A két világháború között a tudományfilozófiában több, egymástól független megközelítés jelent meg, amelyek közös jellemzője volt, hogy a tudományt történeti, társadalmi, kulturális, politikai tényezőket szem előtt tartva értelmezték.Ezek gondolkodók alapvetőnek tartották az az elképzelést, mely szerint a tudományfilozófia centrális kutatási témája a tudományos kísérletezés és elméletalkotás társas és gyakorlati dimenziója, ellentétben a Bécsi Kör tudományfilozófiájával, amely az elmúlt korok tudománya helyett a kortárs tudományra összpontosított, és a tudományos tudást logikai-metodológiai problémákon keresztül elemezte.

A két világháború között a tudományfilozófiában több, egymástól független megközelítés jelent meg, amelyek közös jellemzője volt, hogy a tudományt történeti, társadalmi, kulturális, politikai tényezőket szem előtt tartva értelmezték. Több oka volt annak, hogy az episztemológia első szisztematikus beágyazási kísérletei éppen a két világháború között jelentek meg. Az első világháború hatására megingott a korábbi, 19. századi optimista hit a tudományos és technológiai haladásban. A 30-as években a kvantummechanika koppenhágai értelmezése kapcsán élénk viták folytak a megfigyelő és a megfigyelt tárgy metafizikai viszonyáról. A marxista történetírásban megjelentek az első művek, amelyek a tudománytörténetet gazdasági és társadalmi körülmények alapján magyarázták.

Az externalista, vagyis a tudományos tudást a történeti, szociológiai, politikai kontextusból értelmező tudománytörténet-írás első példái között megtalálhatjuk a marxista Boris Hessen Newton-könyvét, a későbbiekben Thomas Kuhn számára is fontos inspirációt jelentő Ludwik Fleck orvostörténeti munkáját, valamint a francia szociológus-filozófus Gaston Bachelard szisztematikus  elméletet a tudományos tudás történetiségéről.

Ezek a gondolkodók alapvetően fontosnak tartották azt a gondolatot, hogy a tudományfilozófia nem lehetséges a kísérletezés és elméletalkotás társas és gyakorlati dimenziójának vizsgálata nélkül. Ez a nézet szemben állt a Bécsi Kör tudományfilozófiájával, amely az elmúlt korok tudományának történeti kutatása helyett a kortárs tudományra összpontosított, és a tudományos tudást logikai-metodológiai problémákon keresztül elemezte.

Bachelard és Fleck egymás munkáiról mit sem tudva keresett új utakat a tudományos megismerés elmélete számára. Bachelard a modern tudomány megértésénél hangsúlyozta az ún. fenomeno-technikák jelentőségét. Az elnevezés arra utal, hogy a tudósok nem az elmétől függetlenül létező események passzív megfigyelői, hanem aktívan részt vesznek a jelenség formálásában, manipulálásában, és bizonyos fokig a konstruálásában is. A laboratóriumi körülmények között jön létre az a valóság, ami azután a tudományos vizsgálat tárgya lesz.

A bachelard-i filozófia másik kulcsfogalma a realizáció. Sok más XX. századi gondolkodóhoz hasonlóan ő is szembefordult azzal az újkorban, Descartes nyomán meghatározóvá vált ismeretelméleti és metafizikai megközelítéssel, amely a megismerést egy önmagában álló szubjektum és a külvilágban, elmétől függetlenül létező objektum viszonyaként gondolta el.

Bachelard felfogása szerint a tudomány megértéséhez meg kell néznünk, hogy mi történik a laboratóriumban. Mivel a tudományos ismeretszerzés gyakorlata történetileg változó, lényeges kérdés, hogy az egyes kísérleti eszközök milyen módon járultak hozzá a tudományos tudáshoz. Ha a tudomány lényege a realizáció, akkor nem az a kérdés, mi van, hanem az, hogy mi lehet.

Bachelard és Fleck műveiből sokat merítettek a szociálkonstruktivisták (Latour, Woolgar), akik a „vissza a laboratóriumba” gondolat jegyében a tudományt nem a hagyományos metodológiai problémákon keresztül próbálták megérteni, hanem a konkrét tudományos gyakorlatot vizsgálták, és az etnográfiához hasonló eszközökkel írták le azt, hogy a tudósok ténylegesen mit csinálnak.

Ezt a módszertani elköteleződést természetesen Ludwik Fleck is osztotta. Kijelentette, hogy az ismeretelmélet a tudománytörténet és laboratóriumi gyakorlat vizsgálata nélkül csupán „üres beszéd”. 1935-ben megjelent, és csak ötven évvel később, angolul ismertté vált The Genesis and Development of a Scientific Fact című művében Fleck a tudásszerzés három fontos tényezőjét emelte ki: a tradíció kényszerét, a tudományos képzés hatását és a tudás egymásra épülését. Ezekből az következik, hogy a megismerés mindig előfeltevéseken, tradíció által kialakított észlelési „szokásokon”, fogalmi megkülönböztetéseken, és végső soron mások tudásán alapszik.

Ezek a gondolatok ismerősen csenghetnek azoknak is, akik Kuhn-t jobban ismerik, mint Flecket. A flecki Denkstil és Denkkollektive fogalom valóban rokon a kuhn-i paradigma koncepcióval, azonban Fleck még Kuhn-nál is erőteljesebben hangsúlyozta a tudás kollektív jellegét. Míg Kuhn számára a fő kérdés az, hogy hogyan történik a korábbi paradigma lecserélése, addig Fleck azt vizsgálta, hogyan lesz a kezdetben különböző hitekkel és fogalmi sémákkal rendelkező egyénekből egységesen gondolkodó tudósközösség.