[Moravánszky Ákos]
[„... nyiss nekem tért?” ? Tér és térbeliség az épített és a társadalmi világban]
I. Bevezetés: A téri fordulat
Örülök, hogy magyarul tarthatom ezt az előadást, hiszen már a cím, egy Petőfi-vers részlete is jelzi azokat az áthallásokat a tér szó jelentései között, amelyekre építeni szeretnék. Ilyen áthallások más nyelvekben is léteznek, csak egészen mások: amíg magyarul például a Deák tér és a térlátás ugyanazt a tér szót tartalmazza, addig angolra az egyiket Deák square-ként (a square szó szerint négyszöget jelent), a másikat spatial vision-ként kell lefordítanunk. Ugyanakkor az angol space szó egyszerre jelent behatárolt térfogatot, intervallumot és határtalan űrt.
Tér szavunk eredetéről a nyelvészek azt mondják, rokon a terít, terel, terebélyes, terpeszkedik szavainkkal; sőt a férrel is összefonódott az értelme (Olyan régi magyar szövegdokumentumokra hivatkoznak, mint „Eg hinbe tér bele hetuenkétt tikmony“. Ld. Lükő György, szerk., A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár 3. kötet, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978, 627-629. o.). Ugyanakkor régóta ismert a szó absztrakt jelentése is: „Hogy nincs türelmed egybevetni a / Napok folyását, tért, időt, körülményt / S egyéb tudákos, elvont dolgokat” - írta Arany János „Kedves barátom” című versében.
A címben idézett verssorban: „Sors, nyiss nekem tért“, a tér szó mást jelent, mint abban a Petőfi-versben, ahol a költő a csatatérről beszél: „Ne feledd a tért, hol ők elestek, / Az utósó s a legjobb vitézek,” („Ne feledd a tért... Moore után angolból”) – bár Petőfi sorsa ezt a kétféle teret tragikusan összekapcsolta. A kérdőjel csak az előadássorozat egységessége miatt került a cím végére: Petőfi számára a térnyitás, térfoglalás szükségessége ugyanúgy nem volt kérdéses, mint ma azoknak, akik nemrég a kairói Tahrir teret foglalták el, hogy innen kiindulva formálhassák át az egész társadalmat.
A mondat: „Sors, nyiss nekem tért”, nem egy konkrét tér megnyitását követeli, hanem az önmegvalósítás akaratát fogalmazza meg, de egy nagyobb céltól vezérelve: „hadd tehessek / Az emberiségért valamit!” Ezt a vágyat a költő a megnyíló tér képével világítja meg, így teszi a képzelet számára jobban megragadhatóvá. Az individuális (és kollektív) szabadság elvont gondolatát a „tér” szó összekapcsolja egy konkrét, sőt építészetileg is értelmezhető programmal. S ezzel máris összefoglaltam előadásom alapgondolatát.
Figyelemre méltó, hogy a nemzetközi építőművészeti szakirodalomban a tér fogalma csak a 19. század végén vált fontossá; az építészek korábban inkább a hasznos, szép és tartós vitruviusi hármasságával, a stílus kérdésével vagy az építőanyagok tulajdonságaival foglalkoztak (Egy kivétel a kiváló műtörténész Henszlmann Imre, aki például „Párhuzam” című, 1941-ben megjelent, a különböző művészeti ágak sajátosságaival is foglalkozó munkájában a „czélirányos” fogalmát tárgyalva kijelenti: „Az arányosnak érzete a’ térbeli czélirányosnak kútfeje.” Henszlmann Imre, Párhuzam az ó- és újkor művészeti nézetek és nevelések közt különös tekintettel a’ művészeti fejlődésre Magyarországban, Pest: Landerer, 1841, reprint in Henszlmann Imre, Válogatott képzőművészeti írások. Budapest: MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1990, 39.o.). Ezt nem is vethetjük a szemükre, hiszen ezek voltak azok a problémák, amelyeket egy építésznek meg kellett oldania munkája során, s nem a tér absztrakt gondolata. Azt mégis nehéz megmagyarázni, hogy a reneszánsz művészeinek, akik pedig szívesen értekeztek az akkor feltalált térábrázolási, sőt téralakítási módszerről, a perspektíváról, miért nem volt szükségük magára a „tér” fogalmára – holott az a fizikában vagy filozófiában régóta kulcsszó volt. Valószínűleg túlságosan elvont fogalomnak számított, Albertit vagy Brunelleschit pedig a világ konkrét tulajdonságai: méretek, távolságok, a dolgok közötti intervallumok érdekelték.
A tér fogalma a 19. század vége felé vált fontossá az építészetelméletben, amikor olyan tudósok, mint Hermann Helmholtz, Wilhelm Wundt vagy a Harvard Egyetemen oktató Hugo Münsterberg elkezdték a látás fiziológiai és pszichológiai folyamatainak kísérleti vizsgálatát, esztétikai kérdéseket is érintve. August Schmarsow német művészettörténész egy 1893-as előadásában már a teret tartotta az építészeti alkotás lényegének, s ez a huszadik század építészeinek mindinkább a meggyőződésévé vált. Sok ezzel kapcsolatos szövegdokumentumot gyűjtöttünk össze 2007-ben megjelent A tér című antológiánkban (Moravánszky Ákos, M. Gyöngy Katalin: Építészetelmélet a 20. században: A tér. Kritikai antológia, Budapest: Terc, 2007).
Ma a tér nem pusztán az építészetelmélet legalapvetőbb kategóriája, hanem olyan kulcsszó, amely kapcsolatot teremt a tudás legkülönbözőbb területei között. Az ún. spatial turn pontosan ezt a változást jelenti. A fogalom elterjedt, de félrevezető magyar fordítása térbeli fordulat, ám jobb lenne a téri fordulat kifejezést használni. A téri fordulatot amerikai és angol szociálgeográfusok kezdeményezték az 1980-as évek végén. Németországban a szociológia kerülte a tér fogalmát, mivel a harmincas évek náci ideológiájának „élettér”-elmélete teljesen lejáratta (Ld. Jörg Döring, Tristan Thielmann, Hrsg., Spatial Turn, Bielefeld: Transcript,
Megpróbáltam összegyűjteni néhány szókapcsolatot, úgy is mondhatnám: tér-fajtát, hogy jelezzem, hány különböző ajtót szeretnénk ezzel a kulcsszóval kinyitni: áthallásokat a térfogalom „lazasága“ teszi lehetővé. S bár azt gondolnánk, hogy a szavak és jelentések konfúziója minden elméleti megközelítést eleve gyanússá tesz, valójában a többértelműség, a jelentések sokrétegűsége egyúttal lehetőség is: azzal a haszonnal kecsegtet, hogy a politikai, társadalmi, művészeti, urbanisztikai folyamatok összefonódását mint egy időben kibontakozó formát, szőttest tudjuk szemlélni.
II. A tér fogalmai
És ha már szőttesről beszélünk: vessünk egy pillantást a Szent István Bazilika kupolájának lanternájából Budapest belvárosára. Azonnal megragadja figyelmünket a textúra, a belső udvaros házblokkok burjánzó sejthalmaza, amelynek egyik irányban a horizontot szegélyező dombok szabnak határt, a másik irányban pedig szinte végtelenül kiterjed, ameddig a szem ellát. Sűrű szövetként terül ki a láthatáron Budapest, mint a politikai hatalom, gazdasági koncentráció, szellemi potenciál feltétele, motorja és produktuma. Persze a Bazilika kupolájáról nézni a várost nem tartozik a mindennapi élmények közé. Ha Budapestet városlakóként éljük meg, akkor egy dinamikus és időben változó viszonyt építünk fel a várossal. A Bazilika kupolájából fényképeket vagy egy videót készíthetünk, míg a cselekedve megélt városi teret csak elbeszélve tudjuk rekonstruálni.
A francia történész Michel de Certeau írt arról, hogy a város „panoptikus”, látványként kitáruló tere hogyan különbözik a város részvételen, mozgáson, tapasztalaton alapuló terétől (Michel de Certeau, „Walking in the City“, in The Practice of Everyday Life, Berkeley: U. of California Press, 1984, 93.o.). „Sétálva a városban” című esszéjében de Certeau kiemeli a városban járók-kelők lépéseinek szerepét azoknak a térbeli lehetőségeknek a megvalósulásában, amelyeket a város épített tere nyújt: gondoljunk megszokott kerülőinkre vagy éppen útlevágásainkra, amelyek eredményeként például egy zöld sávban megjelenik egy kitaposott ösvény.
Mindez azt jelenti, hogy a tér fogalma nem merül ki a három dimenzió fizikai elvontságában. De nem igaz az az elképzelés sem, hogy a tér csak az építész mint a téralkotásért „felelős“ személy produktuma lenne. Ez a legfőbb tanulsága a francia szociálfilozófus Henri Lefebvre társadalmi térrel kapcsolatos elméletének.
„A (társadalmi) tér (társadalmi) termék” – állítja Lefebvre La production de l’espace (A tér termelése) című, 1974-ben megjelent könyvében, melynek mondanivalója, hogy a teret egymást átfedő társadalmi tényezők „termelik“: ezek lehetnek gazdaságiak, konceptuálisak vagy éppen politikaiak. Ezeknek a tényezőknek megfelelően a tereket Lefebvre három csoportba sorolja:
Az érzékelt tér (espace perçu) az anyagi szféra, amelyben mozgunk: a fizikai, empirikus tér, amelyet látunk, tapasztalunk, érezzük a szagát és halljuk a zajait.
Az elgondolt tér (espace conçu) a tér kognitív dimenzióját, különböző mentális vagy konkrét ábrázolásait jelenti az építészeti alaprajztól mondjuk Tóth Árpád „Körúti hajnal” című verséig. Az érzékelt térben szerzett tapasztalatok ezekben a reprezentációkban vannak leképezve, elmesélve, értelmezve. A várostervezők, építészek munkaterületét is ezek a terek alkotják.
Végül a megélt tér (espace vécu) az, ami nem merül ki az anyagokban és ábrázolásokban. Tudjuk, hogy egy katedrális belső tere elsősorban nem a konkrét dimenziói vagy anyagi valósága miatt hat ránk. Mindaz, amit a középkorról, a vallásról és szimbólumairól tudunk, közreműködik abban, hogy a tudatunkban, képzeletünkben kialakuljon ez a tér, amelyet leginkább a művészet tud leképezni. Nemcsak valóságos tereket tudunk megkonstruálni, hanem olyanokat is, amelyek még nem léteznek, s amelyek különböznek az érzékelt terektől. Petőfi felszólítása a sorshoz: „nyiss nekem tért”, egy ilyen irányba mutat: nem egy már meglevő térbe kíván belépni, hanem egy – a szó szoros értelmében – politikai programot fogalmaz meg, amely ha megvalósul, a társadalmi valóság megélt és elgondolt tereit is át tudja formálni.
III. Budapesti terek elemzése
A következőkben Henri Lefebvre elméletét szeretném eszközként használni néhány budapesti tér elemzésére: ezek egyrészt nevük szerint terek, konkrét kiteresedések a város anyagában, ugyanakkor megélt, érzékelt és elgondolt terek is. Ezeket egy képzeletbeli Budapest-metszet mentén választottam ki, hogy ezzel is hangsúlyozzam: egy kísérleti apparátusról, és nem pedig egy terek közötti sétáról van szó. Az elemzett terek: az Oktogon, a Kós Károly tér, a Köztársaság tér és a Nyugati tér.
III. 1. Oktogon: a metropolisz önképe
Mivel példáimat a tér történelmi fejlődésének állomásaiként szeretném tárgyalni, elsőként az Oktogonnal foglalkozom, amely egy a szó legszorosabb értemében vett városi „térnyitás” eredménye. Az Oktogont bele kellett vágni a régi Pest falusias háztömegébe, mint ahogy korábban Bécsben is le kellett bontani a városfalakat ahhoz, hogy a Ringstrasse, a reprezentatív körútrendszer megvalósulhasson. Az új útvonalaknak, az új állami és városi intézmények palotáinak teret kellett nyitni, amit óriási rombolás előzött meg. A német filozófus Martin Heidegger hívta fel a figyelmet arra, hogy a tér szó német megfelelője, a Raum a räumen igével függ össze, ami a fák irtását jelenti, tisztás nyitását az erdőben. De a városfalak közé szorult városok lakóit ez a térnyitás valósággal sokkolta. A 19. század végének nagyhatású osztrák városépítésze és teoretikusa, Camillo Sitte arról írt, hogy a nagy terek, széles útvonalak, amelyeken sokan nem is mernek átkelni, egy modern betegséget: tériszonyt váltanak ki a városlakókban (Vö. Camillo Sitte, Der Städtebau nach seinen künstlerischen Grunsätzen, Wien, 1889).
Valószínűleg az Oktogon is szokatlanul új, tágasabb dimenziót jelentett Budapest lakói számára. A millennium idején készült felvétel jól mutatja, hogy az Oktogon terét villamosok, gyalogosok, lovas kocsik egyszerre használták, még mielőtt a funkcionális szétválasztás modern elve elterjedt volna. Az utca közös használatának gondolata egyébként ma újra terjed, megtaláljuk az Európai Unió shared space koncepciójában is.
De a térnek nem pusztán működnie kellett, a reprezentációs szerep legalább ugyanolyan fontos volt, s erre a millenáris kiállítás volt a történelmi alkalom. Az Oktogon a Körönddel folytatódó s a Hősök terével kulmináló térsor mint politikai emlékmű fontos eleme.
A szabályos nyolcszög, amire a tér neve is utal, hangsúlyozottan „mesterséges” alakzat. „Elgondolt tér”-jellege világos, nincsenek előzményei a „nőtt” városokban. Ezt a rajzasztalon született, geometriai formát ezért gyakran találjuk meg reneszánsz erődök és ideális várostervek részeként. Mint az 1. ábrán
- |1|
De a pesti Oktogon szimmetriája csak a térképen létezik, a városlakó „érzékelt terében” ez a szimmetria nincs jelen: a tér Belváros felőli oldala, nem utolsósorban a földalatti-állomások miatt, jóval forgalmasabb, s még az Andrássy út két oldala sincs egyensúlyban, aminek elsősorban az épületek funkciója, frekventáltsága az oka. A legendák is ezen az oldalon sűrűsödnek: a tér Belváros felőli oldalán volt az Abbázia kávéház, amely a Monarchia legnagyobb tükreivel és olyan törzsvendégekkel büszkélkedhetett, mint Eötvös Károly, Rippl-Rónai József vagy Lechner Ödön, s vele szemben, ahol most egy gyorsétterem működik, volt az alig kevésbé híres Savoy.
Az Oktogon még konkrét terei vonatkozásában is sokkal több, mint a homlokzatok által határolt nyolcszög. A 2. ábrán a légi felvétel
- |2|
- |3|
Egy másik, vertikális térréteget alkotnak a földalatti hálózata és állomásai, aminek köszönhetően Budapest a millennium idején Európa legmodernebb közlekedési infrastruktúráját mondhatta magáénak. Ez műszaki szenzációnak számított, mint az Eiffel-torony vagy a lisszaboni Santa Justa felvonótorony; csak éppen nem egy messziről látható városjelkép volt, hanem a város egy új szintjének bevonását jelentette a város használatába, s egyúttal a városi képzeletbe. A modern metropolisz titokzatossága, varázsa összefügg e tudatalatti, sötét birodalom feltárásával, amelyet korábban csak a csatornák ereztek át – gondoljanak például a párizsi csatornák szerepére Victor Hugo A nyomorultak című regényében.
Ha már a fényről és árnyakról beszélünk: az esti világításnak is fontos része volt abban, hogy az Oktogon Budapest legmondénabb, legnagyvárosiasabb terének számított. 1929-ben az itt felszerelt Meister szappanreklám 300 000 gyertyányi fényerejével Európa egyik legnagyobb mozgó fénylátványossága volt, csillagai egymás után gyulladtak ki (Tímea Kovács, „Verbringen Sie die Nacht nicht schlafend!“ Urbane Räume und ihre Licht-Bilder: Budapest im 20. Jahrhundert, in Arnold Bertetzky, Marina Dimitrieva, Alfrun Kliems, Hrsg., Imaginationen des Urbanen: Konzeption, Reflexion und Fiktion von Stadt in Mittel- und Osteuropa, Berlin: Lukas Verlag, 2009, 227.o.). A hatvanas évek neonosításának is az akkori November 7. tér volt az egyik legfontosabb helyszíne (uo. 243. o.), itt valósult meg leginkább a „Neonfényes Budapest” (uo. 236. o.) slágerekben megörökített vágyképe.
Az eddigieket összegezve: az Oktogon Budapest metamorfózisainak egyik legfontosabb színpada, a Széchenyi által a 19. század közepén leírt „por és sár”, a falusias, földszintes házakkal beépült település kapitalista nagyvárossá alakulásának egyik központi helye, s ugyanakkor üzleteivel, nyilvános terével a fejlődés egyik motorja.
III. 2. Kós Károly tér: a heterotópia
Második állomásunk a Kós Károly tér, a Wekerle-telep főtere. Az átlós utcák miatt egy nyolcszögű tér itt is elképzelhető lenne, valójában azonban a Kós Károly tér az Oktogon „ellentere”, a 19. század végének liberális ideáljai helyett egy szociális igazságra törekvő, ugyanakkor nemzeti program értelmében. Bárczy István budapesti polgármester a fővárost „jóléti városállammá” akarta tenni, s mindjárt 1906-es beiktatása után megkezdte egy új, progresszív, szociális várospolitika megvalósítását. Óvodák, iskolák, népotthonok, a hajléktalanok számára népszálló, árvaházak s nem utolsósorban bérházas és kislakásos lakótelepek épültek, amelyekre a főváros jelentős hiteleket vett fel.
A társadalmi igazságosság nevében megreformált város programját Ebenezer Howard, a kertváros gondolatának angol úttörője fogalmazta meg 1898-ban megjelent To-morrow: A Peaceful Path to Real Reform című könyvében. Howard a kertvárost mint a rengeteg modern intézménnyel kecsegtető, de zajos és egészségtelen nagyváros és a természetközeli, de elmaradt falu alternatíváját, a „harmadik mágnest” mutatja be. Ezt szerinte szövetkezeti alapon, spekuláció nélküli finanszírozással lehet megvalósítani.
Az első megvalósult kertváros a Barry Parker és Raymond Unwin által tervezett Letchworth volt Angliában, amelyet 1903-ban kezdtek el építeni. Alaprajza tükrözi Howard ideális diagrammját, amely koncentrikusan elhelyezkedő, egymással sugárirányban is összekötött, oktogonális egységekből áll. Ezt a rendszert ismerhetjük fel a Wekerle-telep alaprajzán is, amit Kós Károlynak össze kellett egyeztetnie a másik nagy inspirációval, az erdélyi falu építészetével is, amelyet rajzokon és metszeteken örökített meg.
A Wekerle-telep egy budapesti heterotópia. Ezt a kifejezést Michel Foucault francia filozófus vezette be egy 1967-ban tartott, de csak 1984-ben publikált előadásában. Az előadást azzal kezdte, hogy a 19. század a történelemmel, a fejlődéssel, vagyis csupa idő-témával volt elfoglalva, a huszadik század viszont egyre inkább az egyidejűség és a tér korszaka lett. A heterotópiák a „másság” terei: alternatívát jelentenek az uralkodó térformákhoz képest. Még ma, száz év után is megmaradt a Wekerle-telep szigetszerűsége, ami már Budapest térképét szemlélve is feltűnik. Más a ritmusa, más lakosságának összetétele, az üzletek, éttermek vagy szórakozóhelyek sűrűsége. A Wekerle-telep elutasítja az Oktogonon a modern nagyváros számára újraértelmezett olasz reneszánsz stílust, s helyette azt a „másik” világot idézi, amely a dinamikus modernizáció rossz lelkiismerete volt: a falut.
Nyilván nem erdélyi faluban érzi magát az ide érkező, mégis érzékeli a formanyelv egységét, azt a frissítő szerepet, amelyet a századelő építészeti megújulása a vernakuláris, falusi kultúrának tulajdonított. Zrumeczky Dezső és Györgyi Dénes hatalmas kapuépítményei is hangsúlyozzák ezt az „önálló város” jelleget. Ilyen kapuk az Oktogonon, az Andrássy út betorkollásánál nyilván elképzelhetetlenek lennének. De a kapuk csak szimbolikusak: a Wekerle nem gated community, nem lezárt lakópark.
A kertváros mint „heterotópia“ arra példa, hogyan tudnak az adott társadalomban, ugyanabban a korszakban, sőt ugyanabban a városban alternatív térkoncepciók megvalósulni. Az Oktogon a reprezentatív és kommerciális funkciók csomópontja, a Wekerle-telep inkább "sziget". Egy ilyen térnek abban a Budapest-koncepcióban, amelybe az Oktogon szervesen betagolódik, nehéz helyet találni; ez a „heterotópia” eredeti, orvosi jelentése is: egy testszövet megjelenése olyan helyen, ahol nem kellene.
Az építészeti forma szorosan összefügg a társadalmi programmal, ami a szövetkezeti modellen alapult, s működésének megtervezésénél a szabadidő társadalmilag hasznos eltöltése volt a cél. Itt működött az Általános Fogyasztási Szövetkezet, a Köztisztviselők és a MÁV fogyasztási szövetkezetei, volt munkászenekar, munkásénekkar és sportklubok. Italbolt nem működhetett, csak egy vendéglő. A nagyváros kapcsolatainak személytelensége helyett a közösségépítés volt a cél. Nem véletlen, hogy a Barátok közt című tévésorozat külső jeleneteit a Wekerle-telep utcáin és terein forgatják. A főcímben látható ház a Kós Károly téren áll. A tér neve a filmben ugyan Mátyás király tér, de Bárczy István, Kós Károly és az akkori „fiatalok” százéves reformvíziójának szikrája még mindig nem hamvadt el, s Tímea, Miklós, András és a posztszocialista globális „falu” többi lakója kényelmesen berendezkedett a korai szocialista kertváros-utópia falai között.
III. 3. Köztársaság tér: a modern térkoncepció
A Köztársaság tér Budapest legnagyobb zöld felületű köztere. A 19. század közepén itt létesült Pest első gázgyára, s vált a környék a korai munkásmozgalom egyik központjává. A korábbi Lóvásártér, majd Újvásár tér 1902-ben felvette az akkor elhunyt Tisza Kálmán nevét, 1911-ben megépült a Népopera (a későbbi Erkel Színház), ahol 1919-ban összeült a Tanácsok Országos Gyűlése, s a tér az őszirózsás forradalom eseményeinek egyik központja volt.
Itt építette 1934-ben a magyar avantgárd építészet legjobb képviselőinek egy csoportja, köztük Molnár Farkas, Fischer József, Ligeti Pál és Preisich Gábor, az Országos Társadalombiztosítási Intézet kislakásos bérházegyüttesét, a magyar avantgárd építészet már méretét tekintve is kiemelkedő alkotását. Ha összehasonlítjuk az eddigi terekkel, azonnal látható, hogy Molnár Farkasék a zárt városi térfalat felnyitották, csak a földszinten köti össze a térfalra merőleges, hat-nyolcemeletes épületsávokat egy földszintes épületszalag. Ez egy belvárosi környezetben teljesen új, radikális gesztus, Nyugat-Európában hasonló sávos beépítések a központtól távoli zöldterületeken épültek. (Összehasonlításképpen nézzük meg Walter Gropius és munkatársai 1929-ben épült Karlsruhe-Dammerstock lakótelepét – 4. ábra).
- |4|
Kozelka Tivadar korabeli fotói jól érzékeltetik a tér új mámorát, térben felvett helyünk instabilitását. A tér nem falakkal körülzárt térfogat, hanem szabad, határtalanul áramló kiterjedés. Nem véletlen, hogy az új építészet korabeli folyóiratának Tér és Forma volt a címe (1926-ban a Vállalkozók Lapja mellékleteként indult, 1928-ben önállósult). „A feladat nem ér véget az egyes épületnél. Már most látható a következő fázis: a minden dimenzióban kiterjedő tér, a határtalan tér”– írja Moholy-Nagy László Az anyagtól az építészetig című, németül 1929-ben megjelent könyvében. A korszakban, mely a repülés hőskora is egyben, a világ új szépségei tárulnak fel: „A határok folyékonnyá válnak, a tér maga cseppfolyósodik“ – írja Moholy-Nagy.
Nyilvánvaló, hogy a megvalósult együttes, mint forma, szándékosan nem lezárt kompozíció, sokkal inkább a teljes város átalakulásának csírája: folytatható, megsokszorozható. A lakóház s a lakás a termelés és fogyasztás ciklusába ugyanolyan racionálisan próbál beilleszkedni, mint a csőbútorok vagy az automobil. A Kós Károly tér a 20. század elejének társadalmi utópiáját valósította meg, amely át volt szőve nemzeti romantikus elemekkel, itt pedig az építészek s az építtető, a szociáldemokrata irányítású OTI hirdetett forradalmi átalakulást. Az OTI már a nemzetközi avantgárd baloldali programját tükrözi, de a formát a radikális program ellenére a kapitalista tömegtermelés ideálja határozta meg. Talán ezért is volt nehezebb az itteni kislakások lakóinak azonosulniuk ezzel a formanyelvvel, amely pontosan azt a racionális, szabványosított világot tükrözi, amelyben nem találtak otthonra. A Köztársaság teret mint „megélt teret” ezért sokkal kevésbé az OTI-együttes modernsége, mint a térhez fűződő politikai események és legendák határozzák meg. Itt volt 1940-től a Volksbund központja, majd 1945-től a Magyar Kommunista Párt központja. A pártház ostroma 1956. október 30-án, a kutatás a feltételezett kazamaták után mára a történelemírás, a közös emlékezet és a városi legendák nyersanyaga.
A Köztársaság térnek mint megélt térnek ma semmi köze nincs a Molnár Farkas és társai által elgondolt térhez. Sokatmondó az a valósággal drámai feszültség, ami egyfelől az OTI együttesnek a Kozelka-fotók által közvetített optimizmusa, az előadás címének értelmében teret nyitó, radikális gesztusa, és másfelől a térnek a periféria szürke neorealizmusába való későbbi visszafáradása között van. A Köztársaság tér ma Mándy Iván világa, amelynek atmoszféráját a Mándy-művek alapján készült film, a Locsolókocsi gyerekhősei hat szóban foglalják össze: „Tér, kánikula, eső, pad, kapualj, utca. – Ebben minden benne van.” Az 1960-ban fölavatott „Az ellenforradalom mártírjainak emlékművét" 1992-ben a Szoborparkba költöztették, s az egyedüli „hivatalos” emlékmű a pártház-ostrom idején halálosan megsebesült francia fotóriporter, Pedrazzini emlékét őrzi. A téren ma egy igazán élő emlékhely üzemel, a Zámbó Jimmy-klub, a 7. kerületben felnőtt, s bizarr-tragikusan elhunyt slágerénekes fanclubja.
III. 4. Nyugati tér: a posztszocialista hibrid
Az Oktogon mércéjével mérve a Nyugati tér nem „szabályos” városi tér, amőbaszerűen folyik szét minden irányban hidakon és földalatti járatokon. A Nyugati téren nem sétálunk, hanem átsietünk rajta a metróhoz vagy bevásárolni; itt az idő, a metrók és villamosok ritmusáé, a teret az ország, sőt Európa hálózataival összekötő vasúté a főszerep. A vasútállomás jelentőségét mutatja, hogy csarnokának vasszerkezetét Gustave Eiffel párizsi irodája, a kor egyik „globális” léptékben dolgozó mérnökcége tervezte. Amikor a tér még Marx Károly nevét viselte, s az állam volt a telkek és az ingatlanok egyetlen tulajdonosa, a Skála áruház és az aluljárórendszer megépítése jelezte a fogyasztói szocializmus új léptékét.
Ma a Nyugati elnevezés egyszerre tárgyilagos világtáj-megjelölés és a „nyugatiság” álmának virtuális megvalósulása; az 1999-ben megnyílt Westend City Center sokatmondó elnevezése összeköti a város nyugati peremét a városközpont-szereppel. A marginalitás és centralitás, periféria és központ ellentétének feloldatlansága a Nyugati téren mindennapos tapasztalat. Amíg a Skála építésekor az akkori Marx tér a városszövet eleme volt, s az áruház ehhez kapcsolódott, ma a pláza 400 üzletével önálló városközpontot alkot. Ide tolódott a középosztály „Belvárosa” – ami úgy is értendő, hogy elvonja a fogyasztókat a belvárosi üzletektől a Rákóczi úton, a Nagykörúton vagy a Váci utcában.
Amíg a Köztársaság tér a modernizmus végül is sikertelen próbálkozása volt a nagy térbeli felszabadításra, addig a Nyugati tér egy globalizált univerzum visszaszívódása a földalatti terekbe. Az Oktogonnál említett Nolli-térkép itt különösen gazdag, sokdimenziós térszövevényt eredményezett, ahol a konzum látványos világa összeolvad a vad természettel, hiszen már a belépéskor le kell nyűgözzön a Kanada által adományozott 20 méteres vízesés, s nagy magyarokról elnevezett sétányokon „plázázhatunk”. Ahhoz a térbeli folyamatossághoz, amit a Köztársaság téri OTI együttes a külső térben próbált megvalósítani, a légkondicionálás megteremtette a belső feltételeket. Fotocellás üvegtáblák siklanak látszólag súlytalanul, a meleget a belsőben tartó nehéz műanyag függönyök eltűntek a szélfogókkal s magával a szocializmussal együtt, felváltotta őket a hőfüggöny és a forgóajtó: a fogyasztás új terei nem tűrnek belső akadályokat.
De nem sokáig tart rájönni, hogy a határok eltűnése ugyanúgy illúzió, mint Európa esetében: a határok megmaradtak, csak máshova helyeződtek, s az őrzésük térfigyelő kamerákkal, biztonsági őrökkel történik. A vízeséstől pár lépésre, ahova a légkondicionálás már nem ér el, s az illatok és zajok is mások, már olcsó fehérneműt, mobiltelefon-előlapokat kínálnak, az egykori telefonfülkékben cipőket árulnak. A klimatizálatlan terekben nem nehéz megtalálni a szocialista múlt anyagi lerakódásait, mint egy levetett csigahéjat, amibe más lakók költöztek: színes kerámia, vastag alumíniumprofilok, kismozaik. Ez a tér megkövesült maradványaival a globális shopping és a globális slum fúziója, a posztszocializmus jellegzetes terméke, ugyanúgy, ahogy az Oktogonnal a 19. század végének liberális társadalma megtermelte saját jellegzetes terét.
A Nyugati tér mégis inkább „köztér”, mint a plázák belső tere, mert a „nemkívánatos” (mert nem vásárló) elemektől és tevékenységektől megtisztított, a teret birtokló magáncég által kontrollált környezet klausztrofób világ – főleg a belvárosi utcákhoz képest (Ld. Judit Bodnár, Fin de Millenaire Budapest: Metamorphoses of Urban Life (Minneapolis: University of Minnesota Press, 2001), 153. o.).
IV. Szubjektív térképek
A francia antropológus Marc Augé 1992-ben jelentette meg Non-lieux (A nem-helyek) című könyvét, amelyben mai életünk jellegzetes „átmeneti tereit” írja le: a repülőterek, szállodák, bevásárlóközpontok a világon mindenütt hasonló, ugyanolyan üzleteket, kávézókat tartalmazó, klimatizált, kamerával figyelt tranzit-tereit, amelyeknek nem is célja, hogy otthon érezzük bennük magunkat, csak átmegyünk rajtuk. Nincs saját identitásuk, s ezért nem „helyek”, állítja Augé.
Ezzel nem kell egyetértenünk. Vajon az, hogy egy térnek van-e identitása, van-e hely-jellege, eldönthető-e a tér konkrét tulajdonságai, valaki által kijelölt funkciója, kialakítása alapján? Nem úgy van-e inkább, hogy bármilyen non-lieu, junkspace is hellyé válik számunkra bizonyos estekben, ha „megélt térré” válik?
Antal Nimród Kontroll című 2003-as filmje kiválóan mutatja be, hogyan válhat egy „nem-helynek” tartott, identitás nélküli tér egy városi szubkultúra otthonává. A film a budapesti metró földalatti tereiben játszódik, s már címe is a városi térre való jogért folytatott harcra utal. Ennek része a hiphop- és graffitikultúra, amely képes ezt a teret szubverzív módon kisajátítani. Az absztrakt, szabályozott, elgondolt térből, a „kontroll” teréből, ahol a mozgólépcső jobb oldalán állunk, a balon haladunk, egy gyors, veszélyes, a városi élet ritmusait és mechanizmusait megkérdőjelező, „megélt tér” lesz.
Gyalogkakukk, a film bajkeverő figurája (akit Mátyássy Bence alakít) felhasználja az adott, „kemény” teret: a metró alagútjait; de a mozgólépcső itt nem a racionális közlekedésnek, a munkába járásnak, hanem a „szórakozás” újradefiniálásának az eszköze, játék a szó huizingai értelmében.[1] Ez megfelel annak a programnak is, amit a hatvanas évek ma sok tekintetben újra aktuális művészeti mozgalma, a szituacionizmus dolgozott ki. A mozgalom fő teoretikusa, Guy Debord détournement-nak nevezte a tér „eltérítését”, vagyis nem a „használati utasításnak” megfelelő használatát. Így használják a városi tereket a gördeszkázók is.
Most bizonyosan sokan közbevetnék, hogy az olyan „szubverzív” térkisajátítás, mint amit a filmben látunk, társadalmilag veszélyes – de vajon nem veszélyes-e a tökéletesen szabályozott és kontrollált térbeli rend is? S bár kisebb léptékben, de mint lakók, mi is efféle szubverziót gyakorlunk: hiszen ki rendezné be lakását egy soklakásos házban pontosan úgy, ahogy az építész azt az egyik tervlapra berajzolta? Sokkal érdekesebb az a sokféle lehetőség, ahogy a lakók mindennapi gyakorlatában ezek a terek „megvalósulnak”.
Kevin Lynch amerikai városteoretikus számára a hely identitása a várost használók kognitív (vagy mentális) térképén ábrázolható. A The Image of the City (A város képe) című 1960-ban megjelent könyvében írta le módszerét: azt térképezte fel, hogy a városlakókban milyen kép él városuk szerkezetéről, hol érzékelnek csomópontokat, határokat, utakat, milyen jellegzetes pontok alapján tájékozódnak a városban. Gyerekeknek kis térképvázlatokat kellett készíteni arról, milyen úton mennek az iskolába, s Lynchet itt is az érdekelte, milyen elemek kerülnek a térképre. A kognitív térképek mai készítői nem a városról, hanem inkább a városlakók, a térképezők társadalmi helyzetéről szeretnének minél többet megtudni. Egy Los Angeles központjában, az ottani szegénynegyedben élő fekete kognitív térképe, akinek még autóra sem telik, csak a lakás körüli pár utcára terjed ki, míg egy középosztálybeli tisztviselő, aki naponta órákat autózik munkahelyére, egy jóval nagyobb területen tájékozódik.
Visszatérve korábbi példámhoz, a Nyugati teret használók kognitív térképei is különbözőek: akik élelmiszert vásárolnak a szupermarketben, ékszert a bevásárlóközpontban, diszkóba mennek, vonathoz sietnek, vagy alszanak, ezt más-más szubjektív térkép alapján teszik – s ez az alapvető pluralizmus sok lehetőséget rejt magában. Amíg az Oktogon vagy a Kós Károly tér állandó gondozásra szoruló, de műemléki védelem alatt álló városi terek, addig a Nyugati tér a mai Budapest „tértermelésének” egyik legerősebb motorja – éppen állandó transzformációi, az itt folyó sokféle tevékenység, a mindennapok energiája révén.
V. Befejezés: A közösen előállított tér
Befejezésül tekintsünk vissza a négy térre. Helikopterrel vagy a Google maps segítségével egyenes vonal mentén átrepülhetünk fölöttük, de valójában mindegyik egy kisebb-nagyobb városrész központja: épületek, emberek, emlékek, legendák csomópontja, ugyanakkor része a fölérendelt városi egésznek is.
- |5|
Akármelyik teret nézzünk metszésvonalunk mentén, mindegyiket tervezték, mindegyiket megépítették, fizikailag megformálták a városszövet részeként, és mi, városi lakosok mindegyiket megkonstruáltuk mint a magunk imaginárius terét – a slágereken („Az Oktogon a Place Pigalle”), családi fotóalbumokon, levelezőlapokon és művészi fotókon, filmeken, festményeken és irodalmi műveken, szóbeszéden és a helyhez fűződő személyes emlékeken keresztül, amelyek mind leképezik a teret.
Mindazoknak, akik munkájukkal a társadalmi tér alakítását befolyásolják, a térrel kapcsolatos emóciókat, fikciókat, elképzeléseket figyelembe kell venni. A városi terekkel kapcsolatos döntéseket sokszor beépítési vagy műemlékvédelmi kérdésekre redukálják. Mivel a tér maga láthatatlan, az építészek ma sem igen tudnak mit kezdeni vele; egyrészt felmagasztalják mint az építészet lényegét, de pont az ellenkezőjét építik: tárgyakat, tömegeket, alapozást, falakat, szerkezeteket, homlokzatot. A tér számukra „melléktermék“, amit majd parkosítani lehet, vagy berendezni utcabútorokkal. Ha a konkrét, tervezett és a megélt tér az építészek és a társadalomtudósok gondolkodásában szétválik, azt a város és lakói sínylik meg. A téri fordulat arra hív fel, hogy ezeket a tér-momentumokat együtt gondoljunk el, ami a tervezők számára is fontos feladatokat jelent.
Szükséges lenne, hogy a valóságról készített térképünk, ami a tervezés alapja, sokrétűbb legyen: lássuk a gazdasági, politikai, jogi, társadalmi környezetet is, amelyben az építészet elhelyezkedik. Sok olyan tervpályázati zsűriben vettem részt, ahol a pályázók olyan számítógéppel készített látványterveket adtak be, amelyek abszolút „valósághű” benyomást keltettek. A „valósághű” jelleg azonban kizárólag a képre, az ábrázolásra korlátozódott, nem volt köze a városi valósághoz, mindennapokhoz. Sajnos a döntéshozók is sokszor a látványos képeknek vagy akár egy jó alaprajznak hisznek, ahelyett, hogy valóban kreatív megoldásokat keresnének, amihez pedig éppen a merev határok megkérdőjelezésére lenne szükséges.
Fontos szembenézni a várostervezés egyik elkerülhetetlen problémájával is: ez a kontingencia, az előre nem látható, az esetleges figyelembevétele. Az egészséges szkepticizmus a tervezhetőséget illetően nem jelenti a tervezés elvetését, hanem a tér többféle „bejátszhatóságát”, különböző „szcenáriók” átgondolását.
Visszatérve az előadás címére: Petőfi kívánsága, „... nyiss nekem tért!”, ma legalább annyira aktuális, mint amikor kimondta, a kérdőjelet tehát nyugodtan törölhetjük a címből. A virtualitás, az internet újabban megnyílt terei – amelyek legalább annyira ellenőrzöttek, mint egy bevásárlóközpont tere – nem kárpótolnak azokért a veszteségeket, amelyeket a lakóparkok térgyarmatosítása, gettósítása okoz. Ma az utópiáról szkeptikusan szokás beszélni, de miért ne lehetne az utópia nem egy elérhetetlenül távoli, a jelen által már kontaminált jövő, hanem inkább egy megnyitandó tér? Ha erről így gondolkozunk, mindjárt találunk feladatot az építész számára: ne olyan művész legyen, aki fantasztikus épület-szobrokat formál, hanem tárja fel a terek potenciálját, használatuk új lehetőségeit, közvetítsen elgondolt, megépített és megélt terek között, egyeztessen kognitív térképeket és műszaki terveket.
Petőfi sem csak a sorstól várta a szabad tér megnyitását, nagyon is sokat, a lehető legtöbbet tette azért, hogy terek nyíljanak - nemcsak személyesen az ő számára, hanem az egész társadaloméra. Ki másnak lenne elsődleges feladata, mint az építésznek, hogy aktívan részt vegyen a megnyitandó és megnyitható terek feltérképezésében, javaslatot tegyen azok használatára és megformálására. De mint Lefebvre megállapította: a (társadalmi) tér (társadalmi) produktum: a társadalmi tér termelésében, a tér érzékelésének, értelmezésének és elképzelésének szimbiózisában valamennyien részt veszünk.
