I. Az emlődaganatok patológiája

Kiindulásképpen elkerülhetetlen, hogy meghatározzuk, mit is kell daganaton érteni. Évszázadokon át így jelölték mindazt a duzzanatot, amelyet az emberi szervezetben az ún. normál viszonyoktól eltérő esetekben lehetett észlelni. Így összemosódott a gyulladásos folyamat, fejlődési rendellenesség okozta duzzanat, tályog, sarjadzás és más terime nagyobbodások. A növényi sejtek, majd az állati és emberi szervezet sejtjeinek felfedezése az 1800-as évek második felében hozzásegítette elődeinket ahhoz a felismeréshez, hogy a szervezet sejtjeinek osztódási zavara, korlátozatlan szaporodása okozta terime nagyobbodás különleges jelenség. Az így létrejövő (tehát nem fertőzésre, külső erőszak hatására) keletkező sejtszaporodást nevezzük valódi daganatnak, tumor neoplasmának. Ennek számos változata létezik, az előadás csak az emlőben előforduló daganatokkal foglalkozik.

A daganatos betegségekkel foglalkozó tudomány, az onkológia jelentős fejlődése és haladása ellenére még ma is nehéz helyzetben van, amikor az emlődaganatok kialakulásának okairól kérdezik. Őszintén be kell vallanunk, hogy bár könyvtárnyi szakirodalom számol be azokról a tényezőkről, jelenségekről, amelyek az emlődaganatok létrejöttében szerepet játszhatnak, keletkezésünk pontos okát nem tudjuk.

A daganatok alapvetően két nagy csoportra oszthatók: jóindulatú és rosszindulatú daganatokra. Míg az előbbinél a sejtek szaporodása egy bizonyos pontjon túl nem folytatódik, a folyamat megáll, addig az utóbbiaknál a sejtek osztódása, burjánzása, szaporodása öntörvényűen halad, környezetére helyi hatást fejt ki (ez általában hátrányos), sejtjei tovaterjedve más szervekbe juthatnak el, és ún. áttéteket képezve a beteg súlyos állapotához, eredményes kezelés nélkül halálához vezetnek.

Napjaink különböző vizsgáló módszerei segítségével e két csoport a szakember számára mindig elkülöníthető (igaz, olykor nem kis nehézséget jelent ez a feladat), noha tudjuk, hogy lehetséges az átmenet a jóindulatú daganatokból a rosszindulatúakba. A daganat klinikai megjelenése, a különféle diagnosztikus módszerek és a vizsgáló orvos tapasztalata alapján ezt az elkülönítést az esetek döntő többségében meg tudjuk tenni. A pontos kórismézés gyakorlatilag a kórszövettani vizsgálatok különféle értékes módszerein alapul. A mindennapok klinikai gyakorlatában az emlődaganatban szenvedő beteg kezelésének alapját minden esetben ez képezi.

A jóindulatú emlőelváltozásokat (daganatok és nem daganatok) 5 nagy csoportra osztjuk, ezeken belül mintegy 30 féle kórfolyamatot különítünk el. Közülük számos semmiféle daganatos átalakulás veszélyét nem jelenti, mások - ha ritkán is - átalakulhatnak, rosszindulatú daganat fejlődhet ki belőlük.

A rosszindulatú daganatok kiindulhatnak a szerv hámszöveteiből (ezeket ráknak, karcinómának nevezzük), illetve kötőszöveteiből (ezek a szarkóma különféle formái). Az emlő rosszindulatú daganatai döntő többségükben karcinómák. Kórszövettani osztályozásuk alapján az Armed Forces Institute of Pathology (az Amerikai Hadsereg Patológiai Intézete) 26 altípusukat különböztette meg. Ezen altípusok biológiai viselkedése - annak ellenére, hogy mindegyiket rosszindulatúnak jelöljük - igen különböző lehet. A rosszindulatú emlődaganatok kezelési eredményeit, ezáltal a beteg gyógyulását, illetve túlélési idejét - ha nem is kizárólagosan, de gyakran alapvető mértékben - meghatározhatja a daganat nagysága az észleléskor, illetve a kezelés megkezdésekor. Jóllehet nincs minden esetben egyértelmű és biztos összefüggés a rosszindulatú emlődaganat nagysága és prognózisa között, mégis elfogadott tény, hogy a kisebb daganat kezelése a siker nagyobb reményével kecsegtet, mint a nagyobb, előrehaladottabbnak tűnőé.

II. Az emlődaganatok diagnosztikája

Az emlődaganat felismerésének több lehetősége van. Észlelheti maga a beteg először - s itt feltétlenül ki kell emelnünk az emlő ún. önvizsgálatának jelentőségét. Jóllehet az emlő önvizsgálatával kapcsolatban számos kérdésről esik szó, jelentősége, technikai kivitele a mindennapok gyakorlatában nem eléggé tisztázott. Míg az egyik véglet az önvizsgálattal kapcsolatos ismeretek teljes hiánya (az egyén nem is tud a lehetőségről) a másik "végpont" az emlő túlzottan aggodalmaskodó, mindennapos "tapogatása", az állandó szorongás attól, hogy "mikor találok valami kórosat". Mindkét hozzáállás helytelen. Úgy vélem, hogy minden esetben ajánlott, ha a 20 év feletti nő havonta legalább egy alkalommal - s erre a menstruáció befejezése utáni hét a legalkalmasabb - mosakodás közben, álló helyzetben végigtapintja mindkét emlőjét. Amennyiben ilyenkor valamilyen eltérést tapasztal a megelőző vizsgálati állapothoz képest, az indokolttá teszi, hogy orvosánál jelentkezzék. A szakmailag felkészült orvos ekkor már meg tudja határozni a további tennivalókat, attól függően, hogy ártalmatlan, nem kóros jelenségről van-e szó (esetleg nem is észlelhető elváltozás), vagy pedig indokolt a további, pontosabb, eszközös kivizsgálás.
Az emlő önvizsgálatának jelentőségét nem abban látom, hogy a betegnek magának kell felfedeznie daganatát (bár napjainkban nem ritkán ez a helyzet), hanem egyrészt abban, hogy tudatosul benne, hogy ilyen probléma előfordulhat, tehát foglalkozni kell vele. Másrészt rendszeres önvizsgálati kontroll során a nők már kisebb elváltozásokat is észlelhetnek. Amennyiben valóban rosszindulatú daganatról van szó, így a kórismézés és a kezelés a folyamat kezdetibb stádiumában történhet meg - nagy valószínűséggel jobb kilátásokkal. Az emlő önvizsgálatát 20 és 40 életév között az átlagosnál nagyobb kockázatú egyének esetén célszerű megfelelő orvosi szakvizsgálattal kiegészíteni. Ilyen módon számos olyan emlőelváltozás kerülhet napvilágra, amelyek ugyan nem rosszindulatúak, de rendszeres ellenőrzésük és eltávolításuk megakadályozhatja rosszindulatú átalakulásukat és növelheti a beteg biztonságérzetét egy esetleges emlőváltozással kapcsolatban.
Világszerte észlelt klinikai megfigyelések alapján megállapítható, hogy az emlő rosszindulatú daganatainak gyakorisága 40-45 életév felett emelkedni kezd. Ez a körülmény tette indokolttá, hogy a 45 év feletti női lakosság rendszeres, célzott emlővizsgálaton essen át. Napjainkra már mintegy 24 féle képalkotó eljárást próbáltak ki az emlőrákok kimutatására. Közülük a szűrőfilm mammográfia, illetve annak különböző változatai nyertek polgárjogot, melyek diagnosztikus értéke megfelelő szakember kezében vitathatatlan. A szűrővizsgálat lényege, hogy a 45-60 éves női lakosság évente - más országokban két évente - megjelenik az ún. emlőszűrő-állomáson, így a vizsgálati felvétel gondos értékelése alapján olyan emlőelváltozást is észlelni lehet, amely egyébként talán elkerülte volna a figyelmet. A mammográfiás szűrővizsgálatnak az is előnye lehet, hogy az előzetesen ártalmatlannak, jóindulatúnak és csupán megfigyelést igénylő eltérésnek ítélt daganat változását rosszindulatú irányba rövid időn belül ki lehet mutatni, így az esetleges rosszindulatú elváltozás kezdeti stádiumban válik kezelhetővé.

"A daganatos betegség gyógyítási lehetősége a korai felismeréstől függ. Tehát az egyén érdeke, élete függ a korai felismeréstől! Az üzenet egyszerű és érthető. Mégsem működik!" - írja Vasváry Artúrné, a Magyar Rákellenes Liga főtitkárnője 2003-ban, a Szent Agátha tiszteletére rendezett tudományos ülés anyagában. Ugyancsak itt hívja fel a figyelmet rá Dr. Döbrössy Lajos, hogy "a Magyarországot lefedő, létező szűrőrendszer mérhetetlenül heterogén". Megfelelő kifejlesztése, úgy tűnik, jó úton halad, s rajtunk is - nemcsak orvosokon, hanem a potenciális pácienseken is - múlik, hogy mennyire lesz hatékony!

A fizikális vizsgálat és a mammográfiás szűrővizsgálat alkotja voltaképpen az emlődiagnosztika alapját. Megfelelő berendezéssel és tapasztalattal rendelkező szakember az emlőváltozások döntő többségét helyesen tudja kórismézni. Pontosabb diagnózis felállításához olykor szükség lehet az emlő ultrahangos, komputertomográfiás és MRI vizsgálatára is. A termográfia napjainkra már eltűnik az emlődiagnosztika fegyvertárából, a PET (pozitron emissziós tomográfia) pedig részben nehéz elérhetősége miatt többnyire nélkülözhető napjaink rutin diagnosztikai módszerei közül. Váladékozó emlő, vérző emlő esetén az emlő tejútrendszerének kontrasztanyaggal történő feltöltésének lehetősége (galaktográfia) is rendelkezésünkre áll.

Rendkívül hasznos és komoly információt jelenthet az észlelt emlőelváltozás vékonytű- és ún. core-biopsziás vizsgálata, amely sejtszinten vagy hisztológiai szinten lehet segítségünkre a korrekt kórisme tisztázásában. Teljesen biztos, részletekre kiterjedő egyértelmű kórisme felállításához szükség lehet az ún. excizionális biopszia (próbakimetszés) végzésére. Az így nyert anyag megfelelő szakember általi vizsgálata biztosítja napjainkban a legpontosabb és legtöbb információt a további tennivalókat illetően.

Az egyértelmű, részletekre kiterjedő kórismét természetesen csak az észlelt emlőelváltozás eltávolítása és részletes patológiai feldolgozása biztosíthatja minden esetben. Pár évtizeddel ezelőtt a legkitűnőbb patológus kollégáktól is csak bizonyos szövettani típusok elkülönítését várhattuk azon túl, hogy a daganatos folyamat jó- vagy rosszindulatúságát megállapították. Napjainkban már arra is képes a patológia, hogy ún. hisztológiai prognosztikát végezzen. Az esetek döntő többségében el tudja különíteni az ún. "kedvező" prognózisú rosszindulatú tumorokat az "intermedier" és "kedvezőtlen" prognózisúaktól - ezeket Grade I-II-III. jelzéssel különböztetik meg. Bizonyos prognosztikai indexekkel numerikusan is ki lehet ezt fejezni, jól használható támpontot adva a további komplex kezelés számára. Kialakult, illetve hazánkban is kialakulóban van az emlőtumorok ún. prognosztikai faktorainak megismerése és vizsgálata. Így például az emlőbetegségekkel foglalkozó egyik legújabb hazai kézikönyvben Csuka és Tóth 32 prognosztikai faktort különböztet meg (receptorok 6, proteázok 5, sejtadhéziós molekulák 3, szuppresszor gének 6, metasztázis-predikció markerei 3, osztódásszabályozó gének 6, egyéb 3). Ezek vizsgálata ilyen részletességgel napjainkban természetesen még sehol sem megoldott, de jelzi, hogy az emlő rosszindulatú daganatai egy nagy gyűjtőcsoportot jelentenek, s megítélésük sok szempontból - így a kezelés és a prognózis szempontjából is - rendkívül különböző lehet. Pontosabb megismerésük, s az ebből levont következtetések jelenthetik a terápia fejlődésének újabb és pontosabb irányait, melyek kijelölik azokat a fejlettebb kezelési módszereket, melyekkel majd a következő generáció él.

III. Az emlődaganatok kezelése

Az emlődaganatok kezelése napjainkban alapvetően három terápiás lehetőséggel függ össze:

1. műtéti kezelés;
2. sugárterápia;
3. kemo-, illetve hormonterápia.

A műtéti kezelés

Ahhoz, hogy jobban megértsük és értékeljük, hogy milyen az emlőrák sebészi kezelésének helyzete az ezredfordulón, föltétlenül ejtenünk kell pár szót arról, honnan indultunk el. Az 1800-as évek végén az emlőben észlelt rosszindulatú daganat egyet jelentett a teljes emlő eltávolításával, a beteg megcsonkításával. Az eredmények - mai szemmel nézve - kiábrándítóak voltak. Így például az amerikai Winiwarter 1878-ban beszámolt arról, hogy 170 emlőrák miatt végzett műtéten átesett beteg közül csak 4,7% (!!!) élt tovább 3 évnél. Ennek számos oka volt. Az egyik fontos ok, hogy a sebészi beavatkozás biztonsága lényegesen alacsonyabb volt, mint napjainkban (altatás, vérpótlás, antibiotikumok). Másfelől pedig a korai kórismézés gyakorlatilag csak a tapintásra volt alapozva. A betegek lényegesen előrehaladottabb stádiumban kerültek általában műtétre, mint napjainkban. Az emlőrákos betegek gyógyítása kizárólag csak a sebészi beavatkozásra volt alapozva, más kiegészítő gyógymód nem létezett. Amit "a kés" nem gyógyított meg, az gyógyíthatatlan volt.
28. ábra - Radikális emlőműtét utáni eredmény
29. ábra - Emlőmegtartó műtét utáni eredmény
31. ábra - Emlőmegtartó műtétek kritériumai
A múlt századnak majdnem a közepéig ez a helyzet változatlan maradt, legfeljebb annyiban változott, hogy a társszakmák fejlődése a műtétet biztonságosabbá tette a beteg számára. Ennek eredményeként egyre radikálisabb beavatkozásokra került sor. Általánossá vált azt a vélemény, hogy "minél radikálisabb a műtét, annál jobb eredmény várható". Most már nem csak az emlőt távolították el, hanem a hónaljárok nyirokcsomórendszerét, a mellizomzatot, sőt volt olyan sebészi iskola is, amely az érintett emlő oldalán a felső végtagot is eltávolította. Az eredmények azonban nem javultak, csak a kiterjedt csonkolás okozta fizikai és pszichés megterhelés növekedett a beteg számára.
Az 1970-es évekig az ún. radikális mastectomia (emlőeltávolítás) volt az elfogadott "típusműtét", amelyet emlőrák miatt végeztünk. A 70-es évek közepétől olasz és amerikai sebészek javaslatára egyre inkább előtérbe kerültek az ún. emlőmegtartó műtétek. Ezek lényege, hogy megfelelő feltételek esetén az emlő mirigyállományának jelentős része megmaradt, csupán a daganatos emlőnegyedet távolították el, amit minden esetben összekapcsoltak az emlő nyirokrendszerének elvezetésében döntő szerepet játszó hónalji nyirokcsomók teljes eltávolításával. Ez a műtét a csonkolás szempontjából kisebb terhet jelentett a beteg számára, és kombinálni kellett a megfelelő sugárkezeléssel, bizonyos esetekben daganatellenes gyógyszerek adásával. A túlélési eredmények nem voltak rosszabbak, mint a nagy, csonkító műtétek esetén, s a beteg pszichés és fizikai megterhelése kisebb volt. Változatlanul jelentős megterhelést okozott a beteg számára a hónaljárok nyirokrendszerének teljes eltávolítása, amely az alkalmazott sugárterápiával együtt a beteg érintett felső végtagján változó fokú duzzanatot okozott. Ugyanakkor kiderült, hogy az operált betegek közel felénél a daganatos folyamat mikroszkóposan nem volt kimutatható a hónaljárokban, tehát annak műtéti "megoldása" szükségtelen volt. Az 1990-es évek elején ismertté vált ún. "őrszem nyirokcsomó" fogalma, s az erre alapozott újabb műtéti technika lehetővé tette, hogy a hónalji nyirokcsomórendszer eltávolítása elhagyhatóvá vált anélkül, hogy a műtéti eredmények rosszabbak lettek volna. Így az emlő teljes eltávolításával járó csonkítás pszichés hatása és a hónaljárok nyirokrendszerének teljes eltávolításából adódó gyakran jelentkező végtagduzzanat kiküszöbölhetővé vált.

Az emlőmegtartó műtétek számának növekedése és a hónaljároki nyirokcsomórendszert érő kevésbé radikális beavatkozások elterjedése (sőt, gyakran ennek elhagyása) napjainkra reálissá tette, hogy megfelelő esetekben jelentősen csökkenjen az a tehertétel, amit a beteg számára az emlőrák jelent, anélkül, hogy a gyógyeredmények rosszabbak lennének. Ehhez természetesen a daganat biológiai viselkedésének pontosabb ismerete, valamint a sugárterápia és a gyógyszeres kezelés eredményesebb volta is szükséges volt.

Az emlőrák sugárkezelése

Az emlőrák sugárkezelése is hatalmas fejlődésen ment át a múlt évszázad 20-as, 30-as évei óta. A műtéti kezelést kiegészítő radioterápia is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a gyógyulási eredmények jelentősen javultak. A sugárterápia segítségével tudtak elterjedni a fent ismertetett emlőmegtartó műtétek úgy, hogy a gyógyulási eredmények nem lettek rosszabbak, mint az ún. radikális műtétek esetén.

Kemo- és hormonterápia

Az emlőrákos betegek kemo- és hormonterápiája talán az a kezelési lehetőség, amely e területen a legnagyobb és leggyorsabb változást tudta felmutatni. Napjainkban, amikor már jobban ismerjük az emlődaganatok biológiai viselkedését, hormonális összefüggéseit, ennek a pár évtizede még ismeretlen, vagy terápiásan csak nagyon szerény eredményeket felmutató kezelési módszernek a hatékonysága olykor már igen jelentős lehet. A különböző hatásmechanizmusú és támadáspontú szerek alkalmazása sokszor nagyon jól egészíti ki a műtét és a radioterápia eredményeit. E területen joggal várható még igen jelentős előrehaladás.

Három további kérdés

Nem lehet célunk, hogy ilyen rövid idő alatt a teljességre törekedjünk, akár csak vázlatosan is ismertessük mindazt, amit az ezredfordulón az emlőrákkal kapcsolatban tudunk. Mégis van három olyan probléma, amelyről említést kell tennünk.

Az első a férfiak emlőrákja. Nem közismert, de sajnos tény, hogy ez a betegség a férfi nemben is előfordul. Igaz, hogy gyakorisága csupán 1%-át jelenti az emlőrákoknak, biológiai viselkedése azonban rosszabb indulatú, lefolyása az esetek többségében gyorsabb, kilátástalanabb. Sebészi ténykedésként ezekben az esetekben természetesen nem jön szóba az emlőmegtartó műtét. A komplex kezelés alapelvei gyakorlatilag ugyanazok, mint a női emlőrák esetén - a műtéti kezelés kombinációja posztoperatív sugárkezeléssel és gyógyszeres terápiával.

Egy másik sajátos probléma az ún. gyulladásos emlőrák, mely szerencsére nem gyakori formája a nők emlőrákjának. A klinikai képet az emlő állományának, bőrének gyulladásos jelenségei uralják. Prognózisa nagyon rossz, a műtéti beavatkozás ilyen esetekben nem jön szóba a folyamat ép szövetektől való elhatárolódásának hiánya, gyors terjedése miatt. Gyógyszeres kezeléssel olykor lehet átmeneti eredményt elérni, ez a daganatféleség azonban napjainkban is az egyik legrettegettebb emlődaganatot jelenti.

Meg kell említenünk a rosszindulatú emlődaganatok sebészi eltávolítását követő állapot plasztikai sebészi korrekciójának, az emlőpótlásnak a kérdését. A kifejlesztett protézisek kiváló minősége miatt, illetve mivel a sikeres műtéten átesett betegek egyre inkább - és joggal - szeretnék orvosolni az eltávolított emlő okozta esztétikai problémát is, ez a kérdés napjainkban gyakrabban merül fel, mint régebben. A rendelkezésre álló különböző protézisek ma már megbízhatóak, esztétikusak, és alapvetően mentesek a negatív mellékhatásoktól. Alkalmazásukra sor kerülhet közvetlenül az emlőműtét során egy ülésben, vagy azt követően bizonyos idő elteltével. Mi inkább az ún. halasztott protetizálásnak vagyunk hívei, amikor is erre a korrekciós műtétre az esetleges műtét utáni sugár- vagy kemoterápia lezajlása után, rendezett sebviszonyok mellett kerül sor. E tekintetben azonban más nézetek, elvek is elfogadhatóak lehetnek gondos mérlegelés után.

IV. A jövő feladatai

Előadásunkban a teljesség igénye nélkül vázoltunk több olyan kérdést, amelyet fontosnak tartunk az ezredforduló idején az emlőrákkal kapcsolatban. Ahogy korábban említettük, sajnos ma sem ismerjük az emlőrák (éppúgy, mint sok más daganatos betegség) pontos kiváltó okát. A daganatos folyamat terjedését illetően ugyanakkor vannak értékes és megbízható megfigyeléseink, amelyeket a kezelés során szem előtt kell tartanunk. Többek között ezeknek a megfigyeléseknek köszönhető, hogy a gyógyítási eredmények jelentősen javulhattak az elmúlt évtizedek során.

Realizálnunk kellett, hogy az emlőrák - éppúgy, mint sok más rosszindulatú daganat - biológiai probléma, és nem csupán "kés-kérdés". Az emlőrák biológiai viselkedéséről szerzett ismereteink igen sokat fejlődtek az utóbbi évtizedekben, s döntő fontosságú, hogy ezeket az ismereteket figyelembe vegyük a betegek terápiájának megtervezésekor.

Sajnos még ma is nagyon keveset tudunk arról a szervezetről, amelyben a daganat kifejlődik. Nem ismerjük eléggé azokat a tényezőket, amelyek befolyásolják a daganat növekedésének dinamizmusát. Nem tudunk eleget azokról a védekező mechanizmusokról sem, amelyek a daganatos betegségben szenvedő beteg szerveztében változó mértékben megvannak, vagy éppen hiányoznak. A mindennapok gyakorlata nagyon szemléletesen bizonyítja, hogy egyik emlőrák és másik emlőrák között rendkívül nagy különbségek lehetnek a biológiai viselkedés tekintetében. Biztosan nem sorolható ugyanabba a csoportba egy 3 gyermeket szült, 30 éves nő emlőrákja és egy 70 éves apáca szervezetében kifejlődött emlőrák. Nem lehet csupán a nagyság alapján megítélni két különböző egyén szervezetében kifejlődött rosszindulatú emlődaganatot, s csupán a méretre alapozni a terápiás tennivalóinkat.

"Az egészségügyi ellátás jövőjét megjósolni nemcsak rendkívül nehéz vállalkozás, hanem veszélyes is" - írta J. M. Matloff 1993-ban megjelent munkájában. Valóban veszélyes, talán lehetetlen feladat az emlődaganatokkal kapcsolatban is ilyen jóslásokba bocsátkozni, mégis megteszem, mert úgy vélem, a témával összefüggésben gyűjtött több évtizedes tapasztalataim és segíteni akarásom feljogosít rá, akkor is, ha a tévedés kockázatát vállalom ezzel, hiszen senki sem tévedhetetlen.

Úgy gondolom, addig is, amíg az emlő rosszindulatú daganatait létrehozó okot vagy okokat jobban megismerjük, a folyamat terjedésének módját pontosabban nem tisztázzuk, jelenlegi és jövőbeni emlőrákos betegeink, honfitársainak érdekében az alábbi feladatok állnak előttünk:

1. A betegség koraibb kórismézése. Erre ígéretesnek tűnik az ún. kockázati csoportok szűrése. Jelenleg ez irányú eredményeink még szerények, nem eléggé kiterjedt vizsgálatokon alapulnak. Kiterjesztésük, nemzeti szintre emelésük biztosan több korai elváltozást fog majd tisztázni, s ezek kezelése a betegeknek minden bizonnyal kisebb megterhelést okoz és jobb gyógyeredményeket jelent majd, mint napjainkban.
2. Az emlődaganatok biológiai viselkedésének, a velük kapcsolatos ún. prognosztikai tényezőknek a pontosabb megismerése. Ha ismerjük azokat az okokat, amelyek a daganatos folyamat terjedését elősegítik, illetve gátolják, visszafogják, kezelésük sokkal adekvátabb lesz. A beteg számára indokolatlan - ma még nemritkán szükségesen alkalmazott - radikális vagy ultraradikális gyógymódok elkerülhetővé válnak vagy számuk csökken, ami leírhatatlanul sok fizikai és lelki tehertől kíméli meg a betegeket.
3. Úgy érzem, föltétlenül előnyös lehet, ha az emlő rosszindulatú daganatában szenvedő betegeket megfelelő centrumokban látjuk el, ahol mind a diagnosztika, mind a komplex kezelés (műtéti, sugár-, kemo- és hormonterápia) terén rendelkezésre állnak a megfelelő tárgyi feltételek és a személyes tapasztalat. Ehhez több centrumra is szükség van (mivel a betegek száma sajnos nem valószínű, hogy csökkenni fog), nem kívánatos, hogy egyes munkahelyek indokolatlan monopóliumra tegyenek szert. Az ilyen centrumok ugyanakkor föltétlenül lehetővé teszik a racionálisabb eszközkihasználást és a nagyobb klinikai gyakorlat megszerzésének lehetőségét.

Egyértelmű, hogy az emlőrák kórismézése és kezelése már napjainkban is csapatmunka. Egy munkacsoport feladata, amelynek a diagnosztikus és terápiás szakmák képviselői egyenrangú és egyenértékű tagjai - ha feladatukat jól végzik. Ennek "haszonélvezői" pedig elsősorban azok lehetnek, akik sorsának jobbra fordítása, életük megmentése mellett elköteleztük magunkat a hippokratészi esküvel - jelenlegi és leendő betegeink.