Szerencsésnek mondhatja magát az a diák, aki a száraz képletek helyett elsősorban a kísérletek felöl közelítheti meg a biológiát, Szabadics János biológus, a Lendület program egyik nyertese, ezen szerencsések egyike!

Ki szeretette meg veled a biológiát?

szabadics_janos_foto

Általános iskolás koromban volt egy biológia tanárom, aki felkeltette az érdeklődésemet és táplálta a kíváncsiságomat. Az osztálytársaimmal együtt lehetőségem volt bejárni a szertárba, ahol mindenféle kísérletet kipróbálhattunk. Ha találtam valami vegyszert, amivel kint a szabadban, terepen mérhettem vagy vizsgálhattam meg dolgokat, akkor abból kérhettem. Emlékszem, hogy egyszer haza vihettem egy nagyméretű mikroszkópot a hozzávaló sok-sok metszettel. De a szüleimmel is sokat jártunk kirándulni a közeli erdőkbe. Először erdész szerettem volna lenni, de az édesanyám féltett, mert már akkor is ilyen vékonyka gyerek voltam. Mivel mindenképpen valami biológiával foglalkozó iskolát akartam választani, kerültem végül Pápára, ahol az egyik iskolában nagy hangsúlyt fektettek erre a tantárgyra. Heti öt biológia óránk volt, amiben nagyon sok labor volt. Így, szerencsés módon, mindig a játékosabb oldala felöl közelíthettem meg a biológiát.

Mennyire volt siker orientált az iskola? Jártatok versenyekre például?

Jártunk versenyekre, de nem voltunk igazán jók. Nem olyan volt, mint egy fővárosi erős gimnázium, ahol nagyon magas a követelmény szint. A mi iskolánkban inkább hagytak minket kísérletezni a tanárok. Nem tudom mennyire volt ez egy koncepció része, de nálam nagyon jól működött.

Majd következett az egyetem.

A felvételire készülve és elgondolkozva a jövőn jöttem rá, hogy tanárnak nem lennék igazán jó. Abban biztos voltam, hogy a biológia érdekel elsősorban, amihez könnyen kapcsolható a kémia. Ezért úgy lapozgattam a felvételi könyvet, hogy hova kell ezzel a két tantárggyal felvételizni. Az egyetemen sem voltak pontos elképzeléseim, így első évben föliratkoztam egy extra kurzusra, ahol arról mesélt az oktató, hogyan lehet az aktivitást a sejtekben megmérni. Ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Ezek még nem idegsejtek voltak, hanem mindenféle más sejtek. De gyakorlati szempontból elindított egy irányba. Majd harmadikban jött az élettan, amit egy nagyon helyes és kedves idős professzor tartott és elhatároztam, hogy nála írom meg a szakdolgozatom. Ő a csigák idegsejtjeivel foglalkozott. Nagyon hasznos volt a mellette eltöltött idő, mert a vizsgálati módszereket nagyon jól megtanulhattam. Mikor elkezdtem nála dolgozni, fél évre rá elment nyugdíjba, viszont ott maradt a laborja, az összes műszerrel és vegyszerrel. Így ismét kiélhettem a vizsgálódás, a kísérletezés utáni vágyamat.

Diploma után Szegedről majdnem elcsábítottak Tihanyba.

Ez egy nagy dilemma volt az életemben, hiszen gyerekkori álmom volt, hogy Tihanyban lakjak. A tihanyi laborban csigákon vizsgálják az alapvető idegi funkciókat, mert sok érdekes kérdés van velük kapcsolatban és szívesen láttak volna ott, mint phd-is diák. Azonban amikor már kinéztük a párommal Tihanyban a lakást, akkor jött egy másik felkérés is, ami viszont hasznosabb és érdekesebb lett volna a számomra, de ahhoz Szegeden kellett maradni. Végül Szeged mellett döntöttünk és ami abban a laborban kezdődött az nagyon hamar bejött nekem: olyan technikákat tanulhattam meg, amiket a világon kevesen tudnak.

Mi volt ennek a technikának a különlegessége?

Az idegsejtek vizsgálata során általában 1-2 sejtet szoktak összekötni a kutatók. Azonban Tamás Gábor laborjában egyszerre 4 sejtet kötöttünk össze. Ez azért hasznos, mert az egyik fő kérdés, hogy az idegsejtek közötti kommunikáció hogyan hozza létre a teljes agyi aktivitást. Ez az úgy nevezett idegi kód, ami egyelőre nagyon bonyolultnak tűnik és nem igazán tudjuk hogyan működik. Ha csak két sejtet tudunk vizsgálni, akkor értelemszerűen korlátozottabbak a lehetőségeink, mintha négyet.

Majd ezt a technikát is tovább fejlesztetted, de már Kaliforniában.

Nem maga a technika érdekes, hanem az, ahogy tovább lett gondolva. Nagyon sok laborban vizsgálják úgy az idegsejteket, hogy magába a sejttestbe „kukkantanak" bele. Ebben az esetben 10-20 mikrométeres egységeket vizsgálnak. Mi egy picit tovább feszítettük ezt a technikát, így be tudunk jutni olyan sejtalkotó részekbe, amik csupán 3-5 mikrométeresek! Ezzel a vizsgálati módszerrel egyrészről másfajta kérdésekre lehet válaszolni, másrészről kijjebb toltuk magának a vizsgálatnak a technikai határait.

Igaz vagy csupán legenda, hogy egy taxiban sajátítottad el ennek a technikának a trükkjeit?

Valójában egy tudományos cikk keltette fel az érdeklődésemet. De valóban éppen én vittem ki azt a vendéget a reptérre, aki már foglalkozott ezzel a technikával. Út közben kérdeztem rá egy-két dologra, de még szükségem volt egy jó féléves gyakorlásra, mire sikerült megcsinálnom.

Kalifornia soha nem jelentett végállomást?

Úgy mentünk ki a feleségemmel, hogy tudtuk: visszajövünk. Csak a mikor volt kérdés.

Nem vonzott a „könnyebb" élet?

Ha valaki itthon tud pénzt szerezni pályázati forrásokból a kutatásaira, akkor itthon ugyanazt meg lehet teremteni, mint kint. Nyilván Amerikában többet keres az ember és magasabb az életszínvonal. Ha abszolút értékben hasonlítom össze, akkor kint valóban jobban éltünk. De ha relatív értékben nézem, például a társadalmi elismertség tekintetében, akkor itthon sokkal jobb kutatónak lenni. Nagyobb a presztízse. Amerikában nincs jelen a tudomány a közbeszédben. Kint az emberek nem tartják olyan fontosnak, annak ellenére, hogy az állam sokkal több pénzt költ kutatásra, mint itthon.

(Az interjút készítette Kőhegyi Ilona)