Ha végigtekintünk a 20. századi filozófia történetén, láthatjuk, nemcsak a tudomány, hanem a tudományról való gondolkodás is alakulhatott volna másképpen. A két tradíció, a pozitivista tudományfilozófia popperiánus kritikájából kibontakozó, a metodológia problémákat analitikus szempontból tárgyaló tudományfilozófia és a történeti, szociológiai megközelítések közti törésvonalak csak a későbbiekben mélyültek el.
Noha a 20. század eleji elképzeléseket ma már a természettudósok, a filozófusok és történészek nagy része egyaránt megmosolyogja, érdemes végiggondolni azt, hogy miért és hogyan keletkeztek a ma is meglévő törésvonalak a tudománymetodológia és a tudománytörténet között. Ugyanis a pozitivista és historicista tudományfelfogás között (a különbségek ellenére) a kezdeti időszakban meglepő módon számos hasonló vonást fedezhetünk fel.
A pozitivizmusról alkotott, hagyományos, kissé poros képünk alapján nehezen hihető, hogy egyes korai pozitivisták (mint Ernst Mach, vagy Otto Neurath) a tudománytörténetnek fontos, a tudományt segítő, pozitív szerepet szántak. Konvencionalista, empirista tudományfelfogásukból következett, hogy a tudománytörténet releváns a tudományos tudás megértése szempontjából. A konvencionalizmus alapján ugyanis megkérdőjelezhető, hogy a tudomány csak egyféle lehetséges módon fejlődhetett. Van és lehetett volna más történet is. Tehát érdekes a kérdés, hogy a több lehetséges, empirikusan adekvát elmélet közül miért éppen a ma ismert elméleteket fogadták el. Azonban a korai pozitivisták számára a konvencionalista-instrumentalista tudományfelfogás nem járt együtt olyan negatív és provokatív relativista konklúziókkal, amiket például később Feyerabend és egyes szociálkonstruktivisták képviseltek.
A tudomány történetének vizsgálata ismeretelmélileg is releváns, mert segíthet a tudósoknak jobban megérteni saját, konvenciókhoz kötődő, esetleges elméleteiket azáltal, hogy a maiaktól eltérő, elfeledett teóriákat tár fel. Ezért kapott helyet Mach fenomenalista-konvencionalista ismeretelméletét ében a tudománytörténet is. Továbbá, Neurath felfogása szerint a történész a metaszintű leírás segítségével kategorizálja a különböző tudományos elméleteket, és ezzel hozzájárul a tudomány fejlődéséhez is. Kevéssé ismert, hogy Neurath maga is írt tudománytörténeti munkát: az optika történetéről szóló műve ma is érdekes olvasmány lehet a témával foglalkozó kutatók számára.
Noha Neurath és Mach tudománytörténetről szóló elképzeléseit ma sem a gyakorló természettudósok, sem a tudományfilozófusok, sem a történészek nem veszik igazán komolyan, érdemes végiggondolni azt, hogy miért és hogyan keletkeztek a ma is meglévő törésvonalak a az analitikus tudományfilozófia és a tudománytörténet között. Ha végigtekintünk a 20. századi filozófia történetét, láthatjuk, nemcsak a tudomány, hanem a tudományról való gondolkodás is alakulhatott volna másképpen.
Tekintsünk a pozitivizmussal szemben álló irányzatot, a hermeneutikát. Hagyományosan ezt a két irányzatot egymást kizáró filozófiai megközelítéseknek szoktunk tekinteni, amelyek között aligha találunk közös vonásokat. Hans Jörg Rheinberger nemrégiben megjelent könyvében azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy Dilthey-nek a szellemtudományok természettudományoktól független megalapozási programja szintén a 19. század végi, a konvencionalizmus és neo-kantianizmus által meghatározott szellemi miliőben helyezhető el.
Dilthey is elfogadja azt az instrumentalista elképzelést, mely szerint a tudomány elméleti terminusai nem valóságos entitásokra utalnak. Dilthey szerint ezek a fogalmak csupán történetileg kialakult, esetleges konvenciók. Ebből adódik, hogy a természetről alkotott tudományos elméletek, meggyőződések, világnézetek a szellemtörténész által vizsgálható jelenségek. Ezek mivel egyediek, ezért valóságosabbak, mint a természettudományok teoretikus entitásai. Ebből pedig azt a módszertani konklúziót vonhatjuk le, hogy a fizikai tényekre vonatkozó ismeretek alárendelődnek a történeti megértésnek.
Ha mindez így van, akkor felmerül a kérdés, vajon beszélhetünk-e a tudományban fejlődésről? Vagy csak a művészethez hasonlóan egymás után következő, egymással egyenrangú korszakokkal jellemezhető történeti képződményről? Ezen ponton felmerül a probléma, hogy a historizmus relativizmushoz vezet: a történeti múltról szóló történeti leírás is csupán az adott korban érvényes, így ezáltal objektív igazságokat nem alapozhatunk meg. Ezt a kritikát az elsők között éppen Edmund Husserl fogalmazta meg, akinek kései munkássága szintén kapcsolatba hozható azzal a megközelítéssel, amely megismerés vizsgálatában a történeti kontextust is szem előtt tartja.
