I. A birodalom dicsérete

Nem történész vagyok, hanem író, szakmám Kelet-Európa irodalma, amely manapság senkit sem érdekel. Ám több mint egy évtizedet töltöttem azzal, hogy regényt írjak az időszámításunk szerinti első század történéseiről a Római Birodalomban. Alapkutatást nem végeztem, mindent a történészektől és valláskutatóktól tanultam, akiknek hálával tartozom, s ha most mégis én állok itt helyettük, akik pedig megérdemelnék, megpróbálok egy nagyon mai kérdésre válaszolni. Nem a regényről fogok beszélni, azt el lehet olvasni. Miért és hogyan szoktak győzni a szuperhatalmak által meghódított népek, és ennek mi a következménye? Szóhasználatom a mai politikai szóhasználatot követi, mert a történelem a mi mai problémáink szempontjából, és nem önmagában érdekel. Ebben azonban nincs visszavetítés, tehát nem kívánom e birodalom történetét aktualizálni, csak a tanulságait szeretném a magunk számára levonni.

Először arról szólok, hogyan alakult ki Róma egyeduralma a Földközi-tenger medencéjében és milyen volt a külpolitikája, majd arról, hogyan vált e külpolitika belpolitikává, a provinciák hogyan nyomultak be a centrumba, és ez mivel járt, majd bizonyos tanulságokat kívánok levonni.

Róma Karthágó legyőzésével és megsemmisítésével vált a Földközi-tenger egyedurává. Amikor i. e. 202-ben Publius Cornelius Scipio győzött Zamánál, már ő világosan látta, hogy az egyeduralom alapvetően megváltoztatja a köztársasági Rómát, s kifejezetten tartott attól, hogy a római erények megroppannak. Igaza lett, másfél száz év múlva Julius Caesar megteremtette a személyes egyeduralmat is, amelyet a neve után császárságnak nevezünk, és amely a köztársaság és a demokrácia minden intézményét maga alá gyűrte. A Karthágó elleni háború kereskedelmi háború volt, mint minden normális háború, amelyben a végső szót a fegyverek mondják ki. Róma arra törekedett, hogy a világkereskedelemből a legnagyobb hasznot húzza, s bár a térség népeit olykor tűzzel-vassal hajtotta uralma alá, ésszerű megfontolásból többnyire beérte azzal, hogy szívélyes tárgyalások során meggyőzze őket a római uralom előnyeiről. Augustus legyőzte hajdani szövetségesét, az Egyiptom élén Róma ellen forduló Antoniust, s ettől kezdve a Pax Romana elveit alkalmazta.

A Pax Romana elsősorban nem arról szól, hogy "oszd meg és uralkodj", hanem arról, hogy a hódító szuperhatalom nem szól bele a meghódított népek vallási életébe és törvénykezésébe. Róma, ahol csak lehetett, meghagyta a helyi uralkodó elitet, a társadalmi struktúra megváltoztatására sehol sem törekedett, és a provinciákra nem vetett ki súlyos adót, csak annyit - maximum 2,5 %-ot vagy ennél is kevesebbet -, amennyi ahhoz kellett, hogy a római közigazgatás és a térségben állomásozó római légiók költségeit a meghódítottak maguk fedezzék. Ennél súlyosabb sanyargatásról szó sem lehetett. Róma a világkereskedelemből akart nyereségre szert tenni, és nem a helyi adókból. Róma gyakran azzal is megelégedett, ha a szövetségesek megmaradtak független királyságnak.

A birodalom határait élesen megvonták, határháborúk tehát folytak elsősorban Északon, a germán törzsek ellen, de keleten az i. sz. első század harmincas éveiben sikerült kiegyezni a perzsákkal, vagyis a Parthus Birodalommal, és az Eufrátesz évszázadokig határfolyóként működött. Északkeleten az első század elején Róma a Dunáig terjesztette ki határát, és ez is évszázadokig üzemelt. Észak-Afrikában Egyiptom még kellett Rómának, a délebbre eső vidék már nem. Hispánia és Gallia teljes egészében római provincia lett, majd a brit sziget is. E területeken néha fellázadtak egyes törzsek vagy légiók, de leverték őket, és attól kezdve békésen lehetett kereskedni.

A római légiókat a provinciákon a helyi lakosokból verbuválták, latinok legföljebb egyes főtisztek voltak. Az elsőrendű provinciák élére római helytartók kerültek, akiknek csak akkor volt törvénykezési jogkörük, ha valamely ügy a Birodalom közvetlen érdekeit sértette, egyébként a helyi hatóságok működtek. A hosszan tartó béke létrejöttének alapelvét talán a kalózkodás megfékezése szemlélteti a legjobban. A kis-ázsiai kalózok súlyosan veszélyeztették a tengeri kereskedelmet, Róma irtó hadjáratot folytatott ellenük, sikertelenül, aztán rájöttek, hogy egyszerűbb, ha megveszik őket és a római kereskedelmi flottába olvasztják. Attól kezdve a tengeri kereskedelmet évszázadokig nem veszélyeztette semmi.

Alapvetően béke honolt a Római Birodalomban, amely az akkor ismert Európa szinte teljes egészét, az önként meghódoló görög szigetvilágot, valamint Kis-Ázsiát és Észak-Afrikát is magába foglalta. A világkereskedelem, sőt a turizmus első nagy korszaka ez, amelybe a birodalmon kívül eső világ, India és Kína a közvetítő kereskedelem révén volt bekapcsolva a selyemúton. Puskaport még nem importáltak Európába, de minden mást igen. A helyi háborúk a Rómával szövetséges népek egymás elleni torzsalkodásai vagy egyes népeken belüli polgárháborúk voltak, Róma önzetlen baráti segítséget nyújtott, ha behívták, rendet tett és kivonult. Páratlanul racionális volt e birodalom külpolitikája, azóta sem láttunk ilyet.

Róma uralmának kiterjesztését megkönnyítette, hogy a birodalom keleti felében korábban sikeresen végbement a görögösítés. Nagy Sándor hódításait követően a hellenizmus kiterjedt Egyiptomra, Szíriára és Palesztinára, a görög technológia ráépült a helyi hagyományra és magába olvasztotta, a görög nyelv pedig a helyi népeknek vagy második nyelvévé, vagy anyanyelvévé vált. Itália sok görög alapítású városában is a görögöt beszélték elsősorban, és ez még magára Rómára is igaz az első század második feléig. Jellemző, hogy I. Agrippa zsidó király, Nagy Heródes unokája, aki Rómában nőtt fel és gyakran ott is lakott, Claudius császár  baráti engedélyével a szenátusban görögül mondhatta el a köszönő beszédét, vagyis nem szorult rá, hogy latinul megtanuljon. Az evangéliumok nem tudnak arról, hogy Pilátus és Jézus találkozásakor tolmácsot alkalmaztak volna, és nem azért, mintha Pilátus megtanult volna arámiul, hanem mert Jézus nyilvánvalóan tudott görögül. A zsidók mind Rómában, mind Egyiptomban csak görögül tudtak, és Palesztinában még a falvakban is beszélhettek görögül is, mert a magánjogi - örökhagyási és házassági - szerződések vegyesen születtek görögül és arámiul. A római légiók vezényleti nyelve a birodalom keleti felében évszázadokig a görög. A görög a birodalom közös nyelve, a vándorfilozófusok mindenütt görögül beszélnek és írnak, a latin történetírók jelentős része görögül ír még a második században is, ez a korabeli lingua franca, ami a középkorban a latin, ma pedig az angol. A közös nyelvnek ismét a kereskedelem - és a tudomány - látta hasznát.

Kereskedni nem lehet nemzetközi bankrendszer nélkül, ha ilyen nagyok a távolságok. A Római Birodalomban minden létezett, ami ma létezik, csak hitelkártya nem volt még. Papírpénzt nem nyomtak ugyan, de feltalálták a váltót, a papírpénz elődét, hogy ne kelljen nagy tömegű fémpénzt a hosszú utakon szállítaniuk. Ismerték a kamatot. Az uzsorakamatot mind a római, mind a zsidó törvények szigorúan tiltották. Amit törvényileg tiltanak, azt széles körben gyakorolni szokták. Felszámoltak pénzváltási illetéket. Létezett a rengeteg használatban lévő pénz hivatalos kurzusa. Infláció nem volt még, bár a fémpénzek ezüst-tartalmát fokozatosan csökkentették. Létezett biztosítás, még inkább biztosítási csalás. Elsősorban hajókat és szállított árut biztosítottak, a tűzkár elleni biztosítást megszüntették, mert a tulajdonosok maguk gyújtották fel a bérházaikat. Tőzsde ugyan nem volt, de a római Forum gyakorlatilag már tőzsdeként működött, ahol bemondásra adtak-vettek, és nem volt értelme csalni, mert a csalót a többiek kizárták maguk közül. Az állami hitelezést Tiberius vezette be az uralkodása végén, magánkincstára állami hitelbankként működött. A jelzáloggal is tisztában voltak. A szenátorok és a lovagok pontosan tudták, hogy több pénz csak pénzből nyerhető, nem pedig termelésből, a földtulajdont szívesen konvertálták kereskedelmi tőkévé vagy szállítmányozásba fektették. Elméletileg még nem írják le a tőke természetét, de a gyakorlatban alkalmazzák.

A rabszolgatartó társadalomban egyszerre jelenik meg a feudalizmus és a kapitalizmus, s ha hozzávesszük, hogy a római proletárok ingyen ellátásban részesültek Augustus óta egy sajátos jegyrendszer révén, a szocializmus elvi alapja is jelen van. A nagyobb városokban, például Jeruzsálemben a vidékről városba áramló tömegek munkanélküliségét értelmetlen közmunkával oldották meg. Tévedés, hogy egymást követő társadalmi formációk lennének a felsoroltak, ahogy azt nekünk tanították.

Én azonban temetni jöttem a nagyhatalmat, nem dicsérni. Ha ennyire pompásan volt megszervezve ez a birodalom, mi okozhatta a kezelhetetlen konfliktusokat és azt az irtóztató vérontást, amely e világbékét annyira szörnyűvé tette, hogy valami gyökeresen mást kellett kitalálni?

II. A provinciák beveszik Rómát

 

Ahogyan a Földközi-tenger Itália számára kültengerből beltengerré vált, a külkereskedelem belkereskedelemmé, úgy vált a külpolitika fokozatosan belpolitikává. Már Cicero tartott a Rómába beáramló idegenektől, Seneca pedig  száz évvel később úgy fogalmazott: "akit meghódítunk ma, az fog minket leigázni holnap". Ő is elsősorban a zsidókra gondolt, de a többi meghódított néptől is tarthatott. Róma az i. sz. első századra körülbelül egy milliós nagyváros, amelyben rengeteg külföldről beáramlott kereskedő és iparos él. Ha az üzlet az első, kiutasításuk fel sem merülhet, sőt itáliai vagy római polgárjoggal kell ellátni őket. A római hatóságok nehezítik ugyan a polgárjog megszerzését, ahogy a green cardot sem könnyű ma megszerezni az Egyesült Államokban, mégis elkerülhetetlen, hogy a provinciákról egyre többen telepedjenek le Rómában.

Paradox módon a háborúkban legyőzött ellenség még nagyobb mértékben járul hozzá Róma lakossági arányainak megváltozásához, a munkaképes férfiak rabszolgaként Rómába kerülnek, s pár nemzedék múltán ingyenes ellátmányban részesülő, római polgárjoggal rendelkező proletárok lesznek. A felszabadult rabszolgának ugyan csak az unokája válhat teljes jogú polgárrá, de e változás negyven-ötven év alatt lezajlik. Pompeius egy zsidó belháborút követően barátilag segítve i. e. 63-ban foglalja el Jeruzsálemet, sok ezer zsidó rabot küld Rómába, s ők adják a Tiberis jobb partján létesülő zsidó település alapját. Jézus születése idején a többségük már szabad római polgár, az első század első felében kb. negyvenezren vannak, ami ugyan az összlakosságban nem nagy arány, de szerepük annál fontosabbá fog válni.

A rabszolgák utánpótlása a nagyobb háborúk megszűnésével elapad, a rabszolgahiány miatt életük általában nem tűrhetetlen. A rabszolgának van értéke, a szabadosnak nincs. Ha rabszolga megsérül, gazdájának kártérítés jár, a szabadost hasonló sérülés esetén nem kárpótolják. Felszabadulásuk után volt gazdáik kliensei maradnak, akár szédítő karrier is várhat rájuk. A császárok bizalmas emberei többnyire felszabadított rabszolgák, akiknek alkalomadtán nagyobb a hatalmuk, mint az egész szenátusnak. E bizalmi emberek gyakran kedveznek a származási népükből való maffiózóknak. A származási elven és a vagyoni cenzuson alapuló szenátori és lovagi rend kénytelen megbékélni azzal, hogy alacsony származású jött-mentek orozzák el a jó üzleteket előlük.

Róma köztereit és templomait újabb és újabb legyőzött vagy szövetségessé vált népek isten-szobrai gazdagítják a megszokott, eredeti római és görög istenek mellett. Egyre több imaház és templom épül a provinciákról betelepülők számára. Multivallásos birodalmi fővárossá válik Róma, és Augustus nyomán ezt a tendenciát, kisebb, időleges és hamar visszavont tiltásoktól eltekintve, minden császár támogatja. Idegen szokások, idegen rítusok települnek a latinra. Nincs más út, ha Róma a világbirodalom fővárosa kíván maradni. Minden nép vallási ünnepei hivatalos római ünneppé válnak, az év napjainak harmada ünnep, amikor a többi nép sem dolgozik. Nyelvi különbözés nincs, de vallási igen. Róma vallásilag páratlanul toleráns. A császárt ugyan automatikusan főpappá, Pontifex Maximussá avatják, továbbra is működnek a haruspexek, a Vesta-szüzek kultuszát még mindig ápolják, a római és görög istenek újabb szobrokat kapnak, de a régi római vallással nyíltan nem, valójában mégis vetélkedő új vallások szentélyei akadálytalanul épülnek.

A hatóság nem érti, hogy a zsidók miért nem akarják Jehova szobrát a köztereken vagy a Pantheonban felállítani, holott újra meg újra felajánlják nekik. Érthetetlen, hogy egy istennek ne legyen emberi vagy állati alakja. Ez csak elvi gond, a valóságos baj az, hogy a zsidók minden körülmények közt betartják a szombati ünnepet, s emiatt nem lehet őket katonaként alkalmazni. Az uralkodó többistenhit szempontjából a zsidók ateisták, vagyis nem hisznek az istenekben. Superstitiónak nevezik a latinok, hogy a zsidók az egyetlen istenüket mindenek fölött valónak tartják. Ez a szó később a neolatin nyelvekben a babonaság megfelelője lesz. De Róma ezt is könnyedén elviseli, és a zsidók, ha már itáliai vagy római polgárok lettek, semmiféle hátrányos megkülönböztetésben nem részesülnek, a munkanélküliek megkapják az ingyen élelmüket, azt is biztosítják nekik, hogy a szombati ünnepük miatt hétfőn vehessék át, és hogy tiszta - kóser - húst kapjanak.

Egyenrangúak az egyes egyiptomi vallások hívei is. Róma nem előítéletes az egyénnel szemben, és Caligulának nem kell tartania a latinok tiltakozásától, amikor lovaggá avatja a provinciák tekintélyes, gazdag családjait. Az iparra ugyanez érvényes, az állami építkezések versenytárgyalásán gyakran görög vállalkozók nyernek latinokkal szemben. A népszerű gladiátorok, színészek és írók jelentős része betelepülő vagy azok leszármazottja, náluk az egyéni teljesítmény számít, nem a származás vagy a vallási hovatartozás. 

Mai szóhasználattal: a harmadik világ lassanként benyomul az első világ központjába, és magához hasonítja.

De melyik a második világ? Látszólag nem létezik Karthágó legyőzése óta, valójában azonban igen, és ez Egyiptom, Róma éléskamrája, a világkereskedelem valódi központjával, Alexandriával az élén. A Római Birodalom kettészakadásának veszélye nem szűnt meg azzal, hogy Octavianus legyőzte Antoniust és Kleopátrát. Augustus nem véletlenül tiltotta meg, hogy szenátusi rangú személy Egyiptomba betegye a lábát, még a római helytartó is csak lovag lehet. Tiberius nem véletlenül öleti meg riválisát, Germanicust alexandriai látogatását követően. Caligula császár a szenátussal huzakodva arra játszik, hogy Alexandriába megy és onnét támad saját birodalmára. Őt még időben megölik, de a következő uralkodócsalád, a Flaviusok első tagja, Vespasianus Alexandriából zsarolja meg Rómát a gabona-szállítmányok leállításával, és részben ezért választják meg császárrá. Mind mezőgazdasági termékei, mind a közvetítő kereskedelemben elfoglalt helye miatt Alexandria a második világ.
A harmadik világba a többi provincia tartozik. Vannak fontosabb és érdektelenebb részei, a volt zsidó királyság például kereskedelmi szempontból jelentéktelen, noha van saját zsidó kereskedelmi flotta, és bizonyos termények, például a fa és a balzsam, Rómába kerülnek. Judea annyira érdektelen, amíg római helytartók állnak az élén, hogy légió nem is állomásozik benne, csak három gyalogos cohors és egy lovassági ala. Ha baj van, Szíriából vezényelnek oda légiót. A judeai helytartó egyébként is a szíriai helytartó alá tartozik.

Ha ennyire jelentéktelenek a zsidók kereskedelmi és hatalmi szempontból, a vallásuk pedig eltérő ugyan, mégsem zavaró, miért kell róluk egyáltalán beszélni? Azért, mert sokan vannak. Négy és fél millió zsidó él a különböző államalakulatokban a Földközi-tenger medencéjében - egy részük a Parthus Birodalomban -, és ez annyi, mint ahány latin él összesen. A görögök is sokan vannak, de ők régóta részei a római vallásos, irodalmi és filozófiai képzeletvilágnak, az integrálásuk már megtörtént, a hellenizmus az olasz félsziget jelentős részét is magába foglalta. A zsidók görögül vagy arámiul beszélnek, ezeket a nyelveket nem-zsidók is használják, a hellenizmus hatott a zsidó társadalmi berendezkedésre, valami azonban változatlan maradt azt követően is, hogy Nagy Heródes egykori birodalma négy részre osztva Róma fennhatósága alá került. A zsidók teokráciában élnek. A zsidók nem ismerik el, hogy egy embert - adott esetben a római császárt - akár életében, akár a halála után istenként kell tisztelni. Aránylag kevés zsidó él Rómában, a birodalom fővárosában, de a jeruzsálemi Templomba  küldik el az áldozatukat - pénzben megváltva - ők is, akárcsak az egyiptomi, szíriai, parthusi és görög területen lakó zsidók, ezt Róma engedélyezi, sőt támogatja, de a császárság eszméjével a zsidó vallás szemben áll.

 

Ez a konfliktus a római uralom első száz évében meglepően kevés bajt okoz, a római tolerancia dicséretére. Tiberius i. sz. 16-ban Rómából kiűzi a zsidókat, hatezer zsidó ifjút Szardínia szigetére visznek állítólag háborúskodni, nagy részük meg is hal, családokat telepítenek ki, de aztán visszaengedik őket. Nem tudjuk, mi volt az intézkedés oka. Legközelebb 42-ben tiltja be a római zsidók gyülekezését Claudius ami a vallásuk gyakorlását is akadályozza, ennek okát sem tudjuk, de aztán a rendeletet visszavonja. Ugyancsak Claudius 49-ben kiűzeti Rómából egy bizonyos lázító zsidó, Kresztosz híveit - sokan már a keresztényekre gyanakodnak -, aztán megint csönd van a római tűzvészig, amikor - 64-ben - Nero a zsidókra - és a keresztényekre - fogja a tűzvész okozását (amit mások őrá fognak, bár a császár éppen vidéken tartózkodott a tűzvész kitörésekor), és sok zsidót felkoncol a római csőcselék. Ekkor már közel járunk a száz éves békés korszak végéhez, mert két év múlva kitör a négy évig tartó zsidó háború, amelyben két millió zsidót ölnek meg, Titus  későbbi császár seregei - zsidó csapatai is vannak - elfoglalják a polgárháborúba süllyedt Jeruzsálemet és lerombolják a Templomot. Ismét sok ezer foglyot szállítanak Rómába, ők építik fel a Colosseumot   az építést a lerombolt Második Templom kincseiből  finanszírozzák. A római zsidók létszáma ezzel ismét megugrik. Ugyan rendkívül kemény intézkedéseket vezet be ellenük Vespasianus, a zsidó adót azontúl Jupiter templomának kell leróniuk, sőt gyermek és öregember is fizetni köteles, de nem űzik ki őket Rómából és Itáliából.

A két millió halott nagyon nagy szám, a korabeli népességi adatokat tekintve ez csaknem a fele az éppen élő zsidók számának. Ekkor még mindenkit személyesen, kézi erővel kellett megölni, a tömeggyilkosság technológiája fejletlen lévén. Arányaiban ekkora mészárlásra a 20. századig kellett várni. De ez a háború sem vallásháború: politikai és gazdasági okai vannak. Gazdasági oka az, ami i. sz. 38-ban az alexandriai vérengzést okozta: ha egy görög városban a zsidó kereskedelem veszélyezteti a görögöt, ha a zsidó lakosok létszáma a 30-40 %-ot eléri, törvényszerűen kitör az ellenségeskedés. Ilyen város sok van a tenger keleti medencéjében. Politikai oka pedig az, hogy ezt a görög-zsidó konfliktust ki lehet használni a császári hatalom megszerzése érdekében. Augustus, Tiberius, Claudius és a többi császár nem véletlenül nem engedte a hadvezéreit jelentős csatákba: féltek a diadalmenetüktől, a népszerűségüktől. A római békének ez is egyik oka. A katonacsászárok - Otho, Vitellius, - egy-egy nagy győzelem után válhattak császárrá. Vespasianus felismerte, hogy a zsidókat mészárolva nagy hadvezér lehet. Kihasználta az alexandriai gabonaszállítások blokkolásában rejlő zsarolási lehetőséget is. Gazdasági vetélkedés és római hatalmi belharc okozta ezt a mészárlást, és a vallási megfontolás nem játszott benne szerepet.

 

Igaz lehet, amit Josephus Flavius, a zsidó főpap, a rómaiak szövetségese és történetírója, a háború résztvevője mond: vita folyt a fővezér Titus és a hadtáp vezetője, a zsidó Tiberius Julius Alexander között arról, hogy lerombolják-e a Templomot. Titus a lerombolás mellett érvelt, ezzel - vélte - megszűnik a zsidóság önálló léte, s egyúttal a kereszténység is, mert a kettő azonos. Tiberius Julius Alexander nem a zsidó, hanem a római érdeket szem előtt tartva óvott a Templom lerombolásától: ha a zsidóknak nem marad helyhez kötött vallási központjuk, a világon szétszórva szellemileg erősebbek lesznek. A Templomot lerombolták.

 

Animáció ^|1}| : A kereszténység elterjedése a római birodalomban

Ennek az a jelentősége, hogy a kereszténység - amely kb. húsz fős zsidó szektaként indult - a zsidó szétszóratással robbanásszerűen elterjedt, és Nagy Constatinus császár a negyedik század elején kénytelen volt államvallássá tenni. Akkor már kb. hárommillió keresztény hívő élt a birodalomban, minden üldöztetés ellenére. Elképesztő méretű és sebességű lelki forradalom. A zsidó provincia maga alá gyűrte a teljes római hagyományt, semmivé tette a görög és római magas kultúrát, és egészen eltérő, váratlan paradigmát alkotott. Ehhez szükség volt Pál apostol fordulatára, aki a Jézus-hitet kiragadta a zsidóságból, ami együtt járt a zsidó vallással való radikális szembefordulással.

III. Globális válasz az első globalizációra: a kereszténység

A görög és a római hitvilág racionalisztikus, antropomorf, a világot istenek harcaként drámaian érzékelő, evilági szemlélete felől a keresztény hit irracionális, hívei elvakult, primitív emberek, akik a földi léttel szemben a túlvilági boldogságban és a feltámadásban hisznek, és emiatt minden kínzásnak és nélkülözésnek ellenállnak. Vallási fundamentalista terroristáknak látták őket, gyűlölték és félték, ilyen típusú magatartás ekkor jelent meg először a történelemben. Az idegenek növekvő befolyásától tartó Cicero és Seneca rémálmaiban sem vizionált semmi hasonlót. Nem lehetett előre látni, hogy a vallási különcségük miatt nevetségesnek tartott zsidók keblében egy ekkora, őket magukat is elsodró vallási forradalom fog kifejlődni, azt pedig különösen nem képzelte senki, hogy ez egész Európát történelmileg rövid idő alatt magával ragadja.

Rodney Stark, aki az 1980-as és 90-es években vallásszociológiai fordulatot hajtott végre, a következőkben adja meg a kereszténység gyors elterjedésének okait.

1. A zsidók (és a keresztények), valamint a germánok nem tettek ki gyereket, míg a görögök és a latinok igen. A germánok kívül esnek a birodalmon, nekik csak sokára lesz szerepük a birodalom szétverésében. A birodalmon belül a zsidók az egyébként lebecsült lányoktól sem akartak ilyen módon szabadulni, felnevelték őket, ezáltal náluk nem lépett fel nőhiány, és a népszaporulat normális maradt, ellentétben a lánycsecsemőktől szabaduló nem-zsidókkal, akiknél a demográfia fokozódó hiányt mutat.

2. Járványok idején a görögök és a latinok orvosságot adtak a betegeknek, de az egészségesek elmenekültek; a gyógyszerek nem hatottak, s mert nem volt, aki ápolja a gyógyulókat, így azok is meghaltak. A zsidók - és a keresztények - nem adtak gyógyszert, viszont a betegeket ápolták, így aki meg tudott gyógyulni, fel is épült. Minden járvány után ugrásszerűen megnőtt a zsidók - és a keresztények - aránya.

3. A Római Birodalom vallásait piacon kell elképzelni, ahol sok vallási ajánlat verseng. Az győz, amelyik a legkönnyebben hozzáférhető és a legtöbbet kínálja. A bonyolult görög, valamint a bonyolult, előírásoktól, tiltásoktól terhelt zsidó vallással szemben a kereszténység nem követel semmit, csak azt, hogy az egyén Jézus isteni voltában, megölésében és feltámadásában higgyen. A keresztény közösségbe bárki betérhet, származására és társadalmi státuszára való tekintet nélkül, még a nők is. Az őskeresztény gyülekezetek egyenjogúsították a nőket, ami önmagában hallatlan forradalom. A gyülekezetben mindenki papi funkcióval bír (ezt jelenti Jézusnál a víz borrá változtatása).

Stark a mormon vallás vizsgálatával kezdte, mai amerikai szekták vizsgálatával folytatta, így jutott el a kereszténységig. Megállapításai szerint - amelyeket visszamenőleg a kereszténységre is kiterjeszt - az egyén nem valamely vallási dogmában hisz, amikor egy szektához csatlakozik, hanem a magány elől menekül a védő közösségbe. Sok évvel később az egyén átfesti csatlakozási indokait, a hit csak ekkor kerül előtérbe. Ha ez igaz, akkor végtelenül sokan voltak a Római Birodalomban, akik elmagányosodván, a családi kötelékből kiszakadván nem a halált, hanem az életet nem tudták elviselni, és azt a közösséget választották, amely bűnöst és bűntelent, görögöt, latin és zsidót, nőt és férfit egyaránt be tudott fogadni anélkül, hogy nehezen teljesíthető feltételeket szabott volna (mint pl. a körülmetélés, ami a felnőtt férfiakat visszariasztotta).

Más kutatók szerint a kereszténység nem a legszegényebbek, végképp nem a konzervatív paraszti tömegek, hanem a mobilabb városlakók köreiben vált népszerűvé, mert a vegyes: görög és zsidó lakosságú városokban a görög és a zsidó tehetőseknek volt mit félteniük, és szorongásukban új vallás révén közeledtek egymáshoz. Az alexandriai pogrom félelmet keltett minden nagyobb kikötőben és kereskedővárosban, sok helyütt hasonló vérengzésre került sor, nem véletlenül térítettek az apostolok éppen ezekben a városokban, mielőtt a centrumba mentek volna (mint Pál, akit vittek, és Péter, aki maga ment), mert felismerték, hogy a birodalmat a fővárosában kell megragadniuk.

A római zsidók ezáltal jutottak döntő szerephez a kereszténység elterjesztésében, bár ez a téma eddig elkerülte a kutatók többségének figyelmét. Mind zsidó, mind keresztény szempontból tabu, hogy az őskeresztények döntő többsége nemzedékeken át sokáig zsidó volt. Ez lehet az oka, hogy a római zsidó katakombákat a feltárásuk után, még az 1930-as években részben betemették és lakótelepeket építettek rájuk, hogy ne is legyenek kutathatók, részben pedig ma is zárva vannak. Szakértők szerint a zsidó és a keresztény katakombák egyetlen lényeges különbsége, hogy a keresztény katakombákban keskenyebb a folyosó.

A hosszan tartó világbéke rettenetes vérontásainak egyik oka az is lehet, hogy a zsidók, a maguk kiválasztottsági tudatánál fogva, a szomszéd népekkel nem tudtak kiegyezni, és velük szemben mindig az aktuális szuperhatalom védelmét keresték, akár perzsa volt, akár görög, akár római. Ez gyűlöletet keltett irántuk azokban, akikkel ki kellett volna egyezniük. Ez a reflex még a 19. és a 20. században is megfigyelhető. A keresztények nem kötötték születéshez a kiválasztottságot: aki csatlakozott hozzájuk, azzá vált. Jézus megmondta: nincs többé származás, nincs többé család, nincs többé gazdag vagy szegény, csak a közösség van.

Az óriási változást az ókori globalizáció okozta, amely tipikus harmadik világbeli megosztottságot eredményezett. A zsidó vallás rég nem volt egységes, a Nagy Heródes által kinevezett, a zsidók tömegei által idegennek tartott főpapok racionalisztikus, túlvilágot, feltámadást, szellemeket tagadó elképzelése és a farizeusok ezzel ellentétes álláspontja akár két különböző vallásként is értelmezhető, nem beszélve a görög püthagoreusokat követő esszénusokról, meg a szamáriai zsidókról, akik nem voltak hajlandók a jeruzsálemi templomnak adózni. A saját zsidó adók rendkívül magasak, a terményeknek akár hatvan-hetven százalékát is istennek - a papságnak - kellett adni. A főpapok a római helytartókkal minden törvényt áthágva üzleteltek, a Tóra valamennyi szabályozását kikerülve földbirtokot szereztek és átjátszották a rómaiaknak, miközben az alsó papság éhezett. A több nemzedéken át tartó békekorszak alatt kialakultak a zsidó rablóbandák, amelyek aztán a főpapi rendvédelmi erők ellen fordultak. Egymást gyűlölő frakciók között könnyű volt további viszályt szítani, ha a római belpolitikai érdek kívánta. A tipikusan harmadik világbeli megosztottság jellemzője, hogy politikailag a zsidóság nem egységes: Rómát támogatók ugyanúgy vannak köztük, mint Róma ellenségei, és a Jeruzsálem lerombolásában résztvevő római seregben zsidók is vannak. A Templom lerombolása után különös helyzet alakult ki: a zsidó vallásnak nem maradt központja és nem maradt papsága. A rabbik nem papok, hanem tudós emberek. Ezt a központ nélküli szerkezetet a mohamedán vallás örökölte. Hátránya, hogy egységes reformot nem lehet végrehajtani. Előnye, hogy közel van a néphez.

Az ókori globalizáció abban különbözik a maitól, hogy még nem volt modernizáció, a technológia változatlan, a munkanélküliség a korábbi keretek között maradt. A mi globalizációnk emiatt súlyosabb válságokat okoz, mint az ókori. Nagyhatalmi gőg persze akkor is volt. A római követek és helytartók nem tartották fontosnak, hogy a helyi lakosság mentalitását alaposan megismerjék. Egy szuperhatalom utcaseprő polgára ma is többnek tartja magát a provincia többszörös doktoránál.

IV. Napjaink zsidói: a muzulmánok

Egy történész nem mondhatná, amit egy író talán megengedhet magának. Az a véleményem, hogy a Római Birodalom története paradigmatikus, alakulása későbbi birodalmak alakulására is jellemző. A Szovjetunió széthullását sem csak a fegyverkezési verseny okozta, hanem az is, hogy a perifériáról a centrumba kerültek a teljesen sohasem pacifikált kaukázusi népek jól működő érdekképviseleti szervei, a maffiák. Európa mai problémáiról is lehet ezen a nyelven beszélni: a perifériáról a centrumba áramlottak más vallású, eltérő mentalitású tömegek, Európában nem sikerült integrálni őket, létszámuk nő, és Európa nem tudja, mihez kezdjen velük, immár saját állampolgáraival.

Talán világos, hogy ma zsidónak a harmadik világot illető értelemben nem a megmaradt zsidókat, hanem a muzulmánokat tekintem. Hasonló a helyzetük az ókori zsidókéhoz: vallásilag töredezettek a kezdet óta (síiták és szunniták), egymással vetélkedő, a világpolitikában ellentétes álláspontot elfoglaló országokra és rétegekre oszlanak, az európai centrumokba már benyomultak. Megvan náluk mind az elvakult fundamentalizmus, mind a felvilágosult, technokrata, szekuláris állam. Az iszlám elágazása a 19. század óta terjedő, perzsa eredetű, eleven istennel rendelkező elit bahaizmus ugyanúgy, mint a nemzeti jellegű, népszerű katonai szervezetek szűkös ideológiája. Az iszlámban sem számít az etnikum, miként a zsidóknál sem számított, az 1,3 milliárd muzulmán jelentős része nem arab. A muzulmánoknak sincs egyházuk, a rabbinikus diaszpóra-zsidóság előnyökkel is rendelkező kényszermegoldását örökölték. A világi és a vallási funkciók elválasztására sok muzulmán országban ugyanúgy nem került sor, mint a zsidó vallásban. A terrorista mozgalmak oktatással, egészségügyi és szociális gondoskodással is foglalkoznak nagy hatékonysággal, ahol pedig végbement a szekularizáció, könnyen visszafordítható.

Az Egyesült Államok, az átmenetileg egyetlen szuperhatalom a muzulmán demográfiai problémát egyelőre szeptember 11. ellenére megúszta, a centrumba Dél-Amerika árad be feltartóztathatatlanul, és valamennyire Kína, amely a második világ pozíciójára esélyes.

Minden hasonlat sántít, azt azonban lehet látni, hogy Senecának igaza van: akit meghódítasz ma, az fog téged leigázni holnap. E leigázás mikéntje és mentális jellege megjósolhatatlan. Ha kétezer éve a vérengzések nyomán, de még inkább a békés rettegés, a tanácstalanság, a közösség elviselhetetlen hiánya miatt egy senki által sem várt, gyökeresen új, az egyik legérdektelenebb provincián megszületett vallás hajtotta uralma alá a történelem eddigi leginkább felvilágosult, legésszerűbben igazgatott szuperhatalmát, feltehetőleg mi is, utódaink is fogunk még álmélkodni.