Lámfalussy Sándor
Az euró - Politikai kezdeményezés vagy gazdasági szükségszerűség?
I. A monetáris unió jelentése
- |1|
Pénzügyi következmények
Az országok egyetlen, közös monetáris politikának vetik alá magukat, amely az euró-kibocsátásért felelős Európai Központi Bank, illetve Bankrendszer (European Central Bank - ECB és European System of Central Banks - ESCB) kezében van. A kamatlábak azonosak az egész Unió területén a hasonló hitelképes kölcsönzők számára (2. ábra).
Gazdasági következmények
Az unió megalapítása előtt minden ország számára külkereskedelemnek számított a többi tagországgal folytatott kereskedelem; ez az unió létrejöttével belkereskedelemmé vált (3. ábra). Az unió "nyitottsága" ezáltal radikálisan csökkent (az egyes tagországokban az export/GDP arány alacsonyabb, mint az unió megvalósulása előtt) (4. ábra).
Politikai következmények
Az unió létrejöttével a tagországok többé nem folytatnak saját monetáris politikát, a szuverenitás e fontos részét átruházzák uniós - úgy is mondhatjuk: föderális - szintre.
A monetáris unió két érdekes jelenkori példája az USA és Svájc. Az EMU-ra azonban valójában nincs és a történelem során nem is volt még precedens: itt igen fejlett országok - amelyeknek jegybankjai évszázados hagyománnyal rendelkeznek - temették el nemzeti pénzegységeiket, és csatlakoztak egymáshoz egy föderális intézmény megteremtésében.
II. Az euróhoz vezető hosszú út fontosabb állomásai
Ezzel a történelmi áttekintéssel három tényt szeretnék világossá tenni:
- az európai integráció egy fejlődési folyamat volt és az is marad még hosszú ideig;
- ennek a folyamatnak a két motorja - a politikai és a gazdasági - hol egyszerre, hol felváltva játszott szerepet az integráció elmélyülésében és kiterjedésében;
- és végül, ebben a fejlődési folyamatban voltak megtorpanások, de nem volt visszafejlődés.
- |5|
A Montánunió pozitív tapasztalatai nyitották meg az utat a Római Szerződés aláírásához, amely megalapította az Európai Gazdasági Közösséget, s ezzel célul tűzte ki a védővámok leépítését, és így a Közös Piac bevezetését. A Közös Piac létrejötte rávilágított arra, hogy a siker csak félsiker marad, ha nem egészül ki monetáris unióval. A hágai csúcsértekezleten 1969-ben először jelent meg a monetáris unió mint az Európai Közösség célpontja, ezt követően született meg a Werner-jelentés, a gazdasági és monetáris unió első tervezete (5. ábra).
- |6|
- |7|
Az EMS célja az volt, hogy az árfolyam-lebegtető világban az Európai Közösség tagállamai között bizonyos mértékű árfolyam-stabilitást biztosítson. Az árfolyamok változhattak, de csak bizonyos határokon belül; fel és le lehetett értékelni egyes országok fizetőeszközeinek árfolyamát, de csak közmegegyezés alapján. A rendszer előkészítette a talajt arra, hogy sikere esetén bevezessék a monetáris uniót.
A '80-as években az EMS működése többé-kevésbé megfelelt ezeknek a várakozásoknak, ugyanakkor a Közös Piac fejlődése viszont megtorpant. Két dolog vált nyilvánvalóvá: hogy a Közös Piac nem szűkíthető le az áruk szabad mozgására, és hogy a vámmentesség még nem jelent árumozgási szabadságot. Ezen alapon kezdődött meg 1987-ben az "egyetlen piac" (single market) megteremtése, amelynek a célja az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a pénz, valamint az emberek szabad áramlásának a biztosítása.
- |8|
Ez az erőteljes liberalizációs folyamat - amelynek egyik legfontosabb része a tőke- és pénzmozgás minden akadályának a felszámolása volt - új érvekkel szolgált mindazoknak, akik számára a monetáris unió létrehozása gazdasági szükségszerűség volt. Hamarosan felállt az Európai Gazdasági és Pénzügyi Unió alapjait kidolgozó Delors-bizottság, és megkezdődtek a maastrichti szerződést előkészítő tárgyalások (7. ábra).
A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl-Mitterand alku állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német egységet, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót - amely együtt jár a német márkának - és a német márka hegemóniájának - a megszüntetésével (8. ábra).
- |9|
Egy másik fontos - gazdasági - tényező, amely biztosította a maastrichti szerződés ratifikálását, az EMS 1992/93-as válsága volt, amely bebizonyította a gazdasági elit számára, hogy az árfolyam-stabilitást csak egy radikális lépéssel lehet megvalósítani. Ez a radikális lépés a monetáris uniót jelentette, amely a végső fázisában eltörölte a tagországok közötti árfolyamokat (9. ábra).
Így jutottunk el 1999. január 1-jén az euró megszületéséhez, és 2002. január 1-jén az euró bankjegyek és érmék bevezetéséhez.
III. A monetáris unió előnyei és hátrányai általánosságban és Európában
- |10|
Vannak közgazdászok, akik úgy vélik, hogy rövidebb-hosszabb idő után a szabadon működő devizapiac megtalálja a "helyes" árfolyamot. Ezt egy végtelenül leegyszerűsített példa segítségével így lehet szemléltetni: ha Aországban az éves infláció 10 %, B-ben pedig csak 2 %, kisebb-nagyobb tapogatózás után A ország pénze leértékelődik 8 %-kal a B országéhoz viszonyítva. Ha ez valóban így történik, a két ország egymással versenyző termelői között a versenyképességi viszony lényegében nem változik meg.
- |11|
A valóságban azonban nem így alakulnak az árfolyamok. Egyrészt azért, mert nemcsak a kereskedelemhez kötődő adás-vétel hat az árfolyam változására, hanem a tőkeforgalom is, és ez sokkal bonyolultabb módon tudja az árfolyamot befolyásolni. Másrészt azért, mert még ha az árfolyamok a helyes irányba reagálnak is - ahogy ez sokszor történik -, akkor is mindig túlreagálnak (10-11. ábra).
A 10. és a 11. ábra az euró dollárban kifejezett árfolyamának, illetve a márka és a líra árfolyamának változásait mutatja. Az adatokkal kapcsolatban a következőket állapíthatjuk meg:
- Ami a dollár/euró viszonyt illeti, ezeknek a hatalmas ingadozásoknak semmi közük se volt inflációs ráta-különbségekhez, tehát radikális versenyképesség-eltorzításhoz vezettek.
- A líra leértékelődésének fő oka valóban a magasabb olasz inflációs ráta volt, de a leértékelődés messze-messze meghaladta az inflációkülönbségeket. Ettől a német versenyképesség lényegesen csökkent az olasszal szemben.
- |12|
Az árfolyam-bizonytalanság ellen lehet védekezni különböző "biztosítási" módszerekkel. Ám minél nagyobbak az árfolyam-ingadozások, annál többe kerül ezeknek a módszereknek a használata.
- |13|
Az előnyök mellett vannak a monetáris uniónak hátrányai is, amelyek mind a nemzeti pénzegység feladásából fakadnak. Az egyik hátrány érzelmi jellegű: az unióhoz való csatlakozással feladjuk a nemzeti szuverenitás egy fontos részét. Ez valóban így van, ám azt érdemes szem előtt tartani, hogy a mai "globalizált" világban és Európában ez a szuverenitás gyakorlatilag eltűnt vagy eltűnőben van: és ez nem csak egy kis országra áll. Az euró bevezetése előtt a francia monetáris politika akarva-akaratlanul követte a márkát, tehát a Bundesbank politikáját anélkül, hogy beleszólása lehetett volna a Bundesbank döntéseibe. Ma az Európai Központi Bank elnöke a francia központi bank volt elnöke. De még tovább mennék. Az eurózóna nélkül a tagállamok monetáris politikája az USA monetáris politikájának a függvénye lenne. Ma már a két monetáris unió között a kapcsolat sokkal kiegyensúlyozottabb.
- |14|
Hosszabb távon azonban feltehető, hogy éppen az integráció hatására nagyobb mértékű szakosodás jön majd létre a tagállamok között - és ebben az esetben aggasztó lehet, hogy az EU "központi", elosztó költségvetése nagyon alacsony. Ezt helyettesíti a tagállamok költségvetési politikájának a használata - de ennek a működésnek az előfeltétele, hogy a "bőséges" években a költségvetés többletet adjon, vagy legalábbis egyensúlyban legyen.
Ami a "belső" aszimmetrikus sokkot illeti, annak a leggyakrabban említett példája a bérszínvonal robbanásszerű emelkedése; olyan emelkedés, amely jóval meghaladja nemcsak az ország termelékenységnövekedésének a rátáját, hanem - főleg - a többi tagország egységnyi munkaerőköltség-növekedését is. Ennek következménye a versenyképesség csökkenése, amit az unión belül már nem lehet leértékeléssel egyensúlyozni, és amely így munkanélküliséghez vezet. Mekkora a valószínűsége az ilyen esemény bekövetkeztének? Az eddigi tapasztalataink alapján nem nagyon nagy. Sem 1999 óta, sem az unió megindulása előtti három-négy évben nem láttunk ilyen típusú "belső" sokkot. Ehhez hozzájárult a monetáris unió előkészítése - ezek a "maastrichti" konvergencia-kritériumok az utolsó fejezethez kapcsolódóan láthatók -, és 1999 után pedig az a tény, ami nyilvánvalóvá lett mind a munkaadók, mind a munkavállalók számára, hogy a foglalkoztatás és a bérszínvonal szinten tartása a pénz leértékelése árán már nem lehetséges. A béralkuk tárgyalásánál minden résztvevő árgus szemekkel követi, hogy külföldi (de EU-tag) versenytársai miképp cselekszenek. Magyarán: a munkapiac résztvevőinek a magatartása megváltozóban van. Talán hozzátehetünk ehhez egy már régóta működő tényezőt is: a '70-es évek tapasztalata megmutatta, hogy azok az országok, amelyek azt hitték, hogy folyamatos leértékeléssel elkerülhetik a munkanélküliség csapdáját, végül mégis magasabb munkanélküliséget és magasabb inflációt produkáltak - arról nem is beszélve, hogy a reáljövedelmek ezekben az országokban lassabban növekedett, mint a "konzervatív" versenytársaiknál.
IV. Miért érdeke Magyarországnak, hogy csatlakozzon az Európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz?
Amikor azt vizsgáljuk, hogy miért érdeke Magyarországnak a csatlakozás az Európai Gazdasági és Monetáris Unióhoz, a következő legfontosabb tényezőket kell figyelembe vennünk:
- Magyarország aránylag kis ország;
- aránylag nagyon nyitott ország;
- és ugyanakkor már most is aránylag jobban integrálódott az EU gazdaságába, mint egy sereg tagország.
- |15|
A közgazdaságtan egyik legáltalánosabban elfogadott tétele, hogy minél kisebb, nyitottabb és integráltabb az ország, annál inkább érdeke pénzének árfolyamát egy nagyobb országhoz kötni. Ezt felismerték olyan országok - Ausztria, Hollandia, Belgium -, amelyek már a 70-80-as évek óta a német márkához rögzítették pénzük árfolyamát, és ezzel minden szempontból sikert tudtak elkönyvelni (az árstabilitás, a reáljövedelem és Belgium kivételével a munkanélküliség tekintetében) (15-16. ábra).
Ha a szuverenitás bizonyos mértékű feladása elkerülhetetlen, botorság lenne nem azt a megoldást választani - a monetáris uniót -, ahol a csatlakozó mint tagország részt vesz a döntésekben, és nem csak passzív követő lesz.
A monetáris unióhoz való csatlakozás Magyarország számára egy sajátos előnnyel is jár: a monetáris politikát az az Európai Központi Bank vezeti, amelynek elsődleges kötelessége az árstabilitás megőrzése, és amelynek a vezetői mentesek a politikai befolyástól.
Nem szabad elfelejteni, hogy Magyarországnak súlyos inflációs hagyományai vannak (lásd a két világháború utáni hiperinflációt), és ezek az inflációs hagyományok még ma is élnek (17-18. ábra).
És végül fontos hangsúlyozni, hogy a monetáris unió a gazdasági és monetáris unió része, melynek gazdaságpolitikai pillére még fejlődőben van és fejlődőben lesz jó néhány éven át. Ezt a fejlődést kívülről nem lehet befolyásolni - az ország csak úgy tudja érdekeit megvédeni, ha a zónán belül van.
V. A csatlakozás kritériumaihoz kapcsolódó nehézségek Magyarországon
- |19|
A csatlakozás kritériumai közül a legnehezebben megvalósítható Magyarország számára a maximum 3%-os államháztartási deficit. Joggal merül fel a kérdés, hogy mikorra lehet vagy lenne kívánatos ezt a célt elérni? (19. ábra).
A jelenlegi (ill. 2003-as) deficit, mely kb. 5,8-6%, fenntarthatatlan - függetlenül a monetáris unióba való belépéstől. Ennek okai a következők:
- a magas deficit áthárítja a fedezéséhez szükséges adóterheket a jövő generációjára;
- magas reálkamatokat idéz elő, és ezzel kiszorítja a vállalati beruházásokat;
- lényegesen hozzájárul a folyó fizetési mérleg hiányának fenntarthatatlanul magas szintjéhez.
A magyar államháztartás egyensúlyát nem lehet, illetve nem szabad általános, minden aktiválást érintő kiadáscsökkentéssel kezelni. A deficit mögött rejlő három nagy probléma-csoportot kell elsősorban kezelni, a következő irányelvek szerint:
- szükség van a nagy ellátó rendszerek (egészségügy, oktatás, társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer) átható reformjára;
- csökkenteni kell a közigazgatásban dolgozó emberek létszámát (e téren Magyarország az élcsoportban van);
- meg kell reformálni az adórendszert, amely túl bonyolult, nem hatékony, nem serkent munkára.
E problémák kezelése igen nehéz feladat, megoldásuk során nem lehet, és nem is szabad rögtönözni. Nemcsak rövidtávú hatékonyságnövekedést kell megcélozni, bár arra is szükség van, de szem előtt kell tartani az ország jövőjét is hosszú távon. A reformok kidolgozása és működésbe állítása évek feladata.
Ha egy ideális világban élnénk, azt mondhatnánk: várjunk az euró bevezetésével addig, amíg ezeket a problémákat lényegében megoldottuk. De nem élünk ideális világban. A reformokat serkentő politikai gépezet csak kényszer hatása alatt fog megindulni - ahogy ez Nyugat-Európában is szokásos.
Természetesen nem lehet azt várni, hogy a jelenlegi 6%-os deficit a jövő év végén 3% alá süllyedjen. Tehát valamiféle értelmes kompromisszumot kell találni: az eurócsatlakozás időpontjának elég közel kell lennie ahhoz, hogy kényszerítő hatást gyakoroljon a politikai döntéshozókra, és hogy a piac számára ez "horgonyt" jelentsen, de ugyanakkor elég távol kell lennie ahhoz, hogy ne vezessen elkapkodott és társadalmilag elfogadhatatlan költségcsökkentésekhez.