I. Az élet megismételhetetlen, egyedi jelenség, végességét a halál adja

A világmindenség kutatása, az anyag végtelenül kicsi részeinek, a nanotechnológia csodáinak megismerése, a fizika törvényeinek egyesítésére irányuló kutatások, az élet eredetének kiolvasása a DNS-láncokból, a tér és idő szimmetriáinak megértése, a globalizáció társadalmi hatásának vizsgálata csupán néhány téma a ma tudományának nagy feladatai közül. De korunk, a 21. század legnagyobb kihívásai mégis csak az emberi élet és halál titkainak megfejtésével, az agyműködés rejtélyének, az "Én", az "ego" kérdéseinek megválaszolásával, a lélek-test feltételezett dualizmusával kapcsolatosak.
Létezik örökéletű ember, de csak az irodalomban. Például Simone de Beauvoir Minden ember halandó című regényében Fosca az életelixír segítségével örök életre van kárhoztatva. Halhatatlan, nincs életcélja, elveszíti felelősségérzetét és nem érez életörömöt sem. Az ő sorsa is bizonyítéka lehet annak a megállapításnak, hogy az életnek igazán az elmúlás beláthatósága ad értéket. Vagy mint Lucian Blaga, román író, filozófus írja: "A halál az az árnyék, amely plasztikussá teszi az életet".
Az elmúlástól való félelem hatására keletkezett a halálon túli valóság reménye. A keresztény hit az Isten és az ember párbeszédes kapcsolatára épít. A zsidó-keresztény kultúrkörben az ember istenhitével meghaladja végességét, hisz a feltámadásban, de a földi életet értéknek tekinti, és a "Ne ölj" parancsa biztosítja számára az evilági élet fontosságát. Más vallásokban, a hinduizmusban és a buddhizmusban a reinkarnáció feltételezése - az az elképzelés, hogy a lélek egy másik testben él tovább - csökkenti a haláltól való félelmet.
A különböző vallások természetszerűleg eltérő módon ítélik meg az élet és a halál kérdését, ahogy a különböző filozófiák is másképp magyarázzák. Hegel még azt mondta, hogy az egyed megszűnik, és tulajdonképpen a szellemben tovább él. Ezt Feuerbach és Marx már úgy magyarázta, hogy az egyén a társadalomban él tovább; ők a közösség jelentőségét messze az egyéné fölé helyezték. Ám az európai kultúra lényegét mégiscsak zsidó-keresztény vallási gyökerei adják meg, amikor az egyén életének hallatlan értéket tulajdonít.
Az Ószövetségben a halálnak vagy a halálon túli életnek alig van jelentősége. Mózes egyértelműen megparancsolja, hogy "...szeresd az Urat, a te Istenedet...; válaszd tehát az életet, hogy élj te és utódaid is, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá, mert Ő a te életed és életed hosszúsága."

II. A kezdet és a vég

Az élet kezdetének meghatározása nem okoz nehézséget, a halálnak, az élet végének a megjelölése azonban annál nehezebb. A jogi bizonytalanságnak az az oka, hogy orvostudományi szempontból könnyebb megfogalmazni az élet kezdetét, mint az élet befejezését jelentő pillanatot. Az élet egy pillanatszerű eseménnyel, a petesejt megtermékenyítésével kezdődik. Amikor két ivarsejt találkozik és genetikailag egy új egyedet hoz létre, az az élet keletkezésének a pillanata. (Nem tévesztendő ez össze a jogi személy születésének pillanatával, aki a szülés befejeztével keletkezik). Ezzel az életet adó pillanattal szemben viszont a halál hosszú folyamat végeredménye, és a hozzá vezető úton alkalmanként még vissza lehet fordulni.
A halál pillanatát tehát rendkívül nehéz meghatározni. Az emberi életnek, létezésnek értéket adó végpont, a halál nemcsak a legnagyobb írók és filozófusok, például Heidegger, Dosztojevszkij, Sartre vagy Nietzsche műveiben jelenik meg újra és újra, mint az egyik legfontosabb téma, de életünk végessége napi cselekedeteinket, gondolatainkat is befolyásolja. A halál beálltának meghatározása a történelem folyamán tulajdonképpen az orvostudomány álláspontjától függött: ezt tükrözte az éppen aktuális társadalmi felfogás. Az ókorban akkor tekintették halottnak az embert, amikor az utolsó nagyot lélegezte: elszállt belőle a lélek, mondták. Kilehelte a lelkét - mondja még ma is a magyar. Majd amikor - a köztudatban - a lélek lakhelye a szívbe került, a szív utolsó dobbanását tekintették a halál pillanatának. Descartes, a nagy francia orvos, filozófus és matematikus 1662-ben megjelent De Homine című munkájában elsőként mondta ki: a lélek valahol az agyban van. Sőt úgy gondolta, hogy a tobozmirigy (corpus pineale) a test és a lélek kapcsolódási pontja. Ettől fogva egyre inkább az agy működésének megszűnését tekintették a halál pillanatának. A jog azonban sohasem tudta és ma sem tudja pontosan megfogalmazni a halált, ezért minden alkalommal az orvostudomány álláspontját teszi magáévá. Az orvostudomány mai állása szerint az agyműködés teljes, visszavonhatatlan megszűnését tekintjük halálnak. (Az 1997. évi CLIV. törvény az Egészségügyről XII. fejezete szerint "halál: amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul".) Ez az egyén halálának pillanata. Ennek megállapítása nem egyszer az orvos számára is nehézséget okoz. Egyéb szerveink működését az orvostudomány modern eszközeivel még sokáig "életben" lehet tartani.

III. Sejtjeink sorsa

A többsejtű élőlények életképessége attól függ, hogy különböző funkciókra differenciálódott sejtjeik hogyan tudnak megújulni: a szervezet hogyan tudja pótolni az elhalt sejteket, illetve a proliferációra - szaporodásra, növekedésre - esetleg képtelen sejteket "megfiatalítani". Az előbbi csoportba tartoznak a bőr, a bél, a csontvelő stb. pótolható sejtjei, az utóbbiba az agy idegsejtjei, amelyek valószínűleg csak "megfiatalodni" képesek. Bár az utóbbi időben olyan kísérletekről számoltak be, amelyek során a kisagyban, sőt egyéb agyterületen is érzékeltek proliferációt, illetőleg őssejtekből idegsejtekké differenciálódást.

Az elmúlt tíz év tudományos kutatásának eredményeként ma már biztosan állíthatjuk, hogy a testünkben jelen levő 100 ezer milliárd (10¹⁴ = 100 000 000 000 000) sejt mindegyike képes arra, hogy a benne előforduló anyagok segítségével önnön halálát okozza, azaz képes az öngyilkosságra. De képes a megújulásra is. Képes arra, hogy belső vagy külső ingerekre meghaljon, "öngyilkosságot" kövessen el, de képes arra is, hogy újraszülessen, megfiatalodjon. Ez azt jelenti, hogy az ember minden egyes sejtje képes saját sorsát befolyásolni. Az emberi testben állandó egyensúly van a keletkező és elhaló sejtek között. Az őssejt, amelyről manapság oly sok szó esik, multipotens, azaz bármilyen típusú sejt keletkezhet belőle. Nem véletlen, hogy tavaly az orvosi Nobel-díjat is három olyan tudós kapta, akik a sejtek keletkezésétől halálukig tartó ciklus törvényszerűségeit tárták fel.
Ezek a sejtek a célnak megfelelően képesek differenciálódni, képesek pótolni különböző sejtféleségeket. Szervezetünkben egyetlen másodperc alatt 1 millió sejt hal el, és ugyanennyi képződik. Ez azt jelenti, hogy egy nap alatt 86 milliárd sejt elhal, de ugyanennyi képződik is. Ha ez a homeosztázis, ez az egyensúlyi állapot nem változik, akkor "egészségesek" vagyunk. Egy kis túlzással ez azt is jelenti, hogy egy év alatt tulajdonképpen mind a 100 ezer milliárd sejtünk meg tud újulni. Például a vörösvértestek életideje 120 nap. Hogy az ember pótolja az elhaló vörösvértestjeit, minden másodpercben 3 millió új vörösvértestet kell az őssejtekből reprodukálnia. Tehát minden másodpercben jelen van bennünk, legalább is a sejtjeinkben, a halál és az élet. A fentiek alapján nemcsak arról van szó, hogy a halál végessé teszi az életünket, hanem arról is, hogy életünk során a születésünk pillanatától kezdve minden másodpercben megjelenik bennünk a halál, és megjelenik az élet. A nagy titok most már az, hogy hogyan lehetséges, hogy a testünk sejtjei szinte teljesen kicserélődnek, mégis "Én"-tudatunk és a neveltetésünk során szerzett alapvető emberi tulajdonságaink, erkölcsi ítéleteink minősége nem vagy alig változik.
Lao-Ce kínai költő Tao te king című versében ezt így fejezte ki:

"... az ég alattiban mindenki tudja,
hogy szép a szép
és ezzel megvan már a rút is
mindenki tudja,
hogy jó a jó
és ezzel megvan már a rossz is
mert
Lét és Nemlét egymást teremtik..."
(Karátson Gábor fordítása)

IV. A betegségek titka - 1.

A szervezeten belül vannak olyan sejtek, amelyeknek az a feladata, hogy elpusztítsák a külső fertőzés - vírus, baktérium stb. - által megtámadott, vagy az elöregedő sejteket. Ezeket a sejteket "natural killer" ("természetes gyilkos"), rövidítve NK sejteknek hívjuk. Ezek minden egyes sejttől megkérdezik a jelszót, a személyi számot, ami egy a sejt felszínén megjelenő és mindig újratermelődő fehérje, mely csak arra az egyetlen emberre, élőlényre jellemző és senki másra. Ha ez eleve hiányzik, vagy a sejt már képtelen újratermelni, akkor ezt a sejtet elpusztítják. Ha a szervezetbe idegen sejtek, például baktériumok jutnak, akkor amennyiben a szervezet tudja, mivel a korábbi fertőzés során már "megtanulta", a védekezés módját, a betolakodót gyorsan felismeri és elpusztítja. Így működik az immunrendszer, ami életünk minden percében megvéd minket a környezetünkben jelen levő fertőző baktériumokkal, vírusokkal szemben.

Naponta sok millió sejt pusztul el bennünk azért, mert belsejébe vírus jutott. Ezek a sejtek egy genetikailag kódolt mechanizmus segítségével képesek elpusztítani saját magukat, ún. "öngyilkosságot" követnek el. Ha a pusztulásra ítélt sejteket valami oknál fogva - akár túlságosan nagy számuk miatt, akár a takarításra képes sejtek (természetes gyilkos sejtek) csökkent vagy hiányos működése miatt - a szervezet nem tudja teljes mértékben, például phagocytosis segítségével, eltakarítani, akkor ezek a sejtek szétesnek és gyulladás keletkezik.

A gyulladás nagyon sok megbetegedés első tünete: duzzanattal, fájdalommal jár. Nagyon fontos kérdés, hogy milyen összefüggés van a programozott sejthalál - angolul "programmed cell suicide" -, az egészség fenntartásában életfontosságú szerepet játszó immunrendszer és az idegrendszer állapota, valamint a sejtek pusztítását kiváltó úgynevezett "szabad gyökök" képződése között. Minden ember egyedi, csak rá jellemző immunrendszerrel rendelkezik, amely agyunk, azaz a központi idegrendszer állandó befolyása alatt áll. A szervezetet érő kognitív és nem-kognitív ingerek a központi idegrendszeren, az agyvelőn, a szimpatikus idegrendszeren keresztül, az immunsejtek felszínén elhelyezkedő receptorokon, jelfogókon át befolyásolják az ún. citokinek termelését. Tehát az idegrendszer - érje nem-kognitív inger, például vírus, baktérium, vagy kognitív inger, például emocionális befolyás, a társadalom vagy a kisebb közösségek hatása -, befolyásolja az egész szervezetben a citokinek működését.

Ma már tudjuk, hogy az úgynevezett szimpatikus idegrendszertől befolyásolt immunsejtek által termelt különböző citokinek fogják eldönteni, hogy az emberi szervezet hogyan védekezik a betolakodó vírussal, baktériummal szemben. De az idegrendszer befolyásolja azt is, hogy milyen típusú betegségek jelennek meg, és a a gyógyulásban is segít. Nagyon érdekes Galénosz, híres görög orvos (Kr. u. 129-199) megfigyelése, aki azt állította, hogy a szangvinikus asszonyok kevésbé hajlamosak betegségekre, mint a melankolikus alaptermészetűek. A neuroimmunológiai kutatások Galénosz észlelését megerősítették.
Betegségről beszélünk akkor is, ha az egyén elhaló saját sejtjeinek száma meghaladja a születő sejtekét, vagy fordítva, amikor a sejtek születésének a száma meghaladja az elhaló sejtek számát. Mindkét esetre tudunk példát. Az utóbbi eset talán legjellemzőbb példája az, hogy ha megnövekszik egy bizonyos sejtféleség száma az elhalókhoz viszonyítva, akkor daganat keletkezik; nem egyszer rosszindulatú daganat. A géntechnológia és a genetika robbanásszerű fejlődésének eredményeképpen az elmúlt tíz év során a rákelméletnek egy egészen új koncepciója fejlődött ki. Az idegrendszer állapota jelentősen befolyásolja például azt, hogy a sejtpusztulások száma lecsökken, és az egyes szervek sejtjei szaporodni kezdenek és daganatos, jó- vagy rosszindulatú megbetegedés lép fel. Ilyenkor autoimmun megbetegedések jelenhetnek meg, rheumatoid arthritis (krónikus reumás izületi gyulladás), a hasnyálmirigy inzulintermelő béta-sejtjeinek pusztulására visszavezethető, inzulinfüggő cukorbetegség, vagy tartós fertőzések léphetnek fel.

V. A betegségek titka - 2.

Az idegrendszer mindenkori állapota nagyon komoly befolyást fejt ki az immunrendszerre, amely egyik oldalról tehát, mint egy őr, megóv bennünket a vírusokkal és baktériumokkal szemben, másrészt pedig a sejt életének minden pillanatában a benne kódoltan jelen levő, a sejt életét és halálát jelentő mechanizmusokat is befolyásolja.
Az egyik legfontosabb citokin a tumor nekrózis faktor (TNF-alfa).Nem véletlen, hogy így nevezték el, mert ez egy endotoxin. Ha például a szimpatikus idegrendszer egyáltalán nem működik, akkor ennek a mennyisége a vérben megnő, és szabad gyökök képződnek, például nitrogén-monoxid (NO), ami a sejtek továbbélését károsítja, és ez súlyos következményekkel jár: a sejtek károsodnak, elpusztulnak - több sejt pusztul el, mint ahány keletkezik. Ez az állapot az emberi agyban súlyos elváltozásokat okozhat. Tehát az emberi és állati sejtekben van egy-egy genetikailag már a születés pillanatában bekódolt, a szülőktől átörökített mechanizmus, amelynek segítségével a sejtek szaporodni indulnak, illetve el tudnak pusztulni. Ezt a mechanizmust be lehet indítani, illetve gátolni lehet a működését. A jövő gyógyszeres terápiája az immunrendszer működésének tudatos befolyásolása lehet.

Az NO-t - a szervezetben keletkező gáz állapotú endogén anyagot - nemrégen fedezték fel. Hárman kaptak érte Nobel-díjat. Ennek az anyagnak az az érdekessége, hogy mindenen áthatol és károsítja az idegrendszert. Mi történik akkor, ha az immunrendszer egyensúlyi állapota úgy tolódik el, hogy a TNF-alfa immuncitokin termelése lecsökken, a másik fajtáé (IL-10) viszont megnövekszik? Ebben az esetben a rosszindulatú daganatok keletkezésének esélye jelentősen megnő, hiszen a sejtszaporodásnak nincs akadálya. Továbbá ilyenkor autoimmun betegségek is keletkezhetnek, és a tartós fertőzések fellépésének esélye nagyon megnő. A daganatimmunológiai kutatásoknak rövidesen az lehet az eredménye, hogy az egyes egyének immunrendszerét úgy fogjuk tudni befolyásolni, hogy a "gyilkolni" képes sejtek csak a daganatsejteket pusztítják el, és az ép, egészséges sejteket érintetlenül hagyják. Ez feltételezhetően a rák gyógyítását fogja jelenteni.

Az isémiás megbetegedésekben, például az agyvérzésben, az infarktusban a sejtekben oxigénhiány és glukózhiány lép fel. Ez a központi idegrendszerben egy kémiai ingerületátvivő anyag, a dopamin ún. nem szinaptikus felszabadulását, valamint nitrogén-monoxid és szabadgyökök keletkezését okozza. A sejtekben keletkező szabad gyökök, valamint a bontó enzimek, az ún. caspasok az örökítő anyagot, a DNS-t éppúgy károsítják, mint a sejtek szerkezetének fenntartásában fontos szerepet játszó lipideket és a fehérjéket, elősegítve a kóros folyamatok fellépését, sejtek elhalását és a szövetek korai öregedését okozva. Az ún. dajkafehérjék, amelyek a szervezetet, a sejteket ért ingerek hatására képződnek, viszont megpróbálják a károsodott sejteket meggyógyítani.

Amikor a sejtek hirtelen ismételten oxigénhez jutnak, szuperoxidok és hidrogén-peroxid keletkezik. A sejten belül képződött hidrogén-peroxid viszont erős oxidáló szer, melynek rendkívül fontos szerepe van a sejthalálban. Az oxigén ebben az esetben mint negatív tényező szerepel. Tehát a szervezet úgy van felépítve, hogy egy időben képes az életet és a halált is támogatni. Mitől függ, hogy melyik hatás érvényesül? Függ az életünk során bennünket ért külső és belső hatásoktól, de függ a két szülőtől, az ősöktől genetikailag átörökített háttértől is.
A költő József Attila így fogalmazza ezt meg:

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
(A Dunánál)

VI. Az egyes ember megismételhetetlensége, az agy szerepe

Descartes azt mondta: "Cogito ergo sum" - azaz "Gondolkodom, tehát vagyok". Az "Én" tudata minden kétséget kizáróan az agy működésével van összefüggésben. Az egyén haláláról, az "Én", a szubjektum végleges megszűnéséről akkor beszélünk, ha az agy működése megszűnik, azaz amikor beáll az agyhalál.

Az agy neuronhálozatai tehát kulcsszerepet játszanak Én-tudatunk fenntartásában. Agyhalál esetén a neuronhálozatban már nincs elektromos aktivitás, az akciós potenciálok nem futnak végig az idegsejteken, hatásukra kálcium ionok nem lépnek be az idegsejt végkészülékébe, nem szabadul fel kémiai ingerületátvivő anyag. Tehát nemcsak üzenetet nem küldenek az idegsejtek, de az üzenetközvetítő ingerületátvivő anyagok, a transzmitterek sem szabadulnak fel. Az egyébként nagyon "beszédes" ideghálózat végérvényesen elnémul.

A halál nemcsak biológiai kérdés, hanem nagyon sok szociális és jogi problémát is érint. Csak egyetlen példát említve: a halálközeli betegek ellátásában résztvevők erkölcsi és szakmai kötelessége, hogy a haldokló emberi méltósága ne sérüljön. A neurokémiai kutatásaink szerint a cardiovascularis működés megszűnésével, a szívműködés és a légzés leállásával az oxigén- és glükózhiány miatt az agy limbikus területén a boldogság hormon, a dopamin hatalmas mennyiségben szabadul fel, és ez a haldokló számára az élet legutolsó pillanataiban feltételezhetően kellemes érzéseket biztosít. Egyébként a drogok is, például az ecstasy, hasonló hatásokat fejtenek ki az agy ezen területén.

Neuronhálózatai segítségével agyunk a kognitív és nem-kognitív ingerekre nemcsak mechanikus válaszokat ad, hanem azokat érzelemmel, idő- és térbeli, valamint mennyiségi tulajdonságokkal ruházza fel. Az egyén az agyának 10¹⁰ bit kapacitását kihasználva a döntések meghozatalánál a múltban történt cselekményeket, a kiváltott érzelmeket, a velük kapcsolatos értékítéleteket veszi figyelembe és személyes múltjának sok-sok ezer vagy millió döntését integrálva néhány tizedmásodperc alatt válaszol a külvilági ingerekre. Az emberek egyénfejlődése eltérő, még ha egy családban nőnek is fel. Fejlődésük során egymástól eltérő hatások érik őket, különböző módon ítélik meg a velük történteket, és eltérő emlékképeket raktároznak el. Még az egypetéjű ikrek, akik genetikai kódjaikat illetően teljesen hasonlóak, is eltérő módon gondolkodnak, érzelemviláguk sem teljesen egyforma. Sőt szerzett immunitásuk sem azonos. Ez az oka annak, hogy mindenki másképp éli meg a körülötte történteket, és eltérő választ ad az őt ért ingerekre. Ez az egyedi különbözőség, ez a másság, gondolataink, érzéseink egyedenként eltérő megformálása a világ fejlődésének igazi forrása.

Ez az oka, hogy a diktatúrák halálra vannak ítélve, hogy a világ elgépiesedése, Az ember tragédiájá-nak falansztere Madáchnál, Huxley Szép új világ-ának engedelmes munkás hada, a Spielberg filmjeiben szereplő mesterséges intelligenciák, robotok emberek feletti uralma nem valósulhat meg, ezért nem következhet be, hogy a világ elgépiesedik, dehumanizálódik, elveszti emberi léptékét. Az előbbiekhez hasonlóan Spielberg egyik legutóbbi tudományos-fantasztikus filmjének, az A.I.-nek (Artificial Intelligence, Mesterséges Intelligencia) az a mondanivalója, hogy a tizenkét éves David - egy olyan nagyteljesítményű komputer, amelybe technikusa emberi érzéseket programoz be - nem válhat emberré. Nem válhat emberré, mert nem lesz önálló tudata, mert soha nem fog rendelkezni az ember szabad akaratával. Az ember igazi Énjének, a megismerés eszközének, az emberi agy működésének feltárása, megismerése egyértelműen azt bizonyítja, hogy az ipari és kulturális termelést, az ízlést, sőt az egész társadalmat uniformizálni akaró törekvések, a diktatúrák rendszer-idegenek az emberi agy számára. Amíg az emberi agy alapstruktúrája a genetikai fejlődés több millió éves folyamatának terméke, az Én kialakulása, fejlődése a megtermékenyítéstől a halálig tart. Azonban az élet minden pillanatában rendkívül gyors tanulási folyamatok és biológiai, kognitív hatások befolyásolják agyunk működését, sőt az elhaló és keletkező idegsejtek mennyiségét is.

Napjainkban állandóan felmerül egy nagyon izgalmas kérdés: van-e két teljesen egyforma ember? A kérdésre a válasz a génállomány tekintetében az, hogy igen, van.

Klónozással elő lehetne állítani egy embert. Az embert igen, de az Embert nem. Az orvostudomány technikailag már képes lenne hasonmás embereket előállítani. Egyébként az egypetéjű ikrek ilyenek, kromoszóma-állományuk teljesen azonos. Az előbb említett okok miatt mégsincs két egyformán működő agy a világon. A mai napig nem született két egyformán gondolkodó ember, de az ideghálózatok felépítésében és működésében, és az immunrendszerben is óriásiak a különbségek. Ez a legfontosabb, és ez dönti el, hogy lehetséges-e két teljesen egyforma Embert létrehozni. Az agy térfogatában jelentős különbségek vannak emberek között, de az agy működésében, a szellemi tevékenység minőségében ez nem játszik szerepet, hiszen például a híres francia író, Anatole France agya az átlaghoz viszonyítva (1300 köbcentiméter) nagyon kicsi volt, csak 1000 köbcentiméter.

Az agy különböző magvaiból, például a locus coeruleusból, a raphe magokból, vagy a substantia nigrából kiinduló különböző ingerületátvivő anyagot tartalmazó idegpályák, a noradrenerg, serotoninerg vagy dopaminerg neuronok például az egyén fejlődésének különböző fázisaiban idegzik be az agy egyes területeit, amelyeknek mérete, kiterjedtsége, kapcsolata más idegekkel stb. mindenkinél más és más, mivel a külvilági kognitív és nem-kognitív ingerek eltérő időpontban jelentkeznek és eltérő módon dolgozódnak fel. Ezen beidegzések végkészülékei döntő többségükben nem képeznek szinapszist, hanem távolról, kémiai anyagok segítségével hoznak létre tartós kapcsolatot (Vizi, 1984). Ez azt is jelenti, hogy ha valaki az orvostudomány fejlődésének legújabb eredményeit felhasználva etikailag teljesen elfogadhatatlanul klónozással, tehát aszexuális módon, elő is állítana egy hasonmás embert, az az egyén fejlődésének megismételhetetlensége miatt már egy másik ember lenne, bár külsőleg nagyon hasonlítana arra, akitől a génállományt vették. Az agyban eltérő módon kifejlődő szinaptikus (digitális) és nem-szinaptikus (analóg) idegi kapcsolatrendszer hálózatai, továbbá az eltérő, érzelmileg is befolyásolt emlékképek tárolásának eltérő minősége miatt egy-egy ingerre mindenki eltérő módon válaszol. Ilyenek egyébként az egypetéjű ikrek: külsőleg ugyan nagyon hasonlítanak egymásra, de az Énjük különböző, más lelki tulajdonságokkal és más szellemi képességekkel rendelkeznek. Ezért teljesen hamis az az állítás, hogy elő lehet állítani egy második Albert Einsteint, egy második Arisztotelészt vagy egy másik Énünket. Az Ember tehát megismételhetetlen, egyedi jelenség. Az ember klónozása etikailag elfogadhatatlan. Egyrészt, mert kizárja a mutációt, tehát a génállomány változásának természetes lehetőségét, és ezzel tulajdonképpen akadályozza a fejlődést, másrészt pedig ez a fajfenntartás teljes dehumanizálását jelentené. Az ember megismételhetetlen.
Mint Kosztolányi Dezső írja:

"Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."
(Halotti beszéd)

Az emberi agy működésének és a tudattal való kapcsolatának neurobiológiai, pszichológiai és filozófiai megismerése, az emberi test minden egyes sejtjében genetikailag jelen lévő, a sejt számára továbbélést vagy pusztulást jelentő mechanizmusok titkának feltárása, a genetikailag továbbörökített betegségek génsebészeti gyógyítása századunk legnagyobb kihívása. E kérdések megoldása az átlagos életkort 15-35 évvel fogja megnövelni, az öregkori életminőség jelentős javulásához fog vezetni, és a teljes szellemi és testi munkaképesség határát 2-3 évtizeddel fogja megemelni. Hogy aztán ennek milyen gazdasági, szociológiai, társadalmi hatásai lesznek, hogy a munkaerőpiacot ez hogyan fogja befolyásolni, az a társadalomtudományok számára jelent kihívást, de elodázhatatlan feladatokat ró a politika napi szereplőire is. Élve az életet, az ember Én-tudata az agy működésének kezdetétől annak végleges megszűnéséig egy hosszú utazás részese, amely alatt az az érzés, hogy útközben vagyunk, segít megfeledkezni a végpontról, a halálról, és lehetőséget ad, hogy boldogok legyünk.