I. A kezdetektől a kettős spirálig

Az ember természetesen évezredek óta tudja, hogy a gyermekek többé-kevésbé hasonlítanak szüleikre, de nem azonosak velük, hogy a szülői tulajdonságok kiszámíthatatlan módon keverednek az utódokban, hogy olykor megjelennek olyan tulajdonságok a gyermekben, amelyek valamelyik távoli őstől származnak, de a szülőkben nem voltak jelen, és hasonló jelenségek az állatoknál és növényeknél is megfigyelhetők. Ezt a jelenséget nevezzük átöröklésnek. Az, hogy ennek az életjelenségnek szigorú szabályszerűségeit, pontos előrejelzéseket, jóslásokat lehetővé tevő törvényeit megismertük, egyetlen zseniális ember munkásságának köszönhető.
A brnoi apátság kertjében magányosan, ismeretlenül és elismeretlenül kertészkedő Gregor Mendel kísérleteinek köszönhető a genetika tudományának megszületése, bár ő maga ezt a szót nem használta és nem ismerte. Sőt egyáltalán nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy az általa elemzett tulajdonság létrejöttéért mi a felelős, hogy miben rejlik ez a meghatározottság, hogyan van jelen az ivarsejtekben és hogyan nyilvánul meg később. Ő tényezőkről, faktorokról beszélt, ezek később kapták a "gén" nevet. Johanssen dán genetikust - akitől az elnevezés származik - sem foglalkoztatta, hogy mi a gén. Ma ezt már pontosan tudjuk.
Mendellel szinte egyidőben vont ki sebesült katonák gennyel átitatott kötéseiből és azonosított kémiailag egy új anyagot egy Miescher nevű svájci katonaorvos, ennek az anyagnak a szerepéről azonban sokáig semmit sem lehetett tudni. Ezt nevezzük ma DNS-nek. Ez a betűszó könnyebben kimondható és megjegyezhető, mint az anyag teljes kémiai neve: dezoxiribonukleinsav.

|3| |4| |5|

Több mint fél századdal ezelőtt, 1944-ben Avery, amerikai mikrobiológus kísérletei bizonyították először (akkor ezt még kevesen hitték el), hogy minden bizonnyal ez a DNS az öröklés anyaga, maga a gén. Azt persze, hogy ez a takonyszerű valami hogyan határozhatja meg a vércsoportot, a szemszínt, sőt esetleg az intelligenciát, akkoriban a tudósoknak éppoly nehéz volt elképzelni, mint az átlagembernek, de a következő években megszülető új tudomány, a molekuláris biológia sok mindent tisztázott. Watson és Crick megalkották a DNS szerkezetének híres kettős-spirál modelljét, amely sok mindent érthetővé tett.
Mi most e szerkezetnek elsősorban arra a sajátságára fogjuk figyelmünket fordítani, hogy a DNS hosszú molekulája (sok rostos, fonalas természetes anyaghoz hasonlóan) kisebb egységek összekapcsolódásával épül fel. Négy ilyen - egymástól kissé különböző szerkezetű - egység létezik, ezeket a biokémikusok kémiai nevük kezdőbetűivel: A, C, G, T jelölik. Ezek az egységek a természetes DNS molekulákban meghatározott, de nem szabályos sorban követik egymást, ahogy egy értelmes, bármely nyelvben írott szövegben a betűk. És ez nem csak hasonlat: valóban erről van szó. Az A, C, G, T betűkkel jelzett elemek sorrendje testesíti meg az "üzenetet", az "információt", a "hírt", amely raktározza és átadja az örökletes tulajdonságok meghatározását.

|6| |7| |8|

Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy e molekulák szerkezeti különbségei a DNS molekula külső felületén olyan domborzatkülönbségeket okoznak, mint a vakok Braille-írásának írásjegyei közti különbségek, és ezeket a különbségeket "olvassa le" a sejt biokémiai apparátusa, majd egy ma már minden részleteiben ismert mechanizmus és egy megfejtett rejtjelkulcs - a "genetikai kód" - segítségével "lefordítja" a sejtek anyagcseréjét irányító molekulák, a fehérjék "nyelvére".
Erre a fordításra azért van szükség, mert a fehérjék jóval bonyolultabb molekulák, mint a DNS, nem négy, hanem húsz igen különböző elem építi fel őket, és mivel egy fehérje több száz ilyen elemből, aminosavból is állhat, a különböző lehetséges fehérjék száma meghaladja a világegyetemben lévő atomok számát, és ezek hihetetlenül sokféle módon feltekeredve a legváltozatosabb szerkezeteket hozhatják létre. Az, hogy négy egymástól kevéssé különböző "jelből" álló üzenet kódolhat húsz egészen különböző jelből álló információt, nem meglepő, hiszen a számítógép mindössze két jellel képes kódolni az abc valamennyi betűjével leírható tetszés szerinti szöveget.

II. A DNS és a Humán Genom Program

Kimondhatjuk tehát, hogy a föld valamennyi élőlényében valamennyi örökletes információ a DNS-t alkotó négy alapelem egymásutániságában, sorrendjében van raktározva, kódolva. A legkisebb vírusok esetében ez az "üzenet" mindössze néhány ezer "betűből" áll, a baktériumoknál az üzenet hossza néhány millió betű - azaz nevezzük már nevén, az A,C,G,T betűkkel jelzett elemek kémiai neve: nukleotid. Az embernél ez a betűsor 3.15 milliárd nukleotidból áll. Ennek a számnak az irdatlan nagyságát talán jól illusztrálja, hogy átlagos betűmérettel egy sorba leírva ez a 3,15 milliárd betű Budapesttől New Yorkig érne, vagy egy kb. kétezer kötetes könyvtárat tenne ki. Időben kifejezve pedig másodpercenként egy betűt leolvasva a teljes elolvasás száz évig tartana.
Nos, ezt az információsort sikerült most leolvasni egy több mint egy évtizedes, nemzetközi összefogással megvalósult tudományos program segítségével, melyet Humán Genom Programként szoktunk emlegetni. Természetesen e program elképesztő technikai nehézségeivel, a munka során alkalmazott szellemes trükkök, megoldások sorával itt nem tudunk foglalkozni. Próbáljuk talán elképzelni ezt a DNS-t fizikai valóságában. Az emberi DNS kettőslánc teljes hossza közel két méter, vastagsága a milliméter 500-ezred része. Ez a fonal bonyolultan feltekeredve ott van minden egyes sejtben, amelyek átlagos átmérője alig több, mint a milliméter századrésze. Vagy képzeljük el, hogy ha a sejt ez a terem, akkor a DNS mintegy 2000 kilométer hosszúságú 2 milliméter vastagságú, 46 darabra vágott zsineg volna, amelynek egy nukleotidja néhány tized milliméter. A sorrend leolvasásához ezt a 2000 kilométeres madzagot 10-15 centis darabkákra vágták, ezeken egyenként meghatározták a nukleotidok sorrendjét, majd nagyteljesítményű szuperszámítógépek igénybevételével összeállították a teljes sorrendet. Mindez hat ország többezer kutatójának több mint tíz éves munkája volt és többmilliárd dollárba került.
Mire szolgálhat ez? Elmondhatjuk-e, hogy most már mindent tudunk az emberről, ahogy ezt a program indulásakor néhány túlbuzgó próféta ígérte? A válaszhoz előbb néhány további problémát kell tisztáznunk. Először is: ha minden ember különböző, nyilván a DNS-ük is az. Kinek a DNS-nukleotidsorrendjét tartalmazzák a számítógépes adatbázisok? A válasz: egy kevert, több emberből származó DNS-minta információtartalmát határozták meg, ez tehát nem egy egyéné, hanem valamiféle átlag, a tipikus ember nukleotidsorrendje, amitől minden egyed egy kicsit különbözik. A különbség egyébként nem nagy. Két ember között átlagosan minden ezredik nukleotidban van egy különbség, azaz az emberiség egyes egyedei között alig több mint egy ezrelék a különbség, és e különbség mintegy tizenöt százaléka különböző fajták - például a fehérek és feketék - közti különbség, nyolcvanöt százaléka pedig a fajtán belüli, egyedek közti különbség. Érdemes megemlíteni, hogy a csimpánz és az ember közötti különbség is csak mintegy másfél százalék, az egér és az ember között pedig kb. tíz százalék különbség van.
A másik fontos kérdés a kövekező. Az, hogy ismerjük a nukleotidsorrendet, azaz elolvastuk a teljes örökletes információtartalmat, azt jelenti-e, hogy meg is értettük az üzenetet? A válasz egyértelműen nem, ettől a megértéstől még nagyon messze vagyunk. Nagyrészt ismeretlen a szöveg központozása, tagolása, azaz nem tudjuk hol kezdődnek és hol végződnek az egyes mondatok, vagyis gének, tehát azt sem tudjuk, hogy hány génünk van összesen. Becslések szerint ez a génszám 30-40 ezer között lehet, tehát sokkal kevesebb, mint a régebben feltételezett mintegy százezer. Ahol ismerjük a gének helyét és határait, az esetek többségében ott sem ismerjük azok feladatát, szerepét, működésmódját.

III. Gének és betegségek

Érdemes itt megjegyezni, hogy az egyik genetikailag legjobban ismert mikroorganizmus, az élesztő esetében már hat évvel ezelőtt meghatározták a teljes DNS nukleotidsorrendet, és pontosan behatárolták a mindössze hatezer gént, mégis e gének mintegy feléről ma sem tudjuk, hogy mi a feladata. Az emberi génállomány teljes megismerése tehát még évekig, sőt évtizedekig fogja foglalkoztatni a biológus-kutatókat. Azzal a kérdéssel, hogy a jelenlegi ismereteket hogyan tudjuk felhasználni, még fogunk foglalkozni a későbbiekben előbb azonban egy igen fontos kérdést kell tisztáznunk: mennyiben határozzák meg tulajdonságainkat, azaz tulajdonképpen sorsunkat, végzetünket a szüleinktől kapott információk, DNS-ünk, génjeink. Ez nagyon bonyolult probléma. Először is: számos aránylag egyszerűen jellemezhető tulajdonság (például a testmagasság) sok gén bonyolult egymásra hatása révén határozódik meg. Ugyanakkor a legtöbb gén számos különböző hatásért felelős. És e hatások közül némelyik csak bizonyos speciális körülmények között érvényesül, más körülmények között rejtve marad.
Az ember (és minden élőlény) külső és belső tulajdonságai, egyénisége, sorsa nem egyszerűen és egyértelműen meghatározott génjei által, hanem a gének és a környezet, a körülmények, a megélt események bonyolult kölcsönhatásai révén alakul. A gének többnyire lehetőségeket és határokat jelölnek ki, hatásuk érvényesülését számos külső körülmény befolyásolja. Az is lehetséges, hogy egy bizonyos génváltozat úgy befolyásolja az anyagcserét, hogy az más gének működését megváltoztathatja, és nem kiszámítható vagy meghatározott, hogy mely génekét és hogyan. A gének tehát nem kikerülhetetlen végzetünket jelentik, hanem valószínű, lehetséges pályát jelölnek ki, határolnak be.

Lássuk mármost, hogy mit várhatunk az emberi DNS-szekvencia megfejtésétől. Csodákat biztosan nem. A DNS-szekvencia önmagában nem gyógyító erő. Néhány példa azonban talán rávilágíthat, hogy mi az, amit ténylegesen remélhet az orvostudomány. Tudjuk például, hogy léteznek az emberi szervezetben előforduló természetes fehérjék, hormonok, citokinek, amelyeket gyógyszerként használunk, ilyen például az inzulin, a növekedési hormon, vagy a vesebetegeket gyógyító és sport-doppingszerként is használt eritropoetin. Ezeket az anyagokat a gyógyszeripar ma már kizárólag géntechnológiával állítja elő, ehhez voltaképpen még nem kellett a teljes információtartalom megismerése. Ez a megismerés azonban lehetővé tette új, eddig nem ismert, a szervezetben csak igen kis mennyiségben előforduló hormonhatású anyagok megismerését, előállítását és klinikai alkalmazását. Ilyen például egy sebgyógyulást segítő új hormon, vagy az a hormon, amely a jóllakottság érzetét közvetíti, így alkalmas fegyver lehet az elhízás elleni küzdelemben. Az ismert úgynevezett genetikai betegségek - melynek oka egy-egy gén megváltozása, mutációja -, diagnózisát, szűrővizsgálatát, olykor kezelését is nagymértékben segíti e gének szerkezetének pontos megismerése, ezek a betegségek azonban szerencsére aránylag ritkák.

|14| |15| |16|

Ma viszont azt is tudjuk, hogy a legfontosabb, legtöbb áldozatot szedő, legtöbb emberi szenvedést okozó betegségek: a rák, a cukorbaj, a szív-, és vérkeringési betegségek, a Parkinson-kór, az Alzheimer-kór, a szó szoros értelmében nem örökletesek, de kialakulásukban gének is szerepet játszanak. A cukorbaj egyik típusának keletkezésében például mai tudásunk szerint 17 gén játszik valamilyen szerepet. E gének megismerése, amit a genomprogram tett lehetővé, igen nagy mértékben segíti az ilyen betegségek elleni küzdelmet. A kezelés hatékonysága szempontjából tehát ezek az ismeretek igen fontosak lehetnek. Mindenki tudja például, hogy az egyes emberek igen különböző módon reagálnak ugyanazon gyógyszerre. Még a legkiválóbb, leghatékonyabb gyógyszerek esetében is, amelyek a betegek döntő többségére jól hatnak, számos páciensnél súlyos, esetleg halálos kimenetelű mellékhatások léphetnek fel, míg más betegekre ugyanez a gyógyszer egyáltalán nem hat. E különbségeknek sokszor genetikai okai vannak, és ezek a genetikai különbségek ma már megismerhetők, megállapíthatók. A humán genomprogramnak köszönhetően nincs messze az az idő, amikor egyes gyógyszerek alkalmazása előtt genetikai tesztvizsgálatot végeznek, és az orvos csak ennek birtokában írja majd fel a gyógyszert, vagyis kialakul az egyénre szabott gyógyszerrendelés gyakorlata.
Már két évtizede lehetséges egyes genetikai betegségek úgynevezett génterápiás gyógyítása, azaz amikor a hibás gén mellé ép, egészséges gént visznek be. Ennek az eljárásnak a sikeressége, biztonsága azonban még nagyon kérdéses, és csak elvétve, néhány ritka betegség esetén alkalmazták.

IV. A génsebészet: jó vagy rossz?

Más a helyzet az állat-, a növény- és a mikrovilág esetében. A mintegy negyedszázada kidolgozott génsebészetnek nevezett technika ugyanis lehetővé teszi, hogy a DNS tetszés szerinti darabját kivegyük, áthelyezzük, megváltoztassuk, pontosan ismert módon javítsuk, ahogy a nyomdai korrektor javít egy szöveghibát, vagy a tördelő átteszi a cikk egy részét az újság másik oldalára. Mivel a DNS-t alkotó négyféle kisebb molekula, és az azokból összeállított tetszés szerinti DNS-szakasz mesterségesen is előállítható, annak sincs semmi akadálya, hogy mesterségesen előállított géneket vagy géndarabokat ültessünk be bármilyen élőlénybe. A genetikai anyag kívánt átszabásának, az információ, az "üzenet" átírásának, korrigálásának lehetőségei technikai értelemben korlátlanok.
Ez a csodálatos lehetőség egyesek szerint riasztó és elborzasztó, érdemes tehát egy kicsit részletesebben foglalkoznunk vele. Először is le kell szögezni, hogy ez a bizonyos korlátlan lehetőség a kémcsőben történő, laboratóriumi átszabásra, módosításra vonatkozik, azaz a DNS valóban tetszés szerint módosítható, de ez még nem biológia, a DNS nem él. Ahhoz, hogy ezek a génsebészeti technikák biológiai jelentőséget nyerjenek, még legalább két feltételnek kell teljesülni: a módosított DNS-t be kell juttatni az élő sejtbe, és a módosított DNS-nek meg is kell nyilvánulnia úgy, hogy az összeegyeztethető legyen az adott sejt életével. Ezek nem könnyű feltételek. Baktériumok és néhány mikroorganizmus, például az élesztő esetében a módosított DNS bejuttatása és működtetése igen egyszerű, soksejtű, magasabbrendű állatok és növények esetében a lehetőségek korlátozottak. Más szavakkal: génsebészetileg módosított, úgynevezett GM-baktériumokat szinte tetszés szerint tudunk előállítani. Növények esetében sokkal nehezebb a kérdés, nem is minden növénynél sikerült eddig, de mindenesetre már számos fontos ilyen növény került mezőgazdasági alkalmazásra. Állatoknál még nehezebb a probléma, és noha kísérleti célból már sok ilyen állat készült, gyakorlati, állattenyésztési alkalmazása még nemigen van e technikának. Embernél az ivarsejtek örökletes állományába történő direkt beavatkozást jelenleg nem engedik meg, és a sokféle pletyka, szenzációhajhász újsághír ellenére, minden bizonnyal még nem is történt ilyesmi.
Ami a második feltételt illeti: nyugodtan állítható, hogy a génsebészet nem képes Gólemeket, Drakulákat vagy éppen sellőket előállítani, sőt minden bizonnyal a jövőben sem lesz erre képes. Az élő szervezetek ugyanis hihetetlenül komplex, az evolúció évmilliói során összecsiszolódott gépezetek, ahol minden mindennel összefügg. E gépeket lehetetlen alapvetően átprogramozni, még akkor is, ha a programozásra - a szó technikai értelmében - korlátlanok a lehetőségeink. Képzeljünk el egy tökéletesen automatizált, programvezérelt gyárat, amely történetesen mondjuk mosógépeket gyárt. Nyilvánvaló, hogy ez a gyár az adott gépekkel, szerszámokkal, szállítószalagokkal akkor sem fog tudni porszívókat gyártani, ha a komputerbe beviszünk egy porszívógyárból származó programot. Ekkor a gyár nyilván egyszerűen leáll. A génsebészet által kreált úgynevezett szörnyszülöttek tehát általában majdnem azonosak a módosítatlan élőlénnyel, attól többnyire csak egyetlen apró sajátságban különböznek, például termelnek egy új fehérjét, amely az ember számára fontos új tulajdonságot kölcsönöz a kérdéses élőlénynek. De lássunk néhány konkrét példát.

V. Géntechnológiával módosított élőlények

Mikroorganizmusokat az ember már régen használ egyes fontos anyagok termelésére - ezt nevezik fermentációs üzemnek -, ilyen anyagok például az antibiotikumok, egyes vakcinák vagy ipari enzimek. A génsebészet segítségével ma szinte minden gyógyászatilag fontos fehérjét, hormont vagy ipari enzimet a korábbinál sokkal olcsóbban, mennyiségi korlátok nélkül állíthatunk elő baktériumok vagy más mikroorganizmusok segítségével. Így állítják elő például ma a cukorbetegek inzulinját, az egyes rákok kezelésére szolgáló interferont, a dialízisre szoruló vesebetegek vagy doppingoló sportolók által használt vérképző hatású eritropoetint, az infarktus esetén életmentő vérrögoldó gyógyszert, a mosóporokban lévő fehérje- és zsírbontó enzimeket és számos más értékes anyagot.

Ezeket az alkalmazásokat ma már különösebb ellenállás nélkül elfogadja a közvélemény. Sokkal nagyobb problémát okoznak a növények. Ma az USA szója-, kukorica- és gyapottermésének döntő hányada GM-növény, azaz egyes gyomirtó szereknek vagy bizonyos fontos rovarkártevőknek ellenálló fajta, amelyekbe ezeket a tulajdonságokat génsebészeti technikával vitték be. Ezek a tulajdonságok a fogyasztó szempontjából közömbösek, észlelhetetlenek, csak a mezőgazdasági termelő számára jelentenek munka-, illetve vegyszer-, tehát költség-megtakarítást, illetve terméshozam-emelkedést. A technikát alkalmazó kutatók és vállalatok szerint a közeljövőben várható a fogyasztó számára is előnyös tulajdonságú termékek piacra kerülése, például a magasabb tápértékű kukorica vagy az egészségesebb olajat adó repce megjelenése, de egyelőre - különösen az Európai Unióban - igen nagy ellenállás mutatkozik az ilyen GM-élelmiszerekkel szemben. Ennek az előadásnak nem feladata, hogy ezt a vitát, amelyben környezetvédelmi, gazdasági, politikai szempontok is felmerülnek, részletesen ismertesse vagy állást foglaljon benne, azt azonban le kell szögezni, hogy - noha ma már nyolc éve százmilliók fogyasztottak és fogyasztanak GM-élelmiszereket - egyetlen hiteles tény sem bizonyítja, hogy ezek bármilyen káros hatást okoztak volna bárkinél. Mint mondtam, a vita egésze itt nem ismertethető, egyetlen kérdést azért talán érdemes megemlíteni. A GM-élelmiszerek ellenzői azzal érvelnek, hogy ilyen élelmiszerek allergiát okozhatnak, és ezt azzal támasztják alá, hogy egy esetben ilyen allergiát valóban kimutattak egy GM-növénynél. Nos ez igaz, de hozzá kell tenni, hogy ez egy kísérlet során fordult elő, és a kérdéses GM-növényt természetesen nem engedték köztermesztésbe és fogyasztásra. Ennek következtében viszont minden GM-növényt alaposan megvizsgálnak allergia szempontjából, tehát azok sokkal biztonságosabbak, mint a hagyományos termesztett növények, amelyek közül néhány, például az eper vagy a földimogyoró, igen gyakran okoznak - esetleg halálos kimenetelű - allergiát. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a kutatók ígéretes kísérleteket folytatnak abban az irányban, hogy az ilyen allergiát okozó termesztett növényeket génsebészeti technikával mentesítsék az allergén hatástól.
GM-állat gyakorlatilag még nincs a világ mezőgazdaságában. Kísérleti sikereket elsősorban a lazaccal értek el, ahol a növekedési hormon génjének beültetésével kétszeresére sikerült növelni a halak növekedési sebességét, de a nyilvánvaló gyakorlati haszon ellenére ezt az eljárást a gyakorlatban még nem engedélyezték. Az állatokon végzett génsebészeti beavatkozásnak azonban ismerjük két fontos alkalmazását.
Az egyik az, hogy különösen értékes és drága gyógyhatású fehérjéket - ilyen például a vérzékenység egyik típusának kezeléséhez szükséges úgynevezett nyolcas faktor, amelynek baktériumban való termeltetése nem megoldható - háziállatok, például kecske vagy juh tejében lehessen termelni. Ez azt jelenti, hogy néhány kecskével a föld összes ilyen betegének ellátása megoldható lenne. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a nagy vihart kavart állatklónozási kísérletek, például a híres Dolly-birka létrehozása, éppen azt a célt szolgálta, hogy az ilyen gyógyszert termelő háziállatok szaporítása hatékonyabban legyen biztosítható.
Az állati génsebészet másik fontos alkalmazása az úgynevezett "kiütött" (knock-out) egerek létrehozása. A kutatók ugyanis ma már az egér bármelyik génjét működésképtelenné tudják tenni igény szerint, ezt nevezik "kiütésnek". Mivel - mint már mondtam - az egér és az ember között elég nagy a genetikai hasonlóság, igen sok emberi gén funkcióját, működésmódját ilyen egerek segítségével sikerült megismerni, és természetesen a gyógyítási eljárások kidolgozása szempontjából is hasznos segítséget nyújthatnak a "kiütött" egerek.

VI. Az emberi génsebészet

Befejezésül térjünk vissza az emberi génsebészet lehetőségeihez és korlátaihoz. Noha az eddigiekben erről nem ejtettünk szót, nyilvánvaló, hogy a soksejtű állatok és növények - így az ember - esetében is alapvető különbséget jelent, hogy a beavatkozás, módosítás, génbevitel ivarsejtbe vagy valamely testi sejtbe történik. Világos, hogy míg az első esetben valódi örökletes változás történik, addig az utóbbiban a beavatkozás csak egyes szervekre, szövetekre hat, és nem öröklődik.
Az előbbiekben említett állatoknál ivarsejtbe, illetve korai embrióba történt a beavatkozás. A növényeknél erre nincs szükség, mert a növényeknél testi sejtekből is fel lehet nevelni teljes, szaporodásképes növényt. Embernél azonban a két lehetőséget élesen ketté kell választani. A korábban említett korlátozott sikerű génterápiás kísérletek - egyes örökletes immunhiány betegségek, illetve vérzékenységek gyógyítására - mindig testi sejtekben történtek, úgy, hogy a csontvelő vérképző sejtjeit kivették a betegből, elvégezték rajtuk a génsebészeti beavatkozást, majd visszahelyezték a módosított sejteket a betegekbe. Nyilvánvaló, hogy ez a technika korlátozza azoknak a betegségeknek a körét, ahol alkalmazható (jelenleg csak a vér és a vérképző rendszer betegségeire), és kérdéses, hogy mennyire maradandó és teljes a gyógyulás. A sikeres és teljes, szinte minden örökletes betegségre alkalmazható génterápia elvileg az volna, ha - az egerekhez hasonlóan - a beavatkozást az embernél is a korai embrióban végeznék el. Ennek legfontosabb előfeltétele a kérdéses gének helyének, szerkezetének, működésének megismerése, amit a humán genomprogram sikeres befejezése tett lehetővé. Ez azonban valóban csak előfeltétel. Az ember ugyebár mégsem egér, és az az eljárás, amely bevált az egereknél, alacsony hatékonysága, kockázatossága miatt egyelőre nem alkalmazható embernél. Világszerte, így például hazánkban a szegedi biológiai központban is intenzív kutatómunka folyik abban az irányban, hogy hogyan lehetne ezt az úgynevezett csíravonali génterápiát olyan biztonságosan megvalósítani, hogy emberi alkalmazása is szóba kerülhessen, de ez mindenképpen a távolabbi jövő lehetősége. A jelenleg világszerte uralkodó vélemény szerint az ilyen beavatkozás etikailag sem elfogadható, tehát ilyen emberkísérletek sem folynak sehol. Azokat az újsághíreket, amelyek arról beszélnek, hogy "rendelhetők" bizonyos tulajdonságú gyerekek, nyugodtan minősítse kacsának a kedves hallgató. A genetikai diagnosztika fejlődése azonban - amelyet hihetetlenül felgyorsított a teljes emberi DNS-sorrend megismerése - minden bizonnyal egyre több genetikai betegség esetében fogja segíteni a hordozók kiszűrését, az úgynevezett preimplantációs diagnosztika felhasználásával az egészséges (beteg gént nem hordozó) utód kiszűrését, illetve egyes betegségek esetében a súlyos következmények enyhítését, esetleg teljes elkerülését.
A genomszerkezet teljes megismerését, a gének célzott módosítását, a géntechnológiát tehát ne tekintsük istenkísértésnek, szörnyű fenyegetésnek, hanem olyan új lehetőséget kell inkább látnunk benne, amelyet, mint a tudomány valamennyi eredményét - az atomenergiát, az információs technológiát, a repülést az ember felhasználhat jóra is, gonoszra is. Még a jó célokat szolgáló felhasználás esetében is szükségszerűen kell számolni bizonyos veszélyekkel, kockázatokkal - ahogy igaz ez minden eddigi tudományos-technikai eredmény esetében - és mindannyiunk közös felelőssége, hogy milyen bölcsen, kritikusan és mértéktartóan élünk ezekkel az eszközökkel.