I. Mit csinál a szociológia?

A szociológia társadalomtudomány. Központi kérdése az, hogy milyen módon hatnak egymásra az egyének és közösségeik, az egyén és a társadalom. Úgy véli, hogy e kölcsönhatások során formálódnak a társadalmi folyamatok, intézmények és struktúrák, amelyek viszont sok tekintetben meghatározzák a cselekvő egyének (ágensek) helyzetét, cselekvéseit, életesélyeit, azaz sorsát. A következőkben néhány olyan szempontot említek meg, amelyeket szerintem a szociológiában érvényesíteni kellene. Például mindig figyelembe kell venni, hogy:

• Egyén és közösség kölcsönösen feltételezik egymást. A szociológia a társadalmat szeretné megérteni, de úgy, mint egyén és társadalom egymást kölcsönösen feltételező rendszerét. Ebben a szemléletben (amely persze csak egy a sok lehetséges szociológiai közelítés közül) nincs külön egyén és külön társadalom: csak egymáshoz való viszonyaikban értelmezhetők. Így például nincs tartalma a szegénységnek a gazdagság nélkül. Szegény nincs, ha nincs gazdag (gazdagabb).
• "Elméleti" keretek, fogalmak és empirikus "tapasztalati tények" szerves egységet alkotnak. A szociológus elméleti konstrukciókkal, fogalmakkal végzi a "tények", jelenségek, folyamatok vizsgálatát, másként nem is tudná, hogy mit emeljen ki a valóságban gomolygó halmazokból. Ám elméleti fogalmai sem eleve adottak: ezeket már a valóságból vonta ki, korábbi tapasztalatokra és adatokra támaszkodva, megfigyeléssel, gondolkodással. Így közelít ismét a valóság folyamataihoz, tényeihez, azaz folyamatos oda-vissza csatolással dolgozik. Az elmélet, az elméleti konstrukciók, az elvont, általánosító fogalmak megalkotása nem a kutatás célja: ezek eszközök, de nélkülözhetetlen eszközök a társadalmi jelenségek vizsgálatához, megértéséhez. A kutatásnál tehát kihúzunk néhány szálat a gomolyagból, ezekből szerkesztünk valamilyen megismerési rácsot magunknak, amelyet ráhelyezünk a gomolygó valóságra. (Lehet ennek az "episztemológiai rácsnak" nem csak két dimenziója, hanem több is.)

• Minden jelenséget a saját történetével együtt kell értelmezni. A múlt nélkül nem lehet a mát megérteni. (A szociológia és a történelem között nincs éles határ.) A társadalmak folytonosan változnak is, miközben önmaguk maradnak. Ez az "újratermelés" végbemegy a családokon, társadalmi intézményeken stb. belül is, mert az "ágensek", akik ezeket működtetik, nem tudnak egész másképp viselkedni, mint amit az eddigi történelmi tapasztalatok beléjük égettek, és mint ami az adott feltételek között egyáltalán elképzelhető. Ez a magatartás vagy stratégia a habitus, ami minden társadalmi közegben, erőtérben működik. A habitus alapján tartja természetesnek az egyetemet végzett szülő, hogy a gyereke egyetemre menjen, és ezért mondhatja egy 8 osztályt végzett falusi anya, hogy az egyetem "nem nekünk való".
• Azt érdemes kutatni, ami "szabad szemmel", kutatás nélkül nem jól látható, nem jól érthető vagy félreismert. Ám nem véletlen, hogy mi nem látható, mi félreismert, mit tekintünk természetesnek. A "természetesség" azt jelenti, hogy valamilyen ideológia (nem közvetlen erőszak) elfogadhatónak, rendben lévőnek, vitathatatlannak mutatja a fennállót (a társadalom megosztottságát, a férfiuralmat, a cigányok rosszabb helyzetét, azt, hogy vannak szegények, a családok hajléktalanságát, de egyszerűen azt is, hogy vannak a hatalmon lévők és a hatalom nélküliek). Ezeket a természetesnek tekintett nézeteket nem fizikai erőszakkal kényszeríttették ki. Ilyen hatása csak a hosszú "megszokásnak" vagy a meggyőzésnek, tekintélynek, manipulációnak, az ún. szimbolikus erőszak különböző működésmódjainak lehet. Amit természetesként fogadunk el, abba belenyugszunk, ha igazságtalan is. Érdekek fűződnek ahhoz, hogy azok a mechanizmusok se legyenek jól láthatók, amelyek méltatlan vagy igazságtalan kimeneteket hoznak létre. A szociológusnak tehát ott van igazán dolga, ahol a társadalmi erőviszonyok valamit - többnyire nem tudatosan - elrejtenek, illetve ahol az uralom, a kiszolgáltatottság, az igazságtalanság, az egyenlőtlenségek "természetesnek" látszanak. Ennyiben "kritikai" tudományról van szó.

Előadásomban egyetlen szociológiai kérdésre koncentrálok: a társadalmi tagolódásra, a társadalmi egyenlőtlenségekre, s ezek legújabb hazai változásaira.

II. Társadalmi viszonyok, egyenlőtlenségek, társadalmi szerkezet

A társadalmi világ egyre bonyolultabb. Sokan ma úgy gondolják, hogy a "nagy egészekről", például egy-egy társadalomról, már általános szinten, nagy összefüggésekben nem is lehet beszélni. Az emberek szabadon választanak és döntenek, és a tudomány legföljebb kis részletekhez adhat kulcsot. Lehet, hogy mindez igaz: az úgynevezett posztmodernitásban a társadalom kevésbé határozza meg a sorsokat, mint korábban. Én magam azonban azt hiszem, hogy Magyarország nem a posztmodernitásban él - a társadalom igenis számít.

Minden társadalomban vannak erőforrások, "tőkék". A komplex társadalmak mindegyikére jellemző, hogy az anyagi és szimbolikus javak, erőforrások egyenlőtlenül oszlanak el. Az egyének vagy csoportok közötti viszonyokat ezek az eloszlások formálják. Az erőforrások, tőkék között a jelek szerint a legfontosabbak a politikai tőke, vagyis a hatalom; a gazdasági tőke; a tudás- és információ-tőke (kulturális tőke); és a kapcsolati vagy szimbolikus tőke, ami egyben az elismertséget, elfogadottságot is jelenti. A társadalmi viszonyok a hatalomhoz, tulajdonhoz, tudáshoz, egyáltalán, a létfenntartó forrásokhoz való hozzáférés egyenlőtlenségei körül formálódnak.

Az erőforrások a társadalom egészének szintjén is meghatározóak, de konkrétan mindig egy-egy területen, egy-egy alrendszerben, erőtérben, ha tetszik, mezőben zajlanak körülöttük a küzdelmek a meglévő források megtartásáért, újak megszerzéséért. Ilyen erőtérnek (vagy mezőnek) lehet tekinteni egy-egy vállalatot vagy egy iparágat, vagy akár az egész gazdaságot, egy sportágat vagy az egész sportot; egy-egy egyetemet vagy épp az egész tudományos világot. A küzdelem egy-egy erőtérben (látszólag vagy ténylegesen) különböző tétekért vagy "tőkékért" folyik, ami lehet pénz, vagyon, helyezés, rang, hatalom, elismerés, privilégiumok. A gazdasági hatalomért és helyezésért a "gazdaságban", a piacon folyik a verseny, és persze az egyes vállalatoknál is. A tudományos elismertségért és hatalomért a tudományos "mezőben" küzdenek. A tétek - az egyes erőterekre jellemző sajátos tőkék, például a gazdaságban a gazdasági tőke, a tudományban a pályatársak által elismert tudás, a sportban az olimpiai helyezés - különböznek. A legfontosabb tőkék (pénz, hatalom, tudás, kapcsolatok) érvényessége általános, de az egyes mezőkben egymáshoz viszonyított jelentőségük különbözhet.

A különböző erőterek egymással is feszültségben vannak. Küzdelem zajlik a forrásokért, a másik mezővel szembeni fölényért vagy épp a fennmaradásért. Ezek a küzdelmek játszódhatnak vállalatok között, tudományágak vagy művészeti ágak között vagy éppen a politika és a gazdaság között.

Egy-egy ilyen mezőben az versenyezhet a helyezésekért (az lehet elismert tudós, színész, orvos, bankár, vállalkozó), aki egyáltalán be tud lépni a játékba, azaz van már valamilyen tőkéje, felkészültsége. Ez azt is jelenti, hogy megfelelő a beállítódása, a habitusa ahhoz, hogy ezt a küzdelmet felvegye, mert saját, illetve a családja tapasztalatai erre kondicionálták. De nagyon sokan vannak, akik minden küzdelemben esélytelenek, ha a jó helyezések megszerzéséről van szó. Túl kevés vagy semmilyen eszközzel, tőkével nem rendelkeznek ahhoz, hogy (bármelyik mezőben, bármelyik alrendszerben) a siker reményével induljanak.

Ugyanakkor mégis küzdeniük kell - éspedig a megélhetésért. A tét számukra az, hogy a lent maradás, a gazdasági, politikai, kulturális kisemmizés (vagy megfosztás) milyen szintjét-mértékét-formáját fogja jelenteni. Hogy egyáltalán jutnak-e létfenntartó munkához, és az milyen erőfeszítéseket követel, milyen munkakörülményeket, bért kínál. Ezért fontos strukturáló tényezők a létfenntartó tevékenységek, amelyeket a "munkajelleg-csoportok" foglalnak össze.

A struktúrát végül is az alkotja, ahogyan a tőkék körüli küzdelem nyomán kialakuló egyenlőtlen viszonyok összekapcsolódnak a társadalmi térben, az egész társadalom szintjén.

Az egyes tőkefajták mentén többé-kevésbé egyértelmű az egyenlőtlenségek rendezettsége, így beszélhetünk jövedelmi, iskolázottság, lakáshelyzet, munkakörülmények, presztízs stb. szerinti rétegződésről. Ha a különböző tőkék eloszlása nem nagyon ellentmondásos, vagyis ha nem túl nagyok a "státusok" közötti inkonzisztenciák, akkor a társadalom egészén belül kialakul egy többé-kevésbé egyértelmű rétegződés. Ha ezt viszonyok rendszereként tudjuk értelmezni, akkor ilyen módon leírható a társadalmi struktúra is.

III. Az államszocializmus struktúrája

Az államszocializmus struktúrájáról beszélve nehéz általánosítani: minden ország, minden periódus más volt. Itt most a már valamennyire konszolidálódott, 1960 utáni Magyarországról lesz szó.

A hatalom, a "politikai tőke" meghatározta az egész társadalom jellegét, azon belül a lehetséges csoportokat, sőt az egyéni lehetőségeket is. Minden szinten a demokrácia hiánya volt a jellemző, ami politikai kategóriákban kifejezve akkor is diktatúra, ha annak jellege folyton változott, és ha az utolsó két évtizedben már úgynevezett puha diktatúra volt.

A hatalom egyenlőtlen eloszlása, a központ túlhatalma a struktúrát és mozgásait lefojtotta. Ugyanakkor az államszocializmus, ideológiájának megfelelően, korlátozta a nem-hatalmi egyenlőtlenségeket, noha sok jelentős egyenlőtlenség fennmaradt.

A sok egyenlőtlenség kapcsolódása egyszerre oka és következménye annak, hogy ki milyen munkához jut, milyen helyet foglal el a munkamegosztásban. A munkajelleg-csoport együtt fejezi ki a döntéshozatalban elfoglalt helyet, a fölé- és alárendeltségeket, a tudást, a munka által igényelt fizikai és szellemi erőfeszítéseket, a munkakörülményeket. Az "értelmiségi" vagy a "segédmunkás" címke általánosítja egy sor foglalkozás közös jellemzőit.

Az államszocializmus struktúrájának legfontosabb vonásai úgy foglalhatók össze, hogy
- a hatalom szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása a struktúrát és mozgásait lefojtotta;
- a politika ideológiájának megfelelően a nem-hatalmi egyenlőtlenségeket korlátozta - noha sok egyenlőtlenség maradt;
- a munkajelleg-csoportok sokat kifejeznek az egyenlőtlenségi rendszerből, a társadalom rétegződését, legalábbis annak egy fontos metszetét írják le.

Ezt a strukturálódást - a hatalmi viszonyok és a munkamegosztás-beli viszonyok kapcsolódását - vázolja "Az államszocialista struktúra vázlata" c. ábra

Politikai uralkodó csoport
(Nomenklatúra, belső hierarchiával)

A struktúra az államszocializmus évtizedei alatt folyamatos és gyors átalakulásban volt, sok szempontból - ha nem is elég gyorsan - modernizálódott. A mezőgazdaságban dolgozók aránya nagyon lecsökkent, a munkaerő szakképzettebbé vált, az értelmiség aránya megnőtt.

Eközben az egész társadalom gazdaságilag feljebb tolódott, az életfeltételek számos összetevője javult.

Az egyenlőtlenségek számos területen - a lakásviszonyokban, az iskolázottságban, a kultúrához való hozzáférésben - jelentősen csökkentek. A politika által befolyásolható körülmények esetében - munkához jutás, bérek-jövedelmek, még a lakásviszonyok is - gyorsabb volt az egyenlőtlenségek csökkenése, mint például a kulturális gyakorlatok esetében, amelyekre a régóta rögzült habitusok, szokásszerűségek erősebben hatnak. Igaz, fontos kivétel, hogy a személyközi viszonyok hierarchizáltsága csökkent, például megszűntek a nagyságos és méltóságos megszólítások vagy a "csendőr-pertu". Mindezzel valamennyire előrehaladt a "civilizációs kísérlet".

Ez a struktúra-vázlat természetesen sok mindent nem magyaráz meg. Nem tudjuk meg, hogy hol és mennyire maradtak meg a feudális "habitusok" és struktúrák; hogy a hatalmi viszonyok mennyire maradtak a személyes uralom és alázat viszonyai vagy mennyire váltak horizontálisabbá; hogy a lassan átalakuló, a piacnak valamennyire teret engedő piacgazdaság hogyan érintette a csoportokat; vagy akár hogy politikailag mi mozgatta az embereket. Ráadásul nem mond semmit a struktúra dinamikus változásáról, miközben az államszocializmus évtizedei alatt is sok minden változott. Végig küzdelem volt a hatalom demokratikusabb működéséért, a kényszerek, elfojtások és az autonómia-, illetve szabadságigény között. Csak a fizikai és társadalmi életesélyekre, azok egyenlőtlenségeinek okaira kérdez rá, és arra ad részleges választ.

A hatalmi viszony diktatórikus jellegéből nagyjából minden kiszámítható a szabadság sorsáról, de semmi nem következik az egyenlőtlenségek alakulására nézve. Épp ezért sokféle ellentmondással terhelt az időszak egésze - de az életkörülményeket, illetve a "civilizációs deficit" csökkenését tekintve a mérleg inkább pozitív.

Összefoglalva az államszocializmus struktúrájára vonatkozó gondolatokat, a következőket állítom:
- a hatalom lefojtotta a spontán mozgásokat, a struktúra egészét is;
- a politika korlátozta, hogy melyek azok az erőforrások, amelyek tétek lehetnek - a gazdasági tőkét kizárta az egyénileg megszerezhető erőforrások közül;
- a politika felülről korlátozta az egyénileg megszerezhető erőforrások nagyságát is - a hatalom kivételével, amely egyeseknél korlátlanul nagy volt, a többség (ha idővel némileg enyhülően is) szinte teljesen kiszorult belőle;
-a politika alulról is (majdnem teljesen) korlátozta a rosszul indulók vagy rosszul helyezettek rossz helyzetének mélységét, szinte mindenki elindulhatott és hozzájuthatott valamihez a létfenntartási küzdelemben;
- a társadalmi viszonyok egyenlőtlenségei csökkentek, a kapcsolatok horizontálisabbá váltak;
- a javuló gazdasági helyzetben az egyenlőtlenségek korlátozásának volt civilizációs hozadéka.

IV. Az újkapitalizmus struktúrája

A magyar társadalomban a rendszerváltással teljesen megváltozott a hatalom és a tulajdon jellege, s ezzel az egyenlőtlenségek rendszere. Az újkapitalizmus a lefojtottságokat, ideértve a magántulajdon tiltását is, felszabadította.
A strukturáló tényezők közül különösen fontossá vált a tőkéhez és a munkaerőpiachoz való viszony. Ezt mutatja be "A tőkeviszony és a munkaerőpiaci hely körül kialakuló strukturális viszonyok" c. ábra.

A tőkéhez való viszony azt jelenti, hogy a piacgazdaság kialakulása során sikerült-e valakinek tőkéhez jutnia vagy sem, s ez mekkora tőke. A magánosítás és alapítások során a gazdasági forrásokért való versenyben a társadalom felső régióiba kerültek a jelentős tőkével rendelkezők, de azok is, akiket a tőkés megbíz a tulajdon felelős működtetésével, azaz a "felső menedzserek".

A tőkével nem rendelkezők a munkaerőpiacon jelennek meg mint kínálat. Helyzetük attól függ, hogy találnak-e itt helyet vagy sem, vagy ha helyet nem is, legalább munkaerőpiaci jogcímet valamilyen ellátásra. Az ábra második része négy fő csoportot különít el:

• azokat, akiknek van stabil alkalmazásuk az elsődleges munkaerőpiacon;
• azokat, akik nem állnak alkalmazásban, csak valamilyen munkavégzésre szerződnek, mint afféle tőke nélküli vállalkozók;
• azokat, akiknek csak rendszertelenül vagy csak a fekete- (nem legális) piacon van helyük;
• azokat, akiknek nincs munkaerőpiaci helyük, de korábbi munkaviszonyuk jogán kapnak megélhetésükhöz ellátást (nyugdíjat, táppénzt, munkanélküli járadékot);
• azokat, akik csak a lét jogán kaphatnak bármit is, ha vannak ilyen segélyek. Az alkalmi munkavállalók, az "atipikus" munkát végzők, a szerződéses külsősök egy része, a feketepiacon dolgozók és a végképp kiszorulók megélhetése bizonytalan: egy elfogadható megélhetési szinthez való jogaik és munkajogaik általában gyengék.

A munkaerőpiaci bizonytalanságok közelről érintik a háztartásokat. A munkaképes korú háztartásfők jelentős része nem dolgozik - és ezért sokkal alacsonyabb is a jövedelme. Ezt világítja meg az "Illusztráció a munkaerőpiachoz való viszony hatásáról" c. ábra.

A munkajelleg-csoportok sokat megtartottak korábbi jelentőségükből. Az aktív keresők körében tovább folyik a szerkezet-eltolódás. Itt csak a háztartásfők helyzetével ábrázoljuk az új eloszlást. Első ránézésre úgy tűnik, tovább modernizálódtunk - alig van már mezőgazdasági munkás, és a segédmunkások aránya is csökkent. Valójában főként arról van szó, hogy a tanulatlan munkásokra van legkevésbé szüksége az új piacnak: ők a többieknél sokkal nagyobb arányban váltak munkanélkülivé.

Ezt illusztrálja a "Aktív háztartásfők munkajelleg-csoportok szerinti megoszlása, 1982-2000" c. ábra.

A tulajdon egyenlőtlenségeit egyelőre nem tudjuk mérni. Ami a rosszul, de mégis mérhető jövedelmi egyenlőtlenségeket illeti, a két szélső tized közti szorzó 1987-ben kevesebb, mint ötszörös volt, 1997-ben közel tízszeres. Azóta egyesek szerint megállt, mások szerint folytatódik a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése.

A források előbb csökkentek, s 2000 körül érték el az 1989-es szintet. Minthogy az egyenlőtlenségek nőttek, szükségképpen nőtt a szegénység is. 1989 és 1997 között mintegy háromszorosra emelkedett mind a relatív, mind az abszolút szegénység.

A munkajelleg-csoportok némileg átalakultak, de megőrizték, sőt növelték szerepüket a társadalmi differenciálásban. Noha egyre kevesebbet beszélünk például munkásságról, úgy tűnik, hogy helyzetük a többiekhez képest romlott. A parasztságnál még jelentősebbek a bajok. A kisgazdaságok jelentős része vergődik, nagy a falusi munkanélküliség.

A szegénység új vonásai jórészt a munkaerőpiac zavaraival függnek össze. A munkanélküliség, az alulfoglalkoztatás, a keresetek nagy részének alacsony szintje miatt, és az árrendszer szerkezeti változásai következtében a szegények harmadának van lakással kapcsolatos adóssága; negyven százaléknál nem jut elég pénz gyógyszerre, és a korábbinál nagyobb hiányok mutatkoznak olyan elemi szükségletek esetében is, mint az élelmiszer vagy a gyógyszer.

Vannak különösen törékeny helyzetű csoportok, amelyekben nagy a szegények aránya. Ilyenek

• a munkanélküliek, elsősorban a tartós munkanélküliek, főként, ha a háztartásfő munkanélküli;
• a szakképzetlenek vagy nem 'piacképes' képzettségűek, illetve az alacsony keresetűek;
• a fiatal pályakezdő munkanélküliek,
• a cigányság, amelynek körében a munkanélküliségi ráta többszöröse a többségi társadalomban tapasztalhatónál, és akik közül százezrek léte, jövője veszélyeztetett;
• a gyermeküket egyedül nevelő szülők, többségükben nők;
• a gyermekes családok, különösen a nagycsaládosok;
• az idős emberek, különösen az egyszemélyes háztartásban élők, s közülük is az idősebb nők;
• azok a falusi háztartások, amelyek alacsony jövedelműek, és a közlekedési viszonyok miatt nehezen érik el a munkahelyeket és közszolgáltatásokat;
• a hajléktalanok - akiknek számát legalább 40 ezerre teszik;
• a fogyatékkal élők egy része, mert a jogilag már rögzített ellátások túl alacsonyak vagy a követelmények nem teljesülnek (pl. akadálymentesség);

A különösen rossz helyzetűeknél a problémák halmozódnak. Igaz, önmagában elég nagy baj, ha négyen laknak egy szobában, vagy ha vacsora és reggeli nélkül maradnak a gyerekek. Kirekesztett lehet valaki azért, ha nincs elég pénze közlekedésre, hogy munka után nézzen vagy a gyerek iskolába járjon.

De gyakran egyszerre, egymásra rakódva jönnek a bajok. A súlyos, vagy halmozódó nehézségekkel járó kirekesztés az átlagosnál jobban fenyegeti az előző csoportokat. Még az alacsony keresetűeknél is védelem, ha mindenki kereső, és katasztrófa, ha csak szociális ellátásokból élnek.

A romák helyzete különösen nehéz, hiszen az előítéletek is sújtják őket - ezért voltak ők az első elbocsájtottak, ezért nehéz az iskolai akadályokat leküzdeni. De hangsúlyozni kell, hogy a szegénykérdés nem cigánykérdés. A népesség legrosszabb jövedelmű alsó harmadában egy ötöd cigány, 80% nem cigány. És ha lejjebb megyünk, az alsó ötödbe vagy tizedbe, nő a cigányok aránya, de a legszegényebbek fele is nem roma.

A korlátlan tőkéhez jutással és a munkaerőpiacról való kiszorulással az egyenlőtlenségek elszabadultak. Még nem látható világosan, hogy milyen csoportok, osztályok, rétegek formálódnak, de a rétegezett társadalom tetején biztosan kirajzolódik már egy kiváltságosan jó helyzetű felső osztály, alul pedig széles, sok mindenből kirekesztett szegény csoportok vannak. A társadalom "két sebességűvé" vált. Aki nem tud rákapaszkodni a gyorsan robogó vonatra, az végleg lemaradhat. Ez ma is rossz, hosszú távon még károsabb - a gazdaságnak is.

Összefoglalva nagyjából a következők jellemzik az újtőkés társadalmat a társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából:
- visszatért a gazdasági tőke mint tét és erőforrás;
- a korlátlan hatalom a demokráciával megszűnt;
- a játékterek, mezők korlátlanul alakulnak, változnak;
- a tétek korlátlanok,
- az egyének és mezők közötti versengés is korlátlan;
- a tétek felső korlátja annyi, amennyit a mezők közötti küzdelem egyik vagy másik mezőre rákényszerít;
- a létfenntartási küzdelemben a vesztes helyezéseknél a veszteség mértéke, mélysége egyelőre alulról nem vagy alig korlátozott;

Ezek a fejlemények gyengítenek minden horizontális viszonyt, a társadalmi szolidaritást is. A kirekesztés veszélyezteti a társadalmi összetartozást. Mindez nincs eléggé összhangban az Európai Unió újabb törekvéseivel.

Ez nem a teljes mérleg. A szabadság hozadékai óriásiak, de itt inkább a szabadság visszája látszik. Egyáltalán nem szükségszerű azonban, hogy ennyi legyen a negatívum. Az elszabaduló egyenlőtlenségek csökkentése a politika és a civil társadalom közös feladata - vagy az kellene, hogy legyen.

V. Az európai szociális modell - "civilizált", szelídített kapitalizmus

A 19-20. század európai történetében központivá vált az a kérdés, hogy hogyan lehet sok új társadalmi problémát korrigálni vagy megelőzni, hogyan lehet a piacot "megszelídíteni", a sikeresek egyéni jóléte mellett a "közjót" is erősíteni. A változásokat az a többségi meggyőződés vezette, hogy a társadalmi feszültségek és bajok enyhítése a társadalom és az egyének együttes felelőssége, az állam és a civil társadalom közös feladata. E közös törekvések nyomán alakult ki az, amit jóléti államnak nevezünk.
Az új problémákra a legfontosabb válaszok, amelyek a 19. század közepe óta formálódnak, a következők:

• közpénzből alapvető szolgáltatások - oktatás, egészségügy - mindenkinek;
• közös felelősségű társadalombiztosítás vagy társadalmi biztonság, társadalmi alapjövedelem;
• a munkajog erősödése;
• a szociális jogok erősödése: szociális állampolgáriság.

A globalizálódó kapitalizmussal felerősödtek a jóléti állam elleni támadások - divattá vált azt állítani, hogy a jóléti állam árt a gazdaságnak, az erkölcsöknek, az egyéni szabadságnak.

1975 óta sokan állítják, hogy a jóléti állam "halott", hogy korlátozni kell vagy egészen felszámolni. A polgárok többsége azonban nem ezt gondolja. Sok - részben szükséges, részben az erősebb érdekek által kikényszerített - reform van folyamatban, a jóléti vívmányok összességének védelme egyelőre sikeres. Az adatok azt igazolják, hogy

• minden EU országban szinte folyamatosan nőttek a jóléti kiadások, nemcsak abszolút értékben, hanem a mindenütt növekvő össztermékhez viszonyítva is;
• erős az országok közötti jóléti konvergencia, amiből a szegényebb országok különösen sokat profitáltak.

Az Európai Unióban erősödik a törekvés arra, hogy a szervezet ne csak politikai és gazdasági társulás legyen, hanem a szociális jólét biztosítását is célul tűzze ki. Az Unió szintjén elfogadott központi céllá vált a foglalkoztatás növelése, a kirekesztés elleni küzdelem, a társadalmi összetartozás erősítése. Számtalan dokumentumban olvashatjuk, hogy

• az európai szociális modell értékes és megerősítendő;
• az európai szociális modell két fő értéke a szolidaritás és a társadalmi összetartozás;
• a társadalom minőségét az méri, hogy "milyen mértékben képesek részt venni a polgárok közösségeik társadalmi és gazdasági életében, olyan feltételek mellett, amelyek jólétüket és egyéni lehetőségeiket javítják".

A közakarat a civilizáltabb és civilizálóbb piacgazdaság mellett látszik állást foglalni. Azt hiszem, ez a tendencia a csatlakozó országok polgárainak helyeslésével is találkozik.