I. Hogyan értelmezzük a 'történelem' kifejezést?

"A történelem az élet tanítómestere" - hangoztatták már az ókori latinok. Ezt azóta is sokan vallják. Mások szerint viszont a történelem semmire sem jó, legkevésbé arra, hogy eligazítson bennünket életünk nehéz helyzeteinek a megoldásában. Napóleon például úgy tartotta, hogy "A történelem az elfogadott hazugságok összessége". Egy ókori történész, Dionüsziosz "példákon alapuló filozófiának" nevezte a történelmet; a 19. századi brit historiográfia nagy alakja, Thomas Carlyle "a nagy emberek életrajzának"; a francia ókortörténész, Paul Veyne pedig kifejezetten "regénynek", amelynek a tudományhoz semmi köze.

David Hume

Thomas Carlyle

Leopold Ranke

Mások, mint például a német Leopold von Ranke, a francia Fustel de Coulanges vagy az angol John B. Bury, a történelem "tudományos" jellege és eredményeinek objektivitása mellett érveltek. A történeti kutatás első szisztematikus módszertanát összeállító porosz Johann Gustav Droysen álláspontja szerint viszont "A történelem egyszerre művészet és tudomány is". David Hume , 18. századi brit filozófus és történész úgy gondolta, hogy "A történelem az emberi természet általános és állandó elveinek a felfedezése", vagyis hogy a történelem menete törvényekké rendezhető.

Edward Gibbon

Kortársa, a római birodalom bukásáról írott munkájával (Decline and Fall of the Roman Empire) hírnevet szerzett Edward Gibbon viszont úgy vélte, hogy "A történelem valójában csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa". Egy másik jeles előd, a svájci Jakob Burckhardt definíciója úgy hangzik, hogy a történelem "annak feljegyzése, amit az egyik kor a másikból megőrzésre érdemesnek tart". Vagyis: az emberiség emlékezete. A brit Edward Hallett Carr szerint viszont, akinek What is history című munkája magyarul is olvasható, a történelem olyan "párbeszéd", amely a "jelenben élő történész és a múlt tényei között" folyik. Az idézett megállapítások érzékeltetik a történelem sokarcúságát.

Vajon miből fakad a történelem mibenlétével kapcsolatos vélemények színes kavalkádja?

Úgy gondolom, alapvetően két körülményből. Az egyik az idézett személyek különböző szakmája, eltérő szubjektuma és változó nézőpontja. Vagyis az, amit Frederick Jackson Turner, a 20. század első felének ismert amerikai történésze a maga végletes módján úgy fejezett ki, hogy "A történelemnek csaknem annyiféle felfogását ismerjük, mint ahányan történelmet írnak". A bizonytalanságok másik "felelőse" viszont maga a "történelem" szó, amelynek a jelentéstartománya többrétegű. Valószínűleg többen felfigyeltek rá, hogy amikor idézetekben vagy idézeteken kívül a történelem szót az eddigiekben használtam, nem mindig ugyanazt jelentette, illetve erre is, és arra is gondolni lehetett.

Vegyük például az első idézetet, a közismert aforizmát, amely szerint "A történelem az élet tanítómestere". A mondat akkor is értelmes, ha a "történelem" szót pontosítva a kijelentést úgy alakítom át, hogy "A múlt az élet tanítómestere"; de akkor is, ha azt mondom, hogy "A történelmi emlékezet az élet tanítómestere"; és végül akkor is, ha a történelmet a történetírással azonosítom, és azt állítom, hogy "A történetírás az élet tanítómestere". S ez nemcsak a magyar nyelvben van így. Az angol history, a francia histoire és a német Geschichte hasonlóképpen többjelentésű. Mi is tehát akkor az, amit mint történelmet ma definiálnunk kell? A múlt? Netán a történelmi emlékezet, illetve történelmi tudás? Vagy esetleg a történetírás? Úgy gondolom, hogy a történelem három lehetséges jelentése közül a múlt az, ami a legkevésbé problematikus. Múlt mindaz, ami a világegyetemben a mai napig történt, függetlenül attól, hogy tudunk-e róla vagy sem. A történelmi emlékezet, tudás vagy tudat és a történetírás jelentéstartalma látszólag ugyanilyen egyértelmű. Előbbi a múltra vonatkozó ismeretanyagot, utóbbi ennek az ismeretanyagnak a létrehozását jelenti. Közelebbről nézve rögtön kiderül azonban, hogy ennek a bizonyos ismeretanyagnak a tartalma korántsem állandó, és létrehozásának a módja sem azonos. Az egyes korok emberei mást és mást tartottak fontosnak, vagyis "megőrzésre, illetve emlékezetre méltónak", s a történetírók - részben koruk kánonjaitól, részben szubjektumuktól függően - nagyon változatos méretű, formájú és színű építőkövekkel járultak hozzá e tömegében és belső struktúrájában egyaránt folyamatosan változó tudati konstrukciónak az alakításához.

II. Hogyan differenciálódott a történetírás és vele együtt a történelmi tudás?

1. A történetírás klasszikus műfajai

A történetírás kitüntetett témái kezdetben a háborúk voltak. Hérodotosz, az európai történetírás "atyja" éppen úgy erről írta nagy munkáját (A perzsa háborúk), mint Thuküdidész (A peloponészoszi háború története), vagy a rómaiak közül Polübiosz és Titus Livius. Ugyancsak az ókorig, az antikvitásig nyúlik vissza a nagy emberekről írott életrajzok historiográfiája. A műfaj első klasszikusa Plutarkhosz volt, akinek a görög és a római történelem nagy alakjait összehasonlító "párhuzamos életrajzait" ma is haszonnal és élvezettel forgathatjuk. A középkorban a szentek élete, vagyis a legendák, majd a nagy királyok és a hadvezérek tetteit elbeszélő regényes geszták, illetve lovagregények formájában élt tovább ez a műfaj.
A háborús elbeszélések és az életrajzok mellett korán megjelentek az egyes népek, sőt az egész emberiség történetét eseményszerűen rögzítő műfajok, az annalesek, a geszták és a krónikák is. Az annalesek, vagyis évkönyvek szerzői általában nem tettek mást, mint kronologikus rendbe szedve feljegyezték az emlékezésre méltónak tartott dolgokat: a háborúkat, koronázásokat, járványokat, természeti katasztrófákat, nagyobb rablásokat és így tovább. A geszták ezzel szemben egy-egy nép történetét mesélték el olykor kronologikus, máskor tematikus rendben.
A gesztáktól eltérően a krónikák általában nem korlátozódtak egy nép történetére, hanem az egész ismert világ múltjával foglalkoztak. Az eseményeket így általában a világ teremtésétől kezdték elbeszélni, s legrészletesebben saját korukról szóltak. Az ókori szerzőkhöz hasonlóan részletesen foglalkoztak a háborúkkal, valamint az egyes államok, illetve a pápaság és a világi hatalom közötti kapcsolatokkal, vagyis a diplomáciával.
Az antikvitás és a középkor kitüntetett tematikáit, a háborúk krónikáit - vagyis a hadtörténetet -, a nagy emberek életét - vagyis a biográfiát -, egy-egy nép, illetve állam múltjának kronologikus vagy tematikus elbeszélését - azaz a politikatörténetet -, s az államok, illetve a hatalmi központok közötti kapcsolatok leírását - vagyis a diplomáciatörténetet - a történetírás klasszikus műfajaiként tartjuk számon. A történetírásnak ezek a legősibb ágai egészen a 20. század hajnaláig, sőt bizonyos szempontból napjainkig megőrizték szakmán belüli vezető szerepüket és olvasói népszerűségüket. Ez több tényezővel magyarázható. Az egyik legalapvetőbb ok a történetírás és a politikai hatalom szoros kapcsolata. Az államvezetők részben saját okulásuk és a jövőtervezés céljából fordultak az elmúlt korok politikájának vizsgálata felé, részben pedig azért, mert érdekükben állt a közfogyasztásra szánt történeti interpretációkban rejlő legitimációs potenciál kihasználása. Az okok között említhető emellett az is, hogy a nagy emberek életét és az elmúlt korok háborúit és különböző politikai eseményeit mindig egyszerűbb volt könnyen befogadható és szórakoztató módon előadni, mint az élet kevésbé látványos és/vagy mozgalmas elemeit. Különösen áll ez a biográfia, éspedig a klasszikus értelemben vett politikai biográfia műfajára, amely napjainkban éppúgy virágzik, mint Plutarkhosz korában.

2. Új részdiszciplínák a történetírásban a 19. századtól: eszmetörténet, gazdaságtörténet, társadalomtörténet

A történetírás klasszikus műfajainak hegemóniáját a 19. század második és a 20. század első felében három új részdiszciplína rendítette meg: az eszme-, a gazdaság- és a társadalomtörténet. Az eszmetörténet nem az államélet különböző aspektusai és a nagy emberek cselekedetei, hanem az állami politika és az emberi cselekvés mozgatórúgóiként felfogott legkülönfélébb eszmék, elképzelések és gondolatok iránt érdeklődik. Nagy egyéniségek elképzeléseivel és azok hatásával éppúgy foglalkozhat, mint egy egész kor intellektuális atmoszférájával. Ez utóbbi különösen fontos és elengedhetetlen azok számára, akik a művészetek története iránt érdeklődnek. Az egyik első történész, aki így közelített egy meghatározott kor művészeti teljesítményéhez, a már említett Jakob Burckhardt volt, akinek az olasz reneszánszról írott alapvető munkája (Die Kultur der Renaissance in Italien) 1860-ban jelent meg.
A gazdaság- és a társadalomtörténet külön részdiszciplínaként való megjelenését a 19. századi iparosodás és polgárosodás idézte elő. Az új gazdasági és társadalmi jelenségek leírására és megmagyarázására a történetírás addigi formái tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak. A század utolsó harmadában, illetve közvetlenül a századforduló után ezért a gazdasági fejlődés élvonalában haladó államok mindegyikében olyan új történészek jelentek meg, olyan új folyóiratok indultak és olyan új intézmények alakultak, amelyek manifeszt módon szakítottak a politikacentrikus történetírással. Angliában 1896-ban alakult a mai napig működő és Európa egyik elitegyetemének számító London School of Economics. Franciaországban Henri Berr 1900-ban indította útjára a Revue de synthese historique-ot, amely az először 1929-ben megjelent Annales, pontosabban Annales d'histoire sociale et économique elődjének tekinthető. A mára már legendává vált francia folyóirat másik ihletője, a belga Henri Pirenne ugyancsak az 1890-es évektől kezdte publikálni a középkori városokkal és kereskedelemmel foglalkozó tanulmányait. Az Egyesült Államokban James Harvey Robinson 1912-ben tette közzé a The New History című programadó írását. "Az 'új történetírás' - olvashatjuk ebben - szakít a múlt tanulmányozására eddig nehezedő korlátokkal [...] és hasznosítani fogja mindazokat a felfedezéseket, amelyeket az antropológusok, a közgazdászok, a pszichológusok és a szociológusok tettek, s amelyek az elmúlt ötven év folyamán forradalmasították fajunk eredetére, fejlődésére és kilátásaira vonatkozó elképzeléseinket".

3. A részdiszciplínák differenciálódása felgyorsul a második világháborút követően

Az új részdiszciplínák persze hamarosan tovább osztódtak. A gazdaságtörténeten belül egyre inkább külön ágazattá vált az üzemtörténet, amely meghatározott cégek múltját tárta az érdeklődők elé, s az egész nemzetgazdaságok fejlődésére vonatkozó átfogó munkák, amelyek nagyobb léptékű ismeretekkel gazdagították a történeti tudást. A társadalomtörténet először mindenütt társadalmi problémák - szegénység, tudatlanság, járványok - kutatását jelentette. Később az ún. mindennapi élet, vagyis az otthon, a lakóhely és a munkahely körülményeinek a vizsgálata került előtérbe, majd harmadikként a különböző társadalmi rétegek, köztük a munkásság szociális viszonyainak - jövedelmeinek, mobilitásának stb. - a kutatása is elterjedt.
A második világháború alatt és után folytatódott a történetírás tematikai diverzifikálódása, és ezáltal a történelmi tudat többsíkúvá és komplexebbé válása. A hagyományos társadalom- és eszmetörténettől, valamint az etnológiától és antropológiától, továbbá a pszichológiai tudományoktól egyaránt kapott ösztönzéseket az az új törekvés, amely az egyes társadalmi csoportokat vagy akár egész társadalmakat nem foglalkozásuk vagy vagyoni helyzetük alapján, hanem érzelmeik, ösztöneik és ezekből eredő tipikus reagálásaik szerint próbálta jellemezni. Lucien Febre, az Annales egyik alapítója "történelmi pszichológiának", követői inkább mentalitástörténetnek, az angolszászok pedig cultural historynak nevezték, illetve nevezik ezt a megközelítést.
A társadalomtörténetből nőtt ki napjaink egyik legdivatosabb új tematikája: a gender studies, azaz a nemek tanulmányozása, a nő családon, illetve társadalmon belüli státusának változásait, s ezzel összefüggésben a férfi és a nő viszonyának alakulását vizsgáló kutatási irány is.
Ugyancsak új, mindössze néhány évtizedes történetírói irányzat a nyelvi kommunikáció jellegzetességeinek kutatása. E mögött az a modern nyelvfilozófiai teória áll, amely szakított a nemzeti nyelvek homogén egészként való felfogásával, és a monolitikus nyelvkoncepció helyébe a nyelvi polifónia tételét állította. Eszerint a nyelv egyáltalán nem olyan semleges médium, amelynek igénybevételével a szónok vagy az író teljes pontossággal közvetíteni tudja gondolatait, hanem egy olyan bonyolult kódrendszer, amelynek rejtett struktúrái egyrészt a szándékolttól gyakran lényegesen különböző jelentéssel ruháznak fel szavakat, másrészt, amelynek üzenetei csak a vele kapcsolatba hozható más szövegek kontextusában értelmezhetők helyesen. A történetíró hagyományos forrása, a szöveg tehát önmagában szinte semmi, illetve értelmezhetetlen, ami számít, s amit kutatni kell, az a források közege, vagyis a "diszkurzív tér".
Ugyancsak az utóbbi évtizedekben nyert teret és lett divatos az ún. kollektív emlékezet (mémoire collective), vagyis a különböző tényezők szerint konstituálódó kisebb-nagyobb társadalmi csoportok múltképének a vizsgálata. Ez a mai formájában leginkább Maurice Halbwachs francia szociálpszichológus, Pierre Nora francia történész és Jan Assmann német egyiptológus elméleti alapvetésére támaszkodó új iskola arra keresi a választ, hogy meghatározott korok meghatározott szereplői milyen eseményeket őriztek meg emlékezetükben, s hogy azokat milyen értékekkel ruházták fel, és milyen céllal fűzték össze elbeszéléssé.

4. A történettudomány részterületeinek sokasodása mellett a klasszikus műfajok is modernizálódnak

Az új tematikák megjelenése mellett, mint amilyen a kollektív mentalitás, a "nemek harca" vagy legújabban a "diszkurzív tér" és a társadalmi emlékezet kutatása, a régiek is modernizálódnak. A klasszikus életrajzok mellett megjelentek például a modern pszichológia és pszichoanalízis módszereit hasznosító biográfiák. A fiatal Lutherről írott 1958-as könyve (Young Man Luther:A Study in Psychoanalysis and History), majd a Gandhiról közzétett 1969-es munkája (Gandhi's Truth) alapján e műfaj klasszikusának Erik H. Erikson számít, aki Frankfurtban született, de az Egyesült Államokban vált ismertté.
A politika- és a társadalomtörténet-írás megújulását is elősegítette az a prozopográfiának vagy "kollektív biográfiának" nevezett módszer és kutatási eljárás, amely egy-egy elitcsoport származási és egyéb fontos azonosító jegyeinek az összegyűjtésével és elemzésével jutott el fontos társadalom- és politikatörténeti megfigyelésekhez. A kezdőlépést ebbe az irányba Sir Lewis Namier tette meg még a két világháború között írt könyvével (The Stucture of Politics at the Accession of George III - 1929), mely a III. György korabeli brit elit másod- és harmadvonalbeli tagjainak a mikrobiográfiáiból levonható összefüggéseket tárja fel. 
S végül, hogy a történetírás egyik legősibb ága se maradjon említés nélkül, a diplomáciatörténet is modernizálódott. Az államok közötti hagyományos érintkezési formák kutatását felváltotta, illetve kiegészítette a nemzetközi kapcsolatok kutatása, amelybe a gazdasági együttműködés és a külkereskedelem, valamint a szellemi és a kulturális kölcsönhatások is beletartoznak. Vagyis a diplomáciatörténeti felszín eseményeit összekapcsolták a múlt mélyebben ható és nehezebben megragadható tényezőivel, s megpróbálták ezeket koherens oksági struktúrákba rendezni.

5. Hogyan befolyásolták az új irányzatok a történetírás jellegét és történeti tudásunk tartalmát?

Az új irányzatok gyökeresen megváltoztatták a történetírás jellegét, s ennek nyomán történelmi tudásunk tartalmát is. A 20., s különösen a 19. század előtti történetírás szinte kizárólagos formája a művelt köznyelven írt, és így minden iskolázott ember számára érthető mese, illetve elbeszélés volt. Az utóbbi évtizedekben kibontakozott különböző új történetírói irányzatok viszont olyan mértékben átvették a társadalomtudományok, a közgazdaság, a szociológia, a pszichológia és az antropológia analitikus elemzési és interpretációs módszereit, s a nyelvezetük is olyan mértékben szakszerűsödött, hogy a korábbinál csak jóval szűkebb olvasóbázisra, sőt nemritkán csak szakmájuk legszűkebb köreinek az érdeklődésére számíthatnak. Márpedig - amint az ismert francia történész, Georges Duby is véli - : "A történelmet főként nem azoknak kell olvasniuk, akik írják".
Talán ezzel a nagyfokú specializálódással és befelé fordulással is magyarázható, hogy a középkori geszták és krónikák modern változataiként felfogható nemzeti történeti szintézisek és az egész emberiség múltját tárgyaló nagy makróhistóriák iránti érdeklődés egyáltalán nem csökkent. A néhány száz oldalas, jól megírt nemzeti narratívák a legtöbb országban bestsellerek. Mivel a történelmi tudás igen összetetté vált, és a történetírás korok és részdiszciplínák szerinti specializálódott, napjaink történészei persze idegenkednek az ilyen feladatoktól, sőt sokan eleve lehetetlennek tartják azt, amire a múlt század első felében még legalább fél tucat magyar történész - Marczali Henriktől és Szekfű Gyulától elkezdve Kosáry Domokoson és Szabó Istvánon át Málnási Ödönig és Mód Aladárig - vállalkozott. A kimondott vagy kimondatlan indok általában az, hogy a tudományok mai szintjén csak egy jól körülhatárolt szűk területnek lehetünk a mesterei. Ez kétségkívül reális szempont. Ám ennek az ellenkezője is megfontolandó. Ha ugyanis nem akarjuk elveszíteni az általános áttekintés képességét, akkor - mint Jakob Burckhardt írta - "nem árt minél több területen dilettánsnak lennünk". Vagyis a történészek és az olvasók előtt is elvileg két út áll: egy kis és jól körülhatárolt témáról egyre többet vagy a nagy történelmi folyamatokról egyre kevesebbet tudni. Úgy gondolom, mindkét út járható, és az egyik éppen annyira fontos, mint a másik.

III. Nagy világmagyarázati elméletek és a történelmi tudás

Az egész emberiség történetét elbeszélő makróhistóriák két nagy csoportba sorolhatók. Az egyik típust, amely a történelmet az alacsonyabbról a magasabb szint felé tartó egységes folyamatként értelmezi, lineárisnak nevezhetjük. A másikat, amely a történelmet nem egységként, hanem önálló civilizációk fejlődési szakaszainak ismétlődő mozgásaként fogja fel, a ciklikus jelzővel láthatjuk el. A lineáris fejlődéselméletek gyökerei az ókori zsidó és keresztény világértelmezésekig nyúlnak vissza. Szakítva a természeti jelenségekkel analóg emberi világ görög felfogásával az idő eszerint nem örökké tartó és állandóan ismétlődő ciklikus mozgás, hanem van kezdete - a Teremtés - és van vége - az Utolsó Ítélet -, s ami a kettő között van, az az emberi történelem. A történetírás specializálódásának és a történelmi tudat ezzel együtt járó sokrétűvé válásának vázolása után most hét egyetemes igénnyel fellépő, de egymástól még a két nagy csoporton belül is jelentősen különböző történelembölcseleti rendszert mutatok be.

1. Szent Ágoston lineáris elmélete és Az Isten városa

A keresztény világfelfogás első nagyhatású és évszázadokon át meghatározó történetfilozófiája az 5. század első harmadában, tehát a Római Birodalom megállíthatatlan hanyatlásának időszakában készült. Szerzője az Észak-Afrikában született Augustinus Aurelius, vagyis a későbbi Szent Ágoston volt, a címe pedig De civitate Dei vagyis Az Isten városáról (más fordításokban: Az Isten államáról). Ágoston szerint a történelem az Ég és a Föld, vagyis a Jó és a Rossz harca az ember lelkéért. Bár ciklusok - fellendülések és visszaesések - megállapíthatók benne, végső iránya lineáris. Ez a mozgás nem önkényes, és nem véletlen események konglomerátuma, hanem az isteni gondviselés törvényei szabályozzák. Az evilági történelmet négy szakaszra osztotta, mégpedig az akkor ismert négy nagy birodalom - Asszíria, Perzsia, Macedónia és Róma - felemelkedése és bukása szerint. A hanyatló Róma bukása után, Krisztus feltámadásával és a megváltással, vagyis Isten államának a megvalósulásával a szekularizált világnak és így a történelemnek is vége lesz. Az emberi történelem tehát nem más, mint előkészület Isten országának az eljövetelére.

2. Ibn Khaldún 14. századi ciklikus civilizációelmélete

A középkor másik nagyhatású történetfilozófiája a 14. században élt arab társadalomtudósnak, az ugyancsak észak-afrikai születésű Ibn Khaldúnnak köszönhető. Civilizációelmélete, amely 1995 óta magyarul is olvasható (Bevezetés a történelembe), a görögök ciklikus világfelfogásával rokon. Az egyes dinasztiák, városok és kultúrák - éppen úgy, mint az emberek - különböző fokozatokon át jutnak el a kezdettől a virágzásig vagy az érett korig, s onnan a hanyatlásig, azaz az öregedésig. És ezután kezdődik minden elölről. Ágostontól és más keresztény gondolkodóktól eltérően a változás okai nála nem túlvilági és nem is külső, vagyis természeti, hanem alapvetően belső eredetűek. A legfontosabb okok a társadalmi egység és a szolidaritás. Ezek és az alapszükségletek kielégítésének emberi vágya hozzák létre az uralkodói tekintélyt és az állam fejlődését. Az elit addig képes eredményesen kormányozni és hatalmon maradni, amíg innovatív, korrekt és egységes. Ha ezeket a tulajdonságait elveszíti, akkor ereje és legitimitása szertefoszlik, s népe függőségbe, egy új és idegen elit uralma alá kerül. Ibn Khaldún elméletében az Istennek nincs közvetlen szerepe. Nagyon is van viszont az istenhitnek, vagyis a vallásnak, mivel - vallja - csak az a nép erős, amely egységes, és csak az lehet egységes, amely hívő.

3. Egy 18. századi modell: Vico spirális ciklusai

A történetírás megszabadulása a teológiai gondolkodás különböző sémáitól a keresztény Európában Machiavelli és számos humanista kortársának a munkásságával folytatódott. A történelem alapvetően profán felfogásának kialakulásáról a 18. század elejéig mindazonáltal nem beszélhetünk. A döntő áttörés a történelemfelfogás szekularizálódása terén Giovanni G. Vico nevéhez köthető, akinek Az új tudomány (Scienza Nouva) című történelemértelmezése 1725-ben látott napvilágot. Bár Vico is hívő katolikus volt, s az isteni gondviselés szerepét sem iktatta ki teljesen, a transzcendentális erő mellett az evilági (természeti és emberi) tényezőknek minden korábbinál nagyobb szerepet tulajdonított. Azt gondolta, hogy a történelem az emberek döntésein és cselekedetein, nem pedig Isten állandó beavatkozásain keresztül engedelmeskedik az amúgy egyébként isteni eredetű belső szükségszerűségeknek. A linearitás és az eszkatológia eszméjét, vagyis azt, hogy a történelem valamiféle nagy céllal rendelkezik és a végső beteljesülésre előbb vagy utóbb sor kerül, Vico ugyancsak elvetette. Ehelyett ő is ciklikus ritmus szerint írta le a történelem menetét. Nála azonban - eltérően Khaldúntól - a ciklusok nem egyszerűen ismétlik, hanem spirális módon követik egymást, vagyis egyre magasabb szinten jelennek meg. Minden ciklus - az antik és az európai egyaránt - négy stádiumból áll. Ezek a barbarizmus, az ún. istenek kora, az arisztokratikus hősi korszak és az ész, a tudás által dominált klasszikus korszak. Minden ciklus kimerüléssel és hanyatlással fejeződik be, amelyet újabb barbarizmus követ, majd kezdetét veszi az újabb szakasz.

4. Hegel dialektikán alapuló lineáris modellje

Egy évszázaddal később, a világtörténet filozófiájáról írott munkájában (Előadások a világtörténet filozófiájáról - Vorlesungen über die Philosophie der Weltgeschichte) Georg Wilhelm Friedrich Hegel immár teljes mértékben elvetette az isteni gondviselést mint a történelem irányító elvét. Helyébe az "abszolút szellemet" állította, amely a dialektika törvényei szerint valósítja meg önmagát. Míg a keresztény felfogás szerint az emberek azért nem ismerik cselekedeteik valódi célját, mert a történelmet Isten irányítja, Hegelnel az ész tölti be ugyanezt a szerepet. A világtörténet egységének és linearitásának Ágostonig visszanyúló keresztény elvét viszont megtartotta. Az állandó haladás Hegel szerint abban jut kifejezésre, hogy minden korszak átad valamit a maga értékeiből a következő korszaknak: a keleti világ a görögnek, a görög a rómainak, s római a germánnak. A germán világ felvilágosodással azonosított harmadik periódusát Hegel a minden tekintélytől mentes "ész uralmaként", vagyis az emberiség fejlődésének addigi csúcsaként jellemezte.

5. Marx, a materializmus és az osztályharc

A 19. század másik nagy történetfilozófusának, Karl Marxnak a rendszerében a történelmi mozgás alapjellemzője ugyancsak a tézis, antitézis és szintézis hármasságára épülő szekularizált fejlődéseszme. Míg azonban Hegelnél a végső mozgatóerő a szellem, ennek helyébe Marxnál a gazdaság immanens tényezői lépnek. Minden történelmi jelenség a gazdasági-társadalmi "alapokból" ered; a politikai rendszerek, művészetek, illetve általában a szellemi világ alkotóelemei ideológiai konstrukciók. A történelmi mozgás a társadalmi osztályok gazdasági ellentéteiből fakad, s az ellentétes csoportok harca, vagyis az "osztályharc" formájában halad előre. Mindezek alapján az emberiség történelmét Marx öt nagy korszakra osztotta. Ezek a következők: "primitív kommunizmus" (vagyis ősközösség), antikvitás (vagyis rabszolgaság), feudalizmus, kapitalizmus, majd a szocialista átmenetet követő kommunizmus. Ezek közül - vélte Marx és vele még néhányan - az utolsó, a kommunizmus fogja megvalósítani a szabadság birodalmát, más szóval az Isten nélküli Isten államát. Marx teóriájában tehát a keresztény történelemeszme és eszkatológia teljes mértékben világiasult. A Gonosz és a Jó harca az elnyomók és az elnyomottak harcává változott, az "eredendő bűn" szerepét pedig a kizsákmányolás vette át.

6. Történelembölcseleti szintézisek a 20. században: Oswald Spengler és Arnold Toynbee munkái

A 20. században két jelentős történelembölcseleti szintézis készült. Az elsőt a német Oswald Spengler tette közzé 1918 és 1922 között, a másodikat az angol Arnold Toynbee 1934 és 1961 között. A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) című munkájában Spengler a Hegelre, Marxra és másokra is jellemző lineráris fejlődéseszmével, illetve az ész és a emberiesség uralmának az eljövetelébe vetett hittel egyaránt szakított. Rendszerének alapegységei - Khaldúnhoz hasonlóan - a zárt és körülbelül ezer éves belső időtartalommal rendelkező kultúrák, amelyekből nyolcat különböztetett meg: a kínait, az indiait, a babilóniait, az egyiptomit, a mexikóit, az ókori antikot, az arabot és a nyugatit, vagyis az európait. Ezek a kultúrák az élőlényekhez hasonlóan születnek, kibontakoznak, elérik fejlődésük legmagasabb pontját, majd hanyatlani kezdenek és elpusztulnak. E szabály alól nincs kivétel, az európai kultúra éppúgy el fog pusztulni - a kötet címe e pusztulás kezdeti fázisára utal -, mint ahogy a régi kínai, az egyiptomi vagy az antik kultúra elpusztult.
Arnold J. Toynbee 12 kötetes, tehát hatalmas empirikus anyagot felvonultató világtörténetének (Study on History) alapegységei Khaldún és Spengler rendszeréhez hasonlóan a kultúrák, pontosabban a civilizációk. A civilizációk, amelyekből Toynbee 21-et különböztetett meg, ciklikusan mozognak. A ciklikus mozgás jól ismert szakaszai a születés, fejlődés, hanyatlás és pusztulás, amelyek nem mindegyikét kell azonban - és ez fontos eltérés Spengler sémájától - szükségszerűen bejárni. A fejlődési ív, amelyen az egyes civilizációk mozognak, alapvetően attól függ, hogy a természeti és a történeti tényezők együttese milyen kihívást (challenge) jelent az adott társadalom számára, s az milyen milyen választ (response) ad erre a kihívásra. Ha a kihívás elég erős, és a válasz jó, akkor a társadalom mozgásba lendül és fejlődik. Ha nem, akkor a társadalom stagnál, illetve ki sem alakul új civilizáció. A tetőpontra jutott civilizáció bomlása ugyancsak kihívások és válaszok formájában megy végbe. Míg azonban a fejlődés fázisában minden kihívás csak egyszeri lehet, amelyre a fejlődés érdekében jó választ kell adni, addig a hanyatlás korában addig ismétlődnek a megválaszolatlan vagy rosszul megválaszolt kihívások, amíg a civilizáció el nem pusztul. A nietzscheánus Spenglertől eltérően a katolikus Toynbee jövőképe optimistább. A civilizációk fejlődésében ő ugyanis végeredményben egy "céltudatos és a miénknél magasabb rendű vállalkozás" akaratát vélte felfedezni, s korunk még életben lévő öt nagy kultúrájának - a távol-keletinek, a hinduizmusnak, az iszlámnak, az ortodoxiának és a nyugati kereszténységnek - az egységesülésében, illetve a nyugati civilizáció köré szerveződő egységes világállamnak és a keresztény világvallásnak a kialakulásában bízott.

IV. Melyek a történelmi megismerés lehetőségei és korlátai?

1. 19. századi történetírás "természettudományos" irányzata: a pozitivizmus

A történeti megismerés természetével és a történelmi tudás megbízhatóságával kapcsolatban felmerülő kérdésekre a 19. században kialakult professzionális történetírás egyik irányzata - az ún. pozitivizmus - abból indult ki, hogy nemcsak, hogy létezik tőlünk független objektív valóság, hanem az meg is ismerhető, és jelenségei ugyanúgy törvényekké és szabályokká rendezhetők, mint a természettudósok által vizsgált világéi. A természettudomány és embertudomány között tehát semmiféle lényeges különbség nincs. A pozitivizmus ismeretelméleti előfeltevéseit elfogadó történészek emellett azt is feltételezték, hogy a múlt újraélesztésére vállalkozó történész képes saját szubjektumának a zárójelbe tételére, vagyis a múlt pártatlan, sine ira et studio vizsgálatára. Egyebek mellett ez jellemezte a 19. századi német historizmus legnagyobb alakjának, Leopold von Rankének az ars poeticáját is, aki a wie es eigentlich gewesen ist vagyis az "ahogyan az valójában volt" típusú történetírást sokak szemében a mai napig érvényes normává emelte.

Wilhelm von Humboldt

A pozitivizmus ismeretelméleti optimizmusa mindazonáltal nem minden 19. századi gondolkodót jellemzett. Ranke idősebb kortársa és a berlini egyetemen kollégája, Wilhelm von Humboldt például - miközben a múlt elemi tényeinek feltárását maga is szükségesnek és lehetségesnek tartotta - már a század elején a megismerés buktatóira és az elemi tények rekonstruálását követő interpretáció elkerülhetetlen szubjektivizmusára figyelmeztetett. "... ami megtörtént - írta a jeles államférfi és filozófus - az érzékek világában csak részben látható, a többit hozzá kell éreznünk, ki kell következtetnünk, ki kell találnunk. Ami megjelenik belőle, az szétszórt, szakadozott, elszigetelt; ami e törtrészeket összefűzi, ami való fényt derít egy-egy darabjukra, ami alakot ad az egésznek, az a közvetlen megfigyelés elől elzárkózik." Még szkeptikusabban viszonyult a pozitivizmushoz és a rankei forráskritikát az objektivitással azonosító felfogáshoz Johann Gustav Droysen, aki már említett módszertani alapvetésében, a Historikában kifejezetten amellett érvelt, hogy a természettudományokból ismert módszerek a történetírásban használhatatlanok. A történetírás - vélte - olyan tudomány, amely egyszersmind művészet is, s a történész "objektivitása" valójában abban áll, hogy "próbál megérteni".

2. A 20. századi reakciók a pozitivista történelemszemléletre

A 20. század első felében folytatódott a pozitivista ismeretelmélettől való távolodás. Vagyis a történeti megismerés lehetőségével és a történetírás objektivitásával szembeni kétkedés nem mérséklődött, hanem nőtt. Olasz nyelvterületen mindenekelőtt Benedetto Croce, az Egyesült Államokban az ún. prezentisták, Nagy-Britanniában pedig Robin C. Collingwood fordult radikálisan szembe a pozitivista történetírás filozófiai és módszertani feltevéseivel. Mondanivalójuk lényege: a történelmi tény nem tőlünk független objektív valóság, hanem a történész mesterséges konstrukciója, aki viszont elkerülhetetlenül saját korának szempontjai szerint, mint individuum végzi ezt a rekonstrukciós munkát. Vagyis az, amit történelemnek mondunk, nem önmagában való, hanem mindig a jelen szemüvegén át, a jelen problémáinak tükrében láttatott múlt. A történész individuumának a kikapcsolása, amelyet Ranke elengedhetetlennek tartott, tehát lehetetlen, a történetírás végső soron nem más, mint értelmezés, amely teljesen objektív ezért sohasem lehet.
A II. világháború utáni évtizedekben az ismeretelméleti szkepticizmus térnyerése átmenetileg lefékeződött. Ismét előtérbe kerültek olyan megközelítések, amelyek a történetírás tudományos jellegének a lehetősége mellett érveltek. Ennek legfontosabb oka a történetírás már említett "társadalomtudományosítása", vagyis a különböző társtudományok egzaktabb módszereinek az adaptálása volt. Franciaországban ez jellemezte az Annales-kör, Nagy-Britanniában a Past and Present, s Nyugat-Németországban az úgynevezett bielefeldi iskola, illetve a Geschichte und Gesellschaft szerzőinek többségét. A történetírás egzakt tudományként való felfogásának az 1960-as évek elejétől újabb impulzusokat adott a számítógépek megjelenése, illetve a segítségükkel lehetővé váló kvantifikáció. Ez a számokon alapuló és magát matematikai modellekben kifejező - ún. kliometrikus - történetírás számos eredményt mutatott fel a történetírás szokásos minősítő jelzőinek - nagy, jelentős, kis részben, ámbár, noha stb. - pontosítása terén. Meghirdetett programját, a történetírás természettudományos értelemben vett egzakt diszciplínává alakítását azonban távolról sem érte, mivel nem is érhette el.

3. A 20. század végének szkeptikusai Amerikában és Franciaországban

Részben a történetírás II. világháború utáni megújítási kísérleteinek korlátozott sikere, részben más, általánosabb okok miatt a 20. század utolsó két évtizedében ismét megerősödtek a történetírás elkerülhetetlenül szubjektív jellegét hangoztató nézetek. A két világháború közötti "szkeptikusok" nézeteinek egyik legismertebb újrafogalmazója és egyben továbbvivője az amerikai Hayden White. 1973-as Metahistory című munkájában és újabb tanulmányaiban White nem kevesebbet állít, mint hogy saját értékvilágának a premisszáiból kiindulva a történész maga dönti el, hogy milyen jelentéssel ruházza fel a múltat. Vagyis az interpretációs lehetőségek száma többszörös. Ugyanaz a múltbéli esemény többféle megközelítésben is elmondható. Az 1970-es évek elején hasonló, sőt talán még szkeptikusabb ismeretelméleti álláspontot fejtett ki az ókortörténészként nevet szerzett francia Paul Veyne, valamint azok a saussure-i strukturalista nyelvelméletből kiinduló és általában poszt-strukturalistának nevezett francia nyelvelméleti teoretikusok és filozófusok - Roland Barthes, Jaques Derrida és mások -, akik szerint a szövegek mintegy maguk írják magukat a saját logikájuk és koruk elvárásai szerint - szinte már teljesen elszakadva a valóságtól. Követezésképp semmi különbség nincs igazság és fikció között, a múlt bármely interpretációja egy történetileg adott "diszkurzív térben" (Foucault) jelenik meg, amely viszont természetétől fogva időről-időre maga is változik. Valóságnak, illetve igaznak tehát mindig az tekinthető, amit egy adott kor diskurzusa annak tart. Ugyanez az ismeretelméleti relativizmus, sőt olykor már szinte nihilizmus jellemzi napjaink posztmodern történetírását is, amelynek egyik legismertebb képviselője a holland Frank Ankersmit.

4. Létezik-e vajon abszolút mértékben objektív történetírás?

Mi tehát az igazság ebben a történetírás és a történelmi tudás szempontjából alapvető ügyben? - tehető fel a kérdés e rövid historiográfiai áttekintés után. Azt hiszem nincs egyetlen és kizárólagos érvényű igazság. A különböző vélemények közül végeredményben mindenkinek magának kell kiválasztani a hitének, világnézetének és erkölcsének megfelelő álláspontot, s számára az lehet az igazság.
Több mint negyedszázados kutatói tapasztalat birtokában én ma úgy gondolom, de tulajdonképpen már az 1980-as évek végén is így gondoltam, és Bethlen Istvánnal foglalkozó könyvem előszavában ezt le is írtam, hogy abszolút mértékben objektív történetírás elképzelhetetlen. Ilyen nem volt, nincs és soha nem is lesz. Ha az adatok összegyűjtésének és leírásuknak a fázisában, tehát a történész munkájának első szakaszában még el is érhető az objektivitás bizonyos szintje - ámbár különböző érveléssel sokan még ennek a lehetőségét is tagadják -, az adatok értelmezésének, elbeszéléssé rendezésének és az elbeszéltek értékelésének a fázisaiban, amelyeket valamennyire is igényes történész nyilvánvalóan nem kerülhet meg, elkerülhetetlenül megjelenik a történész szubjektuma. Mi, történészek határozzuk meg, hogy a múlt végtelen számú eseményéből melyeket emeljük ki és avatjuk történelmi ténnyé, s ezeket a tényeket mi állítjuk idő- vagy oksági sorrendbe. Az, ahogyan az adatokat összefűzzük és a hiányzó láncszemeket fantáziánk segítségével elképzeljük, inkább hasonlít a regényíró, mint a természettudós munkájára. Még kevésbé tudunk szabadulni szubjektumunktól az absztrahálás és a szintetizálás, majd a minősítés és az értékelés fázisaiban. Ideáljaink, erkölcsi meggyőződéseink, esztétikai ízlésünk és politikai nézeteink elkerülhetetlenül különböznek. Egy materialista vagy idealista, liberális vagy konzervatív, szocialista vagy nacionalista történész óhatatlanul más képet fest a múltról. Ezért születnek különböző korokban, sőt egy-egy korszakon belül is egészen különböző Hitler- vagy éppen Kossuth-, Horthy- és Kádár-portrék, és - ennek logikus következményeként - ezért nincs sem az emberiségnek, sem egy kultúrának, sem egy nemzetnek, sőt gyakran még egy családnak sem azonos történelmi tudata, s ezért lehet oly gyakran hallani a történelmi tudat zavarairól. Ezért azt gondolom, hogy a történész akkor jár el helyesen, ha minél pontosabban közli olvasójával a saját nézőpontját. Erre különösen az ideologikusan telített témák esetén lehet szükség.

5.Korlátlan-e a történész alkotói szabadsága?

A történész alkotói szabadsága - és a historikust véleményem szerint éppen ez különbözteti meg a regényírótól - mindazonáltal nem korlátlan. Egy történész - szemben a regényíróval - sohasem teheti meg, hogy önkényesen kitalál eseményeket vagy fiktív párbeszédeket ad hősének a szájába. A mások és maga által feltárt fontos és jelentőséggel bíró tények közül ugyanakkor egyetlen egyet sem hallgathat el. Követelmény az is, hogy állításait meg kell kísérelnie szövegszerűen alátámasztani, s ezáltal olvasói számára is hitelessé, elfogadhatóvá tenni. A jelenségeket tehát lehet láttatni különböző nézőpontból, de egyáltalán nem lehet őket tetszés szerinti jelentéssel felruházni. Másrészről abból a tényből, hogy egyetlen értelmezés sem teljesen objektív, még nem következik, hogy minden értelmezés egyenrangú. Az értelmezések száma elvileg végtelen, ám értékük különböző. A mesterségét szakértelemmel végző és a források tömegét áttanulmányozó történész meggyőző erejű értelmezése nyilvánvalóan más minőséget képvisel, mint a szubjektivitást tudatosan vállaló memoáríró szövege, vagy a múltra vonatkozó ismereteinktől elszakadó, a jelenségek sokféleségével és összetettségével nem törődő, ám magát ugyanakkor megkérdőjelezhetetlennek tartó mitikus és gyakran közvetlen politikai célokat szolgáló propagandairodalom. A szakszerű és a propagandacéloktól vezérelt interpretációk közötti különbségek nagyon jól szemléltethetők a Horthy Miklósról régebben és újabban megjelent biográfiákkal.

V. Miért írunk és miért olvasunk a történelemről? Mi a történelmi tudás haszna és értelme?

Az utolsó kérdés, amellyel a történelem jellegzetességeiről szólva röviden még beszélni szeretnék, az a történetírás és a történelmi tudás haszna, értelme. Miért írunk és miért olvasunk a múltról? Ahogy az eddig feltett kérdésekre, úgy erre sem lehet egytényezős választ adni. A tagadhatatlan érdeklődésnek ugyanis nyilvánvalóan több oka van. Az egyik legkézenfekvőbb: a kíváncsiság. Az emberek érdeklődnek gyökereik, saját családjuk és tágabb közösségük múltja iránt. Tudni akarják, hogy honnan jöttek és hogy merre tartanak. A történetírás iránti érdeklődés másik ősi oka az emberek igénye a szórakozásra. A középkori annalesek, krónikák és geszták a felsőbb körök olvasmányai voltak, s a velük szemben támasztott egyik fontos követelmény esztétikai jellegű volt. Napjaink társadalomtudományosított történetírásának képessége esztétikai örömök nyújtására - eufemisztikusan szólva - természetesen jóval mérsékeltebb. A régi hagyományokat követő és emellett szépírói kvalitásokkal is rendelkező történészek száma azonban ma sem csekély, s irodalmias történeti munkáik magas példányszáma alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy az olvasói igény irántuk továbbra is igen jelentős. S attól, hogy egy történeti munka stilisztikai szempontból is igényes, egyáltalán nem biztos, hogy a meggyőző ereje kisebb, mint azé, amelyet táblázatokkal és logaritmusokkal zsúfolt tele a szerzője. Sőt. Bizonyosan mindenkinek került már a kezébe olyan húsz-harminc oldalas, jegyzetek nélküli és irodalmias jellegű, ám történelmi témájú esszé, amelynek az elolvasásával nemcsak többet, illetve lényegesebbet tudott meg annál, mint ami az ugyanabban a témakörben rendelkezésre álló több száz oldalas szakmonográfiákból kihüvelyezhető, hanem a veretes nyelvezet és az igényes stílus még gyönyörködtette is.

1. A történelem fontos szerepet tölt be az oktatásban és a nevelésben, önmagunk tökéletesítésében

Már Plutarkhosz azzal a céllal fogott hozzá párhuzamos életrajzainak a megírásához, hogy tökéletesítse önmagát és olvasóit. Ez azóta is sok történészt motivál. A múlt tanulmányozása és történelmi tudásunk fejlesztése egészséges szkepszisre és önálló véleményalkotásra nevel bennünket, s ezáltal megnehezíti, hogy manipuláljanak bennünket és bármiféle ideológia rabjaivá váljunk. A történetírás, a történeti művek olvasása, illetve a történelem tanítása és tanulása tehát az állampolgárrá válás iskolája is. Vagyis ahogy a már idézett francia történész, Georges Duby írta: "gyakorlás, edzés, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy előnyösebb helyzetből ragadjuk meg a jelent".
A történelem oktatási-nevelési szerepe szorosan kapcsolódik nemzeti funkciójához. A laza kötődésű származási-vérségi csoportok (etnikumok) integrált kulturális közösséggé, vagyis nemzetté válásában nemcsak a nyelvészetnek és az irodalomnak, hanem a történetírásnak is óriási szerepe volt. Az előbbi hozta létre és tartotta karban a standardizált nyelvet, az utóbbi pedig közös történelmi emlékezetet alkotott. A 19. században az állam azért támogatta olyan jelentősen a történeti kutatásokat és hozott létre történeti tanszékeket Európa szinte minden államában, mert felismerte, hogy a tömegoktatás korában óriási jelentőséggel bír az érdekeivel nem ellentétes, sőt azokat lehetőleg igazoló történelmi tudás. Sajátos, félig tudományos, félig irodalmi jellegénél fogva a történetírás erre a szerepre kiválóan alkalmas volt, és ma is az. Ennek egyik eklatáns bizonyítéka az utóbbi évtizedekben kialakult afrikai fekete történetírás, amely mára a legtöbb helyen az oktatás minden szintjéről kiszorította a gyarmati korszak Európa-centrikus és a gyarmatosítók civilizatórikus misszióját hangsúlyozó interpretációs sémáit. De ugyanilyen jól meghatározható társadalmi és politikai céloktól vezérelt ellen-történeteket hozott létre a szocialista munkásmozgalom a 20. században, s hoznak létre napjainkban a feminista és más alternatív mozgalmak is.

2. A múlt értelmezése - a jelen politikai csatatere?

Az elmondottakból következik, hogy a múlttal való foglalatoskodás igen jelentős mértékben politikai csatatér is. Bár egyáltalán nem hisszük, hogy a jövő azé, akié a múlt, kétségtelen, hogy a jelen szereplői gyakran történelmi mezbe öltözve, illetve a múlt szereplői mögé bújva vívják meg a jövőre vonatkozó harcaikat. Ezt hívjuk szimbolikus politizálásnak, amelynek a múlt végletes leegyszerűsítése, a tények önkényes kezelése, érzelmi túlfűtöttség és időtlenített moralizálás jellemez. Amikor azt halljuk, hogy két Magyarország van: Szent Istváné és Kun Béláé, akkor egy ilyen történelmi metaforába bújtatott, végletesen leegyszerűsített szimbolikus politizálás szenvedő alanyai vagyunk.
Sokan úgy tartják, hogy a szakszerűtlen, propagandisztikus, manipulatív vagy egyszerűen csak dilettáns múltértelmezésekkel a történésznek semmi dolga sincs. Én nem osztom ezt a véleményt. Éppen ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy az ideológiailag durván meghatározott és a múlt ismert és igaznak elfogadott tényeitől eltávolodó, manipulatív és propagandisztikus célzatú értelmezések hiteltelenítése a történész fontos társadalmi feladata - még ha az abszolút objektív igazság fel nem is tárható. Saját régi kaptafámnál maradva: ha a Horthy-korszakról azt olvasom, hogy fasizmus volt, ugyanúgy hallatni kell a hangom, mintha valaki azt vélelmezi, hogy demokrácia volt. Ugyanis egyik állítás sem igazolható, s ez a történetírás rendelkezésre álló eszköztárával minden további nélkül be is bizonyítható. És ugyanezt kell tennünk akkor is, amikor a sumer-magyar rokonságról, a Holocaust tagadásáról vagy más hasonló fantazmagóriákról hallunk. Azok, akik eleve hisznek valamilyen végletesen szubjektív olvasat, egy legenda, egy mítosz vagy akár a tudatos ferdítés kizárólagos magyarázó erejében, természetesen könnyen félresöpörhetik a szakmáját körültekintően művelő és ezért árnyaltan és megfontoltan fogalmazó történész érveit. A múlt tanulságai alapján és a nagy elődök példáját követve mégis ezt kell tennünk. Az utódok majd megítélnek bennünket, ahogyan mi is mérlegeljük az előttünk járók teljesítményét.