I. Giulio Douhet és "légiuralom-elmélete"

Örömmel tölt el - s bízom benne, hogy az olvasók népes tábora is ezt fogja bizonyítani -, hogy előadásom címe, mint ahogy általában az ehhez hasonló tematika, jelentős érdeklődést váltott ki nemtől és kortól függetlenül.

Nos, ennek az érdeklődésnek a kialakulásában nem kis szerepet játszott egy extrém olasz katonatiszt, később tábornok: Giulio Douhet (1869-1930), aki az I. világháború előtt repülőosztály-parancsnokként szolgált, sőt megalkotta az olasz légierő első szabályzatát is, de mert 1915-ben bírálta a Honvédelmi Minisztériumnak a légierő-fejlesztéssel kapcsolatos tevékenységét, eltávolították a légierő kötelékéből (1. ábra). 
Douhet azonban az a típus volt, aki a saját kárán sem tanul, mert a következő évben már egy éves börtönt "harcolt ki" magának a hadsereg-főparancsnok és az olasz hadvezetési módszerek bírálatával. Az is igaz viszont, hogy ennek ellenére - vagy éppen ezért?! - 1918-ban a légierő parancsnokává nevezték ki. Miután nyugállományba vonult - s több ideje lett, meg immár független gondolkodása sem volt büntethető -, teoretikussá vált, és 1921-ben kiadta az Il dominio dell'aria című könyvet, amivel megteremtette a légi uralom, vagy másképpen az önálló légi háború elméletét (2. ábra). 
Bár a későbbi évek során több könyvben népszerűsítette elképzelését, elméletének legfontosabb kiegészítése az 1927-ben kiadott Légi háború, illetve az 1928-ban megjelent Az 19... évi háború című munkája volt. Ez utóbbi a bármely pillanatban kitörhető háborúnak volt - az ő elképzelése szerinti - forgatókönyve (3. ábra). 

Douhet elméletét alapvetően meghatározta néhány tény: Olaszország "kisemmizett győztes"-ként került ki az I. világháborúból, s ez rányomta bélyegét a közhangulatra - az olasz haderő hatalmas veszteségeket szenvedett. Olaszország fejlett iparral rendelkezett, ugyanakkor a 25 alapvető hadászati nyersanyagból mindössze négynek volt birtokában. Tengeri határa szinte védhetetlenül hosszú (több mint 3000 km-es), ugyanakkor a várható támadási irányokat lezárják az Alpok, valamint az azon túl kibontakozó hatalmas ellenséges szárazföldi erők.

Természetesen Douhet elmélete a fentieken túl is számtalan szempontot vett figyelembe. Elgondolása szerint egy a többi haderőnem rovására kifejlesztett, ezer hatalmas "légi cirkálóval", összesen 100 repülőszázaddal rendelkező önálló légierőnek kell a harmadik dimenzióból, tehát természetes terepakadályoktól függetlenül az ellenség hátországában kijelölt 100 hadászati jelentőségű célpont ellen egyidejű, megsemmisítő légi csapásokat intéznie. A légi csapások néhány nap alatt megtörik az ellenséges állam polgárainak háborús elszántságát, miáltal ők maguk fogják gyors békekötésre kényszeríteni kormányukat. Nos, ez az olcsó, a gyors, a saját veszteségeket is minimalizáló győzelem leegyszerűsített receptje - Douhet szerint.

II. A hadművészet fejlődésének egyik alapvető összefüggése

Mielőtt megnéznénk Douhet elméletének magyarországi fogadtatását, kénytelen vagyok egy rövid, leegyszerűsített hadelméleti eszmefuttatásra. Számtalan más tényező mellett a hadművészet továbbfejlődésének van egy rendkívül fontos (az előző rendszerben ezt úgy mondtuk, hogy dialektikus) összefüggése, amit az animáció mutat.
Animáció ^|1}| : A hadművészet fejlődésének állomásai

Azt hiszem, civilként sem nehéz belátni, hogy az animáción látható tényezők közül a legmozgékonyabb, leggyorsabban változó elem a gazdaság, ha szűkíthetem: a hadigazdaság, de nevezhetem haditechnikának vagy fegyverzetnek is. Ennek változása kényszeríti ki a katonai szervezetek tökéletesedését (mondhatnám: az új fegyverek hatékonyabb alkalmazását), majd az új fegyverzet és a neki jobban megfelelő új struktúra együttese kényszeríti ki a nekik jobban megfelelő harceljárást, szebb szóval és magasabb szinten: a katonai elméletet. De az így újabb gondolkodásra kényszerített katonai elméleti szakemberek is "törlesztenek" (udvariasabban: új igényeket támasztanak), mondván: ha még korszerűbbek lennének mind a szervezetek, mind a haditechnika, mi még tökéletesebb harceljárásokat prezentálnánk. Ezen fellelkesedve a "szervezet" szintén hátrafelé is mutogat: hatékonyabb lenne a szervezetem a még hatékonyabb fegyverzet birtokában.

Az a kérésem tehát Önökhöz, Kedves Olvasóim, hogy a most felvillantott összefüggést folyamatosan keressék előadásom hátralévő részében, de azzal a rendkívül fontos eltéréssel, hogy az 1930-as évek Magyarországán a "trianoni tiltások" következtében ez a sorrend megfordult: egyedül a katonai elméleti tevékenység működhetett szabadon, s hatott a másik két tényező titkos fejlődésére. Ezt a szellemi pezsgést, s az ennek következtében kibontakozó "elméleti megalapozást" szeretném Önökkel érzékeltetni.

III. A Douhet-elmélet magyarországi fogadtatása az 1930-as évek elején

Visszatérve az előadásom konkrét témájára, Douhet tábornok elmélete sok éven át tartó, többnyire alkotó polémiát indukált világszerte. Természetesen a magyar katonai szakemberek is felfigyeltek mind az I. világháborús repülős tapasztalatokra, mind a Douhet által vázolt lehetőségekre. Ez utóbbi azért esett különös súllyal latba, hiszen a trianoni gúzsban vergődő, az engedélyezett minimális létszámú szárazföldi erő gyengesége arra a következtetésre juttatta a katonák egy részét - különösen a repülőszakembereket -, hogy még Magyarország is képes lehet a Douhet megálmodta repülőflotta megteremtésére, esetleges háborús (revíziós) céljai elérésére. A békediktátum, valamint a hazánkba is egyre jobban begyűrűző világgazdasági válság egyelőre csak elméleti síkon tette lehetővé a magyar haderő, ezen belül a légierő kifejlesztésének vizsgálatát.

Werth Henrik tábornok (4. ábra) - ekkor hivatali elődöm, mint a Honvéd Hadiakadémia parancsnoka - egyik, 1930-ban kiadott szakkönyvben rámutatott, hogy "a korszerű haditechnika alkalmazása következtében az egész ország területe harctérré változik, mert a háborúk a 'lenni vagy nem lenni'-ről döntenek. Mivel a repülőgép a modern háború leghatalmasabb eszköze, a győzelem zálogát a szárazföldi és légierő együttműködésében látom". Ezzel összhangban, az 1930. évi vezérkari vezetési gyakorlat bevezetőjében is hangsúlyozták, hogy "Repülők nélkül az európai kontinensen a jövőben hadműveletek el sem képzelhetők. Azonban mi magunk repülő erőkkel nem rendelkezvén, csak elméleti úton állapíthatjuk meg a repülők alkalmazásának lehetőségét és kihatását a hadműveletekre. A repülő parancsnokságok szerepeltetése ezt a célt szolgálta."
Ebben a tapasztalatszerzésben igyekezett hosszú éveken keresztül segítséget nyújtani a douhetizmus magyarországi apostola, Szentnémedy Ferenc (5. ábra), akinek karrierje vezérkari szolgálatot teljesítő (vkszt.) századostól a vezérkari (vk.) ezredesi rangig, a Magyar Katonai Szemle (MKSz) légügyi rovatvezetői feladatkörétől a Légierő vezérkari főnöki beosztásáig ívelt, s a 30-as években végig a korszerű magyar légi fegyver-, majd haderőnem megteremtésén fáradozott. Szentnémedy százados volt az, aki az 1930-as évek legelején a magyar katonai szaksajtóban nagy alapossággal bemutatta Douhet tábornok elméletét, teljes mértékben azonosulva vele. Így például egy 1931-es cikkében hittel vallotta, hogy a Douhet elmélete alapján vezetett tevékenység "mind vér-, mind anyag- és pénzáldozat tekintetében, az eddigi háborúkhoz képest tekintélyes megtakarításokat eredményezne és leghamarabb vezetne célhoz: a gyors döntéshez".
Ezt követően az MKSz éveken keresztül lehetőséget adott a pro és kontra nézetek közreadására. Így, Szentnémedy fenti állítását cáfolandó, néhány hónappal később Ibrányi Mihály vkszt. százados (később altábornagy - 6. ábra) - mint igazi "szárazföldi" - úgy vélte, hogy "a légierő zömét a döntést eredményező földi harc érdekében kell alkalmazni". Egy hónappal később Szentnémedy a korszerű légierő megteremtésének pénzügyi feltételeit vizsgálva - mintegy reflektálva Ibrányi nézetére - Douhet tábornokot megszégyenítő vehemenciával állította: "az erőteljes fejlesztés gondolata mellett ez csak úgy lehetséges, ha a vezető gondolat: súlypont a levegőben minden tekintetben érvényre jutna, és minden más ésszerűen elhanyagolható felszerelési kiadás rovására, az anyagi lehetőség határáig, minden a légierő fejlesztésére fordíttatna. Ez teremtene olyan légi erőket, melyek a jövő háborújában helyesen alkalmazva, biztosan és főként gyorsan előidézhetnék a háborús döntést".

Már e kezdeti eszmefuttatások is közrejátszhattak abban, hogy a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács 1932-ben elfogadta a hadsereg távlati fejlesztési tervét, melyen belül - 3 ütemben - 48 repülőszázad felállításáról döntöttek. Mintegy megerősíttetve ezáltal, Szentnémedy egy újabb cikkében arra a következtetésre jutott, hogy "bár továbbra is érvényes 'az ellenséges haderő megsemmisítése mint mindenekfelett álló cél' clausewitzi tana, a légi háborúk korában, a haderő fogalmát tágabb értelemben kell vizsgálni. A légierő a harcoló tömeget ereje forrásában, a hátország erkölcsi erejében képes megtörni. Tehát a korszerű légierőre támaszkodva aránylag kis kötelékekkel is elérhető döntő siker."

Animáció ^|2}| : Réczey Ferenc
Réczey Ferenc vkszt. százados (animáció) - később a Magyar Néphadsereg vezérőrnagya - szembeszállt a fenti állítással. Helyesen mutatott rá, hogy "a légierő önálló hadműveleteivel nem érhető el a háborús cél, mert a repülőkötelékek még teljes siker esetén is nélkülözik az állandóságot (a területfoglalást és -megtartást), ami a végső győzelem elengedhetetlen feltétele. Ezért a repülők önmagukban nem hozhatják meg a döntést, de igenis nagymértékben befolyásolhatják a sikert. Azzal viszont 'csaknem fenntartás nélkül' egyetértek, hogy az elkövetkező ütközetekben a repülőerők tömeges alkalmazása és a szárazföldi erőkkel való együttműködése következtében a tevékenység ki fog terjedni az ellenség védelmének teljes mélységére, esetleg hátországára is."

Vörös Géza vkszt. szds. (később a légierő vezérkari főnöke, majd altábornagy - 7. ábra) is szükségét érezte annak, hogy cáfolja Szentnémedyt. Igaza volt abban, hogy "légi háborúról csak akkor lehet beszélni, ha azt kezdetétől a végéig önállóan vívja meg a légierő. Kizárt viszont, hogy hasonló gazdasági fejlettségű országok háborújában a többi haderő- és fegyvernem passzív szemlélője legyen az eseményeknek. Ugyanakkor az önálló légi harc lehetséges, melynek során a légierőben rejlő támadási készséget maximálisan ki kell használni. A hadászati döntést befolyásoló sok tényező között a légierők az elsők között lesznek, de egyedül döntő - azt hiszem soha!"
Szálasi Ferenc vkszt. szds. (8. ábra) - a későbbi "nemzetvezető" - is bekapcsolódott a vitába, hangsúlyozván, hogy "fejlődés, működés és hatás vonatkozásában a légierő elválaszthatatlan a többi haderőnemtől. Ezért a légi erőket szervezeti felépítésükben sem választhatjuk el a földi erőktől. A döntő szó továbbra is 'a lenézett gyalogságé' marad."

A sok kritikai észrevétel és egyéb tapasztalatok fokozatosan árnyalták Szentnémedy korábbi kritikátlan douhetizmusát. Így, 1932 októberében már úgy fogalmazott, hogy "Nem állítjuk azt, hogy a légi erők önállóan és minden körülmények között alkalmasak a háború eldöntéséhez! Talán inkább úgy fogalmazhatnánk a tételt: ma még csak kivételesen és kedvező viszonyok között."

Ebben az időszakban - a magyar lehetőségeket figyelembe véve - a kelleténél nagyobb vita bontakozott ki arról, hogy az éjszakai (azaz nehéz-) vagy inkább a nappali (közepes) bombázókat célszerű-e fejleszteni.
 
Ezzel lezárult a légierő és lehetőségei megítélésének egy fontos szakasza. Befejeződött a douheti tanok kritikátlan átvétele, s kezdetét vette a reálisabb megközelítés periódusa.

IV. A légiuralom-elmélet "megszelídülése" 1933-38 között

Az elképzeléseim szerinti második szakasz nyitányaként Szentnémedy Ferenc 1933-ban könyv alakban is kiadta a repüléssel, a légierővel, de mindenekelőtt konkrétan Magyarország légi veszélyeztetésével kapcsolatos nézeteit. Miután bemutatta a környező országok légierőit, s ezzel szembe állította egyes fontosabb országok, illetve Magyarország légi veszélyeztetettségének grafikonját, az alábbi következtetésre jutott: "bizonyos, hogy Magyarország öngyilkosságot követne el, ha nem irányozná figyelmét ennek az érzékenységnek a megszüntetésére. Kétségtelenül két dolgot kell követelnünk: légi szuverénitásunk védelmére legalább szerény létszámú légi rendőrséget és a légvédelmi eszközök - ideértve a vadászrepülőket is - korlátlan szaporításának engedélyezését is".

Animáció ^|3}| : A repülés

Egyebek mellett ezek az elméleti felvetések is befolyásolhatták mind a katonai, mind a politikai döntéseket, ugyanis 1933 áprilisában a kormány - a vezérkar főnökének állásfoglalásával összhangban - arra utasította a genfi leszerelési konferencián tárgyaló magyar delegációt, hogy "a legkisebb kisantant állammal való paritás figyelembevételével engedélyeztesse egy kb. 150 repülőgépből álló magyar légierő felállítását". Ezzel szinkronban a Mussolinivel tárgyaló Gömbös Gyula (9. ábra) miniszterelnök számára is a következő emlékeztetőt állították össze: "a) Azonnali gyakorlati egyenjogúság vadász és felderítő repülők egyidejű engedélyezésével. b) Bombázó repülőgépekről legfeljebb az első két év tartamára mondhatunk le átmenetileg."

A fentiekkel összefüggésben Dr. Borbély Miklós és Szabó János - közös cikkében - annak a nézetnek adott hangot, hogy "a vadászrepülő elsődleges feladata a 'légi védelmi harc', amit a támadásaival erőszakol ki. Emellett azonban felmerül a földi harcba való beavatkozás lehetősége is (a rohamozó gyalogság légi oltalmazása, az ellenség mélységében le nem fogható tüzérségi eszközök pusztítása stb.)."
Film ^|4}| : Vadászrepülő

Az elméleti tevékenység folytatásaként Szentnémedy Ferenc vkszt. őrnagy (őrgy.) 1935 derekán az önmaga által megfogalmazott kérdésre választ is adott: "Van-e védelem a korlátlan légi háború ellen? Nos, erre szerintem ma még határozott igennel, vagy nemmel nem lehet felelni! Az egyetlen megoldás vagy az általános és egyenlő légi leszerelés, vagy az egyenjogúsítás és józan korlátozás volna. Az előbbi utópia, az utóbbi valószínűleg a célravezető." Micsoda eltávolodás néhány évvel korábbi Douhet-hívő nézeteihez képest! Hellebronth Gusztáv nyá. altábornagy (10. ábra) - az egyre csökkenő lovagiasság szellemében - annak a nézetének adott hangot, hogy "a légierő fő feladata nem a békés polgároknak, hanem az ellenség légi és földi haderejének, valamint erőforrásainak a minél gyorsabb megsemmisítése. Ebből kiindulva - magyar vonatkozásban - szükség van a létfontosságú szervek és intézmények decentralizálására."

Kistelegdy Ernő főhadnagy cikke a douhetizmustól való további eltávolodást tükrözte, ugyanis szerinte "a repülők működésének három területe különböztethető meg: egyrészt az országhatár közelében, a földi erőkkel együttműködésben; másrészt az ellenséges ország területén az ellenség élőerejének, erőforrásainak pusztítása; s végezetül saját területen fontos objektumok védelme".

Animáció ^|5}| : A légierő hármas feladata

1935 tavaszán már a Légügyi Hivatal (a rejtett Légierő-parancsnokság) is reálisan fogalmazott a vezérkar főnökéhez felterjesztett emlékiratában, amikor azt rögzítette, hogy "A légierő-parancsnokság végcélul tűzte ki maga elé, hogy a minket környező kisentente-államok legalább egyikével szemben komoly ellenségként léphessünk fel." Ezért a felderítőket csak a legszükségesebb mértékben, a "túlnyomórészt passzív szerepre hívatott" vadászokat pedig "mértékteljesen" célszerű fejleszteni. A tényleges erőfeszítéseket a bombázókötelékek korszerűsítésére és gyarapítására kell koncentrálni, amelyekkel "a hadműveletek általános megkezdése előtt önállóan, majd a földi seregtestekkel szoros együttműködésben óhajtunk a döntés kiküzdéséhez hozzájárulni".

Film ^|6}| : Bombázórepülőgépek

Mint látható, a bombázóerők feladatát már egészen jól látták, míg a felderítőkét és a vadászokét viszont kevésbé. Két évvel később Tóth Elemér őrnagy olyan következtetésre jutott a spanyol polgárháború tapasztalatai alapján, hogy "a légierőknek a földi csapatokkal együtt kell működniük, és azok csak akkor bíznak a repülőkben, ha azok minél nagyobb számban vesznek részt a csatában". A folyóirat következő számában Padányi Jenő vkszt. szds. azt a következtetést vonja le az évtized háborúiból, hogy "Azt hisszük, legközelebb járnak az igazsághoz azok, akik a légi erőket sem nem értékelik le, sem nem becsülik túl, hanem a repülőgépekben, a többi harceszközök vagy fegyvernemek mellett a hadvezér részére egy rendkívül hatásos eszközt látnak."

Az MKSz 1937. évi pályázatán (11. ábra) nyertes Tóth Elemér őrnagy szerint "ott lesz a légi erők harcának is a súlya, ahol a földi harcok súlya van". Ezzel összecsengő - bizton nem véletlenül - a második helyezett Adonyi Ferenc főhadnagy álláspontja, miszerint a "hadászati döntést a jövő háborújában is a földi erők hozzák meg, a légierők nagyon is hatásos támogatása mellett. A kitűzött hadászati cél eléréséhez a földi és légi haderőknek... legszorosabb együttműködése szükséges."

Ugyanezt a problémakört vizsgálva 1938 nyarán Szentnémedy Ferenc vkszt. alezredes (alez.) is arra a következtetésre jutott, hogy "A két haderőrész a szárazföldön együttesen képezi... a korszerű hadviselési eszközt. Sohasem képez azonban egyik a másik nélkül olyan hadviselési eszközt, amellyel a háborút meg lehet nyerni."

Az év végén megjelent cikkében Hrussóczy Győző ny. alez. (12. ábra) azt hangsúlyozta, hogy "Különösen fontos... a légierők szerepe a háború első szakaszában és olyan országokkal szemben, melyek határait már békében bevehetetlennek látszó erődítmények sora lezárja, ami a földi erők részére a meglepést, a megelőzést, a lerohanást, az átkarolást lehetetlenné teszi." Nem lehetett nem észrevenni a sorok között meghúzódó nyílt utalást a környező kisantant-országokban kiépített határközeli erődrendszerekre! Ezzel tökéletes szinkront mutatott a Légügyi Hivatal 1938. őszi irata, amely "a szárazföldi csapatokkal együttműködni képes, az erődrendszerek lerombolására alkalmas légierő létrehozását tűzte ki célul", az 1935. évi döntésével összhangban.

Erre a közel egy évtizedes, nagyon pezsgő elméleti tevékenységre a Vezérkarfőnökség Hadműveleti osztálya által a gyakorlati repülőszabályzatok átdolgozásához kiadott irányelvek tették fel a koronát - minden bizonnyal e viták pozitívumaira is támaszkodva -, amikor rögzítették: "általános és legfontosabb követelmény, hogy a légierők a földi erők harcát elsősorban közvetlenül támogassák. Ezen általános követelmény szellemének kell az egész kiképzést áthatnia. A bombázóerők legyenek képesek a gyalogsággal való együttműködésre a támadás előkészítése, kísérése, továbbá az üldözésben való részvétel során, kötelékben és egyenként; géppuskával vagy bombával végrehajtott alacsonytámadások során. A vadászerők mind a hadműveleti területen, mind a hátországban a földi és légierők biztosítását célozzák, ennélfogva elsősorban aktív légvédelmi feladatok végrehajtására jönnek tekintetbe, de legyenek alkalmazhatók földi célok ellen is (alacsonytámadás géppuskával). A közelfelderítő osztályok úgy legyenek kiképezve, hogy felderítésen kívül a földi erők harcát közvetlenül támogathassák."

Film ^|7}| : Légiharc

Mint látható, a nyílt, őszinte, helyenként kemény viták és gyakorlati tapasztalatok alapján - alig egy évtized alatt - a magyar katonai szakemberek eljutottak a Douhet-elmélet elvtelen szajkózásától a magyar lehetőségeknek megfelelő légierő-alkalmazási nézetekhez.

V. A repülőgéptípusokkal kapcsolatos nézetek változása az 1930-as években

Természetesen ezekkel a vitákkal párhuzamosan más síkon, így a repülőtechnika, repülőgép-szükséglet terén is folyt az útkeresés. Az évtized elején - a douheti tanítás szellemében - egyértelmű volt a bombázó repülőgépek melletti elkötelezettség. Mint az elméleti résznél is láthattuk, legfeljebb azon folyt a vita, mi felel meg jobban a magyar igényeknek, illetve lehetőségeknek: a nehéz- (éjszakai) vagy a közepes (nappali) bombázó vagy a hatalmas méretű, nagy tűzerejű és bombaterhelésű, nagy hatótávolságú, de pontos mutatóiban soha meg nem határozott "légi cirkáló".

Szentnémedy Ferenc is csak 1933-ban kezdett behatóbban foglalkozni a vadászrepülés és a légvédelem problémájával. Ennek során megállapította, hogy "bár jelenleg az aktív légvédelem elsőrendű eszköze az együléses vadászgép, az egyre növekvő követelmények azonban a nagy hatótávolságú és sebességű, erősen felfegyverzett, többüléses vadászgépek szükségességét vetítik előre." A következő évben - a már korábban is említett - Dr. Borbély Miklós - Szabó János szerzőpáros szintén, mint "alapvető kérdést" vizsgálta az egy- vagy kétüléses vadászrepülőgép problematikáját. Ezzel kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy "nem lehet kétséges, hogy a kétüléses gép harci értékét a mozgatható géppuskák nagyban növelik".
Film ^|8}| : Kétüléses vadászgép

Tehát ebben a mondatban rejtve arról is szó van, hogy a korszerű vadászoknak olyan teherbírásúaknak kell lenniük, hogy ne csak 2 főt és több géppuskát legyenek képesek szállítani, hanem ez utóbbiak egyike ne fix beépítésű, hanem a fedélzeti lövész által mozgatható is legyen.

Tóth Elemér őrnagy francia tapasztalatok alapján vizsgálta a vadászgépek tűzerőnövelésének a kérdését. A rohamos technikai fejlődés láttán már 1934 őszén elképzelhetőnek tartotta, hogy a vadászgépeket különböző űrméretű ágyúkkal szereljék fel a belátható jövőben, aminek következtében jelentősen megnő a tűzerő és a hatékonyság, hiszen már egyetlen találat is végzetes lehet. A nézetek labilitására, kiforratlanságára ugyanakkor jellemző, hogy a fenti lehetőség ellenére a jövőt nem ebben, hanem abban látta, hogy "a különféle típusú gépek helyett egységes típusú, légi cirkálószerű gépek fognak megjelenni."

Minden bizonnyal ezek a polémiák is közrejátszottak abban, hogy az 1934 nyarán a németekkel tárgyaló Gömbös Gyula miniszterelnök sürgette, hogy "a bombázó repgép fajtát illetően olyan többmotoros, nagy lóerejű és erős felfegyverzésű teljes fémkivitelű rep-gép typust kell megválasztani, amelynek a légi harcban a vadászgépektől nincs sokat tartania". Ennek szellemében a Légügyi Hivatal vezetői is a többfeladatos géptípus hadrendbe állítását szorgalmazták. A Honvéd Vezérkar főnöke is úgy foglalt állást, hogy "az új bombázó repülőgéptypust, teljesítménytulajdonságai és felfegyverzése következtében katonai alkalmazás tekintetében, egy több feladat ellátására képesített egységes repülőgéptypusként képzelem, mely egységesen a közel- és távolfelderítésre és a nappali bombázásra (talán később az éjjeli bombázásra is) alkalmas."

A további - a korábbiakban vázolt - elméleti munka, a külföldi tapasztalatok feldolgozása, valamint az aktuális hadászati elképzelés a fenti nézetet lényegesen módosította. Ennek megfelelően 1938 nyarán Rátz Jenő honvédelmi miniszter úgy nyilatkozott, hogy "elsősorban alacsonytámadásra alkalmazható könnyűbombázó repülőgépek beszerzését tartom szükségesnek."

Mint látható, ahogy az elméletben az évtized végére a szárazföldi erőkkel szorosan együttműködni képes és a környező államok erődrendszereinek lefogására, pusztítására alkalmas légierő képe kristályosodott ki, ennek megfelelő elképzelés született a leginkább alkalmas repülőgéptípus tekintetében is.

VI. A szervezeti elképzelések fejlődése 1936-38 között

Mint a bevezetőmben jeleztem, ennek a bizonyos dialektikus összefüggésrendszernek a harmadik eleme a szervezet. Nos, mint közismert, a Magyar Királyi Légierő - a trianoni tilalmak következtében 1938. augusztus 22-ig, a Magyarország fegyverkezési egyenjogúsítását kinyilvánító bledi egyezményig - formailag nem létezett, így a titokban létrehozott kis erőt inkább bénították a rejtési, álcázási rendszabályok. Nem véletlen, hogy a sajátos "megfordított" hármas összefüggésben a szervezeti kérdésekre fordították a legkevesebb vitát, hiszen erre már alig jutott idő.

Természetesen a douheti elképzelések bemutatásakor szóba került a légi hadsereg fogalma, de még a legfanatikusabbak sem merték ezt Magyarországra vonatkoztatni. Gömbös Gyula fent említett 1934. évi állásfoglalása, miszerint "többmotoros, nagy lóerejű és erős felfegyverzésű teljes fémkivitelű rep-gép typus"-ra van szüksége Magyarországnak, nos ez a miniszterelnök által 1936 őszén jóváhagyott légierő-fejlesztési tervben öltött - kérészéletűen - testet, amikor is 3-3 közelfelderítő, távolfelderítő és vadász-, valamint 4 nappali bombázó- és 1 öt+kétgépes "nagy akciórádiuszú és nagy teherbírású légicirkáló" repülőszázadból álló légierőt álmodtak meg.
Animáció ^|9}| : Légierő-fejlesztési tervek

Ezzel szemben 1937-ben a titkos légierő "harci része" egy repülődandárban összefogott egy vadász- és két bombázóezredből, ezeken belül két vadász-, egy éjszakai és három könnyűbombázó-osztályból, összesen hat vadász-, két éjszakai és nyolc könnyűbombázó-, továbbá a vegyesdandár-parancsnokságoknak alárendelt hét önálló közelfelderítő századból állt.

Feketehalmy-Czeydner Ferenc vk. ezredes, a légierő vezérkari főnöke (aki később Újvidék körzetében, majd a német megszállást követően szerzett kétes hírnevet - 13. ábra) már 1937 őszén felvetette, hogy a majdan bekövetkező fegyverkezési egyenjogúsítás előtt tisztázni kellene, nem volna-e célszerű létrehozni az önálló légierőt. Úgyszintén javasolta az előbb említett hét önálló közelfelderítő századot összefogni ezredkötelékbe, s ezt is alárendelni a légierő parancsnokának. Ez természetesen kiváltotta a honvédség főparancsnokának, Sónyi Hugó gyalogsági tábornoknak a heves tiltakozását.

1938-ban kevés figyelem fordult a repülőalegységek szervezési kérdéseire, hiszen a lényegi csaták a legfelsőbb katonai méltóságok között folytak a légierő felügyelete kérdésében. Ezt a vitát Horthy Miklós kormányzó (14. ábra) 1938. október 30-án zárta le, elrendelvén az olasz Gallo alezredes által kidolgozott elképzelés azonnali bevezetését. 

Ezzel megszületett az önálló légierő, amelyet "minden szempontból teljes önállóság és elkülönülés illet meg. A légierő összes ügyét teljes felelősséggel egy központi szerv a Légierő-parancsnokság intézi. A Honvéd Vezérkar főnökének csak a hadműveleti kérdések tekintetében van befolyása, így pl. még légierő felfegyverzésére sincs. A honvédség főparancsnokának a katonai parancsnoklási, a fegyelmi, a kiképzési és személyi hatáskörét is alaposan leszűkítette."

Ezzel megszületett a douheti nézetek durva túlzásait elvető, ugyanakkor pozitívumait hasznosító, a sajátos magyar helyzetnek megfelelő, bár korántsem ideális önálló magyar haderőnem, ami a gyorsan kibontakozó háborús viszonyok között azonban képtelen volt tudományos alapossággal kiérlelt nézetrendszerre támaszkodva továbbfejlődni az 1940-es években.

VII. Kitekintés

Az elhangzottak alapján felmerülhet az emberben egy kósza kérdés: bár napjainkban nem bénítja a hadseregfejlesztést Trianon, vannak viszont átmeneti, de annál keményebb anyagi-gazdasági béklyók. A régi latin mondás szerint Historia est magistra vitea, nem kellene-e végre egyszer megszívlelni, s tanulni a 30-as évek tanításából? Ha egyszer a 21. század első évtizedében a magyar gazdaság, s ezáltal a Magyar Honvédség olyan helyzetben van, amilyenben, akkor nem volna-e célszerű jelenleg szintén az elméleti tevékenységre, a "kiművelt (katonai) emberfők" sokaságának megteremtésére fordítani a fő energiát, hogy a feltételek jobbra fordulásával nekünk is lehessen kikre (azaz kiválóan felkészített, az újszerű kihívásoknak megfelelni képes tisztikarra) és mikre (azaz kidolgozott nézetrendszerekre) támaszkodni (mint Írországban a Skandináv államokban stb.)? Hogy egyszer végre az élet tanítómesterétől: a történelemtől (-ből) is tanuljunk, sok fölösleges költséget, erőfeszítést megspórolva!