I. Miért kognitív nyelvészet?

Azzal illendő kezdenem, hogy igen megtisztelőnek tartom, hogy ezt az igényes feladatot éppen rám bízták, ugyanakkor pedig - nem személyem, hanem a téma miatt - szerencsésnek is, hiszen Kolozsváron a kognitív nyelvészetnek, ha nem is régi hagyományai, de majd százéves előzményei vannak, erről azonban még a szakmabeliek közül is csak kevesen tudnak: Csűry Bálint 1910-ben, 24 éves kolozsvári egyetemi hallgató korában jelentette meg Az ige című munkáját, amelyben olyasmiket is ír a metaforáról, hogy ha azt ma valaki anélkül olvassa, hogy tudná, ki a szerzője, biztosan azt hiszi, hogy valamelyik nemrégiben megjelent kognitív nyelvészeti munkából van kimásolva.

Már másodszor fordult elő eddig az, hogy "kognitív nyelvészet", lássuk hát először is azt, hogy mitől "kognitív". Azt, hogy "nyelvészet", mindenki érti, vagy legalábbis ért rajta valamit; a közhiedelem azt tartja róla, hogy a nyelvvel foglalkozik. A nyelvész tehát a nyelvet vizsgálja, például a magyar nyelvet. Nincs is ezzel semmi baj addig, amíg nem próbáljuk meg elképzelni. Hogy ezt jobban megértsük, gondoljunk most arra, ahogy a biológus vizsgálja például a házinyulat! Látjuk a biológust, előtte az asztalt, rajta a házinyulat. Próbáljuk meg most ugyanígy elképzelni azt, hogy a nyelvész vizsgálja a magyar nyelvet! Ott a nyelvész, ott az asztal - de mi van az asztalon? Ahogy én a nyelvészeket ismerem, valószínűleg van ott és a közelben egy csomó szótár, kézikönyv, cédula meg ilyesmi, de valahogy mégsem ezekre gondolunk akkor, mikor azt halljuk, hogy "a magyar nyelv". Hanem általában valami olyasmire, ami van valahol, de hogy pontosan hol is, azt nem szükséges megmondani, talán a fejünk fölött lebeg láthatatlanul, csak annyi biztos, hogy van neki szókészlete, hangtana, alaktana, mondattana és minden egyebe, amivel csak keseríteni tudták iskolás korunkban az életünket.

Pedig a magyar nyelv nem valahol "odakint" van, hanem "idebent". A magyar nyelv az, hogy van ezen a világon kb. 14 millió ember, a mai emberiségnek alig 0,2%-a, akik tudnak valamit: tudnak magyarul beszélni, és hacsak valami különös okuk nincs rá, hogy ne úgy tegyenek, úgy is szoktak. Az emberi beszédnek ezt az egyedüli módját csak mi ismerjük, és aki rajtunk kívül meg akarja tanulni, csakis tőlünk tanulhatja el. (Van ebben valami lenyűgöző, gondoljunk csak bele!) Az pedig, hogy "tudunk magyarul beszélni", azt jelenti, hogy van a fejünkben egy nagyon sajátosan megszerveződő tudás arra vonatkozóan, hogy ezt hogyan is kell csinálni. "Egy magyar nyelv" tehát - az a "bizonyos", valahol "odakint" - nincsen, de van helyette kb. 14 millió magyar nyelv az egyes emberek fejében.

Mármost ez a magyar nyelv nem elkülönítve, valami külön "rekeszben" van ott a fejünkben, hanem szétválaszthatatlanul összefonódva az egész megismerő rendszerünkkel, összes kognitív funkciónkkal: a fogalomalkotással, a gondolkodással és a világról való teljes enciklopédikus tudásunkkal. A kognitív nyelvészet pedig attól kognitív, hogy a beszédhez szükséges tudásunkat, ezt a mentális nyelvet ebben az összefüggésrendszerben, ennek szerves részeként próbálja megérteni, nem abból kiszakítva. Úgy is mondhatjuk, hogy a kognitív nyelvészet tárgya látszólag a nyelv, valójában azonban az ember: önmagunkat szeretnénk vele jobban megérteni.

A kognitív nyelvészet az 1970-es évek legvégén jelent meg, és azóta igen látványos pályát futott be, pedig nagyon is meglátszik még rajta, hogy az útnak inkább csak az elején van, mint a végén. Egy ilyen rövid előadásban természetesen nincs mód arra, hogy a kognitív nyelvészet teljes problematikáját felvázoljuk, így a továbbiakban csak az emberi nyelv metaforikusságáról és a jelentésvilág szerkezetéről szólnék valamivel bővebben.

II. A nyelv metaforikussága

Ha visszagondolunk arra, mit is tanultunk erről az iskolában, akkor a metaforáról alighanem inkább az irodalomóra jut eszükbe, mint a nyelvtan - meg esetleg a tankönyvek örökös példája Arany Toldijából: "A fiú betoppan; szive égő katlan". Azt már persze kevesebben tudják, hogy Petőfi is írt olyat, hogy: "Azóta mellem folyton égő katlan" (a Fresco-ritornell című versében), pedig még a tankönyv is érdekesebb lehetett volna, ha ez a kettő együtt van ott, hiszen akkor elgondolkozhattunk volna rajta, hogy is van az, hogy Arany katlanját Toldi "Szégyenítő búja, búsító haragja" fűti, a Petőfiét viszont a szerelem. Lehetett volna aztán folytatni az olyan kifejezésekkel, mint: izzó haragra lobban, szerelemre gyullad, lángoló szerelem, meg olyan versidézetekkel, mint: "Égő lángban forog szívem" (ismeretlen szerző), "Szerelem tüze ég fiatal szívében" (Petőfi: János Vitéz), vagy Balassitól: "Szerelmedben meggyúlt szívem" (Hogy Júliára talála, így köszöne néki), illetve: "Szerelem tüzes lángjától szívemben én égek" (Mint sík mezőn csak egy szál fa ...), és akkor mindjárt jobban lehetett volna érteni azt is, hogy miért beszélnek ezek a költők katlanról, mikor pedig valójában egészen másról van szó.

A metaforával tehát úgy ismerkedtünk meg, mint a költői képek egyik fajtájával, ezért aztán könnyen azt is hihetjük róla, hogy ilyet csak ritka kivételes tehetségű emberek tudhatnak alkotni. A Magyar értelmező kéziszótár 2003-ban megjelent új kiadásában is ezt olvassuk róla: "metafora, fn Irodt Nyelvt Hasonlóságra épülő szókép (pl. arca rózsái). [nk:lat<gör]". Mint látjuk, itt is elsősorban, mint irodalomtudományi fogalom jelenik meg, és csak másodsorban nyelvészetiként. 

A kognitív nyelvészet mára gyökeresen megváltoztatta ezt a szemléletet. A metaforakutatás kezdettől fogva a kognitív nyelvészet egyik "sikerterülete". Az amerikai George Lakoff és Mark Johnson 1980-ban jelentette meg Metaphors We Live By című könyvét (ezt elég nehéz lefordítani, lehetne Metaforák, amelyek által élünk, vagy  ... amelyek mellett élünk,  esetleg ... amelyekkel együtt élünk - jó példa arra, hogy amit valaki egy adott nyelven elgondol, azt egy másik nyelven nem mindig könnyű éppen úgy visszaadni).

Ez a könyv attól lett világhírű, hogy felfedezte és nyilvánvalóvá tette azt, amit Csűry Bálint 1910-ben a következőképpen mondott: "A metaforát újból kell értékelnünk. Ki kell emelnünk abból az alárendelt, vagy talán félreértett szerepéből, melyet a stilisztikák adtak neki. Rá kell mutatnunk, hogy a metafora nem puszta díszítő, hanem a legnagyobb alkotó erők egyike az emberi beszédben [...]  Nem kiváló írók vagy költők sajátja, hanem mindenkié, mert ez az alapja az egész beszédnek". Majd azt mondja: "[A] metafora intenziv értelmi működés, az ember azon képessége, hogy a külvilág tárgyainak bizonyos jelentést ad [azaz kategorizálja őket, ahogy ma mondanánk - Sz. N. S.] s e jelentést a megfelelőnek választott szóban hang útján is kifejezi [...] De a stilisztikáról sem beszélhetünk úgy, mint a gramatika mellett valami heterogén tudományról, mint a 'díszes beszéd' tudományáról. A metafora nem ilyen stilisztikai fogalom, hanem az egész nyelvet átható azon eljárás, mely szerint a lélek a külvilág tárgyait értékeli s ez értéket megfelelő névvel illeti." Ezt írta tehát Csűry, csak hát szerencsétlenségére hetven évvel korábban, mint kellett volna. Akkor ugyanis még nem volt kognitív tudomány, amelybe ez szervesen beilleszkedhetett volna, és olyan elméleti értelmezéseket tett volna lehetővé, amilyenek Lakoffék könyve óta egyre árnyaltabb magyarázatát adják a metaforának és a nyelv metaforikusságának, szoros kapcsolatban az elme működésével.

Csűryt főleg az olyan metaforák foglalkoztatták, mint például az, hogy a hegy lába. Úgy látta, hogy az ilyeneket úgy tudjuk legjobban megérteni, ha a láb jelentését összetevőire bontjuk, vagy ahogy ma mondanánk, a jelentést komponenciálisként fogjuk fel. Eszerint a láb jelentése a következő összetevőket tartalmazza: "1. alól levő tárgy, 2. egy másik tárgyat egyenesen tartó tárgy, 3. helyváltoztatást elősegítő tárgy. Legelső metaforikus használata a láb szónak akkor volt, mikor az, aki már így nevezte a saját megfelelő testrészét, először alkalmazta a másik ember lábára." (Hát ez ma már bizony elég naiv kijelentés, de vegyük figyelembe, hogy 1910-ben vagyunk, a szerző meg egy imponálóan sokat tudó, de mégiscsak 24 éves egyetemi hallgató! Az a szemlélet viszont, amely e kijelentés mögött áll, nagyon is éles szemre vall: az a fontos felismerés van benne, hogy a kategorizációt nem is lehetne elválasztani a metaforikusságtól, hiszen mikor egy nevet az illető kategória egy addig nem látott, ismeretlen példányára alkalmazunk a nyilvánvaló hasonlóság alapján, az is éppen olyan szerkezetű folyamat, mint a metaforaalkotás.)

"Még nagyobb szellemi fejlettség kellett ahhoz, hogy az állatok vagy élettelen tárgyak megfelelő nevű részeit lássuk el hasonló jelentéssel és illessük e jelentésnek megfelelő szóval. [...] Így nevezték el a hegy alját, mivel alul volt s mintegy az egészet egyenesen tartotta, 'a hegy lábá'-nak, az asztal, szék, ágy stb. feltámasztó rudjait az asztal, szék, ágy stb. lábainak; s a virág fentartó részét is a régi nyelvben hasonló értékű 'szár' szóval. A félre dűlt boglyák, kazlak stb. támasztó fáját a nép 'kódusláb'-nak hívja".

Lakoffék az ilyen metaforákat nem találták nagyon érdekesnek: nem ezek a "halott metaforák" azok, amelyek által úgymond élünk. Őket inkább az olyanok izgatták, mint azok a "rejtett metaforák" (vagy ahogy ők hívták annak idején: strukturális metaforák), amelyek mint olyanok meg sem jelennek a beszédben, de számos kifejezésünk csak ezek alapján értelmezhető. Részletesen elemzik például azt, amelynek következtében a vitáról úgy beszélünk, mint a csatáról. Magyarul is gyakran mondunk olyanokat, hogy: szócsata, szópárbaj (egyébként a vita szó maga is a ví(v) tőre vezethető vissza), a vitában megpróbáljuk a másik felet legyőzni, vagy legalábbis meggyőzni, ellene fordítani saját fegyvereit, érveinket bevetjük, a másik felet valamilyen érvvel lelőjük (ha ugyan nem visszafelé sül el, amit odamondunk), vagdalkozunk, állást foglalunk, és azt aztán keményen védjük, a másik felet megsemmisítjük stb. Ezek a kifejezések tehát nem véletlenszerűek, hanem egy koherens rendszert alkotnak, amely mögött a VITA-CSATA metafora áll, ez pedig annak a szerkezeti hasonlóságnak az alapján jön létre, hogy mindkét esetben két fél áll szemben egymással, és mindegyik nagyon akarja, illetve hiszi azt, amit a másik nagyon nem. Ez a metafora természetesen összefügg azzal is, hogy milyen szerkezetű fogalmunk van nekünk egyáltalán a vitáról, vagyis hogyan konceptualizáljuk a vitát, milyen nagyobb fogalmi hálózatba illesztjük bele, és ez a viselkedésünkön is meglátszik vita közben. (Nekünk, magyaroknak ezt igazán nem nehéz elhinnünk, hiszen elég csak széjjelnéznünk az olyan politikai küzdőtereken, ahol magyarok a felek, és rögtön látjuk, hogy itt bizony kemény hadviselés folyik, ahol - amint az a háborúban általában lenni szokott - az igazi nagy vesztesek mi vagyunk, az ártatlan civilek.)

III. A nyelvi kategorizáció

A metaforakutatás mellett, de ezzel szoros összefüggésben, a kognitív nyelvészet másik nagy kutatási területe a nyelvi kategorizáció problémája. Mikor a megnevezés kérdése valami miatt felmerül, az nekünk legtöbbször olyan módon válik problémánkká, hogy mi a neve mondjuk oroszul a kutyának. Ha megtudjuk, hogy szobaka, akkor megnyugszunk, hiszen választ kaptunk a kérdésünkre. A kognitív nyelvésznek ehhez képest éppen fordítva jár az esze: őt nem az érdekli, hogy azt az állatot hogy hívják magyarul, hanem az, hogy mit hívunk magyarul kutyának, és egyáltalán mit lehet annak hívni. Még pontosabban, arra kíváncsi, hogy honnan tudják azt a magyarok, hogy mit kell kutyának hívni, és mit macskának. Miről ismerik fel és azonosítják éppen kutyaként azt a példányt is, amelyet azelőtt még sohasem láttak? Milyen műveletek teszik nekünk lehetővé azt, hogy környezetünk elemeit ilyen kategóriákba soroljuk, és mindegyiket abba, amelyikbe kell, ha csakugyan szót akarunk érteni más magyarokkal, és ne egy másikba?
Tavaly, 2003-ban jelent meg Budapesten egy nagyszerű, több mint 800 oldalas tankönyv, Pléh Csaba, Kovács Gyula és Gulyás Balázs szerkesztette, a címe: Kognitív idegtudomány. Kovács Gyula a perceptuális kategorizáció alapjairól írt bele egy kiváló fejezetet, ebben a következőképpen határozza meg a kategorizációt: "A kategorizáció azt jelenti, hogy egyrészt képesek vagyunk egymástól fizikailag eltérő dolgokat csoportosítani, hasonlóként, azaz azonos kategóriába tartozóként kezelni, másrészt fizikailag hasonló dolgokat képesek vagyunk elkülöníteni egymástól" (203). Ez azonban, mint mondtam, a perceptuális kategorizációról szól, amely a fogalmi rendszerünk alapja. A nyelvészt viszont elsősorban a nyelvi kategorizáció érdekli, vagyis az, hogy a dolgok közül melyek lesznek azonos nevűek, és melyek nem. A nyelvi kategorizáció jellegzetesen a beszédhez szükséges.

Ez a két kategorizáció nem független egymástól, és elég nagy felületen át is fedi egymást, de korántsem ugyanaz. Ha már a kutyáról esett szó az imént, lássuk akkor ezt! Kutyának hívjuk elsősorban és mindenekelőtt a mindnyájunk által jól ismert háziállatunkat (Canis familiaris).

 De nemcsak azt. Más fajhoz tartozó állat is lehet kutya, például a prérikutya (Cynomys ludovicianus), amely pedig nem kutya, hanem egy üreglakó észak-amerikai rágcsáló, a mormoták közeli rokona, és a mókusfélék családjába tartozik; aztán a repülőkutya (Pteropus),

amely egy denevér, ez ráadásul gyümölccsel táplálkozik, ami a mi kutyánkra nem jellemző, vagy a földikutya (Spalax leucodon), ez meg egy föld alatt élő rágcsáló. De ezzel még nincs vége, mert kutya nemcsak állat lehet. A fakutya kétféle tárgynak is neve, egyik az az eszköz, amellyel a csizmát lehet lehúzni, a másik meg egy járműféle, de inkább szórakozásra való, tulajdonképpen egy kis szántalpakkal felszerelt támlás szék. (Ezt egyébként Weöres Sándor verséből is ismerjük: "Fut a havon a fakutya, / vele fut a retyerutya".)

De van emellett vaskutya is: egy négylábú vasállvány, amely a nyársat tartja, mikor a húst sütik, egyes bányavidékeken pedig a csillét is így hívták, a tűzikutya pedig (másik, szintén metaforikus nevén: tűzbak) az a vasállvány, amelyre a kandallóban a tűzifát rakják. Ezenkívül ember is lehet kutya, például ha azt mondjuk valakinek: "Most nagyon kutya voltál", vagyis ravasz, a nagykutya pedig - hát azt tudjuk, mit jelent.

A kutya nyelvi kategóriájába tehát kilenc-tízféle dolog tartozhat, és még nincs is itt minden, hiszen kutya például a gyermek plüsskutyája is, pedig az sem olyan, hogy a házőrzést rá lehessen bízni.

A perceptuális kategorizáció szerint, vagyis fogalmilag ezek mind külön, egymástól nagymértékben független kategóriákba tartoznak, a nyelvi kategorizáció szerint viszont egyetlen strukturált kategóriát alkotnak, amelynek van egy központi része, a háziállatot jelentő kutya, és vannak különböző metaforikus perifériái. A nyelvész pedig azért kell hogy figyelembe vegye mind a két kategorizációt, egyszerre, mert éppen a kettő különbsége alapján tudhatja felismerni a metaforát: a csizmahúzó fakutyát például azért fogja metaforikus névnek tartani, mert amit ez jelent, az fogalmilag mást fed, mint a nyelvi kategória központi eleme, a kutya, és ugyanakkor az is látható, hogy a kutya nyelvi kategória metaforikus kiterjesztését erre a fogalomra egy szerkezeti hasonlóság indokolja, az tudniillik, hogy a fakutyának az az U alakú része, amelybe a csizmasarkot akasztják, hasonlít egy kutyaszájhoz, amely mintha összeharapná a csizmát.
A perceptuális kategóriák meglehetősen függetlenek a nyelvtől (legalábbis az ilyenfajták esetében, mint amilyenekről itt szó van): bármilyen nyelven beszéljünk is, a kutyáról lényegében ugyanolyan fogalmunk van, legfeljebb a kapcsolathálója különbözik egy kicsit kultúránként. (A házikutya például nekünk elsősorban házőrző, a grönlandi eszkimóknak viszont inkább szánhúzó állat.) A nyelvi kategorizáció viszont nyelvspecifikus, vagyis sajátosan az illető nyelvre jellemző: ha valami (a házikutyán kívül) magyarul a kutya nyelvi kategóriájába tartozik, az egyáltalán nem garancia arra, hogy más nyelvekben is úgy lesz, vagy hogy ott is éppen az lesz kutya, ami a magyarban.
Angolul például a hot dog is "kutya", és ez a magyarba is így került át, hiszen ha ezt valaki forrókutyaként próbálná meg magyarítani, az alighanem közönséges sületlenség lenne. (A hődög is csak szellemességnek kiváló, mert hát amúgy ki szeretne hődögöt enni?) Ez azonban, mint mondtam, természetesen nem jelenti azt, hogy nekünk alapvetően más fogalmunk is lenne a kutyáról, mint az angoloknak, vagy hogy az egyazon nyelvi kategóriához való tartozás alapján mi ezeket fogalmilag is azonosnak vennénk: attól, hogy éppen magyar az anyanyelve, eddig még senki sem vitte el a fakutyáját beoltatni veszettség ellen.

IV. A jelentésvilág szerkezete

A kutya nyelvi kategóriájának fentebb bemutatott példája egyben azt is mutatja, hogy a nyelv metaforikussága hogyan függ össze a nyelvi kategorizációval: nagyon sok olyan nyelvi kategóriánk van, amelynek vannak ilyen metaforikus kiterjesztései, ezek pedig meglehetősen sajátossá alakítják az egyes nyelvek szemantikai rendszerét. A nyelvenkénti változatosság mögött azonban egyetemes elvek húzódnak meg. Éppen ezekre voltunk kíváncsiak akkor, amikor itt Kolozsváron elkezdtünk egy olyan kutatást, amellyel egyebek mellett azt próbáljuk kideríteni, melyek a kategóriák metaforikus kiterjesztésének legjellegzetesebb irányai. Ehhez egy olyan számítógépes adatbázist használunk, amelyben a Magyar értelmező kéziszótár minden főneve benne van, minden ott feltüntetett jelentésével. Ez az adatbázis még fejlesztés alatt áll, de máris nagy segítségünkre volt bizonyos konklúziók levonásában. (Mikor itt többes számban beszélek magunkról, ezen főleg magamat és tanítványaimat értem.)

Úgy gondoltuk, legjobb lesz azzal kezdeni, hogy az egyes nyelvi kategóriákat átfogó kategóriákba csoportosítjuk, mint amilyen például az állatok, növények, szerszámok stb., ezeket pedig hierarchikusan elrendezzük komplexitásuk foka szerint. A kategóriák komplexitását - nagyon elnagyoltan fogalmazva - azon mérjük, hogy mennyi és milyen természetű tudásra van szükség ahhoz, hogy az ember be tudjon sorolni valamit az illető kategóriába. (Hogy ezt pontosabban hogy kell érteni, az a továbbiakból majd jobban kiderül.) Az eredmény egy olyan rendszer lett, amely már mostani, félkész állapotában is alkalmas arra, hogy segítségével sok mindent jobban megértsünk, és amely nemcsak a nyelvészet, hanem a kognitív pszichológia, az evolúciós pszichológia, sőt az agykutatás számára is mondhat valamit.

IV. 1. A személynevek

Azt találtuk, hogy minden név között a legkevésbé komplexek a személynevek, mint például a Mariska. Az egyszerűség egyrészt abból adódik, hogy itt igazából még kategorizáció sincs: sokan vannak ugyan, akiket Mariskának hívnak, de mindegyiküket külön-külön hívják így, és nem mint a "Mariska" kategória tagjait. Ilyen kategória nincs is, a Mariskák nem alkotnak olyan kategóriát, amelyről ha tudjuk, mik a meghatározó jegyei, akkor az utcán azonnal meg tudjuk mondani, ki Mariska, és ki nem. Ezt minden egyes személyre külön tanuljuk meg, éspedig úgy, hogy megjegyezzük az arcát, és azt, hogy ehhez az archoz a Mariska név tartozik. Ennél többet az ilyen nevek használatához nem is kell tudni.

A személynevek egyszerűségének másik tényezője éppen az, hogy az embernek általában jó arcfelismerő képessége van. Biológiai meghatározottságunkhoz tartozik ugyanis, hogy nemcsak a fajtársainkat ismerjük fel nagyon hamar (ez különben már a viszonylag alacsony komplexitású állatoknál is így van), hanem ezen belül az egyes egyedek különbségét is számon tartjuk. (Ez sem csak az emberre jellemző, ezt már a tyúkok is tudják, hiszen ha nem ismernék egymást egyedileg, nem tudhatnák működtetni azt a hierarchikus rendet, amely megszabja, hogy ki kibe csíphet bele, és kibe nem.) Az arcfelismerés pedig a globális, egészleges kép alapján történik (ebben a jobb agyféltekénknek van kiemelt szerepe), hiszen azt az egyénre jellemző formát nem is lehetne összetevő elemeiből összerakni. Így a személynév jelentése sem bontható összetevőkre, vagyis nem komponenciális, ezért aztán nem is nagyon alkalmas a metaforikus kiterjesztésre. Eredendő alapfunkciója nem is a megnevezés, hanem a hívás, és nem véletlen, hogy annyi nyelvben úgy érdeklődünk valaki neve felől, hogy megkérdezzük, hogy hívják az illetőt. Ez annyira hozzátartozik a személynévhez, hogy a rá épülő komplexebb kategóriafajták is öröklik, például magyarul azt is lehet mondani, hogy "ezt a tárgyat pohárnak hívjuk", pedig azt hiába szólongatjuk a nevén, nem fog odajönni.

Könnyen lehet, hogy a nyelv evolúciója során is a személynevek jelentek meg először, hiszen ha abban a 100-150 fős csoportban, amilyenben beszélni még nem tudó elődeink éltek, az emberek feltalálták a módját annak, hogy ha valakit magukhoz akarnak hívni, akkor azt ne úgy tegyék, hogy mindenki odacsődüljön, hanem csak az jöjjön, akinek kell, akkor az a társas viselkedés hatékonyságát igencsak megnövelhette.

Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy személynevük nemcsak embereknek, hanem bizonyos háziállatainknak is lehet. A kutyának mondhatni kötelezően van is, általában a macskának is, de például a disznónak már nem mindig, bár előfordul. Tyúknak, libának, kacsának nemigen szoktak személynevet adni, már csak azért sem, mert úgysem értené. A macskatartók azt is tudják, hogy a macska elég hamar megtanulja a saját nevét, ez is mutatja, hogy a személynév annyira egyszerű, hogy még egy macska is képes ha nem is mindjárt használni is, de legalább érteni. (Azért nem a kutyát említettem, mert az ennél sokkal többet is meg tud tanulni.)

IV. 2. A ránézésre azonosítható kategóriák

A kategóriák egyik fajtáját azok alkotják, amelyeket egyszerű ránézésre is azonosítani lehet. Egyik-másikról ugyan nagyon sok háttértudásunk is van, de ahhoz, hogy az oda tartozó dolgokat be tudjuk sorolni az illető kategóriába, ezt nem kell igénybe vennünk.

2. a. Állatok és emberek

A személynevek után komplexitás tekintetében az állatokat (és embereket) megnevező kategóriák következnek: kutya, medve, fecske, ember stb. Az állatok átfogó kategóriájába nagyon sokféle állat tartozik, de kognitív szempontból ezek nem egyforma státusúak. Ezt a nagykategóriát valahogy úgy kell elképzelni, mint egy galaxist, amelynek központjában az olyan állatok vannak, amelyeket az adott nyelv minden beszélője saját közvetlen tapasztalata alapján ismer, ilyen például a ló, a kutya, a macska vagy a veréb, a széleken pedig azok, amelyekről sokan nem is hallottak, vagy ha esetleg tudnak is róluk, inkább csak hallomásból, könyvből, képről, újabban tévéből, ilyen például a magyarok esetében a mormota.

Vízszintesen tehát aszerint helyezkednek el az egyes kategóriatagok, hogy az adott beszélőközösségnek mekkora része ismeri az illető állatot, illetve hogy milyen forrásból származik ez a tudása, de függőlegesen is tagolódik ez a nagykategória, mégpedig aszerint, hogy az illető állatról mennyi tudásunk van. A kutyát és a legyet például mindenki ismeri, tehát ott van mindkettő a galaxis közepén, de ha hirtelen mindent el kellene mondanunk, amit a kutyáról tudunk, az legalább négy-öt percünkbe telne, míg a légyről minden tudásunk belefér egy fél percbe. Persze a rovarkutató az árvaszúnyogról is tud félórás előadást tartani, de az ilyen szakértői tudást itt nem vesszük figyelembe, mert a nyelvi folyamatokat jellegzetesen nem az ilyenfajta tudás alakítja.

Az állatnevek tehát már kategóriákat határoznak meg, éspedig mind közül a legkevésbé komplexeket. Az állatokat ránézésre azonosítjuk, összesen annyit kell tudni, hogy néz ki az az állat, meg hogy az ilyen kinézetű állatnak mi a neve. Az állatnév annyival komplexebb a személynévnél, hogy itt a kategóriáról való tudásunk már arra is alkalmas, hogy az addig még sohasem látott, ismeretlen példányokat is fel tudjuk ismerni, és meg tudjuk nevezni. (Vagyis itt már nem az egyedekre tanuljuk meg, hogy azoknak mi a nevük, hanem azt, hogy miről lehet az illető kategóriába tartozó dolgokat felismerni. Az ilyen kategória tehát produktív olyan értelemben, hogy az addig még sohasem látott egyedek felismerésére és megnevezésére is alkalmas.) A jelentés bizonyos mértékig már komponenciális, tehát az állatnak vannak relevánsabban kiemelkedő jegyei, amelyek a felismerésben is szerepet játszanak, de a biztos azonosítás elsősorban az egészleges, globális képre támaszkodik, ez megint a személynévre emlékeztet.

Felmerül a kérdés, hogy miért éppen az állatnevek kategorizációja a legegyszerűbb. Ennek egyik tényezője az, hogy az ember különös figyelmet fordít a környezetében felbukkanó állatokra, ez az evolúció során alakult így ki, mert ennek adaptív értéke volt. Az állat ugyanis olyan eleme a környezetnek, amelyről azonnal el kell tudnom dönteni, hogy én eszem-e meg, vagy ellenkezőleg, ő esz meg engem, itt a hosszú mérlegelés könnyen tárgytalanná teheti a döntést: ha én enném meg, akkor mire ezt eldöntöm, elszalad, ha meg ő esz meg, akkor aligha várja meg vele, hogy én milyen következtetésre jutok. A másik tényező pedig az, hogy az állat mozog a környezetében, mégpedig magától, nem úgy, hogy valami mozgatja. Emiatt észrevenni is könnyebb, de az alakot is könnyebb a háttértől elkülöníteni, hiszen ha mozog, akkor fülével-farkával együtt mozog, így rögtön látni lehet, hogy mettől meddig tart, hol vannak a körvonalai. Pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy a csecsemő már alig két-három hónapos korában megkülönbözteti a biológiai mozgást (vagyis az állatok és emberek mozgását) az élettelen tárgyak mozgásától (Mandler 1996/2003. 185), azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy a gyermekek mennyire érdeklődnek az állatok iránt, ehhez elég csak arra gondolnunk, milyen játékszerek a kedvencei. Mindnyájunk számára ismerős például, amit a 15. ábrán láthatunk. Ez a kép egy négyéves gyermeket ábrázol (aki egyébként a mi unokánk), és három állatot: jobb kezében a béka, bal kezében az egér, a harmadikat pedig ő maga formázza a két ujjából kialakított szarvacskákkal.

Különben az is mondhat valamit, hogy mikor ez a gyermek még összesen tizenöt szót használt, annak fele állatokat jelentett, a többi vagy személynévi értékű szó volt, vagy olyan rámutató szó, mint az, hogy otta.

A személynevektől egyébként elég egyenes út is vezet az állatok kategóriájához. Az ember ugyanis (akárcsak más ún. individuális csoportban élő állatok) képes arra, hogy fajtársait egyedileg is megkülönböztesse, arra azonban már nem, hogy ezt más fajok egyedeivel is megtegye (bizonyos háziállatait kivéve). Ha tehát semmi mást nem tesz, csak annyit, hogy ha lát egy vadnyulat, akkor azt elnevezi Nyúlnak (ezt azért írtam így, hogy jelezzem: ez eddig még tulajdonképpen amolyan "személynév", amely azt az állatot egyedileg nevezi meg, nem pedig mint a nyúl kategória egyik tagját, és úgy is jön létre, a személynévadás már ismert eljárásával), majd ha legközelebb lát egy másik szakasztott ugyanolyan kinézetű állatot, és azt is Nyúlnak nevezi, mintha nem is egy másik lenne, hanem ugyanaz, amelyiket korábban látott, akkor ebből szinte magától alakul ki előbb-utóbb a nyúl nyelvi kategóriája. (Nem érdektelen egyébként, hogy a gyermekmesék, ha emeberről szólnak, valahogy így kezdődnek: "Volt egyszer egy ember", azaz egy a sok közül, az állatmesék azonban legtöbbször így: "Egyszer a medve találkozott a farkassal" - mintha ezekből csak egyetlen példány volna a világon.)

A személynévhez szorosan kapcsolódó hívó funkciót az állatnevek is elég nagy mértékben öröklik, alighanem ezzel függ össze, hogy számos kultúrában bizonyos állatoknak nem használatos a saját "igazi" nevük, mert azt nem volt szabad kimondani, nehogy meghallja véletlenül, és odajöjjön, hanem csak amolyan körülírásokkal beszélnek róluk. Ilyen eredetű a magyarban a farkas vagy a szarvas. A medve szláv eredetű, de ott ez is körülíró megnevezés, tulajdonképpen 'mézevő'-t jelent. Legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és manysik Erdei Öregként emlegetik ezt az állatot, románul pedig gyakran Mos Martinként, azaz 'Marci bá(csi)'-ként, vagyis egyenesen személynévvel, amelyet azonban a medve szerencsére nem ismer.

Az állatnevek már alkalmasak a metaforikus kiterjesztésre, ennek egyik iránya az állat nagykategóriájának központjától a periféria felé mutat, amikor is a formai vagy viselkedésbeli hasonlóság alapján ismertebb állatok nevét terjesztjük ki kevésbé ismertekre (hogy éppen ez az irány, az, gondolom, érthető), ilyen volt korábbi példánkban a prérikutya, a repülőkutya és a földikutya, de ezeken kívül sok mást is lehetne említeni (bábaszarka, papmacska, amely nem macska, hanem egy szőrös hernyó, sündisznó stb.). A metaforikus kiterjesztések további irányaira később térek vissza.

Érdemes megjegyeznünk, hogy állatok megnevezéséhez olykor felhasználjuk a személynevekről való tudásunkat is, gondoljunk az ilyenekre, mint: mátyásmadár, katicabogár, szentjánosbogár vagy a kevésbé ismert herkulesbogár.
 
Állati/emberi testrészek
Az állatnevek átfogó kategóriájához szorosan kapcsolódik az állati testrészek megnevezése. Ezek nyilván másodlagosak az állatnevekhez képest, hiszen részeket csak az után tudhatunk elkülöníteni valamiben, miután először egészében kategorizáltuk. A testrésznevekre is az jellemző, hogy ránézésre azonosíthatók, felismerésükben pedig alakjuk mértani formája nagyon sokat számít, ezért az ilyen szavak jelentése már határozottabban komponenciális, mint az állatokat jelentőké, ezért is van, hogy olyan sok metafora keletkezhet innen kiindulva. Ezenkívül azonosításukban egymáshoz viszonyított helyzetük is számít. Jól fel tudjuk őket ismerni, de nem tudjuk pontosan megmondani, meddig tartanak: hol végződik például a fejünk, és hol kezdődik a nyakunk? Szerencsére beszéd közben ez sohasem okoz gondot. Itt is vannak ismertebbek és kevésbé ismertek, a látható külsők ismertebbek, mint a belsők, amelyek csak boncolással hozzáférhetők. Nem nagyon jellemző, hogy egyik testrész nevét metaforikusan kiterjesszük egy másikra, de van rá példa: a kezünk vagy a lábunk feje, illetve a 'halánték' jelentésű vakszem. Állati testrész nevét ritkán ugyan, de állatokra is ki lehet terjeszteni, ilyen a magyarban az ökörszem, amely egy madár, és a pávaszem, amely már áttételesebben jelöl egy lepkefajt. (A vörösbegy, illetve a kékbegy madárnév inkább metonimikus, mint metaforikus, hiszen nem hasonlóságon, hanem érintkezésen alapszik.)

IV. 2. b. Növények

Az állatneveknél valamivel komplexebb a növények neve, mert itt már nagyobb szerepet kap az a tudás is, hogy az illető növény mire jó az embernek. Legjellegzetesebben táplálékul szolgál, így a növénynevek strukturálisan az ételek nevével kapcsolódnak össze szorosabban (erre azonban itt most nem térek ki részletesebben), olyannyira, hogy elég nagy felületen át is fedődnek. (Gondoljunk csak arra, hogy ha azt halljuk: saláta, káposzta vagy cseresznye, mi jut először eszünkbe: a növény-e, vagy az étel?) Ez a növénynevek kategorizációjára is kihat, mégpedig úgy, hogy amelyek valamilyen szempontból (táplálékként, gyógynövényként, dísznövényként, festőanyagként vagy más okból) fontosak az embernek, azoknak közismert nevük van, akárcsak azoknak, amelyeket azért kell jól ismerni, mert veszélyesek lehetnek, például mérgezőek. A többi pedig egyszerűen csak fa, bokor, vagy ha lágyszárú, akkor gaz, illetve ahogy Erdélyben mondják: burján. Egyes növényeknek már a nevük is jelzi, mire jók, illetve milyen kártételük lehet, például az ezerjófű, festőbuzér vagy a zsurló kannamosó, kannasurló neve, illetve a beléndek bolondító neve.

Amúgy pedig a növény is olyan, mint az eddigiek: ránézésre felismerhető, és a globális összképnek itt is nagy szerepe van a felismerésben, olykor azonban már a részletek is fontosak. Ami viszont igazán feltűnő, az az, hogy a növények elnevezéséhez milyen nagy mértékben használjuk fel az alatta levő szintről, az állatokról és állati testrészekről való tudásunkat. Ezt már Fazekas Mihály is észrevette, hiszen azt írja a Lúdas Matyiban:

"... száz erdei, réti Dudvák vóltak ezek; nyúl-, farkas-, békacseresznyék; Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövissek. Hát meg az angyal-, szent- s ördög-gyökerek (mivel akkor A fűvek neve csak barom, ördög s szent vala; Fűvész- Könyv még nem lévén)."

Azóta persze lett Füvészkönyv, éppen Fazekas Mihály írta sógorával, Diószegi Sámuellel (1807), ráadásul más nyelvújítók is besegítettek abba, hogy nyelvünket megtisztítsák az ilyen "pórias" nevektől, így aztán én már a Magyar értelmező kéziszótár alapján annak a szerfölött érdekes természetes rendszernek, amelyről Fazekas beszél, már csak a romjait tudom tanulmányozni. És még így is, az 1588 növénynévből 162-ben, vagyis a neveknek több mint 10%-ában fordul elő valamilyen állatnév vagy állati testrésznév, miközben az 1233 állatnév között csak egy olyan van, amely egy növényrészt jelölő név metaforikus kiterjesztésével spontán módon keletkezett: a tiszavirág. (És van még két nagyon periferikus, inkább a szakértői tudáshoz tartozó: a tengerililiom és a tengeriuborka, nyilván egyik sem olyan, amivel magyar ember naponta találkozna.) Az ilyen növénynevek alkotásának egyik jellegzetes módja az, hogy egy állati testrész neve lesz növénynév: bakszakáll, daruláb, farkasfog, galambbegy, gólyaorr, medvetalp stb., a másik pedig az, hogy egy ismertebb növény nevét metaforikusan kiterjesztjük egy kevésbé ismertre, de megkülönböztetőként valamilyen állatot jelentő előtagot kapcsolunk hozzá (főleg az ilyenekre gondolt Fazekas): bagolyborsó, békalencse, farkasalma, kígyóhagyma stb. Az ilyen adatok azért érdekesek, mert jól mutatják, hogy a komplexebb kategóriák megnevezéséhez hogyan használjuk fel a kevésbé komplexekről való tudásunkat, hogyan épülnek rá az előbbiek az utóbbiakra.

Növényrészek
A növények átfogó kategóriájához szorosan kapcsolódik a különböző növényrészeket megnevező szavak csoportja (gyökér, levél, virág stb.), ez szerkezetében teljesen olyan, mint az állati testrésznevek átfogó kategóriája, sőt olyan is van, amely állati testrész metaforikus kiterjesztésével jött létre, például: búzaszem, szőlőszem. (Eredetileg a szár is lábszárat jelentett, a mai rendszer szempontjából azonban ez már archeológia, hiszen a mai beszélő fejében ez a kettő aligha kapcsolódik össze.) Itt is van rá példa, hogy a növényrész neve metaforikusan egy növényt jelent: édesgyökér, macskagyökér, ebtövis, szerbtövis, varjútövis és sokféle virág: búzavirág, csillagvirág, tarlóvirág, zergevirág stb.

IV. 2. c. "Csinálmányok"

A komplexitás növekvő skáláján a következő helyet az ember alkotta dolgok foglalják el, az artefaktumok, Apácai Csere János igen jó terminusával élve: csinálmányok. Ez egy olyan nagy galaxis, amely néhány kisebbet foglal magába, a legjellegzetesebbek ezek: edények és tárolók, szerszámok, öltözetdarabok, bútorok, épületek, járművek, hangszerek. Együtt jellemezzük őket, mert arra nincs itt terünk, hogy mindegyiket külön vegyük sorra.

Ezek a nevek annyiban hasonlítanak az eddigiekre, hogy ránézésre ezek is azonosíthatók, felismerhetők, itt azonban a funkciónak már annyira meghatározó szerepe van, hogy annak ismerete nélkül nem is igen lehet érteni, mit jelent az illető szó. Az egyes kategóriákhoz sokszor külsőre nagyon is különböző, egymáshoz nem is hasonlító dolgok tartozhatnak, az egyetlen, ami a kategóriát mégis összetartja, a funkció. Gondoljunk csak arra, hogy ránézésre mennyire különböző dolgok a következők: asztali óra, díszes falióra, toronyóra, napóra, digitális kijelzésű óra, homokóra.

Ezekben összesen annyi a közös, hogy mindegyik időmérésre való, és ez már elég ahhoz, hogy az óra kategóriába tartozzanak.

Az, hogy itt a funkciónak elsődleges szerepe van, teljesen érthető, hiszen bármit alkot is az ember, azt azért csinálja meg, mert valamire kell neki. A tárgyat eleve valamilyen rendeltetéssel készíti el, így a funkció nem utólag kapcsolódik hozzá a tárgyhoz, hanem éppen fordítva: tulajdonképpen a tárgyat hozzuk létre a funkcióhoz.

Ezekre a kategóriákra az jellemző, hogy éppen a funkció központi szerepe révén minden eddiginél sokkal inkább bele vannak ágyazva a világról való enciklopédikus tudásunkba, és csak azzal együtt érthetők. Gondoljunk csak arra például, hogy egy marslakónak, aki a mi világunkról mit sem tudva idecsöppenne közénk, mi mindent kellene elmagyaráznunk ahhoz, hogy egy olyan egyszerű dolog mivoltát megértse, mint amilyen a kulcs. El kellene mondanunk, hogy ez egy zárba illeszkedik, a zár meg ajtóra, kapura, fiókra van szerelve, mégpedig azért, mert mi olyan világban élünk, ahol van magántulajdon, ezt az emberek általában tiszteletben is tartják, de vannak, akik nem, hanem lopnak, ezeket hívjuk tolvajoknak... és így tovább, mert aki mindezeket nem tudja, sohasem értheti meg, mi az, hogy kulcs.

Emellett ezek a kategóriák, főleg a szerszámoké, szorosan kapcsolódnak a velük végzett specifikus mozgásokhoz. Meg lehet figyelni, hogy sokszor, mikor azt mondjuk: kalapács, a kezünkkel kalapáló mozgást is végzünk, vagy ha a csavarhúzót emlegetjük, úgy mozgatjuk a kezünket, mint mikor azzal dolgozunk. Ezeket a mozdulatokat pedig azért érdemes akkor is számon tartani, mikor kognitív nyelvészeti keretben vizsgáljuk ezeket a kategóriákat, mert megtörténik, hogy lapszusunk van, a szó nem jut hirtelen eszünkbe, ilyenkor azt mondjuk: Add csak ide a ... - és mutatjuk a csavarhúzóra jellemző mozdulatot. Ezt a másik ember rendszerint meg is érti; ez is mutatja, hogy ezek a mozdulatok annyira hozzátartoznak a szóhoz, hogy adott esetben akár helyettesíthetik is, nemcsak kísérik.

A "csinálmányok" közé tartozó dolgoknak is vannak részeik, akárcsak az állatoknak, ezeket azonban bizonyos jól azonosítható szerkezetű dolgok esetében már nem olyanokként észleljük, mint amelyekhez az egész részeire bontásával lehet eljutni, hanem mint amikből az egész össze van szerelve. Ezek tehát már alkatrészek, sokkal függetlenebbek az egésztől, mint az állatok testrészei. Jellemző, hogy nagyon sokat külön is kapni lehet a boltokban. (Igaz, csirkecombot is lehet, de nem azért, hogy aztán otthon összeszerelhessük a csirkét.)
Talán ezzel is összefügg, hogy a "csinálmányok" a legjellegzetesebb példák a komponenciális jelentésre, amikor is a jelentést néhány világosan azonosítható összetevőre lehet bontani, és azok alapján a kategóriát is elég jól meg lehet határozni. Éppen ezért a csinálmányok nevei különösen alkalmasak a metaforikus kiterjesztésre: elég egyetlen ilyen jelentés-összetevő megléte egy másik dologban ahhoz, hogy arra is alkalmazzuk a nevet. Ha például a pipa egyik ilyen összetevője az, hogy nagyjából derékszögben meg van hajlítva, és az egyik szára rövidebb és vastagabb, mint a másik, akkor ez már elég ahhoz, hogy kipipáló írásjelünket is pipának nevezzük, pedig ezen kívül semmi egyéb hasonlóság nincs a kettő közt.

Az alaptendencia itt is az, hogy a metafora a központtól terjed a periféria felé, vagyis az ismertebb dolgok nevei terjednek ki a kevésbé ismertekre, például a kalapács mint sporteszköz. Ugyanakkor itt is megfigyelhető, hogy ezeknek a nagyon komplex kategóriáknak a megnevezésekor felhasználjuk a kevésbé komplexekről való tudásunkat. Állatok nevével tárgyakat nevezhetünk meg, amint azt már Jókai Mór is észrevette, hiszen azt írta A magyar nép élce című írásában:

"Sajátságos a magyar nyelvben [ebben az egyben nem volt igaza, mert ez sok más nyelvben is hasonlóan történik - Sz. N. S.], hogy az állatok nevei mint vétettek át műszerek szavaiul. Így:
Vasmacska: horgony, mely a hajókat tartja.
Famacska: azon eszköz, mellyel a csizmát szokás lehúzni.
Vaskutya: azon sokágú eszköz, mely a tűzhelyeken áll, s mikre a tüzet rakják meg a nyárs végit teszik.
Fakutya: az a cölöp, amit a házak elé vernek, hogy a kocsik közel ne menjenek.
Bak: ama háromlábú szék, mire szapuláskor a kádat teszik.
Faló: a hintó-emelő tengelykenésnél.
Daru: az emelőgép a hajókon.
Kecskeláb: a feszítő vas.
Lúdlelke: a pecsenyén átjáró vas.
Gém: a kutak ágasa."

Jókai még nem említhette, de hadd tegyem hozzá: az egér, amely a számítógéphez van kapcsolva. Ez ugyan az angol mouse fordítása, de teljesen beleillik a magyar szemantikai rendszerbe. Az ilyen nyelvi metaforák olykor tárgyi formát is ölthetnek: a fentebb látott tűzikutya például valóban kutya formájúra van kialakítva, rendeltetésszerű használatához erre biztosan nincs szükség, a nyelvi metaforán kívül semmi más nem indokolja ezt az alakot.

Nagyon jellegzetes az, hogy állati testrészek nevével nevezünk meg tárgyakat: kecskeláb, kutyafül, azaz 'könyvlap sarkának behajtása', és még inkább az, hogy testrésznevek dolgok részeinek lesznek a nevei. Egy korsónak például hét "testrésze" is van: szája, csecse, nyaka, füle, válla, hasa, feneke. Figyeljük meg, hogy ettől a korsó még nem válik okvetlenül emberré (ami azonban nem jelenti azt is, hogy ezt az emberszerűségét egyáltalán nem is vesszük észre): szó sincs arról például, hogy a korsó hallana is a fülével. Csakis az alaki vagy funkcionális hasonlóság számít, például a fül alakja, vagy a csecs esetében az is, hogy azon keresztül lehet belőle vizet szopni. De már az elhelyezkedés nem annyira fontos: a korsó füle a nyakától indul, és leér a hasáig, a csecse meg éppenséggel a fülén van, ami pedig emberben legalábbis feltűnő lenne.

Kiegészítés: Élnek-e az ilyen metaforák, avagy miért Arany költői nyelve a "legmagyarabb" magyar nyelv?

A testrésznevek dolgok részeire való kiterjesztése alighanem egyetemesen jellemző a legkülönbözőbb nyelvekben, de hogy minek lesz tényleg ilyen metaforikus neve, az nagyon is függ az egyes nyelvektől. A románoknak például ugyanolyan szórakoztató, mikor megtudják,  hogy magyarul a csupornak füle is van, mint nekünk az, hogy románul a lapátnak farka van (coada lopetii), nem nyele.

Mint fentebb már mondtam, a "csinálmányokat" megnevező szavak jelentése minden korábban tárgyalt kategóriafajtánál inkább komponenciális, ennélfogva nagyon könnyen keletkeznek metaforikus kiterjesztéseik. Talán éppen ezzel a nagy metaforizálódásra való "hajlamukkal" magyarázható, hogy itt még az eddigiekhez képest fordított irány is megfigyelhető, nevezetesen az, hogy artefaktum nevével növényt nevezünk meg, vagyis egy komplexebb kategória nevével egy kevésbé komplexet. Az ilyen irányú kiterjesztésre főleg az öltözetdarabokat, illetve az ember hasonló "szerelését" jelentő szavak látszanak alkalmasaknak: békakonty, pásztortáska, kisasszonypapucs. Ilyenekkel növényrészeket is megnevezhetünk, a légyölő galócának (Amanita muscaria) például van egy szép fehér pöttyös piros kalapja, aztán gallérja vagy gyűrűje, alul pedig bocskora. (A gombák ugyan, mint tudjuk, nem növények, de ez a szakértői tudásunkhoz tartozik, a nyelvi kategorizáció szempontjából együvé tartoznak a növényekkel.)

IV. 3. A ránézésre nem azonosítható kategóriák

Az eddigi kategóriák mind olyanok voltak, amelyeket egyszerű ránézésre is azonosítani lehet. A személynevektől azonban egy másik ág is indul, amely eleve komplexebb valamivel, mint amiről eddig szó volt, de más értelemben. Itt olyan kategóriák vannak, amelyeknek tagjait nem lehet ránézésre olyanokként azonosítani, hanem valahonnan tudni kell róluk, hogy oda tartoznak.

3. a. A rokonsági elnevezések

Ezek közül a legegyszerűbbek a rokonsági elnevezések, ezek központjában pedig egyértelműen az anya áll. Azért bonyolultabb a szerkezete, mint az eddigieknek, mert ez nem látszik az emberen: hiába látok egy fiatal nőt az utcán, nem tudhatom megmondani, hogy anya-e, vagy nem, hacsak nem tudom valahonnan, hogy van-e gyermeke, vagy nincs. Ránézésre, e nélkül a háttértudás nélkül tehát csak nőként tudom azonosítani, anyaként nem. Ha azonban olyan helyzetben látom, amelyben ő specifikusan anyaként viselkedik, ha például éppen a gyermekét szoptatja, akkor ki tudom róla találni.

Az ilyen nevek nagyon közel állnak a személynevekhez: a kisgyermek számára az, hogy anyu, kezdetben egyértelműen személynév. Majd csak később válik rokonsági elnevezéssé, mikor a gyermek felismeri, hogy ami nekem az anyu, az Irénkének a Manci néni, vagyis Irénkének nem az én anyukám az anyukája, hanem Manci néni. Ettől azonban ő továbbra is anyunak hívja az anyukáját, még meglett felnőtt korában is, és nem Rózsikának, ahogy pedig mások hívják.

Viszonylag kevés név tartozik ide, de ezek nagyon régi elemi tapasztalaton alapszanak, legalábbis a középen levők (anya, apa, fia, lánya valakinek). Annak ugyanis, hogy ki anya, és ki nem, illetve hogy ki kinek, és kinek nem, egyértelmű biológiai feltételei vannak. Az ilyen kategóriák azért komplexebbek, mint az eddigiek, mert itt relációkról van szó: valaki nem abszolút értelemben anya, hanem valakihez képest az, vagyis mindig valakinek az anyja. Nem véletlen, hogy az ilyenekkel a gyermek már elég nehezen boldogul el: több év is eltelik addig, amíg megtanulja ezeket úgy érteni, ahogy kell, mások viszonylatában. Még hároméves korában sem egészen világos neki, mit is jelent például a testvér. (Jól illusztrálja ezt az a videó ^|1}| , amely Kósa Éva előadásában látható.)
 
Amúgy pedig a rokonsági elnevezések emberekre vagy állatokra vonatkoznak (az anya és apa állat is lehet, persze az olyanokat, mint a sógor, már csak emberekre szoktuk használni), és akkor is minden érvényes rájuk, ami az emberre vagy az illető állatra jellemző, ha anyának vagy apának nevezzük őket, nem pedig embernek, nőnek, férfinak, illetve macskának.

IV. 3.b. A funkciónevek

A következő kategóriafajta ezen az ágon a funkcióneveké.

Annyiban komplexebb a rokonsági elnevezéseknél, hogy itt háttértudásként nem egy (viszonylag) egyszerűbb viszony értelmét kell átlátnunk, hanem egy olyan funkcióét, amely az előző kategóriafajtához képest sokkal inkább be van ágyazva az emberi viszonyokról és a társadalom működéséről való enciklopédikus tudásunkba. Olyanok tartoznak ide, mint az orvos, pap, ezredes, elnök, vezér, király stb. Ezek tulajdonképpen emberek vagy ritkábban állatok (például a vezér ember is lehet, meg állat is), de ránézésre csak ennyit lehet róluk megállapítani, azt pedig, hogy az az ember éppen orvos, tudnunk kell valahonnan. A kategóriát a funkció határozza meg, sőt igazából az képezi, az ember ennek inkább amolyan "megtestesítője". Ahhoz tehát, hogy ezeket értsük, ismernünk kell azt a funkciót: aki nem tudja, mi az orvos funkciója, mivel foglalkozik hivatásszerűen, és milyen ügyben fordulhatunk hozzá, nem tudja, mi az, hogy orvos.

Az ilyeneket tehát egyszerű ránézésre nem tudhatjuk felismerni, márpedig a mi elménk az olyanokkal sokkal könnyebben tud bánni, és viselkednünk is egyszerűbb, ha elég ránéznünk valamire ahhoz, hogy tudjuk, micsoda. Ezért aztán az ilyen funkciókategóriákra kulturálisan olyan megoldásokat találtunk ki, amelyekkel az ilyenek sokszor ránézésre is azonosíthatóvá válnak. Jellegzetesen ilyenek a különböző egyenruhák, rangjelzések, jelvények, kitűzők és egyebek, ezek pedig bizonyos esetekben annyira hozzátartoznak az illető funkcióhoz, hogy nélkülük az illető személy nem is tudja ellátni a szerepét. Ha például a közlekedési rendőr nem egyenruhájában, hanem csak úgy civilben áll ki az utcasarokra, hiába integet, mert az autósok nem fognak neki szót fogadni, hanem szólnak a legközelebbi egyenruhás rendőrnek, hogy van itt egy őrült, vigyék már el onnan, még mielőtt elüti valaki. Vannak azonban olyan helyzetek, mikor az illető személyre vonatkozó háttértudás nélkül is ki tudjuk találni, micsoda, még ha nincs is egyenruhában, mégpedig olyankor, ha éppen a funkciójához tartozó specifikus cselekvést végzi. Ha például benyitunk egy terembe, és azt látjuk, hogy ott padok vannak, azokban gyerekek ülnek, elöl van egy tábla, és ott egy felnőtt éppen a magyar határozók fajtáit magyarázza, abból elég nagy valószínűséggel meg tudjuk állapítani, hogy az illető magyartanár.

Az előbbi kategóriákhoz képest ezen az ágon az az igazi nagy újság, hogy alig vannak metaforák. A rokonsági elnevezések egyike-másika ugyan mint alapvetőbb kategória lehet metaforikus használatú is, például az anya lehet "csinálmánynak" is neve, jelesen a csavaranyáé. (Magyarul a csavarorsót, ami bele jár, nem hívjuk apának, vannak  nyelvek, ahol igen, és nemcsak a csavarok, hanem elektromos vagy elektronikus berendezések egybejáró alkatrészei esetében is használják ezt a metaforát, amelynek nyilvánvalóan szexuális szemléleti háttere van.) A ládafia, asztalfia említhető még itt, meg a fiók, amelyben azonban ma már nemigen azonosítjuk a rokonsági terminust. Az atya lehet funkciókategória neve 'pap' jelentésben, és a pap mint funkciónév is lehet metaforikus, amikor a búzakereszt felső kévéjét jelenti. Ezek azonban eléggé ritkaságszámba mennek.

A funkciókategóriákra ugyanis nem a metaforikusság jellemző, hanem az, amit talán fogalmi ötvözésnek nevezhetünk (egyelőre nincs megállapodott magyar neve, angolul conceptual blending, magyarul is gyakran csak blendingnek mondjuk). Feltűnő, hogy akik eddig a blendinget leírták, leginkább innen találtak rá példákat. Ezek egyike az, amikor a sebészorvosra azt mondjuk, hogy: "Az egy mészáros." Ez nem éppen olyan, mint a metafora, hiszen nem maga a sebész hasonlít a mészároshoz, hanem az, amit csinál, illetve ami őt körülveszi. Mindegyik fehér köpenyben van, vágóeszközt használ, húst vág vele, ott vér folyik, de míg az egyik élő anyagban dolgozik nagy figyelemmel és óvatosan, a másik durván darabolja, kilóra. A blending ezt az utóbbi jellemzőt csúsztatja át a sebészre, nyilván nem elismerő célzattal. (Figyelembe véve a metaforikusság, illetve a blending jellegzetes előfordulási helyeit, magam eléggé céljatévesztettnek látom azt az utóbbi időben kibontakozott vitát, hogy a nyelvre mi az igazán jellemző: a metafora-e, vagy a blending, amelynek a metafora csak egy sajátos formája lenne. Úgy látom, hogy ez két különböző dolog, és mindegyik a maga kategóriafajtájában jellemző.)

IV. 3. c Az intézménynevek

A funkcióneveknél valamivel komplexebbek az intézménynevek. A különféle intézmények ránézésre már csak azért sem azonosíthatók, mert ezek mint olyanok eleve láthatatlanok. (Tulajdonképpen már a funkciók is azok, de ott úgy észleljük, hogy inkább a "megtestesítő" tartozik hozzá a funkcióhoz, ezért mi az utcán nem egy embert látunk, aki funkciója szerint rendőr, hanem egyenesen egy rendőrt, aki rendőrként, nem emberként magas vagy alacsony, kövér vagy sovány.)

Az például, hogy iskola, egyetem vagy akadémia, már maga is egy igen komplex hálózat, amely kerete annak, hogy ott emberek az illető intézmény által meghatározott specifikus funkcióikat gyakorolják. Az intézményeknek nincs "megtestesítőjük", de rendszerint tartozik hozzájuk valamilyen épület vagy székház, ezeket metonimikusan szintén iskolának, egyetemnek, akadémiának hívjuk, és mivel ez nem látszik rajtuk, ezt egy táblára ki szoktuk írni. (Ezek azonban már lazábban kapcsolódnak az intézményhez, mint a "megtestesítő" a funkcióhoz: olyat lehet mondani, hogy az akadémia épülete, de olyat nem, hogy a rendőr embere.) Egyes épületeknek azonban, mint amilyen például a templom, olyan az architektúrájuk, hogy már abból is meg lehet állapítani, milyen intézményhez tartoznak.

Metaforák itt sem igen vannak, van viszont fogalmi ötvözés (blending) itt is, például amikor valamilyen intézményre - itt inkább tán ne nevezzek meg egyet sem, gondoljon ki-ki, amire akar - azt mondjuk, hogy: "Az egy kész bolondokháza." Újdonság az, hogy mivel ezek mint olyanok már teljesen megfoghatatlanok, a mi elménk pedig elsősorban az alapvetőbb (primérebb), kisebb komplexitású kategóriák kezelésére van berendezkedve, ezeket valamilyen alacsonyabb szintű kategória mintájára konceptualizáljuk, vagyis megjelennek Lakoffék kedvencei, a strukturális metaforák. Intézményekről például gyakran beszélünk úgy, mintha épületek volnának: tudjuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának Széchenyi rakta le az alapjait, tudjuk, mikor hozták tető alá, kik járultak hozzá egy-egy téglával, mi volt eredetileg a felépítése, mi volt rá időnként romboló hatással stb. Így beszélve sohasem az Akadémia épületére, hanem magára az intézményre gondolunk.

Az intézményeknek részeik is lehetnek, ezeket gyakran a rokonsági elnevezések metaforikus kiterjesztésével nevezzük meg: anyavállalat, leányvállalat, fiókszervezet; a filia vagy filiálé is hasonló módon jött létre, csak latin szóból.

IV. 3.d. Az absztraktumok

Végül van a neveknek egy sajátos csoportja, az absztraktumoké, ezek, hogy úgy mondjam, már tisztára csak tudásból állnak, nyelvi konstruktumok, és "odakint", a fizikai világban nem is felel meg nekik semmi mint olyan. A nyelv evolúciójában a nevek legújabb rétegét alkotják, hiszen ahhoz, hogy létrejöjjenek, már nyelvre volt szükség. Ezek ugyanis a beszédben keletkeznek, és főnevekbe kódolva öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Ilyen például az, amit már említettem: a nyelv, amely, mint láttuk, "odakint" nincs is, de mi úgy beszélünk róla mégis, mintha "odakint" lenne, így aztán előbb-utóbb úgy is kezdünk róla gondolkozni, amint azt még a nyelvtudomány története is elég jól szemlélteti.

Ez pedig azért van így, mert nyelvünk (mármint ez a fejünkben levő tudásunk) eredendően arra való, arra alakult ki, hogy a rajtunk kívül levő környezetünkről tudjunk vele beszélni, így aztán mikor olyasmiről akarunk, ami igazából csak a mi fejünkben van, "idebent", akkor azt valamilyen csellel kivetítjük a környezetbe, külsővé tesszük, és akkor már tudunk róla beszélni is. Az "odakint" levő dolgokról pedig az az általános, közvetlen tapasztalatunk, hogy azok dologszerűek, vagyis elfoglalnak valamennyit a háromdimenziós térből. Így aztán mikor ezeket az absztraktumainkat kivetítjük, ezek is rögtön dologszerűekké válnak, virtuálisan háromdimenziósakká, tehát a nyelvről is úgy fogunk beszélni, mint aminek van egy sajátos belső struktúrája, komponensei, alsóbb és felsőbb szintjei, rétegei, vízszintes és függőleges tagolódása stb.

Nyilvánvaló, hogy ezek konceptualizálására a strukturális metafora a legalkalmasabb, az absztraktumok világa tehát a strukturális metaforák igazi paradicsoma. Jelesen a nyelvet ugyan metaforikusan-metonimikusan neveztük el a beszéd közben legtöbbet mozgó testrészünkről, de mint az imént említett példák is mutatják, sokszor úgy beszélünk róla, mintha valami épületféle volna, máskor meg mintha élőlény, sőt egyenesen ember lenne. Így aztán gyakran hallhatunk a nyelvek születéséről, életéről, haláláról, betegségeiről, nyelvünk erényeiről, és még akadémiai kiadványban sem nagyon feltűnő, ha azt olvassuk, hogy a magyar nyelv nem kedveli szó elején a mássalhangzó-torlódást, hanem igyekszik ezeket kiküszöbölni. (Tessék csak ezt elképzelni!)

Absztraktum is sokféle van, ezekre itt nem térhetek ki, de részletesebben írtam róluk idén megjelent, Elmélet és módszer a nyelvészetbencímű könyvem Bevezetésében.  Csak annyit tennék még hozzá, hogy míg például az állatok esetében a fogalmaink, mint mondtam, meglehetősen függetlenek a nekik megfelelő nyelvi kategóriától, itt ez már nem egészen így van. Mi ugyanis ezekkel az absztraktumokkal csakis beszéd közben találkozunk, mások beszédéből tanuljuk el őket, másféle tapasztalatunk ezekről elve nem is lehet, ezért aztán ilyen fogalmainkat is csak arra alapozhatjuk, amit a beszédből kapunk. Itt tehát az, hogy valamely nyelven hogyan formálunk meg egy-egy ilyen absztraktumot, nagyon is befolyásolhatja azt, hogy milyen fogalmunk lesz róla.

V. A fontosabb tanulságok

Ez az itt felvázolt "jelentésvilág" természetesen nem teljes, sőt igencsak szemelvényes és elnagyolt, pedig itt is igaz az, hogy az ördög a részletekben lakik. Annak szemléltetésére azonban így is alkalmas, hogy nyelvi kategóriáink egy hierarchikus rendszert alkotnak, amelyet ugyan mi itt a komplexitás fokozatai alapján állapítottunk meg, de nagyon valószínű, hogy ez evolúciós pszichológiai szempontból is mondhat valamit. Érdemes továbbá észrevenni, hogy a rendszer alapjában álló kategóriák, mármint a személynevek, állatok és emberek, rokonsági elnevezések és funkciónevek együttesen pontosan azt adják ki, amit a régi latin animata terminus jelöl. Apácai Csere János még lelkes állatoknak hívta őket, és ez bizony sokkal pontosabb volt, mint amit a mai magyar szaknyelv az élő és élettelen elkülönítésében jelöl meg, hiszen élőnek a növény (és a gomba) is élő, de nem lelkes állat. Az pedig, hogy ezek alkotják az egésznek az alapját, érthetővé teszi azt a jelenséget is, amiről Hogyan teremtsünk világot? c. könyvemben zoomorfizmus néven írtam, hogy tudniillik az alapvető relációk a "lelkes állatokra" szabva vannak kialakítva, mikor pedig egyébről beszélünk, olyankor is gyakran ezeket használjuk, vagyis messzemenően felhasználjuk az ilyen alapvető kategóriáinkról, illetve azok sajátos viszonyairól való tudásunkat, és azokról is úgy beszélünk, mintha "lelkes állatok" volnának. Ezért is mondunk olyanokat élettelen dolgokról vagy akár absztraktumokról is, mint például: "A nap elbújt a felhő mögé", "Nem akar ez a köd felszállni", "Nem akar a motor beindulni".

Az a néhány kategóriafajta, amelyről fentebb szót ejthettünk, azt is mutatja, hogy nem nagyon célszerű általában beszélni a nyelvi kategorizációról, hanem ennek elméletét is az egyes kategóriafajták mentén haladva érdemes felépíteni, hiszen ami az egyikre nagyon is jellemző, a másikra lehet, hogy egyáltalán nem az. Az emberi nyelv sokat emlegetett metaforikussága például (ha csak a megszokott értelemben vett metaforákat vesszük tekintetbe) elsősorban a ránézésre is azonosítható kategóriákra látszik igazán érvényesnek, a többi esetében már kevésbé jellemző.

A jelentésvilág szerkezetének részletes kidolgozása tehát más megvilágításba helyezhet sok mindent, amit ma még nem egészen úgy látunk, ahogy kellene, és hozzásegíthet bennünket ahhoz, ami a kognitív nyelvészetnek és általában a kognitív tudománynak is legfőbb célja: hogy jobban megértsük önmagunkat.