Annyit már leszögeztünk, hogy etika és tudomány viszonya igen sokrétű. De nem csak azért, mert ebben a furcsa munkakapcsolatban hol az etikus dumál bele a tudósok dolgába, hol pedig a tudósok próbálnak eligazítást tartani az élet precíz dolgaiban járatlan morálfilozófusoknak. Pusztán annak, hogy egy tudományos eredmény etikai kérdéseket vessen fel, számtalan módja van.
A legélesebb helyzet talán az, amikor maga az új tudományos módszer vagy eredmény léte tűnik valamilyen értelemben immorálisnak. Ahol a „gén-” előtag megjelenik, ott nagy valószínűséggel belefuthatunk effajta érvelésekbe: a klónozás vagy a génmanipuláció (akár még akkor is, ha csak növényekről van szó) valamilyen módon (tényleg nem tiszta, mégis hogyan) a világ rendjének megsértése, ezért önmagában rossz/morálisan megengedhetetlen/bűnös. Bár az ilyesfajta érvelés egyáltalán nem ritka, meglehetősen nehéz jól csinálni.
Az előbbi érveléstől némileg eltérnek azok – bár a határvonalak sokszor nem igazán élesek –, amelyek a tudományos újítás eredményeként létrejött termék következményeivel kapcsolatos aggályokat fogalmaznak meg. Atombombát készíteni önmagában nem vét az erkölcsi világrend ellen, ám egy atombomba használata olyan tragikus következménnyel jár, amelyet közös célunk elkerülni. A kockázat nagyságától függően erre hivatkozva legitim erkölcsi alapon korlátozni az embereket és politikai társulásokat atombomba-készítő és birtokló ambícióikban. (A fegyvertartást övező viták lényegében ugyanezt a problémát járják körül, kicsiben.)
Egy harmadik mód, ahogy tudományos kutatások erkölcsi kérdéseket vethetnek fel, magát a kutatás folyamatát érinti. A The Body Shop nevű kozmetikai cég brandjét nem kis részt arra alapozta, hogy minden termékén feltüntette: annak kifejlesztése közben nem végeztek teszteket állatokon. (Az ügy hitelességét azóta több ízben megkérdőjelezték különböző állatvédő szervezetek.) A probléma egyértelmű: még ha el fogadjuk is, hogy például egy rákbetegségek gyógyítására szolgáló szer kidolgozása morálisan megengedhetővé teszi néhány tucat patkány halálát, egy új alapozó kidolgozása egészen biztosan nem. Ám vegyük észre, hogy ez igencsak furcsa matematika: mégis milyen súlyosnak kell lennie a betegségnek ahhoz, hogy a gyógyszert tesztelhessük állatokon? És mégis hány patkányéletet ér egy meggyógyított migrén?
A negyedik, leggyakoribb és talán legkomplikáltabb eset az, amikor a tudományos kutatás eredményeként létrejött eljárás nyilvánvalóan hasznos, mégis kérdéses, hogy milyen módon használhatjuk fel. A gének kutatásában bekövetkezett robbanásszerű fejlődés következtében már ma sok esetben jó előrejelzéseket tehetünk arról, hogy egy megszületendő gyerek milyen betegségekre lesz különösen hajlamos, vagy milyen fogyatékosságokkal fog megszületni. Milyen hatással lesz ez a születésszabályozással kapcsolatos elképzeléseinkre? Milyen szűréseket tegyünk kötelezővé? És ha kiderül, hogy a gyerek jó eséllyel egy, a társadalombiztosításunk számára igen költséges betegségtől fog szenvedni?
Az etikusok tehát jogosan sóhajtozhatnak egy-egy tudományos áttörés küszöbén: hogy meló lesz vele, annyi szent. És bár néha csak annyi a dolguk, hogy egy-egy buta érvelésről megmutassák: nem állja meg a helyét, néha nagyon is valós problémákra kell megpróbálniuk valós válaszokat adni.
