogyasztóvédelem vagy akár állatvédelem szigorú szabályozásával. Ennek semmi köze nincs ahhoz a diktatúrához, amiben 40 évig éltünk. Azt is tudjuk, hogy a bürokratikus tervgazdaság sok mindent védett, csak éppen a fogyasztó érdekeit nem. Ha valami nem stimmel, akkor ebben az összefüggésben a Moszkva-Brüsszel párhuzam semmiképpen.
4.5. A szabályozások a kereskedelmi forgalomra vonatkoznak. Az, hogy valaki a saját háztartásában mivel eteti a disznót, s abból milyen hurkát készít, magánügy. Abba az égvilágon senki nem kíván bele szólni. A minőség és a fogyasztó védelmében hozott szabályok bürokratikusnak tűnhetnek. De az uborka méretét vagy más áruk más tulajdonságait azért határozzák meg, hogy például egy másodosztályú árút ne lehessen első osztályúként a piacra vinni. Hogy valaki hajlandó a göcsörtös uborkáért első osztályú árat fizetni, az megint csak magánügy.
- |6|
IV. Az európai integráció előny és hátrány mérlege
Az előnyök és hátrányok problémája az integrációs elmélet legkomplexebb kérdése.
Az elemzések főbb irányai a következők lehetnek:
- az előnyök és hátrányok azonosítása
- a mérhető költségek és hasznok számszerűsítése
- a költségek és a hasznok mérlegének meghatározása (aggregálás).
1. Az előnyök jelentős része politikai jellegű (a biztonság növekedése, a demokrácia garantálása), vagy az integráció olyan gazdasági és társadalmi következményeit jelentik (nagyobb mozgásszabadság, a külföldi tanulás lehetősége, stabil pénzhez jutás stb.), amelyeket nem lehet számszerűsíteni és mennyiségileg kifejezni. Azt lehet mondani, hogy ezek a nemzet, az egész társadalom hosszú távú stratégiai érdekeit fejezik ki, s súlyuknál és jelentőségüknél fogva önmagukban elegendőek ahhoz, hogy döntésünket meghozzuk. A tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy a korábbi csatlakozásoknál (görög, portugál, spanyol) ezek a megfontolások különleges szerepet játszottak, s gyakorlatilag "felülírták" a gazdasági előnyök és hátrányok bizonytalanabb mérlegét.
2. Az EK-en belül már az 1960-as évektől számos kísérlet történt az integráció hatásainak számszerűsítésére. A költség-haszon mérleg meghatározására az egyik legátfogóbb hatás-elemzést az egységes európai piaccal kapcsolatosan végezték, amit az ún. Cecchini-jelentés összegezett. A jelentés mikro- és makroszinten vizsgálta a hatásokat, és igyekezett azokat aggregálni. A viszonylag jelentős és impresszív elemzéseknek minden várakozást felülmúló hatása volt, s nagy szerepe volt abban, hogy az 1980-as évek elején eluralkodó "europesszimizmust" "eurofória" váltotta fel, s az egységes piac programja általános társadalmi és politikai támogatást kapott.
A mikrogazdasági előnyöket illetően olyan tényezőket vizsgáltak, mint a korlátozások leépítéséből származó közvetlen megtakarítások a kereskedelemben és a termelésben, a határok megszüntetéséből származó előnyök, a méretgazdasági előnyök kihasználása vagy az intenzívebb verseny hatásai (üzemen belüli racionalizálás, monopolhelyzet csökkenése stb.). Ezek a megtakarítások a számítások szerint összességében elérték a 12 tagország GDP-jének 5,4%-át. Megállapították például, hogy a gépkocsikkal kapcsolatos eltérő nemzeti előírások és követelmények a Közösségben a fogyasztói árakat 1987-ben mintegy 5,7%-kal emelték meg. A tényezők között olyanokat sorolnak fel, mint a kipufogógázokra vonatkozó eltérő nemzeti előírások, Olaszországban az oldalsó villogó irányjelző és a különleges kerékfelfüggesztés, az NSZK-ban a hátrahajtható vezetőülés és a különleges hátsó lámpák, Nagy-Britanniában a ködlámpák, Franciaországban pedig a sárga fényszóróégők szigorú megkövetelése. Nem véletlen, hogy az egységesítésre vonatkozó javaslatokat az autógyártók osztatlan lelkesedéssel fogadták.
A makrogazdasági elemzéseknél a gazdasági növekedést, a foglalkoztatási hatásokat, a fogyasztói árakat és a fizetési mérleghatásokat vizsgálták. Az előnyök és a hasznok mérésénél a gazdasági növekedésre gyakorolt hatásoknak különös figyelmet szenteltek. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy végül is a növekedésgyorsító hatásokat tekintik az integrációs előnyök komplex mutatójának. Végső soron a mikro-előnyök is a gyorsabb gazdasági növekedésben összegeződnek, és az elemzések gyakorlatilag azt vizsgálják, hogy az adott integrációs intézkedések mennyit "tesznek hozzá" a gazdasági növekedéshez.
A brüsszeli bizottság nemrégiben közzétett számításai szerint az egységes piaci program:
- a gazdasági növekedési ütemeket mintegy évi 0,4%-al emelte meg;
- az Unióban 877 milliárd euróval növelte meg a jövedelmeket;
- 2.5 millió új munkahelyet teremtett.
- A becslések szerint a program további végrehajtása a következő évtizedben az EU GDP-jét újabb 130 milliárd euróval növelheti.
- Ha az Unió szolgáltató szektorát az amerikai szintre emelnék, ezzel mintegy 36 millió új munkahelyet lehetne teremteni.
Amikor magyar EU tagság várható nyereségeit vizsgáljuk, azokra egyrészt a korábban csatlakozók tagságának pozitív tapasztalataiból, másrészt a magyar gazdaság elmúlt évtizedben produkált teljesítményéből következtethetünk.
- |7|
A magyar gazdaság az 1970-es évektől 20-25 éven keresztül gyakorlatilag stagnált (a növekedés 1-2% körül volt), majd 1988-tól 1993-ig negatív növekedési ütemek mellett a GDP mintegy 20%-át vesztettük el. Az ún. transzformációs válság (Kornai János fogalma) példa nélküli visszaesést okozott, ami gazdaságtörténetileg csak az 1929-33-as válsággal hasonlítható össze. Bár hozzá kell tenni, a magyar gazdaság termelési vesztesége az 1930-as években csak 10% volt. Ebben a 25 évben a magyar gazdaság csak 1987-ben és 1994-ben nőtt valamivel több, mint 3%-kal, de ennek is súlyos egyensúlyi következményei lettek. A gyorsítás "ára" mindkét évben az volt, hogy a külső adósság durván megkétszereződött.
Az 1997 utáni években a magyar gazdasági növekedés gazdaságtörténeti távlatokban is felgyorsult, s mivel közben sikerült az egyensúlyi pozíciókat javítani, s párhuzamosan az inflációt is mérsékelni, azt mondhatjuk, hogy magyar gazdaság a "fenntartható növekedési" pályára állt. Úgy tűnik, hogy a 2002-es év költségvetési kisiklása korrigálható, s ezzel Magyarország a következő években remélhetően a fenntartható növekedési pályán marad.
A lassú növekedés miatt az 1970-es évektől a magyar gazdaság fokozatosan teret vesztett, s lemaradt európai partnereihez képest. Az 1960-as években az egy főre eső jövedelem felette volt az EK-i átlag 60%-ának. Magyarország fejlettebb volt Görögországnál és Portugáliánál. 1997-re az utóbbi országok lekörözték, s a magyar szint az EU 48%-ára csökkent. Görögország és Portugália előnye különösen megnövekedett, miután EU taggá váltak.
A magyar gazdaság növekedési "többlete" 1997-2002 között 1,5% (egyes években 2%) volt, ami azt jelenti, hogy 1997 után az ún. felzárkózási periódusba léptünk. Ma az EU átlag 52%-a körül vagyunk. Az EU átlag elérése hasonló ütem mellett 20-25 évet venne igénybe. Mivel a gazdasági növekedésünk egyértelműen export orientált (generált) volt, kereskedelmünk mintegy 3-ét az EU-val folytatjuk, az összefüggések viszonylag egyértelműek. Magyarország mintegy 10 éve társulási viszonyban van az EU-val, s aligha lehet tagadni, hogy gazdasági fejlődésére az EU kapcsolatok meghatározó hatással voltak. Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon indokolt-e a múltbeli folyamatok kivetítése a jövőre?
Aligha kétséges, hogy a felzárkózási (modernizációs) pályán maradáshoz a további piacnyitási lehetőségek és forrástranszferek (költségvetési és magán befektetések) továbbra is elengedhetetlenek.
3. Hiba lenne a hatásmérlegek készítését túlzottan a költségvetési transzferekre szűkíteni. Sajnos ezúttal is kísért a költségvetési szemlélet. A költségvetési transzferek és azok mérlege csak egyik szegmensét képezik az előnyöknek. Ugyanakkor a belépés pontosan ebből a szempontból hozza a leglátványosabb változást, s a transzfereknek érezhető hatása lehet egész gazdaságunk fejlődésére. S várhatóan hosszú időn át nagyobb összeget fogunk kapni az Uniótól, mint amennyit tagként befizetünk. Különösen fontos, hogy a külföldi tőkebefektetések szintjét is tartani tudjuk.
- |11|
Az utóbbi összegek a költségvetésben elkülönítettek, pályáznunk kell rájuk, s nem állnak automatikusan a rendelkezésünkre. A Phare esetében a tényleges kifizetések átlagban az elkülönített összegek mintegy 2/3-át tették ki.
4. Az előnyök és hátrányok, a hasznok és költségek nem elemezhetők statikusan önmagukban. Mind politik-függőek. Adott hatások több szcenárió szerint vizsgálhatóak, annak függvényében, hogy milyen és milyen hatékonyságú politikai prioritások, gazdaságpolitikai irányok mellett hajtják végre őket. A hatásokat jó vagy rossz gazdaságpolitikával jelentősen befolyásolni lehet. Adott esetben tehát a kérdés nem az, hogy valamilyen statikus előny-hátrány mérleg alapján azt fontolgassuk, hogy érdemes-e csatlakozni vagy sem, hanem hogy milyen feltételekkel és módszerekkel lehet a hatásokat optimalizálni, a költségeket leszorítani és a hasznokat maximálni, valamint milyen politikával lehet az érdekeinknek leginkább megfelelő helyzetet elérni.
5. A mérhető előnyök lehetnek minimálisak, vagy adott esetben a hatások lehetnek negatívak. A belépést mégis előnyösnek ítélhetjük. Arról van ugyanis szó, hogy a kívülmaradás esetén a negatív következmények még nagyobbak lehetnek, mint ha belépünk. Feltétlenül indokolt a "nem-integrációs" alternatíváknak az elemzése. Ha rátekintünk a térképre, geopolitikailag egyszerűen abszurd lenne kimaradásunk. A fentieket megfordíthatjuk. A magyar gazdaság felzárkózása az elmúlt években a külső piacokra és a külső forrásokra épült. Ezek beszűkülése és elmaradása gazdaságunkat egyszerűen lehetetlen helyzetbe hozná.
V. Milyen lesz az Európai Unió jövője?
A következőkben az EU jövőjével kapcsolatosan szeretnék néhány kérdést felvetni.
1. Az egyik sokszor felmerülő kérdés, hogy hol lesznek a jövő Európai Uniójának a határai? Ezt a földrajzi elhelyezkedés, illetve Európa politikai és gazdasági érdekei egyaránt meghatározzák. Az elmúlt évek döntései alapján a balkáni országok, így Albánia, Horvátország, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegro is az EU jövőbeni tagjaiként jönnek számításba. Törökország már régen a jelöltek közzé tartozik, de nehéz megmondani, hogy tagságát mikorra tudja elérni. Nyugaton Norvégia, Svájc és Izland tagsága nyitott kérdés. Hosszabb távon mint lehetséges tagokat kell őket számba venni. A fokozatos kibővülések eredményeként 35-38 országot magába foglaló Európai Unió jöhet létre. Tekintettel az új országok nagy számára, jelentősen eltérő jellemzőire, valamint arra, hogy az alkalmazkodás mind az Unió, mind a jelöltek részéről hosszú időt vesz igénybe, az új, kibővült Európai Unió létrejötte legalább 20-25 éves távlatban képzelhető el. Ilyen körülmények között a következő évtizedek a folyamatos kibővülések, s ehhez kapcsolódóan a reformok időszaka lehet.
Ezzel szemben széles az egyetértés, hogy Oroszország EU tagsága (és feltehetően NATO tagsága) a legkülönbözőbb okokból nem jöhet szóba belátható időn belül. Ugyanakkor a stabil és prosperáló Oroszország alapvető uniós stratégiai érdek, s ezért távlatilag Oroszországgal átfogó és szoros biztonsági és gazdasági kapcsolatokra, valamint az ezeket megalapozó intézményi és szerződéses struktúrákra lenne szükség. Ez jelenthet a legszélesebb értelemben vett biztonsági megállapodásokat (a katonai kérdéseken túl a szervezett bűnözés vagy a kábítószer-kereskedelem elleni harcot stb.), valamint olyan átfogó szabadkereskedelmi rendszert, amely bejutást biztosítana a hatalmas és potenciálisan bővülő orosz piacra, s az egységes piac elemeit is tartalmazná. Távlatilag sokak szerint az Európai Gazdasági Térség (vagy "norvég") típusú megállapodások is elképzelhetőek.
Az Európai Unió határait illetően a kérdőjelek leginkább Ukrajna, Fehér-Oroszország, valamint a két keresztény kaukázusi köztársaság (Grúzia és Örményország) körül vannak. Ezek geopolitikai helyzetük, nyelvi, kulturális vagy vallási kötelékeik és érdekeik következtében az elmúlt évszázadokban hagyományosan speciális viszonyt alakítottak ki az ortodox Oroszországgal. A jövőben az EU felé fordulhatnak, s kialakulhat olyan helyzet, amikor közeledésüket nem lehet elhárítani. Megfelelő körülmények között ugyanakkor az Oroszországnak ajánlott keretek kellően vonzóak lehetnek ezeknek az országoknak a számára is.
2. Egy térség integrációja nem feltétlenül jár együtt az ott élő népek nemzeti identitásának feladásával. Ellenkezőleg, amint egyre inkább tudatára ébrednek regionális vagy globális kötődéseiknek, azt is felismerik, hogy nem feltétlenül a nemzetállam a nemzeti integráció leghatékonyabb eszköze. Az Európai Unió elkötelezett a multikulturális közösség iránt, garantálja a nemzeti kultúrák kiteljesedését - a szélesebb európai keretek jól megfelelnek ennek a célnak. Az európai integráció elmélyítése tehát nemhogy nem igényli a nemzeti identitás feladását, de mint az elmúlt évek bizonyították, egyenesen annak védelmezőjeként lépett fel például a média univerzális kultúripari dömpingjével szemben (a nemzeti filmek és műsorok védelme a hollywoodi kommercializmussal szemben). Semmi akadálya sincs annak, hogy a kultúránkat fejlesszük. Ez kizárólag tőlünk függ majd.
Azt persze nem tudjuk, hogy száz év múlva hány nyelv lesz ezen a világon, vagy éppen az Unióban. Ám nyilvánvaló, hogy Európában szükség van egy közös nyelvre, hiszen valamennyi nemzet fiaival - új "honfitársainkkal" - kommunikálnunk kell! Ez a közös nyelv minden bizonnyal az angol lesz. Bár valószínűleg a francia és a német is megmarad egyfajta elit nyelvnek. De megmarad az anyanyelvünk is! Amelyen verset írunk, amelyen szerelmet vallunk, vagy segítségért kiáltunk, amelyen álmodunk.
Hadd zárjam előadásomat egy híres magyar író még 1942-ben papírra vetett gondolataival, amelyek nem kis mértékben rímelnek arra, amit erről a kérdésről Kant is mondott. "Európa nagy erőforrása és áramtelepe mindig az itt élő népek öntudatos, egymás ellen és egymás mellett folytatott versenyéből táplálkozik majd. Európa, melynek lakosai közös nyelvet beszélnek, melynek népei elvesztették történelmi öntudatukat, népi becsvágyukat, megszűnne Európa lenni a szónak abban az értelmében, ahogyan az volt, az utolsó háromszáz esztendőben, mikor valóságosan az emberi akarat áramtelepe volt az egész világ számára. Európa ereje a sokszínűség, az ellentét, a vita, az emlékezés, a bizonyítás és a különbözés." (Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében)