-
1. ábra
|1|
-
2. ábra
|2|
-
3. ábra
|3|
-
4. ábra
|4|
-
5. ábra
|5|
-
6. ábra
|6|
-
7. ábra
|7|
-
8. ábra
|8|
-
9. ábra
|9|
-
10. ábra
|10|
-
11. ábra
|11|
-
12. ábra
|12|
-
13. ábra
|13|
-
14. ábra
|14|
-
15. ábra
|15|
-
16. ábra
|16|
-
17. ábra
|17|
-
18. ábra
|18|
-
19. ábra
|19|
-
20. ábra
|20|
-
21. ábra
|21|
-
22. ábra
|22|
-
23. ábra
|23|
-
24. ábra
|24|
-
25. ábra
|25|
-
26. ábra
|26|
-
27. ábra
|27|
-
28. ábra
|28|
-
29. ábra
|29|
-
30. ábra
|30|
-
31. ábra
|31|
-
32. ábra
|32|
-
33. ábra
|33|
-
34. ábra
|34|
-
35. ábra
|35|
-
36. ábra
|36|
-
37. ábra
|37|
-
38. ábra
|38|
Hunyady György
A nemzetek jelleme és a nemzeti sztereotípiák
I. Bevezetés
- |1|
Megjegyzendő, hogy a tanulmány, ha mást nem is, azt bizonyosan időtállóan dokumentálja, hogy a szerzők, Szekfű és intellektuális köre szabadságszerető, bátor és taktikusan politizáló emberek voltak. A második világháború sötét előestéjén - bölcsész, költő, tudós létükre - volt bennük belső indíték, erő és célirányos megfontoltság, hogy a történetileg kiformált és próbára tett nemzetet önértékének tudatára ébresszék, megerősítsék szellemi tartását a német fajelmélet militáns terjeszkedésével szemben. A mondandójuk szolgálatába állított nemzeti karakterrajz esetlegességével és esendőségével - amint ezt a kötet ékessége, Babits esszéje érzékelteti - a céltudatos szerzők is tisztában voltak. Ezzel együtt és ennek ellenére nekünk rá kell eszmélnünk arra, hogy jó másfél évtizeddel később az 56-os forradalomban és utóéletében a magyarságnak épp az emlegetett vonásai villantak fel, tükröződtek a nemzetközi nyilvánosságban és égtek bele a nemzet és tagjai megítélésébe, világszerte. Nem túlzás azt állítani, hogy évekig és évtizedekig a szabadságszeretet és a bátor helytállás kivételes és kiugró példáját tisztelték nemzetünkben a legkülönbözőbb emberek a Föld legtávolabb eső pontjain.
Mint ez a széteső és egybecsengő, laza szövésű történet is mutatja, a nemzeti jellem és a nemzetjellemzés pszichológiája tele van talányos kérdésekkel. Előadásom szűk kereteiben ezekkel kapcsolatban szeretnék bemutatni négy nézőpontot, négy tudománytörténeti stációt, négyféle eredményt. Az első a nemzeti jellem megragadásának kísérlete, a nemzetkarakterológia. A második a jellemzés születésének és kijegecesedő eredményének, a nemzeti sztereotípiának az elemzése. A harmadik a nemzeti egység mibenlétének, jellemezhetőségének latolgatása. S a negyedik a kulturális összehasonlítás mint a nemzeti sajátosságok módszeres pszichológiai mérésének újszerű lehetősége. Így vezet gondolatmenetünk a "nemzeti karakterrel" kapcsolatos fenntartás nélküli odafordulástól az elmélyülő kételyen át egy mértéktartó szakmai ígéretig.
II. A nemzeti jellem megragadása: a nemzetkarakterológia
- |2|
Nemzetek közötti összehasonlítás-sorozatok Rónay Jácint nemzetkarakterológiai művében |
Az írás alapvetően külön-külön fejezetben tárgyalja a megjelölt nemzetek mentalitását, kitekintve a természeti viszonyokra, utalva a jellegzetes életvitelre és szokásokra, elidőzve a szóban forgó nemzet különböző társadalmi rétegeinek tipikus vonásainál.
- |3|
A nemzetkarakterológia a 19. század második felében, sőt a 20. század elején Európa-szerte fellelhető. Esszéisztikus műfaja sok egyéni színt vitt a történelemről és társadalomról való elmélkedésbe, valójában azonban soha nem halmozódtak fel ismeretei, nem mondhatjuk, hogy a különböző szerzők egymás megfigyeléseire és megállapításaira építeni tudtak, s így kialakulhatott volna a nemzetek tudományos ambíciójú jellemzésének valamiféle közösen elfogadott és szervesen fejlődő törzse. Tudománytörténeti szempontból különösen érdekes és tanulságos, hogy hogyan alakult az egyénben lezajló pszichológiai alapfolyamatok módszeres vizsgálatának és az ún. néppszichológiai vagy nemzetkarakterológiai leírásoknak a viszonya a német szellemi életben (4. ábra). Maga Wilhelm Wundt, aki a 19. század legvégén az első kísérleti pszichológiai laboratóriumot létrehozza és megkezdi kísérleti módszerrel, természettudományos objektivitással tanulmányozni a lelki jelenségeket, ettől az úttörő munkától élesen elkülöníti néplélektani munkásságát, amelyben történeti, filológiai, néprajzi alapon elmélkedik társadalmi makrojelenségekről és ezek jellegzetességeiről. Utóbb az ún. szellemtudományi történetírás és társadalomlátás elvben pszichológiai alapon nyugszik, valójában azonban saját nézőpontja és értelmezési szükségletei szerint próbál létrehozni egy pszichológiát (5. ábra). Szemben a természettudományos objektivitásra törekvő kísérleti lélektannal, ennek a pszichológiának a szerepe nem a magyarázat lenne, hanem a megértés, nem az okok felderítése, hanem az embert és csoportját mozgató célok azonosítása. A szellemtudományi irány az 1918-19-es forradalmak után erőre kapott Magyarországon is, ahol a nagy pszichológiai kultúrájú piarista pap és kultúrpolitikus, Kornis Gyula volt az egyik elméleti úttörője (6. ábra). Ő maga a politika, illetőleg a tudomány pszichológiájáról írott - tárgyában úttörő, módszerében igen tradicionális - munkáiban vázolt fel nemzeti karakterrajzokat mindenekelőtt a nagy európai népekről.
- |7|
A második világháborút követően az elszenvedett újabb vereség okainak önelemző feltárása Bibó István emlékezetes írásaiban tárgyát és jellegét tekintve szintén nemzetkarakterológia volt. Van tehát a magyar szellemi életnek egy olyan vonulata, melyben a szerzők - erős válogatással, durván kivonatolva: Prohászka Lajos, Szekfű Gyula, Németh László, Bibó István - rendre a magyar nemzet mentalitásával foglalkoznak, a vereségek és veszteségek rémét és tényét a magyar jellem alakulásából próbálják levezetni, s eközben egymással ellenkező, polemziáló értékeléseket fűznek történeti korokhoz és alakokhoz.
Miközben a nemzet lelkiségével való foglalatosság nálunk eltartott a 20. század derekáig, az Amerikai Egyesült Államokban a pszichológiai tudományok terén e vonatkozásban két fontos fordulat és váltás is bekövetkezett. Az első konfrontáció a szociálpszichológia egyik névadójának, William McDougallnek egy kötetével kapcsolatos (8. ábra). A 20-as években állt elő egy monografiával, amely a nemzetkarakterológia elméleti-módszertani alapvetését igyekezett nyújtani, tehát a fejlődő pszichológiai szaktudás és terminológia birtokában megkísérelte az esszéisztikus nemzetkarakterológiát rendszerezett tudományos tanná tenni. McDougall a nemzeti jelleg fontosságát egyébként nemcsak elméletileg emelte ki és tartotta lényegesnek, hanem ő volt az a szaktekintély, aki az igen erősen diszkriminatív bevándorlási kvóták megszabásakor tanácsadóként működött az Egyesült Államokban.
- |8|
III. A nemzetjellemzés és a kijegecesedő sztereotípiák
- |9|
- |10|
Katz és Braly szakmai és egyben előítélet-ellenes fegyverténye hosszú életűnek bizonyult. Úgy tűnt, hogy a sztereotípia kutatása elméleti és módszertani szempontból lezárult, ám időben és térben kiterjedő adatgyűjtéssel gyarapítható fejezete a szociálpszichológiának. A sztereotípiakutatás első érdemi változása akkor következett be, amikor a 60-as évek Amerikájában tematikája a nemzetekről, etnikumokról kiterjedt a nemek közötti különbségtétel vizsgálatára is. A kutatások technikája is kiegészült, egy olyan eszközt kezdtek alkalmazni a sztereotípiák mérésére, amely kétpólusú tulajdonságskálák sorát ölelte fel (11. ábra).
- |14|
A nemzetjellemzések ezen két alkotóelemének, értékelő töltetének és tulajdonságprofiljának gondolati és empirikus elkülönítése más szempontból is tanulságosnak bizonyult. Például a 80-as évek fordulóján végzett nemzeti sztereotípia-vizsgálatainkban is visszatérően megfigyelhettük, hogy a "román" ember hazai jellemzése a legkedvezőtlenebb, miközben az "orosz" akkor kinyilvánított értékelése és megítélése az egyik legpozitívabb volt (13. ábra). A polarizálódás felszíne mögött azonban a két nemzetjellemzés belső tulajdonsághierarchiája - már akkor is - rendkívüli hasonlóságot árult el egymással. Megjegyzem, hogy tíz évvel később, a rendszerváltás idején a két nemzeti kategória - a tulajdonságrangsorok minden érdemi változása nélkül - értékelés tekintetében is szomszédos közelségbe került egymással (14. ábra). Mindenesetre vizsgálati módszerünk segítségével eredményesen tártuk fel a nemzetek "mentális térképét" is, (15. ábra) és ennek a személyes gondolkodásmódból fakadó változatait, (16. ábra) illetve az évek, évtizedek során bekövetkező változásait (17. ábra). Korántsem tanulság nélküli, hogy a nemzetek tablóját tekintve meddig hatolt el a Kádár-kor politikai-ideológiai nyomása: a nyugati nemzetek - élükön az angollal - presztízse nálunk töretlenül fennmaradt.
- |18|
A nemzetjellemzések tartalmának többszintű vizsgálatával egyidőben a sztereotípiák kutatásának iránya, jellege nagyban változott. A 80-as, 90-es évek a pszichológiában általában és a szociálpszichológiában különösen lényeges szemléleti fordulatot hoztak. Minden területen az információfeldolgozás (időben kibomló, idővel mérhető) folyamata lett a kutatások kitüntetett tárgya. Olyan kérdések tódultak előtérbe, hogy az információfeldolgozás (az ingeranyag természete, a figyelem eloszlása) milyen nyomokat hagy a csoportjellemzéseken, hogyan tároljuk ezeket a memóriában, milyen formában élnek bennünk, aktivizálódásuknak mi az előfeltétele, lehet-e ezt ellenőrizni-fékezni, milyen szerepük lesz a személyekre vonatkozó információk felvételében és feldolgozásában. (Katz és Braly szellemében korábban azzal foglalkoztak, hogy egy-egy etnikai csoportra nézve mit tartanak jellemzőnek az emberek, de azzal nem, hogy milyen információkon alapulnak a tulajdonságítéletek, hogyan őrizzük meg ezeket emlékezetünkben. Például az arabokról szólva konkrét emberalakokat látunk magunk előtt, vagy elvont tulajdonságokat tartunk számon velük kapcsolatban; mi kell ahhoz, hogy a rájuk vonatkozó feltételezéseink egyes emberek megítélését áthassák; tudatára ébredünk-e ezeknek a feltételezéseknek vagy sem; és egyáltalán lehet-e ezek hatását tudatosan ellenőrizni és korlátozni stb.).
Elmondhatjuk, hogy másfél-két évtizedig ez lett a szociálpszichológiai szakirodalom egyik uralkodó témája, eredmények tömkelegével (18. ábra).Mindebből itt kiemelendő, hogy ez a nagytömegű empirikus vizsgálat nem viszolygott a sztereotípiáktól, nem vádolta a társadalmat, hogy miért is élnek a közgondolkodásban előítélet-gyanús csoportjellemzések, hanem magyarázatot keresett. Magyarázatot arra, hogy veszélyeik, torzításaik, túláltalánosított jellegük ellenére miért is maradnak fenn a sztereotípiák, egyéni gondolkodásunkban és társadalmi léptékben miért állnak elő és működnek folyton-folyvást.
A szakirodalomban a sztereotípiáknak több funkciója szóba került, ezeket rendezve és kiegészítve magam négyet különböztetek meg: (19. ábra)
- |19|
Az első a személyek megismerésének folyamatában adódik. Itt találtak a legtöbb kivetnivalót a sztereotípiák szerepében; alapvetően azt, hogy az egyéni sajátosságokra tekintet nélkül beskatulyázza az embereket, és így méltatlan elbánáshoz is vezethet. A kategóriába sorolás és az ezen nyugvó megítélés azonban a társas kapcsolatokban elkerülhetetlen. Egyrészt mert képtelenség lenne minden alkalmi, motiválatlan vagy épp információkkal és motivációkkal túlterhelt helyzetben a másik ember egyéni vonásainak kimerítő felkutatására vállalkozni. Másrészt a sztereotípia a pillanatnyilag hozzáférhető, felszíni információkon túlmenően alkot összképet a típusról, melybe az adott személyt besoroljuk. Így kulturális és egyéni tapasztalati többlettel járul hozzá a személyes kapcsolatfelvételhez és kapcsolattartáshoz. Harmadrészt az adott személy sztereotip képe tartós kapcsolat, ébredő motíváció, felszabaduló figyelem esetén továbbépíthető, illetve átfordítható egyedivé - ilyen értelemben a sztereotipizálás nem egyirányú zsákutca.
A sztereotípiák második funkciója az ön-megkülönböztetés erős motívuma. Az az igény, hogy következetes önmeghatározásunk legyen, arra vezet, hogy önmagunkra alkalmazzuk saját csoportunk látni vélt vagy elvárt jellemzőit. Ez lehet egyszerűen önleírás, de lehet előírás is magunk számára, vagyis a magatartás irányának kijelölése és motívuma. Ezzel kölcsönviszonyban tölti be a sztereotípia harmadik funkcióját, a saját csoport jellemzését, ennek leírását és a saját csoportnak szóló előírást.
S itt jutunk el a sztereotípiák negyedik funkciójáig, nevezetesen, hogy egy világkép alkotóelemei, a társadalom átlátásának, a társadalomban való eligazodásnak az eszközéül szolgálnak. Vannak kiterjedt vizsgálatok, amelyek feltárják, hogy Európa nemzetei milyen képet formáltak és tartanak fenn egymásról, de azt is, hogy milyenek a volt Szovjetunió népeinek egymásról alkotott sztereotípiái. E csoportjellemzéseket nyilván nem lehet egy-egy csoport önkörében, egymástól elszigetelten értelmezni, hiszen csoportközi összehasonlítást sűrítenek magukba, egy nemzetközi erőteret képeznek le, rendszert alkotnak. A sztereotípia-rendszerek gondolata saját kutatásaimnak tanulsága is és egyben meghatározó irányelve.
Úgy vélem, hogy a sztereotípiák változásának ellentmondásos problematikáját is csak a sztereotípia-rendszer feltételezése és értelmezési kerete tudja tisztázni. Az egy csoport-egy sztereotípia megközelítés a csoporttagokkal kapcsolatos tapasztalatok halmozódásától vár - induktív úton - változásokat a nemzeti sztereotípiák tartalmában is, mely azonban többnyire makacsul fennmarad, más esetben viszont (lásd az oroszok megítélését a második világháborút követően) minden újszerű személyes tapasztalat nélkül az emberek tömegeinek nemzetjellemzése radikális változáson esik át. Ha viszont világképet alkotó rendszerben gondolkodunk, akkor értjük, hogy a Princeton egyetem elsőként Katz és Braly által vizsgált hallgatói a maguk kivételezett helyzetében miért tartanak fenn sztereotípiákat évtizedeken át. És azt is értjük, hogy a rendszerváltás Magyarországán, amikor a társadalom képe az emberek fejében egészében és alapvonalaiban átalakul, akkor - deduktív módon - miért és hogyan változik szinte heteken belül az orosz és a magyar, a munkás és a tanár, nota bene, az apa sztereotip képe, (20. ábra)vagy hogyan rendeződik át a megkérdezett fiatalok énfelfogása, foglalkozási és nemzeti önjellemzése közötti viszony (21-22. ábra).
A nemzeti sztereotípiák rendszerével kapcsolatban az első átfogó megfigyelés Montesquieu nevéhez kapcsolódik, aki úgy vélte, hogy rendre fegyelmezettebbnek, összefogottabbnak, jellemesebbek tűnnek az északi népek a délieknél. Hazai vizsgálataink az elmúlt negyedszázadban mindenekelőtt a keleti-nyugati dimenzió jelentőségét érzékelték és érzékeltették, minden bizonnyal a társadalmi-kulturális különbségek tükreként (23-24. ábra).Már ez is indokolhatja, hogy feltételezzük, hogy a sztereotip nemzetjellemzések tulajdonképpen társadalmi modellt rejtenek magukban. S valóban, széles körben és ismételten alkalmazott egyszerű irányított asszociációs módszerünkkel feltártuk, hogy más és más a különböző nemzetnevekhez kapcsolódó foglalkozási szerepmegjelölések köre, és e tekintetben a kelet-nyugati földrajzi régiókhoz köthető különbségek igen nagyok (25. ábra).De ezen túlmenően is, az egymással történetileg-gondolatilag összefűzött nemzetek között árnyalatosan finom eltéréseket észlelnek és mutatnak a foglalkozás-asszociátumok. E vizsgálódásnak ezeken az eredményeken túl az a kutatásstratégiai jelentősége, hogy a kategóriák két területe, a nemzeti és a társadalmi-foglalkozási csoportok fogalomköre között jól értelmezhető közvetlen kapcsolatokra derített fényt.
- |26|
- |27|
IV. Jellemezhető-e a nemzet?
- |28|
Beszámoltam az utak elágazásáról, arról, hogy az egyiken nagy közfigyelem mellett, de szakmailag elbizonytalanodó léptekkel haladt a nemzetkarakterológia a nemzetek természetének megismerése felé, a másikon pedig tikkadt várakozás után nagy lendületet vett a sztereotípiakutatás, amely a pszichológiai absztrakció mind magasabb csúcsaira hágva tekint a nemzetek látni vélt jellegzetességeire. Elágaztak az utak, így kerülik meg azt a kérdését, hogy mikor és hogyan mutatja meg a nemzet a maga valós természetét, és hogy mennyi a sztereotip nemzetjellemzések igazságmagva. Az ezzel kapcsolatos kételynek és fenntartásnak van egy merészen végletes formája, amely nem csak azt vonja kétségbe, hogy jól látjuk-e, láthatjuk-e jól a nemzetek jellegzetes tulajdonságait, hanem általában megkérdőjelezi, hogy beszélhetünk-e egyáltalán nemzetekről mint a megítélés tárgyairól úgy, ahogy ezt a köznapi gondolkodás magától értetődőnek tekinti (28. ábra).
Ennek a nemzet-szkeptikus pozíciónak több tudomány közös határvidékén tűnnek fel és szólalnak meg képviselői, érvelésükben pszichológiai elemek is fellelhetők. Meghökkentőnek szánt és metszően éles mondandójuk jól illik az utóbbi évek posztmodern szellemi áramába, melynek általános munkamódszere a triviális közfelfogást megcsúfoló ízekre szedés, a dekonstrukció. Durván leegyszerűsítve a nemzetkritika négy - egyébként nem igazán összhangzó, nem jól illeszkedő - tételt ölel fel.
- |29|
Az első szerint nemzeti összetartozás csak érzéseinkben és világképünkben létezik, valójában a vélt nemzet tagjait nem fűzi össze semmi. De visszakérdezhetünk: mit ért "társadalmi realitáson" az, aki ebből ki tudja vonni az embertömegek összetartozás-érzését, közösségtudatát, s ennek jegyében tett erőfeszítéseit és együttműködését. Mi erősebb kötés ember és ember között, mint a szó tág értelmében vett közös kultúra, nyelv, irodalmi élményanyag, emlékezetes tapasztalatok, követett normák és közösen tisztelt értékek?
A második tétel szerint szubjektív dolog, személyes döntés kérdése, hogy mely nemzethez tartozunk és milyen nemzetfelfogást vallunk magunkénak. Nem lehet azonban túlbecsülni annak a pszichológiai alaptendenciának a jelentőségét, amelyet Zajonc mondott és mutatott ki: ami ismerős, az - nagy általánosságban - pozitívabb érzést kelt; így van ez az egyszerű tárgyakkal, szavakkal, de az otthon, a család, a haza vagy a társadalmi tapasztalatokat kínáló, diktáló, megszűrő, értelmező kultúra esetében is. A nemzeti hovatartozás szubjektív vágya pedig nem érvényesülhet adott vagy kiküzdött külső kapaszkodók és elfogadás nélkül sem.
- |30|
Egy nemzet öntudata sok mindenből kerül össze. Van benne felelet az eredet és hivatás, a honnan? és a hová? kínzó kérdésére. Benne parázslik a fizikai értelemben vett haza, a kenyeret adó föld szeretete összes indokaival. Ott rejlik a fölénytudat, melyre minden népnek szüksége van a nemzetek gyilkos versenyében és benne rajzolódik ki az az erkölcsi arckép, melyet a köztudat saját használatára kielemez múltjából és jelenéből. |
A nemzeti önnagyobbításnak természetesen sokféle - valóban tetten érhető - formája van. Így idézhetjük azt a vizsgálati eredményt, hogy korábban két évtizeden át az országos és a tanulói minták jó része egyformán igent mondott arra a két kérdésre, hogy a magyar nemzetbe bele értik-e a hazánkban élő nemzetiségeket és beleértik-e a határainkon túl élő magyar kisebbségeket. Egy elv logikus alkalmazása helyett a kérdezettek többsége visszatérően a kiterjesztve befogadó álláspontot képviselte (30. ábra).
- |31|
Mindez azonban nem ok arra, hogy alapjaiban megkérdőjelezzük és hatásaiban kifejezetten és egyértelműen kártékonynak mutassuk be a nemzeti perspektíva és önértékelés létét és megnyilvánulásait. Van egy teljesen jogosnak tűnő párhuzam, ami talán nem is egyszerűen párhuzamosság, hanem összefüggés és egybeesés: az egészséges, tetterős, életképes egyén önértékelése hosszabb távon pozitív, magával és a világgal kapcsolatos várakozása kedvezőbb annál, mint amit a realitások vizsgálata alapján valószínűsíthetünk. A nemzeti közösség önképe és várakozása is (természetesen nem végletes, abszurd módon felfokozott formában) akkor és úgy szolgálja a túlélést, ha pozitív. Erre utal Eckhardt Sándor is egy más korszakban és más gondolatmenetben, amikor A francia szellem című remek nemzetkarakterológiai munkájában - mely a már idézett Mi a magyar kötet mintájául is szolgált - a nemzeti önértékelés fontosságáról ír (31. ábra)
- |32|
- |33|
Hugo Münsterberg Az amerikaiak című kötetének pszichológiai kulcsfogalmai: |
- |34|
- |35|
Mára megszületett az amerikai életstílus, egy szembeszökően egységes nemzeti sztenderd, amelynek számtalan jól azonosítható eleme közt ott van a remek zuhanyozó, az elérhető gyorsbüfé, a végeláthatatlan autópálya, a populáris zene és az ajkakról le nem hervadó mosoly. Ha mindenki úgy tudja és ahhoz tartja magát, hogy ő a gazdája sorsának, ha a pénz itt egyben eszköz és cél, ha józan prakticizmus hatja át az életvitelt és az emberi kapcsolatokat, az mind nem jelenti, hogy az Egyesült Államokban nem erős a közösség tudata, hogy az egyéni és a közösségi öntudat nem fürdik egymás fényében, és az emberek nagy részét nem hatja át szenvedélyes nemzeti érzés. A nemzet-szkeptikusok figyelmére érdemes, hogy az állampolgár-nemzet tagjainak sokasága előkertjében nemzeti lobogót húz fel, és az iskola American Studies címen aprólékos műgonddal biztosítja a felnövekvő generációk jártasságát az alapító atyák élettörténetében, az alkotmány főbb passzusaiban, s a nemzeti büszkeség olyan ékességeiben, mint a trösztellenes törvény és a partraszállás a fasiszta Itáliában.
A tudományok világában az amerikai történetírás - a dolgok természeténél fogva - talán nem tud központi szerepet kivívni, de szociológiájuk és pszichológiájuk - bízvást mondhatjuk - világviszonylatban is fejlett és egyben nemzeti tudománynak is mondható. Ezek az emberrel egyetemesen foglalkozó és az emberiséghez egyetemesen szóló tudományok természetesen épp úgy nem függetlenek a hely szellemétől, mint a történeti stúdiumok. Az amerikai szociológus, szociálpszichológus esszéisták - mint Fromm vagy Riesmann - a társadalom mozgató erőiről és a fogyasztói társadalomról ugyan általánosságban írnak elemzést és kritikát, de ez tulajdonképpen nem más, mint mai önelemző nemzetkarakterológia, csak nem jelölik érvényességi körét, kontinensnyi földjük határait.
V. Kulturális összehasonlítás: a nemzeti sajátosságok vizsgálatának esélye
- |36|
- |37|
- |38|