Talán felesleges hangsúlyoznom, milyen gyakorta válnak a politikai diskurzusok erkölcsi diskurzussá. És nem csak olyankor, amikor valamely párt képviselője azt firtatja, hogy a másik párt képviselője mennyi ingatlant adott el áron alul/mennyi kenőpénzt fogadott el/hány nagy értékű tanácsadói szerződést kötött. De még csak nem is azokra a klasszikus erkölcsi kérdésekre gondolok, mint amilyen az abortusz vagy a halálbüntetés megengedhetősége. Az erkölcsi kérdések ott is ránk találnak, ahol első pillanata azt hinnénk, csak gazdasági szempontok uralkodnak: az adózásnál.

Gyakran hangoztatott vád például, hogy a progresszív adózás bünteti a jól keresőket. Ez első ránézésre persze hülyeség, hiszen a legtöbb adó nem büntetőadó – azért fizetjük őket, hogy fenn tudjuk tartani azt az infrastruktúrát, amelyben jövünk-megyünk, betegeskedünk, és vállalkozunk. Aki jobban keres, annak pedig lehetősége van rá, hogy többel járuljon hozzá mindezen terhekhez. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy annak, ahogyan adózunk, ne lenne jelentése; hogy a törvények alkotói ne tennének hitet bizonyos elvek és értékek mellett. A családi adózás (bármilyen kedvezményekkel járjon is ez a családban élőknek) azt sugallja, hogy a család olyan kulcsfontosságú eleme a társadalomnak, amelyet támogatni kell. A progresszív adózás a jövedelemkülönbségek kiegyenlítődése felé hat, tehát kvázi-egalitárius célokat szolgál. De az sem mindegy, hogy támogatunk, vagy szankcionálunk: ha adókedvezményt adunk azoknak, akik egészséges ételt termelnek vagy árusítanak, azzal azt fejezzük ki, hogy bár minden életforma megengedett, de az állam bizonyos gyakorlatokat bátorítani és könnyíteni szeretne. Ha viszont büntetést rovunk ki azokra, akik megmaradnának a hamburger és a pacal mellett, azzal azt tesszük egyértelművé: ezeknek az ételeknek nincs helye a társadalmunkban. Ebből következően nagyon is legitim, ha kiterjedt közgazdaságtani ismeretek nélkül bíráljuk az adótörvényeket. Ha azt gondoljuk, hogy a családi értékek védelme avítt, konzervatív maszlag; vagy azt, hogy az államnak nem dolga atyáskodni a táplálkozásunk fölött, akkor nyugodtan érvelhetünk amellett, hogy a fenti törvények rosszak – nem gazdasági, hanem erkölcsi értelemben.

„Ugyan már”, mondhatná valaki, „ez az egész gondolatmenet idealizált és életszerűtlen. Ha hiány van, azt valahonnan be kell szedni, ennyi az egész. Persze, egy gazdagabb országban talán a bioboltokat támogatnák, de az csak viszi a pénzt, amikor most hoznia kéne. Minek belekeverni mindenféle értékválasztásokat meg más erkölcsi hablatyot egy tisztán gazdasági döntésbe?” Ám ez az érvelés – ebben a formájában legalábbis – egész biztosan nem állja meg a helyét. Attól még, hogy a közterhek kirovását gazdasági célok és tervek motiválják, igenis lehet és van erkölcsi relevanciájuk. Az adózással kapcsolatos kérdésekben pontosan az a zavarba ejtő, hogy a gazdasági és erkölcsi szempontok párhuzamosan jelennek meg minden egyes döntésnél, és sokszor a legkevésbé sem egyértelmű, hogy melyiket illeti meg a prioritás. Vegyünk még egy példát: a kormány azt tervezi, hogy adóenyhítést ad azoknak a magyaroknak, akik hazai bankokba helyezik el eddig külföldön tartott megtakarításaikat.  Igazságos ez a döntés? A legkevésbé sem, hiszen pozitívan diszkriminálja azokat, akik eddig (tegyük hozzá, legális úton!) elkerülték a magyar államnak való adófizetést. Másfelől viszont komoly gazdasági hasznunk származna abból, ha ezek a pénzek visszatérnének az országba, és erre esélyünk sincs, ha nem állunk elő egy kedvező ajánlattal. Hogy mindezek fényében mi a helyes döntés, azt nehéz megmondani. Könnyen lehet, hogy a gazdasági haszon ez esetben igazolja – értsd: morálisan is igazolja – az adóenyhítést. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az adott döntés igazságtalan.