Ismernünk kell-e a tudomány történetét ahhoz, hogy jobban megértsük a tudományos megismerés természetét? A 19. és a 20. században számos gondolkodó (akik más kérdésekben igen eltérő álláspontot képviseltek) osztotta azt az elképzelést, hogy a megismerésről szóló, átfogó filozófiai elméletnek valamilyen formában reflektálnia kell a megismerés történeti és társas dimenzióira.

A 'történeti episztemológia' kifejezést Hans-Jörg Rheinberger tette ismertté. Könyvében azt a tézist igyekszik bizonyítani, hogy a 19. századtól napjainkig rendkívül eltérő indíttatású gondolkodók között mégis találhatunk közös kapcsolódási pontokat, nevezetesen azt a gondolatot, mely szerint a tudást nem vizsgálhatjuk anélkül, hogy ne reflektálnánk a megismerés történeti és társadalmi beágyazottságára.

A tudományfilozófia és a tudománytörténet egyetlen, átfogó elméletben történő szintézise – a két tradíció közti számos kapcsolódási pont ellenére – még várat magára. A történeti episztemológia egy kísérlet, amely a tudománytörténész oldaláról igyekszik hidat verni a túlpart felé. Napjainkban amikor a korábban teljesen deskriptív tudománytörténet és tudományszociológia egyre nyitottabbá válik a normatív problémák iránt is, másrészt a tudományfilozófia egyre inkább magáévá teszi a történeti nézőpontot, érdemes ennek a kettős, egymás felé konvergáló történetnek az egyes állomásait feltérképezni.

A filozófiai kánon jól ismert szövegeinek tudománytörténeti és tudományfilozófiai problémák felőli újraértelmezése termékeny lehet nemcsak a tudománytörténészek, hanem a filozófusok számára is. Az új szempontok nemcsak az egymástól első pillantásra reménytelenül távol eső szerzők (mint például Heidegger és Mach) közötti párhuzamokra, lehetséges kapcsolatokra világítanak rá, hanem árnyaljak, gazdagítják ezekről a gondolkodókról kialakított, olykor legegyszerűsített képet.

Hans-Jörg Rheinberger On Historicizing Epistemology című könyve azt a történetet mondja el, ahogyan a megismerés történetisége a 19. századtól napjainkig lényeges kérdéssé vált. Ebben a többé-kevésbé összefüggő, történeti episztemológiának keresztelt hagyományban a rendkívül eltérő indíttatású szerzők között az a gondolat jelenti a kapcsolódási pontot, hogy a megismerést nem érthetjük meg anélkül, hogy ne reflektálnánk a tudásszerzés történeti és társas beágyazottságára. Bár az egyes szerzőknél különböző módszereket és megközelítéseket fedezhetünk fel, Rheinberger célja, hogy az egymásba gabalyodó fogalmak és problémák hálójából egy egységes szövedéket bogozzon ki.

A könyvben említett szerzők többségét az köti össze, hogy többé-kevésbé szemben álltak a pozitivista tudományfilozófiával. Azonban az ún. bevett nézettel szemben nem bontakozott ki egyetlen, egységes, alternatív tudománykép. A tudományfilozófia és a tudománytörténet egyetlen, átfogó elméletben történő szintézise – a két tradíció közti számos kapcsolódási pont ellenére – még várat magára. Rheinberger könyve egy esszé, azaz kísérlet, amely a tudománytörténész oldaláról igyekszik hidat verni a túlpart felé.

Napjainkban a korábban teljesen deskriptív tudománytörténet és tudományszociológia egyre nyitottabbá válik az ismeretelméleti, normatív problémák iránt is, másrészt a tudományfilozófia egyre inkább magáévá teszi a történeti nézőpontot. E kettős, egymás felé konvergáló történet kezdetei a 19. század végéig nyúlnak vissza.

Ebben az időszakban a tudományról való gondolkodást szcientista optimizmus hatotta át. Ebben a diadalittas hangulatban komoly meglepetést keltett a német fizikus, elektrofiziológus, Emil Du Bois-Reymond 1872-es beszéde, amelyben a mechanikus magyarázat és ezzel együtt a tudományos tudás alapvető korlátaira hívta fel a figyelmet.

Ez a szkeptikus konklúzió összekapcsolódott a fizikai elméletekre vonatkozó, Poincarétől származó, empirista konvencionalizmussal. A 19. század második felében a nem-euklideszi geometriák felfedezése megerősítette azt az álláspontot, hogy lehetséges többféle geometria és többféle, empirikusan adekvát fizika. Ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a tudományos fogalmakat és elméleteket történetileg esetleges tényezők alakították. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy teljesen más is lehetett volna a fizika története, akkor kézenfekvő föltenni a kérdést: miért és hogyan változott a tudomány, és hogyan jutottunk el a jelenig? Ha a tudomány esetleges konvenciókra épül, mi az oka, hogy ma éppen ezeket a konvenciókat fogadjuk el?

Ezek a gondolatok izgalmas kérdéseket vetnek fel a tudományfilozófia és tudománytörténet viszonyával, és a megismerés történeti vizsgálatával kapcsolatban. A következőkben szeretném megmutatni, hogy éppen Poincaré és Mach által kidolgozott konvencionalista, empirista tudományfelfogás alapján indokolható, hogy a tudománytörténet releváns tudományos tudás megértése szempontjából.