A retorikát magyarul szónoklattannak vagy ékesszólástannak szokás nevezni. Az Ókortól kezdve hagyományos terepe a nagy nyilvánosság előtt mondott közéleti, ékes stílusú politikai vagy ünnepi beszédeknek. A média közvetítésével a 2000-es évekre a közszereplők mondatai tömegeket befolyásolhatnak, identitástudatot termelnek, s ezzel párhuzamosan annak is jelentősen nőnek a társadalmi veszélyei, amikor egy-egy hiteles vagy csupán annak látszó közszereplő érdekcsoportok képviseletében szólal meg.És ez éppúgy igaz a poliltikai kommunikáció mint a tudományos kommunikáció esetén.

Az infotainment és edutainment fogalmának beolvadása a közszolgálatiságba több, a média által mesterségesen generált mechanizmust hozott létre (ld.: celeb-politikusok), s végérvényesen háttérbe szorította a jó szónok Arisztotelészi tulajdonságait. Az ethosz-pathosz-logosz hármas felosztás idejében a találékonyság, szerkesztőkészség, stílusérzék, emlékezőtehetség és előadói készség mellett kiemelten fontos volt a tisztesség, amely a közérdek e legmegbecsültebb, s leghasznosabb mezsgyéjét védte az önérdekek fegyverétől, melyet mi, állampolgári kötelezettségekkel, szavazati jogokkal élő polgárok gyakran fel sem ismerünk. Amikor a tudomány vagy a politika megítélését vizsgáljuk, akkor észrevesszük, hogy a média átalakulásai éppúgy megváltoztatták ezek megítélését – mint ahogy kommunikációjukat.

A közélet meggyőző, politikai attitűdváltást célzó szövegeivel szemben elvárás, hogy azok érvelve fejtsék ki a meggyőző hatásokat: a politikus álláspontja igaz, megalapozott állításokból következő állítás, vagy csupán egy állítás, ami hajlamos minket befolyásolni a használt médiamechanizmusok segítségével. Az érvelések mediatizált világában ugyanis ma már üzemszerűen használnak olyan érvelési taktikákat, amelyek az emberi gondolkodási szokásokkal visszaélve igyekeznek meggyőzni – többek között minket. Robert H. Thouless a Cambridge-i Egyetem pszichológia professzora harmincnyolc ilyen taktikát gyűjtött össze a témáról írt "Egyenes és csalárd gondolkodás" (Straight and croocked thinking) című tanulmányában.

A probléma aktualitását jól érezzük a politika esetében. Az utóbbi években a hazai Parlamentből is megszokhattuk, hogy több érvelési hibát veszünk észre, mint ahány értünk lelkesen szolgáló honatyát. A politika csúsztatásai továbbkavarják a közélet állóvizét, s végül különböző fórumokon, magánbeszélgetésekben felerősödve, komoly ellentéteket szülve csapódnak le. A vitákban résztvevők szabadon manipulálhatják érvelési hibákkal az állampolgárokat, hiszen a hibákat csak a hallgatóság csekély töredéke veszi észre, a többség valódi érvnek, sőt időnként akár ténynek fogadja el. Ráadásul a közszereplők egyben mintát is adnak, és hát milyen mintát tanul a magyar politikustól a hazánkfia?

De nem kell mindig a mán dühöngeni. Az emberi kommunikáció nem friss találmány és már az ókori görögök is megpróbálták átverni vitapartnereiket. Évezredek óta kategorizálják a gondolkodók az átverés efféle formáit, sőt oktatni is kezdték őket, hogy a következő generáció felkészültebben nézhessen szembe a kígyónyelvű, hazug, de ékesszóló hordóagitátorokkal. Azért is foglalkoztak a témával, hogy a következő generáció, és annak hordószónokai minél hatásosabban vakíthassák el a nép azon tagjait, akik lusták voltak megtanulni érvelni.

Természetesen ez csak az igazság egyik fele: a vitatkozás szabályai nem csak a populizmust tudják táplálni, hanem a tudományt is: a tudományos módszerek folyamatosan fejlődő támpontot adnak arra, hogy mi számít ténynek, milyen tényekből milyen következtetéseket lehet levonni. Az érvelések ilyen felfogása társadalmi szempontból is jelentős: hiszen a politikai résztvevők tudatosan olyan tényvilágról adnak számot, ami alátámasztja álláspontjukat – és, tegyük hozzá érdekeiket. A tudományban is vannak mély, a tények elfogadhatóságát vizsgáló viták, a „készülő tudomány” tele van nézeteltérés. De a tudomány oktatásban megjelenő formáját nem az állandó viták jellemzik: a „kész tudomány” nagyrészt megtisztított, nemzedékek során hasznosnak tartott tudást ad át.

Jelenleg érvelni és érveléseket értékelni nem nagyon tanulnak diákjaink – miközben sikeres, jó érvek alapján döntő állampolgárokat vagy akár tudósokat akar nevelni az oktatási rendszerünk. A tudomány tanításával egyben átadható lenne az a módszer is, amellyel ezt a tudást létrehozták. Sőt, azt mondhatnánk, hogy jelen társadalmunkban a tudomány oktatásának felelőssége a megismerés módszereinek átadása: legyenek azok a tudományos tudás kialakításának módszerei, a racionális és tudományos vita szabályai, vagy akár az, hogy mit várhat el egy állampolgár politikusaitól.

 

A tudományos ismeretterjesztés azonban gyakran lemond a érvelés-alapú döntéshozatal  fejlesztéséről – hiszen a tudományos információnak ugyanúgy meg kell küzdenie a figyelemért a zsúfolt médiatérben, ugyanúgy érzelmi szálakat megpendítve kell műsoridőt kérnie tudatunkban. Néztek már úgy meg egy természetfilmet, hogy minden superlativus-nál koccintottak egyet? A természetfilmekben több a legnagyobb, legrégibb, leghíresebb, legrémisztőbb, mint ahány koccintás egy Dallas-epizódban...

Thouless mellett az amerikai író, szerkesztő, kritikus Henry Louis Mencken értekezése is nagy figyelmet fordít az érzelmekre és előítéltekre ható demagógia meggyőző erejéről, amelyet legjobban úgy lehet kivédeni, ha a beszélő hangzatosabb fordulatait érzelmileg semlegesebb szavak szintjére fordítjuk le. A politikai beszédek bevett fordulata, amikor összehasonlíthatatlan mennyiségek kerülnek párhuzamba,

Talán a legveszélyesebbek a hitbéli érvek, melyekkel nehéz vitázni, mert ha az ember bizonyítékokat sorakoztat fel, azokat az érvelő félresöpri azzal, hogy azok nem bizonyítékok. A maga szempontjából igaza is van, ugyanis mivel szentül hiszi, hogy nincsenek bizonyítékok, akkor természetes, hogy nem ismer el bizonyítéknak semmit. A szövegben jól elhelyezett retorikai kérdéseknek is gyakran sorsdöntő szerepe lehet: fokozottan ügyeljünk az olyan mondatok alkalmazására, amelyek a másikat magára nézve romboló beismerésekre vezethetik. A közszereplők dramatizált önmegjelenítése és az emberi gesztusok gyakran elvonják figyelmünket a szöveg mögött húzódó explicit tartalomról, s a határozott fellépést, vagy presztízst alkalmazó sugalmazás így célba talál. A körben forgó, illetve spekulatív érvek, tökéletlen analógiák felismerése nem könnyű, de a premisszák és a konklúzió megjelölésével, a tételmondat megkeresésével kiszűrhetjük ezeket a csapdákat. Ne dőljünk be a hozzáértés látszatát keltő szakzsargonnak, előítéleteknek, látszólagos indítékoknak se, hisz számos állítás  igazságtartama is bizonyításra szorul!

Ne feledjük, hogy minden közszereplő bizonyos kommunikációs stratégiákat követ, s érdemes kellő szkepticizmussal, analitikus nézőpontból ízlelgetni a legspontánabbnak tűnő mondatokat is. Hiszen felismerhető az, ha egy szónok érvelési hibát vagy nemtelen eszközöket alkalmaz meggyőzésre, és ez a felismerési képesség fejleszthető!