-
1. ábra
|1|
-
2. ábra
|2|
-
3. ábra
|3|
-
4. ábra
|4|
-
5. ábra
|5|
-
6. ábra
|6|
-
7. ábra
|7|
-
8. ábra
|8|
-
9. ábra
|9|
-
10. ábra
|10|
-
11. ábra
|11|
-
12. ábra
|12|
-
13. ábra
|13|
-
14. ábra
|14|
-
15. ábra
|15|
-
16. ábra
|16|
-
17. ábra
|17|
-
18. ábra
|18|
-
19. ábra
|19|
-
20. ábra
|20|
-
21. ábra
|21|
-
22. ábra
|22|
-
23. ábra
|23|
-
24. ábra
|24|
-
25. ábra
|25|
-
26. ábra
|26|
-
27. ábra
|27|
-
28. ábra
|28|
-
29. ábra
|29|
-
Animáció : Boszorkányperek Magyarországon 1600-1800 között
|1|
-
Animáció : A boszorkányperek száma és területi megoszlása Magyarországon a 17-18. században
|2|
Klaniczay Gábor
Boszorkányok, bűnbakok: hogyan működik a vádaskodás logikája?
I. Bevezetés
Az előadást két híres boszorkánytörténet filmváltozatából vett képekkel indítom, az első a tömeges boszorkányüldözés kezdeteit, a második pedig az egyik legutolsó nagy botrányát idézi fel.
- |1|
- |2|
- |3|
De hiába értünk meg egy-egy esetet, azt szinte lehetetlen megemészteni, hogyan kerülhetett sor a 15-18. században, az európai civilizáció egyik fénykorában a boszorkányperek ostobán gyermeteg vádaskodásaira és szégyenletes, jogsértő ítéleteire, melyek, ha nem is milliókat vagy százezreket, ahogy ezt egyes szenzációhajhász amatőrök állították, de legalább 40-50 ezer szerencsétlen áldozatot, főleg nőket juttattak máglyára, akasztófára (3. ábra).
Noha a boszorkányság fogalma univerzálisan ismert az emberi kultúrákban, sehol sem vezetett olyan tömeges, mondhatni pánikszerű üldözésekhez, mint a nyugati kereszténység világában. Sem az ortodox kereszténység, sem az iszlám, sem a buddhizmus, sem más keleti vallások, de még Amerika tovább élő indián kultúrái sem ismerték a boszorkányüldözés ilyen járványszerű, ennyire tömeges formáját. Az egyetlen terület, amely összehasonlítható e téren a kora újkori nyugati kereszténységgel, az a gyarmati függetlenségéből fokozatosan emancipálódó, de továbbra is súlyos válságok sorát átélő 20. századi Afrika, ahol (Közép- és Dél-Afrikában) ma is folynak szörnyű, tömeges boszorkányüldözések. De ezek még mindig elmaradnak a kora újkori európai üldözések méretei és mindenekelőtt magas állami, egyházi és népi támogatottsága mögött.
Szerteágazó problémával állunk tehát szemben, melynek magyarázatához a történésznek támaszkodnia kell a rokontudományok: a néprajz, az etnológia, az antropológia, a pszichológia, a szociológia, valamint a valláselmélet megfigyeléseire.
II. Elméleti támpontok
- |4|
A boszorkányhit egyik legizgalmasabb leírása az 1930-as években az észak-afrikai azandék körében kutató neves brit antropológus, Edward Evans-Pritchard (4. ábra) nevéhez fűződik. A boszorkányság két alapvető típusát különböztette meg, amit az ártó varázslat (sorcery) és a boszorkányság (witchcraft) terminusokkal jellemzett. Az egyik tanulható - a mágikus ártó eszközök, ráolvasások, rítusok tudománya -, a másik valamiféle öröklött, "veleszületett" természetfeletti képesség és egy gonosz, kártékony alkat kombinációja - művelői a hiedelem szerint éjjel röpködő, állatformát öltő, vérszívó lényként pusztítanak.
- |5|
Az ártó varázslat vagy boszorkányság feltételezése az azandéknál olyan világképbe illeszkedik, mely magyarázza és kezelhetővé teszi az emberi élet balszerencséit, és azok fő okozóit a kárvallottak személyes ellenségeiben leli fel (5. ábra). A balszerencse (betegség, baleset, halál, természeti csapás) boszorkányrontásként való értelmezése tehát azt a gyógymódot írja elő, hogy fel kell kutatni, ki és miért okozhatta a kárt. Ehhez a kárvallottak gyanakvását, vádaskodását irányító, megerősítő divinációs eljárások adnak segítséget. A "megtalált" boszorkány kényszerítésével ezután helyrehozzák, ami még helyrehozható, vagy elpusztításával megbosszulják az általa okozott kárt, halált, s ez a szertartás egyúttal az egész közösség "megtisztítására", az erkölcsi normák megerősítésére is szolgál.
De kik azok az "ellenségek", akik felé a boszorkányvádak irányulnak a balszerencséktől sújtott közösségben? A boszorkányüldözés történeti és a jelenben is továbbélő megnyilvánulásainak vizsgálata érzékeny detektorként rajzolja ki a más konfliktuskezelő módszerekkel nehezen megoldható családi, rokonsági, lakóhelyi, szomszédsági, közösségi ellenségeskedések, emberi problémák egy sajátos csoportját. A történész és az antropológus e ponton haszonnal forgathatja a szociálpszichológia klasszikusait, például Gordon W. Allport (6. ábra) elemzését az előítélet természetéről, a frusztráció, a rögeszmés félelem, az indulatokat lecsapoló agresszió, a bűnbakképzés "pszichodinamikájáról". A bűnbak kifejezése az antik zsidóság egy szertartására utal, melynek leírása a Leviták Könyvének 16. fejezetében olvasható. Az engesztelés napján áldozatra kiválasztott két kecskebak közül sorshúzással eldöntik, hogy melyiket áldozzák az Úrnak, majd a főpap mindkét kezét a másik bak fejére téve "ráolvasta Izrael fiainak minden mulasztását, minden engedetlenségét és minden bűnét". (Ezt láthatjuk William Holman Hunt, 19. századi angol preraffaelita festő szép képén - 7. ábra.) Utána egy emberrel a pusztába vezettették a bakot, "s a bak elvitte minden bűnüket egy kietlen helyre". Ezzel a nép megtisztult.
- |8|
A bűnbakképzés mechanizmusát, amit a pszichológia kivetítésnek (projekciónak) nevez, a legkorábbi időktől kezdve megtalálhatjuk az emberi társadalmakban - ennek egyik megnyilvánulása a boszorkányüldözés is. Fontos észben tartani e szociálpszichológiai folyamatokat, s minthogy a boszorkány esetében olyan bűnbakról van szó, akinek feltételezett kártevését természetfeletti képességekkel magyarázzák, érdemes támaszkodni a valláselmélet megfigyeléseire, például az Amerikában élő francia filozófus, René Girard (8. ábra) a bűnbak, a szentség, az erőszak és az áldozat összefüggéseiről szóló könyveire. Girard az emberiség bűneit magára vállaló, értük szenvedő, "Isten bárányaként" keresztre feszített Krisztus történetét a bűnbakmechanizmus archetipikus megnyilvánulásaként értelmezi, majd ezzel veti össze a bűnbakok más történelmi típusait, mindenekelőtt az évezredeken át megismételten e szerepbe kerülő zsidók üldözésének vallási és pszichológiai mozgatórugóit. A késő középkori zsidóüldözésekben kialakult negatív sztereotípiák, mint látni fogjuk, jelentős szerepet játszottak az ördöggel szövetkező boszorkány bűnbak-képének kialakulásában.
III. A boszorkány fogalmának történelmi változásai
Definíciókban nem szűkölködünk, az emberek mindig is tudni vélték, milyenek, mit csinálnak a boszorkányok, sőt sokan azt is, hogy közvetlen környezetükben kik azok. Ezek a definíciók azonban korról korra jelentősen különböznek, s e különbségeknek nagy kihatása volt arra, hogy lett-e belőlük boszorkányüldözés vagy nem. Itt lesz jelentősége a történeti vizsgálódásnak. A boszorkányság történetének egyik első "klasszikusa", a német Joseph Hansen 1900 körül a következő meghatározást javasolta. A boszorkányok "elsősorban női nemből való személyek, akik szövetséget kötöttek az ördöggel, hogy segítségével kárt okozzanak embertársaiknak, eretnek szektába szerveződnek, rendszeresen részt vesznek az ördög elnökletével rendezett éjszakai boszorkányszombaton, ezekre az összejövetelekre az ördög segítségével a levegőben repülve érkeznek, és ott egymással és az ördöggel fajtalan nemi kapcsolatba bocsátkoznak". A kora újkor képzeletvilágát, mint Hans Baldung Grien metszete (9. ábra) mutatja, valóban hatalmában tartotta a boszorkányszombat színes és borzongató mitológiája. Ehhez azután számos hagyományos hiedelemkör kapcsolódott - a szerelmi és a termékenységvarázslás különböző formái, a mágikus gyógyítás elemei, az ördögfolklór, a tündérregék, a samanisztikus elképzelések motívumai, vagy egyszerűen a falusi népünnep egyféle fordított tükörképe, mint ez egy 1570 körül készült genfi festményen látható (10. ábra). Az ördöggel szövetkező, boszorkányszombatra járó, titkos szektát alkotó boszorkányok rémképe azonban korántsem öröktől való, a történeti kutatások feltárták, hogy csupán a középkor legvégén, a 15. században jelent meg.
A koraközépkor, bár ismerte a boszorkányhit különböző formáit, azt "babona"-ként elutasította. A késő római idők pogány "babonái" ellen harcoló kora középkori egyházi emberek ebből a szempontból szkeptikusabbak voltak számos utódjuknál. A kora középkori bűnbánó kézikönyvek azt írják: "... néhány elvetemült, ördögtől megrontott asszony, démoni illúziók és képzelődések csábítására azt hiszi és hirdeti, hogy az éjjeli órákban bizonyos állatokon kilovagolnak Dianával, a pogányok istennőjével, és az asszonyok megszámlálhatatlan sokaságával. Az éjszakai csöndben hatalmas földi távolságot tesznek így meg, engedelmeskedve úrnőjük parancsának, szolgálatára állva, amikor csak szólítja őket... A papok hirdessék ki minden szószékről, hogy ez teljességgel hamis szóbeszéd, s az efféle képzelgéseket nem isteni, hanem gonosz szellemek ültetik az emberek fejébe." E szkeptikus jellemzés Canon episcopi néven bekerült a legjelentősebb 12. századi kánonjogi gyűjteménybe, Gratianus Decretumába, s így Európa-szerte ismertté lett. A koraközépkori egyház tehát az "éjjel-járó", Dianával levegőben lovagló asszonyok mitologikus képzetében elítélni való babonát látott, akárcsak a striga-hiedelem egészében. Ennek lecsapódása figyelhető meg a magyar Könyves Kálmán (1095-1116) híres törvényében is: "A nem létező boszorkányok ügyében ne legyen eljárás" (de strigis quae non sunt, ne ulla quaestio fiat - I. 57.), amiben persze tévedés valamiféle különleges "felvilágosultság" jelét látni, hiszen e téren a magyar törvény a kor konszenzusát tükrözte, nem kizárva ugyanakkor a boszorkányság egy másik típusa, a mágikus eszközökkel rontó "maleficium" törvényes üldözését (vö. Decretum Colomani Regis I. 60.).
IV. A boszorkányszombat mitológiájának kialakulása
- |11|
De hogyan került be mindebbe az ördög?
- |12|
A mágia antikvitástól örökölt "tudós" tradíciói - az asztrológia, az alkímia, a drágakövek, gyógyító füvek ismerete s a hozzájuk kapcsolódó, Salamon királyra vagy a legendás antik bölcsre, Hermész Triszmegisztoszra visszavezetett kézikönyvek, filozófiai munkák - a "tűrt" és a "tiltott" határvonalán helyezkedtek el a középkori műveltségben. A legproblematikusabb mindebből a szellemek, démonok megidézésének és "munkára fogásának" a szertartása volt, melyhez már az Antikvitás óta hozzákapcsolódott az ördöggel kötött szövetség legendája. Egy híres történet egy Teofil nevű templomszolgához kötődik, aki Jusztiniánosz császársága idején Ciliciában szerződést kötött az ördöggel, hogy az segítse a püspöki méltóság elérésében. Később, megbánva bűnét, Szűz Máriához fordult, aki visszaszerezte neki az örök kárhozatot jelentő szerződést (12. ábra).
E történet nyomán formálódott ki azután a 15-16. században az ördögnek lelkét eladó Doktor Faustus legendája. Az a hiedelem pedig, hogy kellő tudománnyal meg lehet idézni az ördögöket, démonokat, és mindenféle célok elérésére használni lehet e kapcsolatokat, a rituális mágia, a "necromantia" spekulációinak igen széles körét éltette a középkorban.
- |13|
Az ördöggel való szeretkezés mint konkrét vádpont felbukkan a boszorkányperekben is, először 1324-ben, az írországi Kilkennyben az Alice Kyteler nevű nemesasszony elleni perben. Alice Kytelert azzal vádolták, hogy volt egy saját démon-familiárisa, aki olykor macska, olykor fekete kutya, olykor egy néger alakjában jelent meg neki, s rendszeresen közösült vele, amiért az cserébe gazdaggá tette és segítette ártó praktikáiban.
- |14|
- |15|
- |16|
Ebben a bűnbakkereső légkörben a gyanúsítgatások s a hozzájuk kapcsolódó feketemise-vádak kiterjedtek egyházhű csoportokra is. A Templomos lovagrend ellen 1307 és 1315 között, a bálványimádás, istentagadás, homoszexualitás koholt vádjaival lefolytatott hírhedt per a rend vezetőinek és számos tagjának a megégetéséhez, a rend feloszlatásához és vagyonuk elkobzásához vezetett (16. ábra).
E per fő kitervelője (és haszonélvezője) IV. (Szép) Fülöp francia király (1285-1314) volt, s az ő "legistáknak" nevezett jogász miniszterei, akik az ördöngösség hasonló vádjain alapuló pereket rendeztek Fülöp más politikai ellenfelei, például VIII. Bonifác pápa (1294-1303) és Guichard, Troyes püspöke ellen is.
A "Sátán szövetségesei" ellen indított, egyre több formát öltő harc a 14. század Európáját számos történész megítélése szerint "az üldözések társadalmává" tette. Az eretnekek mellett az inkvizíció figyelme kiterjedt a falusi kuruzslók vagy az udvari mágusok, asztrológusok perbe fogására is. A kereszténységet kívülről fenyegető szaracénok mellett sokféle belső ellenségre gyanakodtak. Ilyen félelmetes és fenyegető csoportnak tűntek a leprások, akik 1215 után elkülönített helyen, kirekesztve éltek. Egyes rémtörténetek szerint csecsemőket és kisgyermekeket gyilkoltak meg, és azok vérében fürödve próbáltak megszabadulni rettenetes betegségüktől, mások szerint kutak szándékos mérgezésével járványokat próbáltak terjeszteni, megbetegítve az irigyelt egészségeseket. 1321-ben nagyszabású pánik terjedt el Franciaországban és Aragóniában miszerint a leprások "kútmérgezéssel" kísérletet tettek az egész kereszténység kiirtására.
- |17|
- |18|
A 15. század első felében a kínvallatások megszülik a részletesebb leírásokat az ördögi boszorkányszombat szertartásairól, ahol az orgia motívuma központi helyre kerül. Ahogy az 1434-ben írt Errores Gazariorum (A "gazari" tévelygései) című traktátus írja: "az elnöklő ördög eloltja a lámpást és elkiáltja magát 'Mestlet, mestlet!' (talán úgy fordítható: 'Keveredjetek, keveredjetek!'). S amikor ezt meghallják, szeretkezni kezd férfi a nővel és férfi a férfival, apa a lányával, fiú az anyjával, fivér a húgával s az egyneműek egymással, tekintet nélkül a természet rendjére." Ez az orgialeírás s a boszorkányszombat egy másik gyakran visszatérő elemét is szerepelteti, a gyermekgyilkosságot, illetve a meggyilkolt gyermekek maradványainak rontó porok, italok, "boszorkányzsír" készítésére való felhasználását, ami a középkori eretnekek ellen felhozott feketemise-vádak továbbörökítője. A boszorkányok elleni vizsgálatoknak azonban sajátos új eleme, hogy nemcsak a boszorkánygyűléseken bekövetkező orgiákat, gyilkosságokat "vallatják be" velük, hanem az ördöggel való szeretkezéseik módozatairól is hosszan faggatják őket a kínvallatások során.
- |19|
- |20|
V. Angyali és ördögi látomások - a nők vallási megítélése - szentek és boszorkányok
- |21|
Az ilyen meghökkentő állítások azonban sokakban gyanakvást keltettek: csalással, ámítással, eretnekséggel, sőt olykor boszorkánysággal kezdték vádolni e szenteket. A 14. század két legnépszerűbb női vizionáriusa, a pápákkal, uralkodókkal levelező és perlekedő svédországi Szent Brigitta (1303-1373) és Sienai Szent Katalin (1348-1380) több ízben is egyházi vizsgálóbíróság előtt volt kénytelen számot adni csodás revelációiról vagy ugyancsak csodaszámba menő eksztázisairól, böjtöléseiről. A 15. század elejének leghíresebb vizionáriusa, Jeanne d'Arc pedig, mint láttuk, 1431-ben máglyára került. Az "Orléans-i Szüzet" egy évvel később a baseli zsinaton ülésező egyházi vezetők már egyértelműen boszorkányként emlegették.
A női vizionáriusok elleni boszorkányvád a későbbiekben is gyakran felbukkant. A női természetet a késő középkor különösen nyitottnak tartotta a természetfeletti kommunikációra, ez hozzá is járult a női látnokok tekintélyéhez, másfelől ugyanezért azt hangoztatták, hogy a Sátán a nőket tudja a legkönnyebben elcsábítani. A női vizionáriusok ellenfelei a középkorban (s nem csak akkor) közkeletű, számtalan irodalmi műben, prédikációban, közmondásban megnyilvánuló nőellenes retorika toposzaival diszkreditálták e látomásokat, s a női természetre vonatkozó epés minősítéseik átkerültek a boszorkány formálódó sztereotípiájába. Ez tette lehetővé azoknak a bűnbakképzeteknek a szintézisét, amelyek az eretnekektől, mágusoktól, kuruzslóktól, zsidóktól a boszorkányságra hagyományozódtak: a nő mint bűnbak mindezt a lehető legáltalánosabb keretbe tudta foglalni. Mindennek azután nagy szerepe lett abban, hogy a meginduló üldözésekben a boszorkányvádak elsősorban nők ellen irányultak.
A gyanús vizionáriusok, eretnekek, ördögi megszállottságban szenvedők, a népi gyógyítók, kuruzslók és boszorkányok természetfeletti látomásainak összehasonlításával és pontos értelmezésével, a "szellemek megkülönböztetésével" (discretio spirituum) foglalkozik a 15. század első befolyásos demonológiai traktátusa, a Domonkos-rendi Johannes Nider (1380-1438) Formicarius (Hangyaboly) című munkája (1436 k.). Nider nőellenes kiszólásai rendre átkerülnek a leghírhedtebb demonológiai kézikönyv, a két domonkos inkvizítor, Heinrich Krämer (Institoris) és Jakob Sprenger által 1487-ben megjelentetett Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) című könyvébe (22. ábra). További demonológiai kézikönyvek, mint például az ausztriai Ulrich Molitor 1489-ben megjelentetett, szemléletes képekkel illusztrált munkája, a boszorkányok figuráját a hagyományos női szerepekkel - a (varázstevékenység célját, itt jégeső előidézését szolgáló) főzéssel, a különleges hatású (itt, betegség előidézésre nyílként kilőtt) füvek ismeretével, s a szerelmi varázslattal hozzák összefüggésbe (23. ábra).
A szentek és a boszorkányok közötti sikamlós összehasonlítgatásokat példázza egy negyedik, boszorkányokkal foglalkozó kézikönyv szerzője, Gianfrancesco Pico della Mirandola (a híres humanista, Giovanni Pico della Mirandola unokaöccse), aki saját észak-itáliai birtokán a 16. század elején komoly boszorkányüldözést rendezett, s a kínvallatások során hallottakból színes leírásokat szerkesztett a "gioco di Donna" (hölgy-játék) néven emlegetett "átkozott" boszorkánymulatságokról (Stryx - 1523). Ugyanakkor pártfogásába vett egy Caterina Racconigi nevű stigmatizált női vizionáriust, aki "második Sienai Szent Katalinként" lépett fel és hirdette látomásait. Gianfrancesco Pico della Mirandola többször "Isten boszorkányaként" (masca di Dio) beszélt róla.
A szent és a boszorkány összehasonlítása mögött egyébként egy fontos tipológiai rokonság rejlik: a középkori és kora újkori Európa hitvilága mindkét esetben valódi, környezetük által ismert embereknek tulajdonított természetfeletti tulajdonságokat. És e tulajdonítás elsősorban úgy történt, hogy tanúvallomást tettek róla azok, akik e természetfeletti képességeket saját életükben megtapasztalták - vagyis akik megfigyelhették a szent példaszerű életvitelét, akikkel csodát tett, vagy akik látták eksztatikus élményeikre utaló csodás testi elváltozásaikat, másfelől akik meg voltak győződve arról, hogy a boszorkány megrontotta őket, akik mindenféle gyanús tevékenységre utaló jeleket figyeltek ki náluk, esetleg "felismerték" őket, amikor valamilyen állattá változva próbálták áldozatukat megközelíteni. A szent elismeréséhez a 13. századtól egy bonyolult kánonjogi előírások szabályozta szentté avatási per lefolytatásán, eskü alatt valló tanúk százainak a kihallgatásán, a csodák bizonyítékainak gondos mérlegelésén keresztül vezetett az út. Az ugyancsak a 13. században alakult inkvizíció hasonló bírósági vizsgálódással kutatta a hitbéli eltévelyedéseket, az eretnekségeket, s egy idő után az eretnekgyanúba keveredő vizionáriusok élményeit. A gondosan összegyűjtött tanúvallomások mellett azonban itt fontos szerepet kaphatott a kérdéses személy vallatása is (amire a már meghalt szentjelöltnél nem volt lehetőség) és a vallomás (a "bizonyítékok királynője") kicsikarásához egyre gyakrabban folyamodtak a tortúra eszközeihez. Ugyanezekkel a módszerekkel közelítettek az inkvizítorok és a világi bírák a boszorkányság "titkos bűnéhez" is. A kárvallottak részletes tanúvallomások sorozatában beszélték el a velük esett rontást (e "negatív csodát"), majd az "ördög szövetségeseinek" leleplezése során ezeket a tanúvallomásokat a felújított archaikus istenítéleti forma, a vízpróba és a minden gátlás nélkül űzött kínvallatás, a tortúra nyomán születő - minden képtelen vádat beismerő - vallomások igazolták (24-25. ábra).
- |26|
VI. A tömeges európai boszorkányüldözés
A boszorkányvádaskodás terjedéséhez a 16. század folyamán jelentősen hozzájárultak a reformáció nyomán kialakuló hitviták, majd vallásháborúk. Miközben a kereszténység egy bensőségesebb, "pogány" maradványoktól, babonáktól megtisztított változatát hirdette, Luther Márton mégis nagy jelentőséget tulajdonított a mindenütt jelen levő, kísértő Sátán ténykedésének. Az egyik leghíresebb hozzá kapcsolódó legenda, hogy wartburgi cellájában - ahol híres Biblia-fordítását készítette - hozzávágta tintatartóját a megjelenő Sátánhoz, hogy elkergesse. A népi babonák elleni küzdelem jegyében a reformáció másik irányzata, Kálvin János hívei ugyancsak kíméletlen harcot folytattak a keresztény közösségek fő ellenségeinek tartott boszorkányok, "kútmérgezők", "gyújtogatók", valamint a - színleg ellenük föllépő, "valójában" azonban ugyancsak a Sátánnal szövetkező - népi kuruzslók, javasasszonyok, bábák ellen. A Kálvin vezetése alatt álló Genfben sűrűn lobbantak lángra a boszorkányokat égető máglyák.
- |27|
E tetszetős - és sok valóságos összefüggésre támaszkodó - teóriával csak az a baj, hogy nem ad magyarázatot a katolikus területeken ugyanekkor kibontakozó boszorkányüldözésekre, melyek - ugyan némiképp eltérő érvrendszerre támaszkodva - egyáltalán nem maradtak el a protestánsoknál folytatott boszorkányégetések intenzitásától. Még annak beszámításával sem, hogy a tridenti zsinat utáni reformkatolicizmus, ha a szentek kultuszát nem számolta is fel, sok mindent megfogadott a középkorias "fehér mágia" elleni protestáns kifogásokból. A boszorkányvádaskodás okai tehát mélyebben rejlettek, nem pusztán a protestantizmus mágia-ellenességében. Egy valami azonban nyilvánvaló: a kétféle felekezet hívei közötti harc, a 17. század derekáig elhúzódó vallásháborúk szörnyűséges új lendületet adtak az üldözéseknek. Amint egy terület "gazdát cserélt", kezdetüket vették a boszorkányvádak, arra hivatkozva, hogy az ellentétes felekezet vallási tévelygése nagyobb teret adott a Sátán csábításainak.
Ami a feltételezhető "mélyebb okokat" illeti, a nagy boszorkányüldözések kialakulásában jelentős szerepe lehetett a kora újkor természeti katasztrófáinak, gazdasági válságainak és társadalmi feszültségeinek. A vádaskodások általában olyan időszakokban szaporodtak el, amikor az aszályok, éhínségek, járványok és háborúk megpróbáltatásaitól megviselt falusi és városi közösségek bűnbakok elleni vádaskodással reagáltak a nehéz helyzetre és annak társadalmi-emberi konfliktusaira. A boszorkányvád gyakran olyan nehezen kezelhető társadalmi kapcsolatok feszültségeiből pattant ki, mint például a szomszédság. Az egymás gazdagodását irigykedve szemlélő, ugyanakkor egymás segítségére olykor mégis rászoruló, de a másik kérését gyakran megtagadó "rossz szomszédok" példáját általánosítva Keith Thomas és Alan Macfarlane ezt a modellt jelölte meg a boszorkányvád fő típusának: a közösségi szolidaritás előírásait elvető "modern individualista" gazda, ha az általa elutasított rászorulók szitkozódnak, és az átkoknak, úgy tűnik, valami foganatja lesz, boszorkányként vádolják be a kellemetlen kéregetőt, azt állítva, hogy az mágikus eszközökkel próbált bosszút állni rajtuk. Ez magyarázhatja, hogy a falvakban boszorkányként bevádoltak között olyan sok a magányos özvegyasszony vagy az átlagosnál szegényebb családok tagjai.
VII. Magyarországi boszorkányüldözések
Az európai boszorkányüldözések kialakulásának áttekintése után, az előadás második felében a magyarországi adatok felé fordulok. Az elmúlt évtizedekben jelentős eredmények születtek a 15-18. századi magyarországi boszorkányperek forrásanyagának feltárásában és értelmezésében, s ebben központi szerepet játszott a Pócs Éva kutatócsoportja az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, melyben folkloristák és történészek vettek részt. Saját erre vonatkozó kutatásaimat is ebben a munkacsoportban kezdtem. Részben arra törekedtünk, hogy egy számítógépes elemzési módszert dolgozzunk ki, mely képes arra, hogy a boszorkányvádak monoton, sztereotip, meseszerű történeteit csoportosítsa és típusokba rendezze a megszületésükhöz vezető különböző történelmi, társadalmi helyzetek, valamint a regionális, etnikai különbségek szerint. Másfelől pedig arra, hogy a hat-hét kötetnyi publikált boszorkányper-dokumentációt további, még ismeretlen levéltári forrásokkal egészítsük ki. Mintegy két évtized alatt sikerült megduplázni a publikált boszorkányperek számát, és sokkal pontosabb statisztikai képet alkotni a boszorkányüldözés magyarországi alakulásáról.
A 2275 perben vád alá helyezett 4212 "boszorkány" (köztük 3673 nő és 590 férfi) és a 702 bizonyosan végrehajtott halálos ítélet szomorú statisztikája (melyet Tóth G. Péter, munkacsoportunk tagja állított össze; lásd az animációt), nem igazolja azt a korábbi vélekedést, miszerint ez az előítélet, Könyves Kálmán nyomán, nálunk nem vezetett volna hasonló üldözésekhez, mint nyugaton. Legfeljebb annyit mondhatunk el a statisztika nyomán, hogy nálunk viszonylag későn, a 16. század 60-as éveiben kezdődtek az első jelentősebb üldözési hullámok (szemben a 15. században meginduló svájci, itáliai, dél-német és francia boszorkányüldözésekkel) - és csak a 17. század végén, 18. század elején öltöttek tömeges, pánikszerű méretet, akkor, amikor Hollandiában, Franciaországban, Angliában már alábbhagyott vagy teljesen meg is szűnt ez a hisztéria. Magyarországon csak felülről, Mária Terézia büntetőjogi reformjaival lehetett véget vetni ezeknek az üldözéseknek. (Hasonló ritmus jellemzi egyébként a lengyel boszorkányperek terjedését, és a boszorkányüldözés "újításának" kissé megkésett átvételét megfigyelhetjük más peremvidékeken is.)
Arra is felfigyelhetünk, hogy a perek száma a török hódoltság végleges felszámolása után kezd emelkedni, 1690 táján, majd igazán félelmetes méreteket a Rákóczi szabadságharc leverése után ölt. Ezt mindenekelőtt két tényezővel magyarázhatjuk: a háborúkat közvetlenül követő időszakok általában kedveznek az efféle vádaskodásoknak, ebben a formában törnek felszínre a megoldatlan konfliktusok, a feszültségek, a frusztráció s a bűnbakkeresés mechanizmusai. Másfelől a boszorkányüldözés szokványos mértékét jelentősen fokozzák a török hódoltság vagy a levert szabadságharc nyomán újonnan berendezkedő vármegyék, városi bíróságok által megindított vizsgálatok.
Animáció |1}|
: Boszorkányperek Magyarországon 1600-1800 között
Érdemes egy-két szót szólni a magyarországi boszorkányüldözések területi megoszlásáról is (lásd az animációt): a 16-17. században három-négy jelentősebb központot figyelhetünk meg: a katolikus nyugat-magyarországi városokat, uradalmakat, Debrecen és környékének kálvinista területeit, továbbá a túlnyomórészt lutheránus, részben antitrinitárius vagy rekatolizáló Erdélyt (ez egyúttal azt is jelzi, hogy a maga módján mindegyik felekezet kivette a részét az "ördög szövetségeseinek" az üldözéséből). A 18. században egyértelműen látható, hogy az Alföld korábban alig érintett, "hódoltsági" részét szinte teljesen elönti az üldözések hulláma: itt alakult ki a legnagyobb magyarországi pánik, az 1728-as szegedi boszorkányüldözés is.
Animáció |2}|
: A boszorkányperek száma és területi megoszlása Magyarországon a 17-18. században
- |28|
A boszorkányvádak itt feltehetőleg az egymással viszálykodó gyógyítók és bábák - Botzi Klára, Kőműves Priszka, Rúsa, Gedrud - egymás elleni gyanúsítgatásaiból bontakoztak ki: a mágikus gyógyítás egy szokásos eljárása volt a korban a betegséget boszorkányrontásként diagnosztizálni és az ott tevékenykedő másik, rivális gyógyítót felelőssé tenni érte; másfelől az is gyakori volt, hogy ha egy sértett, mellőzött bába vagy gyógyító átkozódásai, fenyegetőzése után történt bármiféle balszerencse, alakult ki betegség, azt az átok következményének tekintették. Ebben a helyzetben előbb-utóbb minden gyógyító gyanúba kerül, s a bírák is ismételgetik: aki gyógyítani tud, az rontani is képes.
A vád egy másik fontos típusa szomszédsági konfliktusokról tanúskodik - ez szerte Európában a boszorkányvádak egyik legtipikusabb kiindulópontja: tárgya általában a szokásos irigység, a konkrét és mágikus természetű meglopatástól való félelem ("ez Lakatosné a mi kertünkbe vagyon és háromszögű lepedővel hajtja vala Szentgyörgy estin a harmatot"). Nem marad el a család, a feleségek, a kikapós menyek, a gonosz anyósok boszorkányként való meggyanúsítása sem.
Találkozunk a koraújkor vallási és kulturális feszültségeivel is: az unitáriusok vezette városban az egyik fáradhatatlan, mondhatni notórius magánvádló Grúz Péter, egy katolikus szabómester. Egy másik jeles boszorkányüldöző egy Igyártó György nevű prokurátor, aki 1582-ben előbb a farsangolás tilalmát próbálja büntetésekkel érvényre juttatni az álarcosan mulatozó Rengő Anna és társai ellenében, majd amikor azok vitába szállnak vele a bíróságon, akkor Rengő Anna tanúi ellen boszorkányvádat indít. 1584-ben e prokurátornak sikerült hat gyógyító asszonyt a máglyára juttatnia.
Említést érdemel végül az a sok színes, archaikus hiedelem, amelyet a tanúvallomások kapcsolatba hoznak a boszorkányokkal: a katartikus transzállapotban fekvő gyógyító asszony szájából dongó formájában távozó, majd visszatérő lélek képzete, a boszorkányhiedelmekbe olvadó tündérmitológia (szépasszonyok, pulchrae mulieres) Pócs Éva által kutatott nyomai, a boszorkányok állattá (disznóvá, macskává) változásával, éjjeli gyűlésével kapcsolatos hiedelmek.
A kolozsvári boszorkányperekhez hasonlóan a 16-17. században egy sor más erdélyi, alföldi, felvidéki vagy nyugat-magyarországi városban (Nagyszebenben, Segesvárott, Debrecenben, Kassán, Nagybányán, Pozsonyban, Sopronban, Kőszegen) fellobbantak a boszorkányégető máglyák - a koraújkori városok viszonylag zárt közössége Magyarországon is a boszorkányüldözés egyik legtipikusabb színtere volt.
A boszorkányvádaskodás egy másik jellemző színtere a főúri-nemesi udvar, ahol a családi, örökségi viszályok adnak bőséges tápot az efféle intrikákhoz. Jól illeszkednek ugyanakkor ahhoz a pszichológiai modellhez is, ahol a győztes fél tart a legyőzött ellenfél "mágikus bosszújától", úgy érzi, annak női rokonai megbabonázták őt (vagy feleségét). Ilyen hírhedt ügy lett például, amikor a Báthory Gábor 1612-es meggyilkoltatása után hatalomra kerülő Bethlen Gábor boszorkánypert indíttatott halott riválisának húga, Báthory Anna és két előkelő özvegyasszony (Török Kata és Iffju Kata) ellen. Megvádolta őket, hogy paráználkodtak Báthory Gáborral (Báthory Anna vérfertőző módon, a többiek pedig szerelmi varázslásokat alkalmazva), hogy Báthory Anna megölte saját fiát, s hogy megrontották feleségét, Károlyi Zsuzsannát. Az 1614-től 1621-ig folyó pereskedés eredményeként Báthory Annától minden vagyonát elkobozták, őt magát pedig száműzték. Ebben az időszakban, Bethlen kezdeményezésére fogadta el a boszorkányság üldözését elrendelő törvényeket 1614-ben az erdélyi országgyűlés.
- |29|
A boszorkányüldözés harmadik tipikus színtereként itt most nem a falut, s a fölötte bíráskodó úriszéket ismertetném, hanem a társadalom peremén élő, nyugat-magyarországi pásztor-társadalom körében felbukkanó boszorkányvádakat. Az itteni Zrínyi, Esterházy, Batthyány uradalmakon élő pásztorok egymás elleni vádaskodásai sok mindenben hasonlítanak a gyógyító asszonyok rivalizálására. Az a vád, hogy riválisuk nyájára farkast küldenek vagy akár maguk veszik fel a "küldött farkas" (a werwolf magyar változata) alakját. A beperelt és szörnyen megkínzott pásztorok vallomásaikba számos archaikus elem kerül, a dobozkába zárt ördögfamiliárisról, a boszorkánytársaságok színes katonai szervezetéről, zászlóiról. E perekben nem találkozunk ugyan vele, de érdemes megemlíteni e helyen a "tudós pásztor" alakját, akit - akár a táltosokat - samanisztikus jellegű képességekkel ruházott fel a népi vallás.
VIII. A boszorkánypánik mint kollektív pszichózis
Végül szólni szeretnék a boszorkányüldözés legpusztítóbb megnyilvánulásáról, a boszorkánypánikról, vagy ahogy németül és angolul nevezik, a boszorkányőrületről (Hexenwahn, witch-craze). A boszorkányüldözés több évszázadon át Európa-szerte "szokványos" formái (évről évre néhány vádba kerülő boszorkány letartóztatása, megégetése) mellett egyes helyeken időről időre egy ennél sokkal intenzívebb, áldozatok tucatjait, akár százait követelő boszorkánypánik tört ki a 15-18. században. Az első ilyenre az észak-francia Arras városában került sor 1459 és 1461 között, ezt számos németországi pánik követte, különösen a vallásháborúk idején, s nem nagyon maradt le ettől a franciaországi üldözések hevessége.
Hírhedt lett az 1609 és 1614 között fellángoló baszkföldi boszorkányüldözés, melyben néhány fanatikus inkvizítor 31 boszorkányt ítélt el és égettetett meg a Logronóban rendezett több autodafé alkalmával, és 71-nek kegyelmet adott. Ennél azonban nagyságrendekkel nagyobb üldözés volt készülőben, a tartományban összesen több mint 2000 vádlottal, melynek külön sajátossága volt, hogy a fővádlók gyerekek és tinédzserek voltak, akiket a helyi plébániákon elkülönítve faggattak az inkvizítorok, s akik e sajátos helyzetben egymásra licitálva vádolták a felnőttek közül kiszemelt áldozatokat, azt állítva, hogy azok őket éjszakánként, akaratuk ellenére boszorkányszombatra hurcolják. Végül egy "felvilágosult" vagy inkább csupán szkeptikus inkvizítor, Alonso de Salazar Frías érdeme, hogy leállította ezt a szörnyű pszichózist, felülvizsgálta a vádaskodók állításait, leleplezte azokat, akik heccelni, manipulálni próbálták őket. (E történet Gustav Henningsen által készített részletes feldolgozása A boszorkányok ügyvédje címen magyarul is olvasható).
A baszkföldi történet rávilágít arra, hogy a boszorkányüldözés elharapódzásának fő felelőse néhány olyan "hivatásos" boszorkányüldöző (inkvizítor, prédikátor, de olykor hóhérból lett önjelölt "boszorkányűző"), aki lovat ad a vádaskodók alá, lángra lobbantja a közösség belső ellentéteinek szunnyadó parazsát, szikrát ad a puskaporos hordónak. Másfelől az is kiderül, hogy az üldözések leghatásosabb ellenszere, ha a bíróságok, akár az inkvizíció valamely képviselője megpróbálja betartatni az eljárás - mai szemmel nézve bármilyen fogyatékos - szabályait.
Hasonló pusztító üldözések sora robbant ki a német városokban a 17. század első felében, a harmincéves háború idején: a bevádolt boszorkányoktól szörnyű kínzások segítségével saját "bűnösségük", "ördögszövetségük" beismerésén túl újabb és újabb "bűntársak" nevét próbálták kicsikarni - ez azután olyan láncreakció-szerű (s a bosszúállástól, leszámolásoktól sem mentes) vádaskodáshoz vezetett, mely a létező társadalmi ellentétek nyomvonalain a legszegényebbektől a leghatalmasabbakig terjedhetett. Több híres eset maradt fenn, például az 1628-ban megkínzott, boszorkányként megégetett Johannes Junius bambergi polgármesteré (Bambergben 1626 és 1630 között több mint 630 személyt vádoltak be, és többségük máglyára került). Arról, hogy milyen veszedelmes lehet egy-egy fanatikus boszorkányűző, jó példát ad az "általános boszorkányfellelő" (Witch Finder Generall) titulussal büszkélkedő angliai Mathew Hopkins, aki 1647-ben a már szűnni látszó boszorkányvádaskodást új, addig soha nem látott elevenségű üldözési hullámmá korbácsolta.
A baszkföldi üldözéshez hasonló forgatókönyv szerint robbant ki és harapózott el a legnagyobb svédországi boszorkánypánik 1668 és 1676 között Dalarna tartományában, ahol a perek szintén elsősorban a gyermekek tömeges vádaskodásán alapultak, és néhány év leforgása alatt több mint száz boszorkányt juttattak máglyára és sok száz vádlottat börtönbe. A már említett 1692-es salemi boszorkányüldözés is tinédzserek vádaskodásából indult ki. Képet kaphatunk arról, hogy milyen szerepet játszott az üldözések kirobbanásában felelős fanatikus lelkész, Reverend Parris, valamint arról is, hogy a boszorkánypánik olyan kollektív pszichózis, mely a mélyben fekvő gazdasági ellentéteket, falusi klánok (Salemben a Putnam és a Proctor család) ellenétét, a családtagok s a szolgálók ellenségeskedéseit, a pszichológiai helyettesítés, a bűnbakkijelölés bonyolult mechanizmusain, s az emberek képzeletvilágát hatalmába kerítő félelmek kollektív rémálmán keresztül alakítja át szörnyű következménnyel járó boszorkányüldözéssé. Ez az a mechanizmus, amit azután később a boszorkányhit lehanyatlásával és más bűnbakok kijelölésével reprodukálni tudtak a fasizmus zsidóüldözései és a kommunizmus sztálinista "tisztogatásai" - ezekhez képest egyébként Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámájának az amerikai mccarthy-izmus "boszorkányüldözéseire" utaló aktualizáló kitételei ma már talán eltúlzottnak minősíthetők.
Magyarországon szerencsére egyetlen ilyen pánik alakult ki csupán, az 1728-ban lefolytatott nagy szegedi boszorkányüldözés - befejezésként erről mondok még néhány szót. Az itt kialakuló üldözések során negyvenegy vádlott ellen indult per, és több mint száz további gyanúsítottról érkezett feljelentés 1728 és 1744 között a bíróságra, akik közül tizennégyet megégettek (ennek emlékét őrzi napjainkig a szegedi Boszorkánysziget elnevezés), ketten börtönben haltak meg. A szegedi üldözéseknél jól láthatók a boszorkányvádak kirobbanását megelőző válság tényezői: az 1709 és 1713 közötti pestis, az 1712-es árvíz, az 1728-as szárazság (ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg a vád: "a boszorkányok egy akó pénzért hét esztendőre eladták az esőt a töröknek"); a török hódoltság vége után fejlődésnek induló város lakosságának robbanásszerű növekedése: 1700 - 3000; 1719 - 7000; 1728 - 14 000; magyar, német és szerb bevándorlók tömegei; küzdelmek a városi önkormányzaton belül a magyar és a német párt között. A németek bíró-jelöltje, Podhradszky György volt a boszorkányüldözések egyik fő mozgatója, a legnevesebb vádlott (és áldozat) pedig a 82 éves Rósa Dániel, a város korábbi magyar bírája volt. Jól megfigyelhető a vádaskodás, a bűnbakkeresés dinamikája: egy Kökényné Nagy Anna nevű bába és javasasszony meg néhány koldus boszorkányvád alá kerülésével indul az ügy, de a válságos helyzetben hamar kiterjed a különböző (egyéb támadható üzelmek miatt is gyanúba fogható) városi notabilitások irányába.
A szegedi perek kitűntek azzal is, hogy talán sehol nem alkalmazták a magyar boszorkányperek folyamán ilyen következetes és brutális módon a kínvallatást, s ennek eredményeképp itt kaphatjuk a legrészletesebb boszorkányvallomásokat. A népi boszorkányhittől idegen, "nemzetközi" demonológiai sztereotípiák, a Plutó vagy Dromó nevű ördöggel kötött szövetség jegyeként kapott boszorkánypecsét felkutatása a vádlottak testén, a kecske képében megjelenő ördöggel való szeretkezések obszcén leírása, a boszorkányok (kapitány, hadnagy, strázsamester által irányított, dobossal, trombitással ellátott) katonai szervezetéről, éjszakai gyűléseiről adott beszámolók jól tükrözik, hogy egy ilyen rettenetes bírósági kényszer és az azt övező, lehetővé tevő szélesebb körű lincshangulat milyen szörnyűségekre, akárminek a bevallatására képes. A boszorkánytéma érdekességén, egzotikumán, színességén túl elsősorban ezért a szomorú tanulságért kell tanulmányozni az üldözés e történelmi dokumentumait, hogy megismerhessük, milyen szörnyűségekre képes az ember, ha rossz irányba terelgetik indulatait, előítéleteit, ha kihasználják félelmeit, szorongásait.