I. Bevezetés

A modern gazdaság- és társadalomtörténeti iskolák hatására egyre nagyobb tért hódít a hosszú folyamatok bemutatása. Vannak azonban időszakok, helyzetek, amelyekről beszélve nehezen kerülhetők meg a mindmáig sokkal elterjedtebb tradicionális megközelítések, amelyek a jelentősebb politikai fordulatokhoz kötve tagolják az elmúlt idők históriáját. Számunkra a legközelebbi példa erre a magyarság története lehet az elmúlt évszázadban. Magyarországon a 20. században összesen kilenc rendszerváltás - illetve rendszerváltási kísérlet - történt: 1918, 1919, 1920, 1944, 1945, 1948, 1956, 1957, 1990. Nem veszem őket sorra, csupán a rendszerváltás(ok) fogalmát próbálom meg történeti közelítésben értelmezni. A felsorolt időpontokban karakteresen különböző politikai filozófiák, illetve ideológiák alapján olyan váltások történtek, amelyekben a gazdaság-, társadalom-, illetve közpolitika - és az abban való részvétel - szervezése-szerveződése egymástól diametrálisan eltérő rendszereket reprezentált. Ezek mindegyike döntő módon érintette a társadalom számottevő hányadának mindennapi egzisztenciális viszonyait, a társadalomszerkezeten belüli helyét, státusváltoztatási lehetőségét, a materiális és nem materiális javakból való részesedés körülményeit.

 

Leegyszerűsítő átlagolással Magyarországon a kalendárium szerinti évszázad majd minden egyes évtizedére esett egy ilyen sorsforduló. Ha pedig ezt leszűkítve a közkeletűvé lett "rövid 20. század" fogalmát használom - értve ezen az I. világháború végétől a legutóbbi rendszerváltásig tartó időszakot -, akkor Magyarországon átlagosan nyolcévenként történt politikatörténeti cezúra, rendszerátalakítás vagy legalábbis erre irányuló kísérlet. Tézisszerűen megfogalmazva: Magyarország rövid 20. századi története politikatörténeti szempontból nagyon töredezett, mindazonáltal "belefért" egyetlen hosszabb életútba. Akik mondjuk az első világháború környékén születtek és megadatott nekik 75 évnyi vagy több evilági lét, azok kortársként kilenc rendszerváltóan markáns politikai fordulatról adhatnak számot önéletrajzukban. (Hadd utaljak csak két ismert életútra: a Mindentudás Egyetemén nemrég előadó, 1912-es születésű Király Bélára (1. ábra) vagy a hazai történettudósok köztiszteletben álló doyenjére, az 1913-ban született Kosáry Domokosra. (2. ábra)

A társadalomkutatók mindehhez képest úgy tartják, hogy a rendszerváltás különböző dimenzióinak nagyon eltérő az időszükséglete. Némi leegyszerűsítéssel: egy politikai rendszerváltás minimálisan 3-5 évet igényel, a hozzá tartozó "gazdasági rendszerváltás" bő évtizedet, míg a "társadalmi rendszerváltás" egy nemzedéknyi időt. Ez alapján azonnal ki kellene hagyni a rendszerváltások sorából a fentebb elősorolt múlt századi honi politikai fordulatok nagy részét. A Tanácsköztársaság 133 napja, Szálasi Ferenc alig félévnyi (és fél országnyi) regnálása vagy éppen 1956 őszének 12 napos "lélegzetvételnyi szabadsága" a politikai rendszerváltás minimális időszükségletével sem mérhető. A felsoroltak esetében arra sem volt mód, hogy a saját célkitűzéseik szerinti politikai intézményrendszert teljes körűen kiépítsék, a gazdaságnak és a társadalomnak a vizionált új rendszerbe integrálása elvi kérdés maradt. Mindezek ellenére mégiscsak számottevően - alkalmasint több generációra is kihatóan - befolyásolták a táradalom jelentős hányadának további sorsát. Azaz, még e csonka rendszerváltási kísérleteknek a társadalmi utóhatása is tartós és széleskörű volt.

Kérdés, hogy a végül is megvalósult rendszerváltások esetében mennyi idő szükséges a politikai fordulaton túlmenő gazdasági és társadalmi rendszerváltáshoz? Ezt egy történeti példán keresztül, a múlt század közepén lezajlott rendszerváltás, illetve rendszerváltások vázlatos felidézésével próbálom bemutatni. Ezek a rendszerváltások az erőteljes külpolitikai befolyásoltság következtében egyfelől kényszerpályásnak nevezhetők, másfelől maximálisan centralizáltnak. A kommunista pártegyeduralom messzemenően hitt saját akaratérvényesítési képességében. A politikai hatalom megszerzésével szinte egyidejűleg, gyors ütemben hajtották végre a gazdaság államosítását is. A harmadik összetevő, "a társadalom államosítása" a diktatúra legkíméletlenebb eszközeit alkalmazva is jócskán elhúzódott. Egy, a rendszert is összeomlasztó évtizednek - az ún. Rákosi-korszaknak - kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: a társadalmi rendszerváltás sokkal időigényesebb.

Visszatekintve úgy tűnik, mintha a II. világháborút követő fél évtizedben Magyarországon együtt indult volna két rendszerváltás. Az egyik a nyilvánosság szféráiban zajlott, a másik - történetileg utólag rekonstruálhatóan - rejtőzködve. Az első időszakban - 1945-1946-ban - egy többpárti parlamentáris berendezkedés kiépítése volt az aktuálpolitikai küzdelem célja. A korábbi hatalmi és társadalmi elit zömének a közéletből és a közpolitikából való kiszorítása már ekkor megtörtént. A második rendszerváltás - 1947-1949 között - viszont felszámolta a világháború után formálódóban levő társadalomi-politikai tagolódást is. Az 1949-re megteremtett egypárti (kommunista) diktatúra megfojtotta a háború után köztársasági keretek között fogant "próbálkozó demokráciát" és - Bibó István (3. ábra) másik szóösszetételét használva - kiépített egy olyan "dúvad államot", mely minden hagyományos társadalmi réteg számára teljesen idegen volt.

II. A politikai rendszerváltás(ok) vázlata (1944-1949)

II. 1. Egy országban "két állam"

A magyar állam történetének szinte egyedülálló eseménye zajlott 1944-1945 fordulóján. Az állam - az államot reprezentáló intézmények jó része - kivonult az országból. Ezt tette a nemzetvezető címet viselő Szálasi Ferenc mellett a korabeli törvényhozás, a kormány, valamint a minisztériumok főtisztviselői. (4. ábra) Folytatható a sor a honvédség, a csendőrség és a rendőrség állományával vagy éppen a Magyar Nemzeti Bank valuta- és letéti állományával. Részlegesen evakuáltak egyetemeket - részben a hallgatókkal együtt -, illetve börtönöket, de hogy a smasszerek ne maradjanak munka nélkül, vitték foglyaikat is.

A korabeli történeti-politikai közgondolkodás szerint az államiságot kitüntetett módon és önállóan is jelképező Szent Koronát szintén elmenekítették, hogy azután Salzburg közelében elásva, egy használaton kívüli benzines hordóba gyömöszölve várja jobb sorsát. (5. ábra)

Az ország nyugati szegletében még 1945 januárjában is rendíthetetlenül gyártották a Hungarista Állam kiépítéséről szóló különböző belügyi és igazságügy-minisztériumi rendeleteket, noha a hivatalnokok intézkedési lehetősége már alig terjedt túl az adott irodahelyiségen. Külön nyomatékosították a szolgálati pótlékok, a rekvirálások vagy éppen az élelmiszer-kiutalások "országos hatókörét". 1945 márciusában Salzburg alatt a Honvédelmi és a Belügyminisztérium illetékesei még azon vitatkoztak, hogy kinek vagy joga ítélkezni az őrizetben tartott politikai foglyok, illetve katonák felett. A Nyilas Számonkérő Szervezet képviselője meg pártszolgálatos öntudattal közölte az említett tárcák tisztviselőivel, hogy csak ők illetékesek az őrizetben levő főtisztek sorsáról dönteni. Ezenközben ugyanilyen intenzitással kereste mindegyikük a módját, hogy a lehető legkisebb zökkenővel essenek már végre amerikai fogságba.

A két világháború közötti Magyarország tiszti és hivatalnoki karának azon része, amelyik 1944 őszén "átigazolt" Szálasi Ferenchez és vele tartott, a háború elvesztésekor elmenekült az országból, felmorzsolódott. De a két világháború közötti időszak kormányzati, illetve tágabb értelemben felfogott politikai elitje is osztozott a bukásban: korábbi státusa, társadalmi és pártszerveződései történelmi múlttá váltak. Az államiság és a politikai rendszer újjászervezése a világháborúban nyerésre álló antifasiszta nagyhatalmak - ezen belül a térségben domináns szerephez jutó Szovjetunió - közvetlen katonai és politikai felügyelete alatt zajlott.

A napnyugatnak elillanó magyar államiság pótlására már 1945 szeptemberétől nyomultak ellenkező irányból a "napkeleti bölcsek". 1944 decemberére a szovjet Vörös Hadsereg már Budapestet is körülzárta és uralta a Dunától keletre eső országrészt. Sztálin háborús külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov  (6. ábra) szovjet külügyminiszter évtizedekkel később is úgy emlékezett az új államiságot reprezentáló Ideiglenes Nemzetgyűlés, illetve az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakításában játszott szerepére, hogy "én hoztam létre, és elég gyorsan". Az új államiság arculatának megformálására - kezdetben - a Horthy-rendszer ellenzéki pártjai nyertek jogosultságot. Nevezetesen a Szociáldemokrata Párt (SZDP); a Magyar Kommunista Párt (MKP); a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKgP); a Nemzeti Parasztpárt (NPP); valamint a Polgári Demokrata Párt (PDP). Ide sorolható a csak 1945 nyarán működési engedélyt kapó Magyar Radikális Párt (MRP) is.
Az elősorolt pártok képviselőiből - az MRP-t leszámítva - jött létre már 1944. november végén a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front. Ők adták az 1944 decemberében életre hívott Ideiglenes Nemzetgyűlés újdonsült képviselőinek zömét. Sebtében szervezett népgyűléseken közfelkiáltással döntöttek a jelöltekről, akiket szovjet katonai járműveken fuvaroztak Debrecenbe.

Video: ^|1}| Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben

Előzetes moszkvai egyeztetések nyomán 1944 karácsonyára Ideiglenes Nemzeti Kormány is létesült. Tagjait részben a fentebb jelzett pártok Kelet-Magyarországon fellelhető reprezentánsaiból, részben "átállt" horthysta katonatisztekből verbuválták. Nota bene: a Debrecenben székelő ideiglenes kormánynak 1945. április második feléig - Budapestre költözéséig - a közlekedés és a hírközlés bénultsága miatt majdnem annyira korlátozottak voltak a lehetőségei, hogy megszülető rendeleteinek érvényt szerezzen, mint ugyanez idő tájt Szálasinak az ország nyugati fertályán.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés másik sajátossága, hogy nem igazán volt "munkaparlament". Debrecenben 1944 decemberében kettő, Budapesten 1945 szeptemberében hat ülésnapot tartott. Egy-egy ülésnap átlagosan három és fél órás volt. Fennállásának 10 hónapja alatt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek 29 órányi volt a tényleges munkaideje. Ezalatt 10 törvényt fogadott el - egy kivételével - közfelkiáltással.

II. 2. A politikai erőviszonyok nyilvános lát(szat)képe

Video: ^|2}| Választások

Képviseleti demokráciák politikai erőviszonyait elsődlegesen a választási eredményeken nyugvó parlamenti pártreprezentáció jeleníti meg. Ennek választásonkénti módosulását kísérhetjük nyomon a 7. ábrán 1944 és 1949 között. A dátumokat is figyelve az a leginkább szembetűnő, hogy alig több mint egy szokásos parlamenti időszak alatt négyszer módosultak voksolás nyomán az erőviszonyok. Az első és a második sor közötti egy évnyi időeltérés még racionálisan megokolható Kül- és belpolitikai okokkal egyaránt magyarázható, hogy célszerű volt mielőbb felváltani a kutyafuttában verbuvált Ideiglenes Nemzetgyűlést (1944. december) a már törvényileg is rendezett módon választott Nemzetgyűléssel (1945. november). Ez utóbbinak viszont normális esetben 1949 végén járt volna le a mandátuma. Ehhez képest volt két újabb "idő előtti" parlamenti választás. Az 1947. augusztus végi országgyűlési voksolás azt jelentette, hogy az 1945-ös választott Nemzetgyűlés 48 hónapnyi "normális" ciklusának még a felét sem töltötte ki (összesen 20 hónapig funkcionált). Ugyanilyen hosszúságú volt az 1947-es Országgyűlés is, mivel 1949 májusában újra az urnákhoz szólították a választókat.

Alig több mint egy ciklusnyi időszak alatt megtörtént a többpárti parlament leváltása egy kommunista dominanciájú törvényhozással. Annak bemutatására koncentrálok, hogy a háború utáni évek parlamentjében a pártoknak a voksok alapján ábrázolható - erősen tagolt és időben is változatos - látképe látszatkép. Ez a tabló a pártok tényleges akaratérvényesítési képességéhez képest egy politikai délibáb. Délibábnak bizonyul akkor, ha összevetjük ezt a kommunista pártnak már az ideiglenesség korszakában megszerzett hatalmi térfoglalásával, illetve annak folyamatos bővülésével. A parlamenti erőviszonyok tükrében úgy tűnik, hogy a Magyar Kommunista Párt igazából csak 1949-re került egyeduralkodó helyzetbe, vagy legfeljebb 1948 júniusa után, midőn - a Szociáldemokrata Párt szelektív bekebelezésével - létrehozták e két pártból a Magyar Dolgozók Pártját (MDP).

II. 3. A parlamenti ciklusok kronológiai rendje

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 1944-1945

 A 20. század közepén a hazai foglalkozásszerkezeti adatok szerint még többségben volt az agrártársadalom. Ehhez képest a képviselők alig egynegyede volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésben kisgazda (FKgP), de a földműves nép szegényebb rétegének képviseletében fellépő parasztpárti (NPP) honatyákkal együtt sem érte el arányuk az egyharmadot. Hozzájuk képest a kommunista párt, melynek ekkor saját becslései szerint is legfeljebb háromezer fős tábora volt - azaz a népesség 0,1 százalékát sem érte el -, közel 40 százalékát adta a képviselőknek. Az Ideiglenes Nemzetgyűlésben a két munkáspártnak (MKP, SZDP) együtt abszolút többsége volt (57,8 %).

1945 nyarától jórészt az ideiglenességet felváltó - immár törvénnyel szabályozott - parlamenti választásokra való felkészülés és a vele járó pártszervezés tette mozgalmassá a belpolitikai életet. A választások mielőbbi megtartása kívánatos volt, mivel a győztes hatalmak ettől tették függővé a háború során német oldalon harcoló vesztes államok diplomáciai elismerését. A pártok programkészítési buzgalmát csupán tagtoborzási versengésük múlta felül. Ez meg kereszteződött a közszolgálati alkalmazottak ún. igazoló eljárásával. Az időbeli egybeesésen túl más módon is "rövidre záródott" a két aktus. Minden egyes párt komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy párttagjain keresztül képviseltesse magát az újjáélesztett vagy újonnan létesített közhivatalokban. A kortársaknak meg arra volt szükségük, hogy - túlesve az igazoló eljáráson - álláshoz jussanak. A pártok káderéhsége és a szemfülesebbek hivataléhsége egymásra talált. Szóvá is tette ezt annak idején egyik-másik publicista. Mondandójuk lényege: vigyázzanak a demokratikus pártok, mert nem kevesen vannak, akik korábbi ballépésük nagyságát jelenlegi balra lépésük nagyságával próbálják sokszor kompenzálni. Az sem volt ritka, hogy némelyek több párt tagjaként is jegyeztették magukat.

A Nemzetgyűlés, 1945-1947

A kommunisták önbizalmát tanúsította az MKP főtitkárának, Rákosi Mátyásnak magabiztossága, amikor kijelentette, hogy (a szociáldemokratákkal együtt) "a munkáspártok lenyűgöző győzelme előre vetíti árnyékát". A nemzetgyűlési választások főpróbájának szánva rendezték meg 1945. október 7-én a "nagy-budapesti" helyhatósági választásokat. Ebbe a főváros körüli agglomeráció településeit is bevonták, mely - statisztikailag - a korabeli nagyipari munkásság 60 százalékát tömörítette. Ez volt az ún. vörös övezet, s magától értetődően számítottak az itteni voksokra. Csak azzal nem számoltak, hogy a férfi szavazók számottevő hányada ekkor még hadifogságban - vagy már "málenkij roboton" - volt. A nagy-budapesti helyhatósági választásokon - jórészt a női voksoknak köszönhetően - a Független Kisgazdapárt szerzett minimális (50,7 százalékos) többséget. Ez bizonyos mértékig előre vetítette az egy hónappal később, 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások kimenetelét is: a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékét elnyerve végzett az élen. Akkora részesedése lett a parlamentben, mint amennyi a két munkáspártnak (MKP, SZDP) együtt volt a korábbi Ideiglenes Nemzetgyűlésben.

A választások a korabeli nemzetközi megítélés szerint is tisztának minősültek. A jelenlévő szovjet befolyás erre csak közvetve volt hatással. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet elnöke, K. Vorosilov marsall hajlíthatatlan volt, midőn újabb pártok indulása is szóba került, mondván: az addig elismert pártok bőségesen elegendőek ahhoz, hogy választhassanak közülük. Az utólagos szociológiai elemzés arra enged következtetni, hogy az adminisztratív tiltás következménye volt, hogy a pártkínálat nem volt képes megjeleníteni a választók korabeli politikai tagolódását. Ennek következménye lett az FKgP abszolút győzelme.

A kötelező érvényű szovjet instrukció egy másik következménye az lett, hogy a kormánykoalíciót alkotó pártokon kívül más politikai erők alig mérethették meg magukat. A kormánypártok így szinte teljes egészében (97 %-ban) kitöltötték a törvényhozás padsorait. A választási eredményt csak számszerűleg nézve szinte az egész ország "kormánypárti" lett. Az FKgP nemzetgyűlési reprezentáltsága pedig az agrárnépességnek az össznépességen belüli arányával került szinkronba, holott - gyűjtőpárttá válva - már korántsem csak "a gazdák" pártja volt.

Rákosi Mátyás 1945-1946 fordulójának hónapjaiban visszatérően arról szónokolt az MKP vezetőségében és pártja parlamenti frakciójának ülésein, hogy "korrigálni kell a választások eredményeit... A kisgazdapártot elemeire kell bontani... Megengedhetetlen, hogy az ilyen [kisgazdákra adott] szavazatokat egyenrangúnak vegyük a demokrácia híveinek szavazatával". Egészében kérdőjelezte meg a legnagyobb koalíciós partner demokratikus mivoltát.

A kisgazdák választási sikerét ellensúlyozandó a kormánykoalíció másik három pártja (MKP, SZDP, NPP) Baloldali Blokk néven politikai szövetségbe tömörült. A Baloldali Blokk pártjai a pártközi konfliktusok során rendszeresen éltek a nyomásgyakorlás parlamenten kívüli eszközeivel is. 1946 első felében az egész országot megmozgató - úgymond a reakciót tisztogató - "népítélet"-eket rendeztek. Ennek nyitó rendezvényén Rákosi Mátyás maga tüzelte híveit: "a demokráciában helye van a tömegmozgalmaknak, a nép jogosult arra, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét." A népítéletek számos esetben fordultak köztisztviselők elleni fizikai atrocitásba, helyenként lincselésbe, illetve antiszemita pogromba. A szociáldemokraták és a parasztpárt statisztáló támogatását élvező kommunisták ezzel kívánták demonstrálni a kisgazdáknak, hogy - úgymond - ti a parlamentben, mi az utcán vagyunk többségben.

Az 1946. évi politikai naptárt ez a (meghasadt) koalíción belüli huzakodás töltötte ki. Miközben a kommunisták által szorgalmazott közigazgatási tisztogatást (B-listát) végül is keresztülerőszakolták, a kisgazdák által sürgetett helyhatósági, önkormányzati választások megtartását mindvégig elszabotálták. Pontosítva: ebbe csak akkor mentek volna bele, ha előzetesen megállapodnak abban, hogy függetlenül a voksok megoszlásától, fele kisgazda, fele blokkpárti "eredményt" hirdetett volna ki a választások lebonyolításáért felelős kommunista belügyminiszter, Rajk László. Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök ezt az alkut elutasította. Ekkor döntött úgy a kommunista párt vezetése, hogy a választások nyomán létrejött hatalmi patthelyzetet a kisgazdapárt "felrobbantásával" oldják fel.

Ennek érdekében "köztársaság-ellenes összeesküvéssé" nagyították fel egy polgári magántársaság fehér asztal melletti diskurzusait. Ez a Magyar Közösségnek elkeresztelt laza kompánia a békeszerződés életbe lépése - azaz a szovjet megszállás remélt megszűnése - utáni időkre vonatkozóan a kommunista hatalmi részesedés visszaszorításáról ábrándozott. Nem rendelkeztek viszont semmilyen érdekérvényesítő eszközzel. A kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség hathatós közreműködésével - több lépcsős hamisítással, erőszakkal kivett vallomásokkal - megpróbálták a kisgazdapárti vezetőket belekompromittálni ugyanebbe a procedúrába. Az MKP célkitűzése megfenekleni látszott azon, hogy az FKgP szintén gyanúba kevert főtitkárát, Kovács Bélát - akiről a politikai rendőrség már 1945 szeptemberétől gyűjtötte "kommunistaellenességének bizonyítékait" - a parlament nem fosztotta meg képviselői mentelmi jogától. Ezt követően a szovjet katonai hatóságok léptek akcióba: Kovács Bélát 1947. február 25-én letartóztatták, elhurcolták. (Nyolc év rabság után, 1955-ben engedték haza a Szovjetunióból.)

Három hónappal később Rákosi Mátyás ugyanezt a rágalmat - az ún. "összeesküvőkkel" való kapcsolatait - használta fel az éppen külföldön tartózkodó kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc diszkreditálására. Nagy Ferenc - akit Rákosi azonnali hazatérésre szólított fel - Kovács Béla sorsát elkerülendő, 1947. május 30-án a berni magyar követségen bejelentette lemondását és emigrációba vonult. Három nappal később pedig, a letartóztatására szóló parancs kiadásáról értesülve követte őt Varga Béla (FKgP), a Nemzetgyűlés elnöke. Ezek a fejlemények, illetve velük kapcsolatban 50 képviselő kizárása vagy kilépése elsősorban a Független Kisgazdapártot zilálták széjjel. Mindezek elleni tiltakozásul viszont a Nemzeti Parasztpártból és a Szociáldemokrata Pártból is kiléptek azok a képviselők, akik a továbbiakban blokkpárti szövetségesekként sem vállalták, hogy statisztáljanak a kommunisták illegitim akcióihoz. A külföldön akkreditált magyar követek, diplomaták mintegy két tucatnyi csoportja állásáról való lemondással tiltakozott a politikai indítékú boszorkányüldözés ellen. (A későbbiekben jórészt az említettekből szerveződött a magyar politikai emigráció ún. 1947-es csoportja.)

Rákosi végül is elérte másfél évvel korábbi célkitűzését a kisgazdapárt "elemeire bontását" illetően. Politikailag sikeres volt, s aligha zavarta, hogy a közvélemény másként vélekedett a "köztársaság-ellenes összeesküvés" veszélyességéről. A 8. ábrán megjelenített korabeli közvélemény-kutatás szerint ugyanis kevesen hittek abban, hogy egy, a parlamentben többséggel bíró kisgazda kormányzópárt lényegében "önnön hatalma ellen" állt volna neki összeesküdni.

Az Országgyűlés, 1947-1949

A kisgazdapárt szétzilálásából eredő erőviszony-módosulásra hivatkozva az MKP vezetése elérte, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök (FKgP) új - idő előtti - parlamenti választásokat írjon ki. Ehhez egyfelől úgy módosították a választójogi törvényt, hogy az - 1945-höz képest - mintegy félmillióval szűkítette a választójogosultak körét. Az előző választáshoz képest már nem korlátozták, hanem ösztönözték, hogy minél több párt szálljon ringbe. A kommunista vezetők ugyanis abból indultak ki, hogy a viszonylag stabil szavazótáboruktól nyerhető voksok "felértékelődhetnek", ha minél több párt között szóródik a többi szavazat. Végül négy újabb párt jelentette be indulását: a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt (DNP), a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt (MFP), a Balogh István vezette Független Magyar Demokrata Párt (FMDP), valamint Schlachta Margit Keresztény Női Tábora (KNT).

A törvényben rögzített kizárásokon túl további félmillió polgárt - akiket a politikai rendőrség aktái alapján minősítettek "reakciósoknak" - kihagytak a választók listájából, így ütötték el őket a szavazástól. De az MKP még így sem érezte biztosítva a hőn áhított választási elsőség megszerzését. Ezért a párt számára külön is nyomattak azokból a speciális űrlapokból (ezek voltak az ún. kék cédulák), amelyekkel szabályszerűen azok szavazhattak, akik a voksolás napján nem tartózkodtak állandó lakhelyükön (pl. szolgálatban lévő vasutasok). Ezekkel felszerelve indult útjára a kommunisták egy része 1947. augusztus 31-én, hogy az útba eső szavazóhelyiségeknél sorra megállva külön is gyarapítsa a pártjára eső szavazatok számát. (Biztosnak tekinthető, hogy ezzel a módszerrel 62 ezer extra szavazathoz jutott az MKP, de egyes történészek ennek a kétszeresét valószínűsítik.) A 9. ábrán lévő grafikon azt mutatja, hogy hogyan oszlottak meg a szavazatok mindezek után, összevetve az 1945. évi választások eredményeivel.

Az 1947. évi országgyűlési választások legnagyobb vesztese a Független Kisgazdapárt volt. Két évvel korábbi szavazótáborának közel háromnegyede elpártolt tőle. Ezek jó részét viszont a belőle kivált "utódpártok" (DNP, MFP, FMDP, KNT) szívták fel. Utóbbiak a megroggyant FKgP-vel együtt az urnákhoz eljutók voksainak 52 százalékát szerezték meg. A választók többsége immár másodszor utasította el a magántulajdont és a parlamentáris demokráciát egyre nyíltabban megkérdőjelező törekvések képviselőit. Más megközelítésben az ellenzék - addig két százalékot sem érő erejéhez képest - majdnem meghúszszorozta szavazótáborát. Övéké lett a voksok több mint egyharmada (37 %). Ez ismét rácáfolt Rákosi várakozására, aki a választások előestéjén azt prognosztizálta Moszkvának, hogy az ellenzéki pártok együttesen sem érik el a 15 %-ot.

A kommunisták alig több mint 5 százalékkal növelték részarányukat. Az SZDP támogatottságának csökkenése miatt viszont a munkáspártok együttes növekedése még a 3 százalékot sem érte el. Tisztátalan eszközökkel élve is kevésnek bizonyultak erőfeszítéseik ahhoz, hogy másik dédelgetett céljukat elérjék: arra számítottak, hogy a parasztpárttal kiegészülő blokkpárti szövetség immár a kisgazdák nélkül is megszerzi a szavazatok többségét. A Baloldali Blokk triásza együtt is csak 46 %-os támogatottságot könyvelhetett el.

Ráadásul az újonnan létesült ellenzéki pártok egyike, a Magyar Függetlenségi Párt a kékcédulás csalások miatt a Választási Bírósághoz benyújtott keresettel vonta kétségbe a választások érvényességét. Ezt a kommunisták egy ellenkeresettel próbálták kivédeni. Azt indítványozták, hogy a Választási Bíróság semmisítse meg az MFP összes mandátumát, mivel ők meg - úgymond - a jelöltek indulását segítő ún. ajánlási ívekkel éltek vissza. A döntés előtti napon Rákosi magához rendelte a Választási Bíróság kommunista párti elnökét. Azzal riogatta, hogy a testület döntésétől függ: polgárháborúba taszítják-e az országot. A bíróság mindezek után a baloldali keresetet respektálta és az MFP összes (49) mandátumát érvénytelenítette. Helyeiket nem töltötték be, így jelentősen csökkent a képviselők összlétszáma. Ez önmagában is számottevően módosította a pártok parlamenten belüli képviseleti arányát is. A korrigált számítással a Baloldali Blokk már a kisgazdák nélkül is abszolút (56 %-os) többséggel rendelkezett az Országházban. A blokkpárti szövetségen belüli dominanciáját fenntartva így érte el az MKP, hogy 27 százalékos relatív elsőségével már szinte korlátok nélkül uralta a törvényhozást is.

A presszióval korrigált eredmények többet jelentettek a parlamenti helyek újraosztásánál. 1947 őszére a Magyar Kommunista Párt restaurálta az ideiglenesség időszakában kialakult hatalmi képletet. Azt a helyzetet, amikor a törvényhozás és a végrehajtó hatalom egyaránt baloldali többségű volt.

A Magyar Dolgozók Pártja létrehozása

Belpolitikai következményeit tekintve is meghatározó esemény volt 1947. szeptember-október fordulóján a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának megalakulása. Ennek alapító nyilatkozata arra szólította fel a szervezetbe tömörült kommunista pártokat, hogy országaikban vegyék át a hatalmat. Ugyancsak a Tájékoztató Iroda létrehozásával teljesedett ki a térség szociáldemokrata pártjainak agóniája. Magyarországon a szervezet megalakulásáról a kommunista pártapparátust tájékoztató főtitkárhelyettes, Farkas Mihály 1947. október közepén már arról beszélt, hogy az SZDP "egy átmeneti párt, mely a közeljövőben egyesül a kommunista párttal".

A magyar szociáldemokraták a rájuk nehezedő vehemens politikai nyomás következtében 1947 végére két markáns csoportra szakadtak. Kéthly Anna vezetésével az "együttműködni, de nem egyesülni" irányzat hívei álltak az egyik oldalon. Velük szemben a Marosán György vezette fúziópártiak. A párt vezetője, Szakasits Árpád a konfliktus-helyzetekben már korábban begyakorolt "én itt sem vagyok" megoldással élt. Moszkvába vonult egy kormányküldöttséggel, s fúziópárti helyettesére, Marosán Györgyre hagyta az egyesülést ellenzők megregulázását.

Így is történt. Marosán 1948. február 18-án összehívott egy funkcionáriusgyűlést, ahonnét - különböző beszámolók szerint - leginkább az SZDP-tagok hiányoztak, s indítványára megfosztották őket (Kéthly Annát, Bán Antalt, Szélig Imrét, Szeder Ferencet) tisztségeiktől. Két nappal később pedig megállapodást írtak alá a kommunista vezetőkkel a további tisztogatásról. Eszerint az SZDP Központi Titkársága hívja vissza tisztségéből, bocsássa el állásából, illetve zárja ki soraiból azokat a tagjait, akiket az MKP pártközpontja (!) nemkívánatosnak ítél az egyesült munkáspártba való átvételre. A tavaszi hónapok alatt ennek megfelelően szórták ki az SZDP korábbi vezetőinek, valamint parlamenti képviselőcsoportjának a felét, továbbá az összes vonakodó közigazgatási tisztségviselőt. Mire 1948. június 12-14. között sor került a szelektív bekebelezés egyesülési kongresszusnak elkeresztelt záróaktusára, további tízezrek kizárásával biztosították, hogy - úgymond - valódi marxista párt lehessen az új nevű Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Ennek elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás lett, míg a főtitkár-helyettesi tisztségeken Marosán György, Farkas Mihály és Kádár János osztozott.

Szakasits Árpád még be sem rendezkedett pártelnöki irodájában, midőn újabb és méltóságteljesebb stallumot találtak számára. Tildy Zoltán köztársasági elnököt családon belüli kompromittálással megbuktatták - kémkedés gyanújával őrizetbe vették vejét, Csornoky Viktor kairói magyar követet. 1948. augusztusában Szakasitsot ültették a helyébe. (Csornokyt kivégezték, Tildy Zoltán és felesége a következő nyolc évet házi őrizetben töltötte.)

A társadalom rendszerbe integrálása szempontjából elengedhetetlennek tartották a felnövekvő generáció átnevelésének mielőbbi kézbe vételét. Két nappal az MDP megalakulása után, 1948. június 16-án a magyar parlament törvénybe iktatta a felekezeti fenntartású iskolák államosítását. Hatezerötszáz - addig jórészt a katolikus egyház által működtetett - iskola került állami tulajdonba. Ez ellen az egyházi vezetők magától értetődően tiltakoztak. Őket 1948 folyamán egymás után állították félre, mint Ravasz László református püspököt, vagy küldték börtönbe, mint Ordass Lajos evangélikus püspököt. Mindszenty Józsefet a magyar katolikus egyház fejét Karácsony másnapján hurcolták el. A következő év elején, 1949 februárjában harsány propagandahadjárat közepette kémkedéssel és valutaüzérkedéssel vádolták meg és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Ez egyszerre szolgálta a magyarországi egyházak megtörését és a társadalom hívő többségének megfélemlítését.

A kommunista dominanciájú országgyűlés, 1949-től

A világháború után létesített Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) helyett 1949 elején - némileg módosított elnevezéssel - életre hívták a Magyar Függetlenségi Népfrontot (MFNF). Rákosi Mátyásnak a pártvezetést bizalmasan informáló szavait idézve, a változás értelme: "csökkenteni a polgári pártok jelentőségét és meggyorsítani elhalásukat, likvidálásukat". Tartalmát tekintve alig tért el ettől az új szerveződés főtitkárává választott Rajk Lászlónak az alakuláskor nyilvánosan is megfogalmazott krédója: "aki más programot vall, mint a szocializmus építését, az nem a kormányzat valamiféle konstruktív ellenzéke, az már a magyar nép ellensége". Az 1947-es választásokon az ellenzéki oldalon legtöbb (16 %) szavazatot kapott párt vezetője, a kereszténydemokrata Barankovics István értett a szóból. A fentiek elhangzásának másnapján feloszlatta pártját és elmenekült az országból.

A választásokat nyilvánosan az MFNF Országos Tanácsa készítette elő. Ez a szerv azonban csak propagandakirakat volt az MDP Operatív Választási Bizottsága, valamint a belügyminiszter és az - ekkor még alája tartozó - Államvédelmi Hatóság számára. A kommunista pártközpontban döntöttek arról, hogy egyáltalán ki lehet jelölt, a belügyi apparátus és az ÁVH pedig azt biztosította, hogy a politikai elhatározás érvényesüljön. Ellentétben a korábbi választással, ahol minél több választó távoltartása volt a cél, ez alkalommal a minél nagyobb arányú részvételt szorgalmazták. Ennek kettős oka volt. Egyfelől ország-világ előtt demonstrálni kívánták a diktatúra állítólagos társadalmi támogatottságát. Másfelől nem kevésbé tartották fontosnak ellensúlyozni a Mindszenty bíboros elhurcolása nyomán megindult szolidaritási akciót. Bár a pártellenőrzés alá vont honi sajtó nem tudósíthatott róla, 1948-49 fordulójának hónapjaiban egyházi és világi aláírásgyűjtési akciók sora és több tucat - a rendőrséggel menetrendszerűen összetűző és letartóztatással végződő - nyílt tüntetés szerveződött országszerte Mindszenty szabadlábra helyezése érdekében. Ez is motiválója volt a választási kampányt helyettesítő felfokozott művi sikerpropagandának. Ugyanezen okból sulykolták visszatérően a választási statisztikák hivatalos adatait is, mely szerint az 1949. május 15-i voksoláson kiugróan magas, 96 %-os volt a részvétel, és ugyanilyen arányú "a népfront győzelme". A kommunista képviselők aránya 71 % lett, pontosan annyi, amennyit a pártvezetés három hónappal korábban készített "választási tervében" rögzített.

II. 4. Folyamatosan bővülő térfoglalás a végrehajtó hatalmi pozíciókban

A törvényhozási erőviszonyoktól eltérő kép tárul elénk, ha azt is vizsgáljuk, hogy milyen pozíciókkal rendelkeztek a pártok a végrehajtó hatalomban és az önkormányzatokban. Ez attól kezdve vált egyre élesedő politikai vitakérdéssé, amikor a nemzetgyűlési választásokon győztes kisgazdapárt felvetette: vagy megrendezik a vidéki helyhatósági választásokat is, vagy a parlamenti arányszámoknak megfelelően "arányosítják" a kulcspozíciók megoszlását. Ezeken a területeken ekkor még a megelőző "ideiglenesség" korszakában formálódott erőviszony-megoszlás volt a jellemző.

A 10 ábra grafikonján jól követhető, hogy parlamenti többségükhöz képest a kisgazdák mennyivel kisebb arányban voltak reprezentálva az állami és az önkormányzati igazgatás fontosabb posztjain. A front elvonulása után jórészt a szovjet katonai kommandatúrák, illetve városparancsnokok felügyelete alatt szerveződtek újjá az önkormányzatok. Ez óhatatlanul segítette a munkáspártokhoz tartozók pozícióhoz jutását. Az 1946 tavaszán létrejött politikai szövetség - az MKP, az SZDP és az NPP alkotta Baloldali Blokk - a végrehajtó hatalomban megszerzett kedvező pozícióinak a megőrzésére törekedett. Ebből ugyan állandósuló civódás kerekedett, de a blokkpárti hármak rendre visszaverték a módosítást célzó kisgazda törekvéseket.

Ugyancsak a kisgazda többség eliminálását szolgálta a pártközi értekezlet intézménye. Ez a koalíció politikai egyeztető fórumaként működött, de itt az egyes pártok nem a parlamenti erőviszonyok szerinti arányban, hanem paritásos alapon vettek részt. A napirendre kerülő kérdésekben a Baloldali Blokk pártdelegáltjai rendre leszavazták a kisgazda vezetőket, s döntéseik kormányrendeletek formájában jelentek meg.

A politikai akaratérvényesítésnek ez a módja lehetőséget teremtett a (parlamenti) többségi elv mellőzésére. Ebben a konstrukcióban a Független Kisgazdapárt képtelen volt saját politikai felfogását érvényesíteni. S ha egyik-másik kérdésben mégis kötötték az ebet a karóhoz, akkor vagy miniszterelnöküket, Nagy Ferencet rendelték raportra Vorosilovhoz (12. ábra, 13. ábra) (később az őt helyettesítő Szviridov tábornagyhoz), vagy a szovjet nagykövet, Georgij Puskin jelent meg a miniszterelnökségen, hogy a vitás ügyekben jobb belátásra bírja a kormányfőt.

A kisgazda többség eliminálására irányuló törekvések harmadik pilléreként az 1945 decemberében életre hívott Gazdasági Főtanácsot említhetjük. Ennek a testületnek elvileg a kormányfő volt az elnöke, de a gyakorlatban ez kezdettől csak formális cím maradt. Önálló rendeletalkotási joggal felruházva mindvégig a kommunista Vas Zoltán (14. ábra) irányítása alatt működött. Így hiába volt a gazdasági tárcák egy része kisgazda kézen, a Gazdasági Főtanács határozta meg a pénz-, a hitel-, az anyaggazdálkodás tényleges rendjét, az ár- és bérviszonyokat, s irányította egyben a jóvátételi termeltetést is. A kormány tehermentesítésének ürügyével, lényegében kezdettől az MKP gazdaságpolitikai törekvései érvényesültek a Főtanácsban.
A közigazgatási stallumokban az ideiglenesség idején kialakult arányszámok a pártpolitikai érdekek felől nézve a munkáspártoknak kedveztek, tehát nem volt érdekük a korrekció. E tekintetben szövetségesre leltek magában az apparátusban is, mert bármifajta "arányosítás" kinek-kinek a hivatali székét, állását, egzisztenciáját tette kérdésessé. Tömören az történt, hogy a túlnyomórészt a baloldalhoz kötődő apparátusnak a kisgazda többségű Nemzetgyűlés 20 hónapját kellett kibekkelni, hogy az újabb választás nyomán folytatódhasson - és folytatódott is - a baloldali térfoglalás a hatalmi intézményrendszerben. Az 1947. évi országgyűlési választások nyomán azonnal elkezdték újraosztani a végrehajtó hatalmi és önkormányzati részesedést. 1947 decemberére - amint az a 15. ábra grafikonján látható - már 80-90 százalékban uralták a blokkpártok a megyék, városok kulcspozícióit is.

Ezt a folyamatot csak kiteljesítette az MKP és az SZDP egyesülését megelőző nagytakarítás a szociáldemokrata tisztviselők körében. Helyükre vagy eredendően is kommunista párttagok, vagy az MDP tagságra is érdemesnek bizonyult "szocik" kerültek. Az így végrehajtott tömeges "kádercserével" szinte teljes egészében birtokba vették a kommunisták a hatalmi intézményrendszert. (16. ábra)

Ha újra vetünk egy pillantást a parlamenti erőviszonyok rapszodikusan változó politikai tablójára, akkor megállapítható, hogy hozzá képest a hatalmi intézményrendszer egészére egy folyamatosan kiteljesedő baloldali térfoglalás volt jellemző.

Video: ^|3}| Ülésezik az 1947-es parlament

Ebben az értelemben az 1949. évi voksolás a már elfoglalt egyéb hatalmi posztokhoz "igazította hozzá" a parlamenti erőviszonyokat.

Most már csak az a kérdés, hogy egy vagy két rendszerváltás történt-e Magyarországon a tárgyalt bő négy év során.

III. A gazdasági rendszerváltás(ok) - törvényekkel és anélkül

III. 1. A földosztás

A korábbi időszak politikai elitjének radikális (zéró toleranciás) lecseréléséhez társult egy nem kevésbé radikális gazdasági-társadalmi rendszerváltás.

Video: ^|4}| Földosztás

Ezt jelentette 1945 tavaszán a - részben szovjet sürgetés miatt - döbbenetes gyorsasággal végrehajtott földreform. A földosztás előfeltételeként kereken 75 500 birtokot koboztak el, illetve vettek igénybe (majdani megváltás ígéretével). Az így nyert, együttesen 5,6 millió katasztrális hold (kh) területnek viszont csak szűk 60 százalékát osztották ki az igénylők között, míg 28 %-a (zömében erdő) állami, szövetkezeti tulajdonba, a maradék pedig közlegelő, illetve házhely formájában községek, városi önkormányzatok kezelésébe került. A 650 000 főre rúgó kedvezményezettek kétharmadát korábbi agrárnincstelenek, mezőgazdasági munkások, cselédek, illetve törpebirtokosok alkották.

Animáció: ^|5}| A birtokosok számarányának és területmegoszlásának viszonya... 

A tradicionális nagybirtokrendszert felszámoló földreform - családtagokkal együtt - mintegy negyedmilliónyi, korábban privilegizált társadalmi csoportot deklasszált egy történelmi pillanat alatt. (Amint az az animáció földosztás előtti értékeit ábrázoló grafikonján látható, korábban övék volt a földbirtokok közel fele.) De ne tévesszen meg bennünket az animáció földosztás utáni értékeit ábrázoló grafikonján látható, 21 százaléknyi 100 kh feletti birtokhányad-jelölés. Keveseket leszámítva (ellenállási érdemekért meghagyott birtok) ez a rész már az állami, szövetkezeti, közbirtokossági területeket jelöli - zömében erdőket, réteket, legelőket.

Az egy juttatottra eső átlagosan 5 kh-nyi terület a parasztság - egzisztencia-fenntartó, de kevéssé árutermelő - törpe- és kisbirtokosi kategóriáinak számát gyarapította. (17. ábra) Ennek oka, hogy a földreform során az FKgP által képviselt közgazdasági rentabilitás szempontjai alulmaradtak az MKP elsődlegesen társadalmi-politikai elégtételszerzést hangsúlyozó törekvéseivel szemben. Ami azonban sok volt nagybirtoknak, az kevésnek bizonyult a nincstelenek igényeihez képest. A mezőgazdasági munkásokból, uradalmi cselédekből, törpebirtokosokból összeálló agrárszegénység közel fele - ugyancsak több százezres nagyságrend - jogosultsága ellenére sem részesült a földosztásból. Ezt az ellentmondást csak úgy lehetett volna feloldani, ha az árutermelő paraszti birtokhoz is nagyobb arányban hozzányúlnak, ami viszont az ország élelmiszerellátásának veszélyeztetésén túl a már korábban is birtokos paraszti rétegeket fordította volna szembe az új rendszerrel. Azaz, miközben - tisztán közgazdasági nézőpontból - a megvalósult változat is kritizálható, a még szélesebb körű földbirtokreform már politikailag sem lett volna kifizetődő.

III. 2. Az államosítások

Video: ^|6}| Gyárállamosítás

Az államosítások 1945 végén indultak az energiatermelő magánvállalkozásokkal (bányák, villamos erőművek). A következő évben a legnagyobb nehézipari részvénytársaságok kerültek sorra (a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a Győri Vagon- és Gépgyár, illetve a Ganz vállalatcsalád).

1947 nyarán a háború utáni újjáépítést szolgáló hároméves tervvel elkezdődött a tervutasításos gazdálkodásra való áttérés. Az előzményekhez tartozik, hogy július 10-én a magyar kormány - Moszkva nyomására - elutasította a csatlakozást a Marshall-tervként ismertté vált európai újjáépítési programhoz. Ehhez képest a mind nyilvánvalóbban a szovjet érdekszférába kényszerülő országok - köztük Magyarország - egy államosított és központilag vezérelt gazdasági mechanizmustól reméltek gyorsabb ütemű helyreállítást, illetve általános prosperálást. Következésképp a termelőeszközök és a pénzügyi javak koncentrálását szorgalmazták, és egy piaci mechanizmuson kívüli (redisztribúciós) fogyasztási rendet kívántak kiépíteni.

1947 őszén állami felügyelet alá vonták a bankokat, 1948 tavaszán pedig államosították a száz főnél több alkalmazottal működő vállalatokat. Utóbbi esetben már a törvényesség látszatára sem ügyeltek. Március 25-én úgy rendeltek be a vasas szakszervezetek székházába több száz leendő "munkásigazgatót", hogy összehívásuk célját még az érintettek sem ismerték. Rövid eligazítás nyomán kezükbe adták megbízólevelüket és visszairányították őket az üzemek azonnali átvételére. A minderről rendelkezni hivatott törvényt majd csak egy hónap múltán, április végén terjesztették a parlament elé. Az országgyűlés érdemi funkciója, a törvényhozás komolysága enyészett el, midőn képviselők utólag adták nevüket (voksukat) a már befejezett tény szentesítéséhez. Ezzel az aktussal az állami szektorban dolgozók aránya a bányászatban és a nehéziparban 90 százalék fölé emelkedett, míg a könnyűiparban elérte a 75 százalékot.

Video: ^|7}| Szövetkezetesítés

1948 augusztusában Rákosi Mátyás meghirdette a mezőgazdasági termelés szervezeti rendjének gyökeres átalakítását, a szövetkezesítés programját. "Nem tartható tovább a régi, a megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás" - üzente azoknak, akik közül sokan alig három éve jutottak hozzá a dédapák óta sóvárgott "ősi jusshoz", s a bürokratikus huzavona miatt alig fél vagy egy éve vették kézhez végre a birtokbahelyező okiratot. De azok sem álltak sokkal jobban, akik régebb óta voltak birtokosok. Részben azért nem, mert még ők sem heverték ki a háborús károsodást, részben mert az apa, a fiú vagy éppen a vő - ha túlélte is a háborút - még nem tért meg a hadifogságból. Harmadrészt pedig azért, mert a tervgazdaságra áttérő stabilizációs árpolitika újra szélesre nyitotta az ún. agrárollót. (Erre alább még visszatérek.)

1949-ben a gazdaság mellet már minden más társadalmi szféra központosított állami ellenőrzés alá vonása volt a cél. A könyvkiadást épp úgy központi irányítás alá rendelték, mint ahogy átszervezték a Magyar Tudományos Akadémiát, valamint az egyetemeket és azok oktatási rendszerét. Állami kezelésbe vették a színházakat, mozikat, a műsort is meghatározták. Államosították a 10 főnél többet foglalkoztató üzemeket és a nagykereskedelmet is.

Magyarországon 1945 és 1949 között olyan mértékű tulajdonviszony-átrendeződés ment végbe, amilyen addigi történelme során ismeretlen volt.

IV. A rendszerváltás(ok) társadalmi dimenziója

Nyers, rideg összesítő adatokban szoktuk volt megvonni a háború veszteségmérlegét: elpusztult a nemzeti vagyon kereken 40 százaléka. Ezen belül is kimagasló, közel 60 százalékos volt a közlekedési infrastruktúra - utak, vasutak, hidak, vasúti és közúti járműállomány - vesztesége. Rommá lett a városi lakóházak egyharmada - a fővárosban ennél is nagyobb az arány stb. A nem materiális romlást az írók, irodalmárok tudják inkább érzékeltetni - például Fenyő Miksa, Illyés Gyula, Márai Sándor korabeli naplójegyzetei. Konklúziójuk egybevág az egyik alföldi mezőváros lelkipásztorának diagnózisával: a hadi járások végére "testileg-lelkileg lerongyolódott a társadalom". A legprecízebb veszteséglajstromhoz is nehéz empátia-segédletet mellékelni, mely érzékeltethetné, hogy mit jelentett a harctérré lett országban az elhurcoltatások, megaláztatások, megbecstelenítések garmadája, apák, fiak, testvérek, jegyesek, hitvestársak elvesztésének tömkelege, valamint az ezekből eredő tartós lelki defektusok. E tekintetben a háborúk nem érnek véget a fegyvernyugvással vagy a békeszerződések ratifikálásával.

Video: ^|8}| Újjáépítés-film

A háború utáni gazdasági újjáépítést és a társadalom regenerálódását is végletes ellentmondások jellemezték. A romok eltakarítása és a termelés újraindítása érdekében tett heroikus erőfeszítésekről szóló korabeli tudósítások inkább csak visszatekintve tűnnek patetikusnak. Az emberibb életkörülmények mielőbbi megteremtését célzó tömeges méretű személyes áldozatvállalás épp úgy jellemző volt, mint az, hogy mindez alig elviselhető nélkülözések közepette történt. (18. ábra)

A munkavállalók zömének átlagos életszínvonala alig érte el az utolsó békeév (1938) egyharmadát, illetve rapszodikusan szóródott 12 és 50 százalék között. A háborús pusztulásból is következően katasztrofális volt a közellátás. A kollektív nyomor 1945-1946 fordulójának téli hónapjaiban a főváros peremén és az iparvidékeken éhséglázadásnak is nevezhető sztrájkhullámot gerjesztett. A hazai népesség számára is csak szűkösen elégséges javakból a fegyverszüneti egyezmény előírásai szerint már a jóvátételi szállításokat is teljesíteni kellett. Ehhez járult az 1945-ben másfél milliós, 1946-ban félmilliós létszámú megszálló szovjet hadsereg ellátásának kötelezettsége. Ennek terhei 1948-ig az összes állami kiadás 30-40 százalékára rúgtak. Ezek a tényezők, valamint az, hogy a Vörös Hadsereg maga is nyomatott magyar valutát, nagymértékben hozzájárult a pénz rohamos elértéktelenedéséhez.

Ennek következménye volt a só-, dohány-, illetve aranyalapú cserekereskedelem újjászületése és a feketepiac virágzása. 1946 tavaszi hónapjaiban billiókkal, trilliókkal számolták a pengőt, miközben a heti bérből egy jobb ebédre se tellett. Városi férfiak, nők vegyesen kerekedtek fel "batyuzni", hogy a ritka járatú vonatokon még a vagonok tetején is utazva a front alatt megkurtított értékeik maradékát cseréljék falun egy tyúkra vagy oldalszalonnára. Ennek intézményesített formája volt, midőn bányavidékeken a közeli falvakkal kötött barterüzletet az üzemvezetőség. A grafikon (19. ábra) egy ilyen, 1945 végén létrejött falu-bánya megállapodás "szénegyenértékét" mutatja.

Legénykoromban a diósgyőri gimnázium történelemtanára, Kiséry Laci bácsi a következőképpen illusztrálta nekünk, hogy mit jelentett 1946 tavaszán az infláció: "Szombatonként kaptunk fizetést, aznap csak három órám volt - mesélte -, útba esett a piac, hát benéztem reggel, hogy mennyit ér a hetibérem. Éppen kitellett belőle egy tojás. Délre viszont, amikor visszafelé jövet a féltáskányi bankóval fizetni akartam, már csak a sárgájára volt elegendő."

A következő grafikon (20. ábra) logaritmikus skálán mutatja a pénz értékvesztésének menetét 1945-1946-ban. Látható, hogy főként a késő tavaszi hónapokban már nem kúszó, nem vágtató, hanem egyszerűen követhetetlen volt az infláció.

Ez a mindennapi szükségleti cikkek beszerzésének gondjai mellett immár a népgazdaságot is működésképtelenné tette.

Egyre inkább elkerülhetetlen volt a valutareform. 1946. augusztus 1-én az addig használt pengőt a forint váltotta fel. Előbbinek gyakorlatilag már nem volt a napi forgalomban követhető használati értéke. (1 Ft = 4,6 x 10²⁹, azaz négyszázhatvanezerkvadrillió pengővel volt egyenértékű.)

Video: ^|9}| Forint-stabilizáció

Az új forint fedezete egyfelől egy jelentős mértékű - részben aratás utáni - árualap felhalmozása volt, másfelől pedig a front alatt Magyarországról elhurcolt aranykészlet maradéka. A világháború finisében a nyilaskeresztes kormány által Nyugatra indított ún. "aranyvonatok" az amerikai hadsereg zsákmányai lettek. Ebből juttattak vissza a magyar kormánynak, nagyobbik része viszont az amerikai őrizet ideje alatt kézen-közön eltűnt.

A stabilizációhoz tartozott a bérek újbóli megállapítása is. Valorizált értéken számolva átlagosan az 1938-as bérszint felére redukálták a fizetéseket. A szakmunkások ennél valamivel többet kaptak (60 %), a segéd- és betanított munkások 40, illetve 50 %-ot. A mérnökök, tisztviselők, pedagógusok bére viszont az 1938-as summa valorizált értékének az egyharmadát is alig érte el (~ 30 %). A stabilizáció harmadik összetevője az agrárolló ismételt kinyitása volt. Ezt a társadalmon belül még legnagyobb létszámú mezőgazdasági népesség sínylette meg, mivel a gazdálkodáshoz-háztartáshoz szükséges iparcikkek beszerzéséhez a korábbinál átlagosan kétszer több agrárterméket kellett értékesíteni.

1946 és 1948 között az elősorolt nélkülözések ellenére megindulni látszott egy jó tempójú regenerálódás. A bérből és fizetésből élő munkásrétegek fokozatosan megközelítették, a bányászat szakmunkásgárdája - pótlékokat hozzászámítva - már el is érte az utolsó békeév bérszintjét. Az alkalmazotti középrétegeknél viszont még szó sem volt erről. A parasztságot pedig folytatólagosan sanyarú mindennapjaiért legfeljebb az újdonsült "birtokosi tudat" kompenzálta valamennyire. Nem tovább, mint az 1948-as aratás végéig, mert utána ez is megkérdőjeleződött. A Magyar Dolgozók Pártja megalakulása után sorra tapasztalta meg minden egyes társadalmi réteg a Rákosi Mátyás nevéhez kötődő diktatúra kíméletlen represszióját.

V. Kitekintés a rövid 20. század további évtizedeire

1949. augusztus 18-án a parlament érdemi vita nélkül fogadta el az ország új alaptörvényét. Az alkotmány tételesen is elutasította a hatalommegosztás montesquieu-i elvét, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás hatalmi ágainak egymástól való elkülönítését. Az ország államformája népköztársaság lett, holott a köztársaság nemkülönben a népszuverenitáson alapul. A változás legelőbb a jogalkotásban vált kézzelfoghatóvá. A megszüntetett köztársasági elnöki tisztség helyébe új intézmény, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) lépett. A NET elnöke önmagában érdemi jogosítványok nélküli formális államfő volt. A NET mint testület viszont nagyon is kiterjedt jogkörrel bírt.

Ezek közül az Országgyűlést helyettesítő funkciója volt a legfontosabb. Hatásköre és gondosan megválogatott összetétele miatt szükség esetén napok alatt verifikálták ún. törvényerejű rendeletekké a pártvezetés elhatározásait. Ezek a törvényerejű rendeletek egyenértékűek voltak a parlament által alkotott törvényekkel. A népköztársasági korszakban - amint azt a grafikon (22. ábra) mutatja - évente közel ötször annyi ilyen rendelet lépett életbe, mint ahány törvény. Ezzel a módszerrel tűnt formailag legitimálhatónak a pártegyeduralom a következő negyven évben.
A legutóbbi grafikon már kitekintést nyújt arra az időszakra is, amelyik kívül esik az eddig vázolni próbált, háború utáni éveken. Itt megállunk, de zárásképpen két további grafikonnal (23-24. ábra) próbáljuk meg érzékeltetni, hogy mit is jelentett a magyar társadalom mindennapjaiban az új rendszer, Bibó Istvánt idézve ismét: a Rákosi-korszak "dúvad állama".

Mint már utaltam rá, a havi bérek adatai szerint a forint bevezetését követően jó tempóban indult meg a társadalmi regenerálódás. A háború utáni Európát - s még inkább az ún. vesztes államok csoportját - tekintve, nagyon is bíztató volt az, hogy 1948-ra az utolsó békeév 90 százalékán állt a bérszint. (23. ábra) (Még akkor is, ha tudjuk, hogy az átlagok erősen torzítanak.) A következő fél évtizedben viszont ez is jelentősen csökkent, olyannyira, hogy 1956-ra éppen csak elértük az egypárti uralom kezdőévének szintjét. Hosszabb távon szemlélve a folyamatot pedig az állapítható meg, hogy az utolsó békeév (1938) szintjét közel két évtized múltán sem érték még el a bérek. A kíméletlen represszió legkülönbözőbb változatain túlmenően az is a Rákosi-korszak tehertételeit szaporította, hogy egy bő évtizeddel meghosszabbította a világháborút követő társadalmi regenerálódás időtartamát.

Ugyanezt szemlélteti egy másik grafikon (24. ábra), mely a korabeli ár- és bérszint egymáshoz való viszonyának időbeli változását mutatja az egész szocialista korszakra. Ez egy metszetben próbálja érzékeltetni, hogy a rendszer üzembe helyezése és üzemben tartása a hidegháború közepette miként hatott a hétköznapi létviszonyokra. A Rákosi-korszak kezdetén "szétnyíló" ár-bér olló ágai az 1956-os forradalom, illetve Kádár János hatalomra jutása után mintegy hat évvel találnak újra egymásra. Politikatörténeti időszámítás szerint Kádár azt teljesítette ki a hatvanas évek elejére, amihez Rákosi Mátyás másfél évtizeddel azelőtt látott hozzá. Ekkorra szinte teljes körűen megvalósulni látszott a társadalom államosítása, miközben a jelenlevő társadalom - statisztikai megközelítésben - legfeljebb azt konstatálhatta: negyed század elmúltával megközelítően ugyanott tart a megélhetési viszonyok tekintetében, mint ahol a II. világháború előtti utolsó békeév táján tartott apáik generációja.

VI. Zárszó

Az előadás kezdetén egy olyan mozzanatra utaltam, mely a szimbolikus politika körébe tartozott. Zárásképpen is ezt teszem. Azt említettem, hogy 1944-1945 fordulóján kihurcolták az országból a magyar államiság egyik történelmi szimbólumát, a Szent Koronát. Ez 1978 elején, egy generáció - vagy ha tetszik, egy krisztusi kor - elteltével került vissza újra az országba. Ekkorra már valóban egy a rendszerbe jórészt betagolt társadalom ismerhette meg az erősen historizált - egykoron önálló kultusszal is bíró - történelmi ereklyét. Ezzel egyidejűleg kezdhette érzékelni a társadalom napi létviszonyainak fokozódó romlását. Véget ért a szocialista kereteken belüli prosperitás időszaka. Beléptünk a rendszer hanyatlásának, majd összeomlásának évtizedébe. A korona visszatérése, illetve a makrogazdasági és szociális depresszió között persze aligha található oksági összefüggés. Csupán az egy generációnyi "társadalmi rendszerváltás" időszükségletét próbáltam ezzel is érzékeltetni.

Meg azt, amit szintén az elején mondtam. Miközben közeledtünk a "rövid 20. század" kilencedik rendszerváltásához és felcseperedőben volt az e században születettek harmadik nemzedéke, jórészt még itt volt velünk az előző két generáció is. Lehet a politikatörténet előre nem kalkulálhatóan bármilyen fragmentált, szakadozott-töredezett, a társadalom metamorfózisa érdemlegesen csak hosszabb folyamatként, több generációnyi időtartamban vizsgálható, értelmezhető. A fentiekben egy bő fél évszázadra visszatekintve, kényszerpályás rendszerváltás(ok) következményeiről esett szó. Kérdés, hogy az egyéb módon végbement teljes körű rendszerátalakításnak milyen kifutású a társadalmi időszükséglete. De ez már egy másik előadás tárgya.