Szabó István
A teremtéstől ádventig
I. Miért beszélünk oly sokat a szeretetről
Slágereket hallunk, s szinte minden másodiknak az a refrénje: I love you. Kutatók vizsgálják a szeretettel kapcsolatos emberi fizikai-biológiai folyamatokat. Erkölcs- és társadalomtudósok értekeznek róla. Olykor-olykor még politikusok is ki merik mondani. Mindenki a szeretetről beszél. Pár napja megnéztem egy internetes keresőprogramot, s azt találtam, hogy angol nyelven több mint 180 millió olyan honlapot regisztráltak, melynek témája a szeretet. Ez rettenetesen nagy szám. Szűkítettem a keresést: megnéztem, hány honlapon van szó szeretetről és agykutatásról. Az eredmény 3,2 millió. Gyerünk tovább: szeretet és biológia? Az eredmény 6,7 millió. Szeretet és zene? 7,4 millió. Szeretet és computer? 4,8 millió.
A számok azonban nem annyira a bőséges és magabiztos tudást jelzik, hanem inkább azt, hogy zavarban vagyunk, amikor a szeretetről beszélünk. Részben azért vagyunk zavarban, mert nagyon keveset tudunk erről a nagy titokról, részben pedig azért, mert a szeretetet nem annyira mondanunk kell, mint inkább megélnünk. Az információ viszont még nem tudás, a tudás pedig még nem bölcsesség. És a bölcsesség még nem cselekvés. S éppen ezért kell a szeretetről beszélnünk is, hiszen mindaz, ami a valódi szeretetre jellemző, nem velünk született képesség, hanem hosszú elsajátítási folyamatok és változások eredménye.
A keresztyénség par excellence a szeretet vallása
Sőt, ahogy Péter apostol levelében olvassuk: "egymást tiszta szívből buzgón szeressétek, mint akik újonnan születtek"(1 Péter 1, 23). Ez a különös kifejezés: "újjászületés", gyökeres változást jelöl, valami olyasmit, ami nem következik az ember életéből. Ahogyan nem magunk adjuk magunknak életünket, akképpen ez az újonnan születés is ajándék, kegyelem. Spirituális dimenzióban megy végbe, ám az ember egész életvalóságát átható módon. A keresztyénség ennek lehetőségét és örömét hirdeti. "A keresztyénség tipológiájához elég egyetlen szó: szeretet. Ez onnan származik, hogy a keresztyénségben Isten mozdulata és az ember vele szemben tett mozdulata egylényegű: a szeretet az isteni hatalom mozdulata a világ felé, és a viszontszeretet: a világ mozdulata Isten felé. Más szó nem kínálkozik ennek kifejezésére. Az emberi szeretet az isteni szeretet visszatükröződése az emberben, illetve sokkal inkább: Krisztus "kiábrázolódása" az emberben." (Gerardus van der Leeuw, A vallás fenomenológiája, 560.o.) Közös előadásunk rám eső részében először a szeretet fogalmáról szólok, aztán Istennek a világ felé tett mozdulatáról és az ember viszontszeretetéről, úgy ahogyan ez a kettő egyidejűleg és egylényegűleg Krisztusban kiábrázolódik, ahogyan Őbenne megszületett. Az óegyház nagyszerű hitvallása, a kalkedóni dogma úgy határozza ezt meg, hogy Krisztus istenségére nézve egylényegű (consubstantiális) az Atyával, s emberségére nézve egylényegű (consubstantiális) az emberrel (kivéve a bűnt). Krisztus valósággal Isten (vere Deus) és valósággal ember (vere homo).
II. Hogyan beszélünk a szeretetről
Hogy mennyire nem könnyű a szeretetről hitelesen szólni, annak példázására forduljunk egy klasszikus irodalmi alkotáshoz, Shakespeare: Lear király című tragédiájához. Az öregedő Lear király, mielőtt leányai közt felosztaná országát, azt firtatja, hogy melyikük szereti őt jobban. A két idősebb lány csodálatos szózuhatagokban beszél arról, hogy milyen nagyszerű az a szeretet, amellyel ők apjukat szeretik. A legkisebb lány, hallván nővérei öndicséretét, magában így szól: "Cordelia mit szólhat? Hallgat - s szeret." Majd kicsit később: "Szegény Cordelia! S mégsem az! Mert gazdagabb szívem, mint nyelvem." S mikor apja megérdezi, ő mit szól, így felel: "Semmit, Felség." (Mészöly Dezső fordítása) A király haragjában száműzi Cordeliát. S mégis, később majd ez a kitagadott lány bizonyítja, hogy szíve gazdagabb, mint nyelve, ő menti meg álnok nővérei által kitaszított apját. Mintha János apostol figyelmeztetését hallanánk: "Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal." (1 János 3, 18) Véletlen ugyan, de oly sokatmondó, hogy a kelta Cordelia név a latin szív (cor) szóra rímel.
Cordelia a hallgatásával leplezi le nővérei tetszelgését: a szeretet nem keresi a maga hasznát. S ugyanakkor a hallgatásával kikerüli apja lehetetlen kérését is, mert a szeretet nem kérkedik. Nem azért hallgat, mert nem tudna mit mondani, hanem mert szeret.
A szeretet néhány megnyilatkozása
Ha például két szerelmes találkozik, nagy odaadással, rajongással, bensőségességgel köszöntik egymást, s boldogok, hogy összetartozhatnak. Szeretettel köszöntik egymást. A szeretetnek ez a dimenziója erotikus tartalmú. Vagy gondoljunk arra, amikor egy labdarúgó mérkőzésen a győztes gólt elérő játékost a társai túláradó lelkesültséggel köszöntik, vállukra kapják, csókolgatják, örömtáncot járnak vele. Szeretettel köszöntik. A szeretet bajtársias, egyáltalán társias jellege mutatkozik itt meg. Aztán ha családi találkozóra megyünk, átérezzük a közösség megújulásának örömét, az összetartozást: szeretettel köszöntjük egymást. A szeretet közösségi valósága tárul fel. Vagy amikor gyászban osztozva, méltósággal és részvéttel fordulunk a sírókhoz. Szeretettel köszöntjük őket. Itt a szeretet fájdalomban osztozó valóságával találkozunk. Ez a néhány példa talán jól bizonyítja: a szeretetnek sok-sok dimenziója van.
Ám a példák azt is jól érzékeltetik, hogy a szeretet különböző dimenzióit egymástól gondosan megkülönböztetve kell látnunk. A nevelés, az erkölcs, a jogalkotás, sőt, a tudomány világa, egész civilizációnk zűrzavarba kerülne ilyen megkülönböztetések nélkül.
III. A szeretet többféle fogalmáról - erósz, filia, agapé
A szeretet különböző dimenzióinak megkülönböztetésére akkor is törekednünk kell, ha nyelvünk nem minden tekintetben alkalmas rá. A latin nyelv legalább 6-7 kifejezést használ a szeretet valóságára, míg a német csak egyet, ahogy azt Joseph Pieper megállapítja. Mi most a klasszikus görög nyelvre térünk rá, amelyen az Újszövetség is íródott. Andres Nygren, svéd teológus egy nagyszerű könyvében (Eros und Agape) vizsgálja azt a különös tényt, hogy az Újszövetség írói következetesen nem használták azt a szeretetet, illetve szerelmet kifejező görög szót, mely szinte valamennyi más nyelvbe átkerült. Ez a szó az erósz, amellyel kapcsolatban Platón Lakomá-jában ezt olvassuk: "Minden embernek tisztelnie kell erósz-t, ezért tisztelem én magam is [...] s magasztalom most és mindörökre erósz nagyságát és hatalmát." Erósz a vágy hatalma, amely arra készteti az embert, hogy beteljesülést keressen. Az ember akkor lesz boldog, ha megszerzi a jót. "Lényegében a jóra és boldogságra való vágyakozás nem más, mint nagy és fondorlatos szerelem." Platón egy régi mítoszt is idéz, mely szerint egykor az istenek gömb alakú lénynek teremtették az embert - kezdetben nem vált szét egymástól a nő és a férfi -, majd büszkesége miatt azzal büntettek, hogy kettéhasították a gömböt, s azóta az ember újraegyesülésre törekszik. Erósz a törekvés hatalmát jelöli. Az emberi élet, kultúra, alkotóerő, egyáltalán az ember erósz kényszerítése alatt áll.
Az Újszövetség szeretetfogalma: agapé
Az Újszövetség szerzői viszont nem használták ezt a szót, pedig a Biblia is beszél arról, hogy az ember beteljesülésre vágyakozik, és ezt még a görögöknél is nagyobb realizmussal ábrázolja. Vajon miért kerülték ezt a kifejezést?
- |1|
A helyzet azonban más. Erósz azt jelenti: kíván, vágyódik. Filia azt jelenti: nagyra becsül, ragaszkodik, baráti kapcsolatban áll. Agapé pedig azt jelenti: magánál többre tart valamit, megelégszik valamivel, elfogad. Nygrent követve a következőkben állapíthatjuk meg a döntő különbségeket: erósz - szerezni vágyik, agapé - adni akar. Erósz a hiányon alapul, és ez motiválja, agapé viszont szabad arra, hogy a magáéból adjon. Erósz fölfelé törekszik - ez az ember útja Isten felé, agapé fölülről érkezik - ez az Isten útja az emberhez. Erósz igyekszik megnyerni az életet, mégpedig - ahogy Platón utalt rá - isteni és halhatatlan formában. Agapé ezzel szemben az isteni életből érkezik, ezért van bátorsága mások érdekében veszíteni is. S. C. Lewis így fogalmaz: erósz a szükség-szeretet, agapé az ajándék-szeretet. A kulcsot azonban Nygren adja a kezünkbe, amikor azt mondja: erósz mindig arra irányul, amit jónak talált, agapé viszont mind a jó, mind a rossz iránt megnyilvánul, feltétlen, a forrása önmagában van, s a körülményektől függetlenül túlárad önmagán. Erósz felismeri az értéket abban, akit vagy amit szeret, és vágyik rá. Agapé szeret, és ezért értéket teremt abban, akit vagy amit szeret. Erósz azt mondja: szeretlek, hogy szeress. Agapé ezt mondja: szeretlek, mert szeretlek.
A szeretet: Isten világ felé tett mozdulata
S halljuk máris Jézus oly nehezen magyarázható és még nehezebben teljesíthető parancsát: "szeressétek ellenségeiteket [...] hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak gyermekei [...] ha csak azokat szeretetitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek [...] legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes." (Máté 5, 44-48)
Ez a jézusi szó igazolja, hogy nem fordítási lelemény miatt került a keresztyénség középpontjába az agapé szó, hanem mert egyedül ezzel volt lehetséges kifejezni Istennek azt a szeretetét, amely minden hittapasztalatot átfog és meghatároz. Mik ezek a tapasztalatok?
Jézus azt mondja: legyetek a ti mennyei Atyátok gyermekei. Itt érkezünk el ahhoz, amit Istennek a világ felé tett mozdulatáról mondhatunk.
IV. Isten szeretetéből van a világ
A világot mint teremtményt a keresztyének Isten szeretetéből valónak látják. Isten a maga örökkévaló dicsőségét, bölcsességét és jóságát nyilatkoztatta ki azzal, hogy semmiből megteremtette a világot, mondja egy 17. századi református hitvallás (Westminster Confession). Az óegyház egyik nagy teológusa, Nüsszai Gergely pedig az emberi természetről értekezve s az embert a kozmosz rendjében szemlélve azt állapítja meg, hogy Isten úgy alkotta meg a világot, hogy abban az embernek nem csak kitüntetett hely jutott, hanem úgy, hogy az emberben közvetlenül Isten alkotó szeretete ismerhető fel. Előbb azt mondja, a világ olyan, mint egy királyi palota, melyet Isten az embernek ajándékozott. Aztán azt mondja, a világ azért olyan gazdag, mert ezzel Isten az ember számára mint kedves vendége számára asztalt terített. Az emberről pedig a teremtés történetéhez kapcsolódva azt mondja, hogy mivel Isten szeretet, "a természet alkotója ezt tette meg a mi személyiségünkkel is". Isten a maga képmására teremtette az embert, avégre, hogy Teremtőjével boldog életközösségben, szeretet-közösségben éljen.
Isten szeretetét tükrözi a gondviselés
Isten szeretetét ismerjük föl abban is, amit Isten gondviselésének nevezünk. Például a 104. zsoltár a magasztos, dicsőséges, fenséges Istent, akinek egy szavára világok álltak elő, a világegyetemet fenntartó munkájáért magasztalja. A szenvedő Jóbról azt olvassuk, hogy amikor Isten megfelel neki, szenvedései okáról nem szól semmit, de fenséges gondviselőként mutatkozik be, s Jób elnémulva érti meg Isten titkát a világegyetem kozmikus rendjéből. Egy református hitvallás, a Heidelbergi Káté így fogalmaz erről: hiszem, hogy világot alkotó és fenntartó Isten nekem Jézus Krisztusért Atyám, aki minden szükségemet be fogja tölteni, sőt azt a rosszat is, amit rám bocsát, javamra fordítja, mert megteheti azt, mint mindenható Isten, és meg akarja tenni, mint hűséges Atya.
Valamiről azonban eddig nem szóltunk. Isten gondviselése már a Tőle elszakadt embert hordozza. Itt kell kiemelnünk, amit az agapé kapcsán mondtunk, hogy az erósz-szal szemben a jó és a rossz iránt egyformán megnyilatkozik. Jézus a Hegyi Beszéd előbb idézett részében utal erre, amikor kijelenti: Isten személyválogatás nélkül árasztja ki jóságát gonoszra és igazra. Ebből támadhat az a gyermeki bizalom, amelyre Jézus követőit szüntelenül buzdítja: "ne féljetek". Ezt a mély tapasztalatot fejezi ki költőien Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című verse is.
Zsoltár gyermekhangra
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem az harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
De Ő így szól: "Nem haragszom!"
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
Hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.
V. Isten törvénye a szeretet törvénye
Isten szeretete az üdvözítés történetében bontakozik ki. Isten szeretetét ismerjük fel a történelem megmagyarázhatatlan fordulataiban, Isten szabadító tetteiben is, amikor bekövetkezik az, ami lehetetlennek tűnt. Például a 105. zsoltár ebben a fényben mutatja be az ószövetségi nép életét: az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulás, aztán a honfoglalás, aztán a megmaradás a zűrzavaros évszázadok során mindig úgy következett be, hogy a történelmi fordulatokat Isten könyörülő szeretetének kiáradása alapozta meg.
Isten szeretetét ismerjük fel abban, hogy e szabadítás közben törvényt, vagyis élhető életrendet adott népének, azzal az ígérettel: cselekedd ezt, és élni fogsz. Karl Barth svájci teológus mondja, hogy a tízparancsolat kőtáblái a szövetség ládájában voltak elhelyezve. Vagyis a törvény a szabadulás kegyelméhez és Isten szövetségi hűségéhez volt hozzákötve. A törvény az evangéliumban van elrejtve. A törvény beteljesítése szeretet. A prófétai és bölcsességi értelmezés szerint a törvény betöltésének a szabadulásért való hálából kell fakadnia. A hálából fakadó szeretet indít újra meg újra könyörületességre, irgalmasságra, szent életvezetésre. Árvát és özvegyet megsegíteni, a jövevényt és idegent befogadni, adósságot elengedni, a törvény paragrafusain túl a másik, vagyis a felebarát számára többletjogokat teremteni - nos, ez az isteni szeretetből fakadó törvény útja. Egy 20. századi bölcselkedő szerint a másik (ember) a pokol. Isten törvénye szerint a másik ember: szeretetem célja. "Szeretetet akarok, s nem áldozatot" - hirdetik a próféták mintegy Isten szavát összegezve (Hóseás 6, 6). Jézus ezt így adja vissza: "Irgalmasságot akarok és nem áldozatot" (Máté 12, 7), s máris oszlik minden hamis szentimentalizmus. A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet mindent elfedez, mindent eltűr, a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
Isten ígéreteket ad szeretete végső beteljesítésére - prófétai igehirdetés
Isten szeretetéből valók azok az ígéreteket is, amelyek újra és újra felhangzottak az ószövetségi prófétáknál: szabadulást, vigasztalást, reményt hirdettek azoknak, akik a bűn útjára tévedtek, történelmi katasztrófákat szenvedtek el, nyomorúságok közt éltek kiszolgáltatva. Például Ézsaiás próféta több száz évvel Krisztus születése előtt így jövendöl: "A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot, és akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük." (Ésa 9, 2) Másutt ezt mondja: "Ímé a Szűz fogan méhében, és szül fiat, és nevezi azt Immánuelnek." (Ésa 7, 11) Megint másutt pedig: "Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből [...] akin az Úr lelke megnyugszik." (Ésa 11, 1-2) Ezekről a jövendölésekről összefoglaló értelemben ezt mondja a próféta: "A Seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt." (Ésa 9, 7)
Ezeket és a még számos ehhez hasonló jövendölést a bibliai tudományok üdvpróféciáknak nevezik. Olyan isteni ígéretek ezek, melyek Isten nagyszerű történelmi tetteit, gondviselését, életrendet adó jóságát, hűségét felidézve arról szólnak, hogy Isten szabadítást, helyreállítást, megváltást hoz az ember számára. Ezek a kifejezések feltételezik, hogy az embernek gyógyulásra van szüksége, Istennel megszakadt kapcsolatát, összetörött istenképét helyre kell állítani, a bűn rabságából ki kell szabadulnia. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében (1-3. rész) foglalja össze az ember elesett állapotát: Isten dicsősége kitetszik a teremtett világból, gondviseléséből, áthatja az emberi lelkiismeretet és a történelmet. Az ember azonban nem fordul Istenhez, hanem megvonja Istentől imádatát, magára hullik vissza, megromlott természete megcsalja őt. Menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy! - mondja az apostol (Rm 2, 1). Az eredendő bűn ellenállhatatlan ereje elveszésbe sodorja az embert. Másképpen fogalmazva: az ember természetéből nem következik az agapé. Kálvin egyenesen így mondja: Isten megmentő szeretete, mely Krisztusban elérkezik hozzánk, szinte természetünk ellenére való. Az apostol ezért Krisztust új Ádámként írja le. Jézus személye, élete, halála, feltámadása új teremtést jelöl, mely azonban nem puszta leváltása a réginek, hanem átformáló megváltása - csak így érthetjük helyesen, amit Aquinói Tamás mond: a kegyelem nem eltörli, hanem tökéletessé teszi a természetet.
VI. Jézus Krisztus teljesíti be az üdvösség ígéretét és a szeretet törvényét
- |2|
- |3|
- |4|
Keresselek Téged vágyakozással,
Vágyakozom hozzád a kereséssel!
Találjalak meg a szeretéssel,
Szeresselek a találással!
VII. Summázás
- |5|
- |6|
A másik kérdés az volt, miképpen felel az ember Isten szeretetkezdeményezésére. Három egyszerű, de döntő vonatkozást említek.
Először is azt láttuk, Isten szeretete kezdeményező: ő az, aki eljön. Azt is láttuk, hogy az ember szabadítására jön el. Isten visszafogadja azt, aki elveszett és meghalt (ahogy a tékozló fiú példázatában halljuk). Elfogadja az elfogadhatatlan. Az első válaszunk tehát Isten megmentő kezdeményezésének elfogadása lehet - ez a hit nagy mozdulata.
Azután láttuk, hogy Isten szeretete teremt és újjáteremt. Jézus egy alkalommal egy bölcs ember kérdésére ezt felelte: "szükség újonnan születnetek". Karácsony nagy öröme arra hív, hogy engedjünk Isten unszolásának, aki szeretete által új életbe akar vezetni bennünket. "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az!" (2 Kor 5, 17)
- |7|