I. Az ízlésfogalom története: a fogalom két pillére

Az ízléssel kapcsolatban forgalomban van két közhely. Az egyik szerint mindenkinek megvan a maga ízlése. Ez azt jelenti, hogy minden ízlés szubjektív. A másik közhely talán még ismerősebb, sokan latin közmondásként is ismerik. De gustibus non est disputandum - az ízlésekről nem lehet vitatkozni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki tartsa meg magának az ízlését, hogy ne beszélgethetnénk arról, ami tetszik vagy visszatetszik nekünk. Nem azt jelenti, hogy ne cserélhetnénk ki ízlésítéleteinket, sőt éppen ezekre az esetekre tartogat egy bölcsességet, azt ugyanis, hogy az ízlés kérdéseiben állandóan folyik, de végérvényesen soha nem dőlhet el a vita, vagy legalábbis úgy nem, mint a tudományban, ahol közös, objektív fogalmakat használunk.

Több mint kétszáz évvel ezelőtt már Kant is ezekre a közhelyekre hivatkozott, s ő mögötte is egy mintegy másfél évszázadra visszanyúló vita állt. Ebben a másfél évszázadban alkottak fogalmat a filozófusok és írók az ízlés természetéről. Ez meglepő lehet: azt gondolhatnánk, hogy az ízlés tartalma - tehát tetszésünk vagy nem-tetszésünk - állandóan változik, de maga az ízlés - az ilyen természetű ítéletek képessége - állandó.

Valójában az mindig jelent valamit, hogy mikor kerül be egy fogalom a filozófia vérkeringésébe, mint ahogy az is, hogy mikor kerül ki onnan. Az ízlés fogalmát valamikor a 17. század közepén kezdik el írók és filozófusok kidolgozni. Több nemzedéken keresztül izgatott vita folyik róla - nemigen akad valamirevaló gondolkodó, aki ne szólna hozzá a tárgyhoz -, aztán a 19. század elején lassan megszűnik az érdeklődés iránta.

Akik az ízlelés érzékére vonatkozó szónak (gustus, gusto, gout, taste, Geschmack) általánosabb értelmet tulajdonítottak, persze valami valóságos jelenségre figyeltek fel. De hát - kérdezhetné valaki - nem létezett-e mindig is olyasmi, hogy az emberek beszéltek arról, ami tetszett nekik vagy amit illendőnek találtak? A társadalmi lét szigorú rendjének meg kellett bomlania, hogy az olyan állításoknak, mint: ez nekem tetszik, én ezt illendőnek találom, különös jelentősége támadjon. Az eszmetörténészek számon tartják, hogy az ízlésfogalom előzménye a latin decorum, a megfelelő, odaillő kifejezés vagy téma. A decorum megválasztása azonban szigorúan a konvenciók alapján történik, míg ízlésünk önállóan és egyéni módon ítél.

S ezzel máris ott vagyunk az újonnan bevezetett fogalom két alapzata közül az egyiknél. A tekintéllyel szemben az individuális ítélet nagyobb súlyáról, végső soron a szabadságról van szó, amivel az ember körülhatárolhatja azt, ami neki tetszik. Ez a tetszés nem föltétlenül következik magától értetődően a hagyományból vagy más autoritásból, hanem személyes döntés, amely egyben jellemzi is a személyiséget. Ebbe a döntésbe azonban bele van kódolva valami, amit fenyegetőnek éreztek a korszak gondolkodói, és ennek is tulajdonítható a Kantig nem csillapodó vita. Az, hogy az ízlésítéletet nem lehet vagy nem kell megindokolni, ami tápot ad a relativizmusnak és az önkényességnek.

Mint mindenütt az ízlésről szóló beszédben, itt is nagy szerepe van az ízlés közelségének az ízlelés érzékéhez. Vannak teoretikus érzékeink - a látás és a hallás -, amelyeknek hatalmas objektív tartománya van, s megszemléléssel, meghallgatással sok minden eldönthető közös megelégedésre. Persze ott sem minden. Az idézett latin közmondás (melynek eredete nem ismeretes, de bizonyosan középkori) teljes formájában úgy szól, hogy ízlésről és színekről nem lehet vitatkozni. Az ízek skálájában - mint ahogy a szagokéban is, valamint a tapintás minőségében - nem könnyű megegyezni; ezek szubjektívebb benyomások. Mégis figyelemre méltó, hogy ezekből az érzékekből is elméleti fogalmak bontakoztak ki: az ízlelésből az ízlés, a tapintásból a tapintat. Csak a szaglás érzékének nincs általánosított fogalma, noha ismerünk egy vele kapcsolatos képességet, bár neve nincs: beszélünk olyan emberekről, akiknek jó orruk van valami fontos dologhoz, s jó előre megszimatolnak valamit - mondjuk a politikában vagy az üzleti életben.

Itt megint közbeszólhatna valaki, és azt mondhatná, hogy azért az ízeknek van nevük, s ez közös tapasztalatra, megegyezésre utal a tekintetben, hogy - nagyjából - mit nevezünk keserűnek és mit édesnek. S valóban, az ízlésben rejlő individualitással szemben az ízlésben rejlő közösség a születő új fogalomnak a másik - az individualitásnál régebbi - alapja. Az érzékek szubjektivitásával szemben egy régi, sztoikus fogalom, a közös érzék, a sensus communis újra nagy jelentőségre tesz szert.

Ez is összefügg a társadalom változásaival. A születés már nem determinálja teljesen az életet, a társaság lassan megnyílik a harmadik rend válogatott legényei előtt. Az útlevelet a jó ízlés biztosítja, mint ahogy a társaság egész 18. századi újjászerveződéséhez is. A hasonló ízlésű emberek felismerik egymást, az ízlés beléptet a közösségbe és közösséget teremt. Jó ízléssel rendelkezni életformát jelent, a jó ízlés norma, magatartásminta, amelyet el kell sajátítani. Talán látható már, hogy az ízlés fogalmának kettős alapja nem illeszkedik feszültségmentesen össze. S mindkettő önmagában is feszültségekkel terhes: ahogy az individuális ízlésfogalom belső veszedelme az önkényes tartalmakkal telített relativizmus, úgy a normatív ízlésfogalomé a kiüresedés, a konvencionalizálódás. Ám éppen ezek a belső és sokszoros feszültségek teszik másfél évszázad írói és bölcselői számára korparanccsá, hogy hozzászóljanak az ízlés kérdéséhez.

Hozzászólásuk formáját is meghatározza az új szemlélet. Ha az ízlés a társaságban és a társalgásban mutatkozik meg, ha életformává válik, akkor ez magával ragadja a filozofálás módját is. A magányos búvárkodás és az egyetemi lekció kulturális eszményét felváltja a társasági bölcselkedés és az ismeretlen közönséggel való párbeszéd. Amit mai szóval szakmai elmélyültségnek, akkori kifejezéssel pedantériának nevezhetünk, azt fölváltja az aktív életben eligazodó, a társaságban kicserélhető tudás ideálja. Az új filozófusok nem harcolnak a skolasztikus tudósokkal az egyetemi katedrákért, hanem aforizmákat, dialógusokat írva mintegy stilizálják a társasági életet, valamint esszékkel, pamfletekkel, kritikákkal fordulnak a nagyközönség felé. Németország részleges kivételével nem is az egyetemeken keletkezik a bölcselet, hanem a francia szalonokban, az angol klubokban, a kávéházakban és az újságok lapjain.

II. Az ízlésfogalom története: a fogalom változó tartalma

Mi az, amit megítél az ízlés? Talán meglepő, hogy kezdetben korántsem a szépség vagy a művészet áll a középpontban. De ha meggondoljuk, hogy az ízlés fogalmának bevezetése életforma-változást sugallt, akkor belátható, hogy a cselekvő élet elméleteinek, az erkölcsfilozófiának és a politikai teóriának kell előtérbe nyomulniuk. Az eszmetörténeti tradíció szerint a spanyol Baltasar Gracián (1. ábra) filozófiai bestsellereiben jelenik meg először a jó ízlés mint sajátos ítélőképesség, melynek elsődleges feladata a társadalomban és politikában való eligazodás. De hamarosan a francia moralisták - mindenekelőtt La Rochefoucauld (2. ábra)- hangsúlyozzák az ízlésítélet erkölcsi jelentőségét.

 

Valamivel később Bouhours abbé (3. ábra)párbeszédének két szereplője egy furcsa fogalom-ellenes fogalomról beszélget, amelyet frivol módon "tudom is én micsodának" neveznek el. Azt akarják ezzel mondani, hogy az érzéseket és szenvedélyeket, a tetszést vagy nem-tetszést, a rokon- és ellenszenvet nem lehet megmagyarázni. Ez a fogalom is nagy karriert fut be a 18. században, amikor az ízlésítélet, az esztétikai tapasztalat közvetlen, nem racionalizálható voltát, az érzéki világnak a szellemi világhoz intézett üzenetét akarják kidomborítani. De ebben a párbeszédben az egyik résztvevő - Jenő - még úgy véli, hogy a művészeti szépség nem "tudom is én micsoda", mert arról pontosan tudjuk, hogy miért tetszik nekünk. A másik résztvevő - Arisztid - azonban amellett kardoskodik, hogy ez a nézet nem tartható fenn.

Azért idéztem föl ezt a kis eszmecserét, mert pontosan megmutatja, mi volt az a gondolati hagyomány, amelyet le kellett bontani, hogy az ízlésfogalom szerepet kapjon az esztétikában. Ez a tradíció a klasszicista művészetelmélet, amely a művészi gyakorlatból szigorú szabályokat vont el, és azzal kecsegtetett, hogy a kibontakozó természettudomány módjára természeti tárgyakként vizsgálja meg és rendeli az ész uralma alá a műalkotásokat. Ez a kartéziánus program nem lehetett volna olyan sikeres, ha nem alapozta volna meg Franciaországban, a Napkirály udvarában egy igen jelentős élő művészet, amelynek alkotói - például Jean Racine vagy Jean de La Fontaine - maguk is úgy gondolták, hogy klasszikus szabályok szerint alkotnak, s hamarosan a klasszikusokat megillető tisztelet is övezte őket.

A szabályok szigorú alkalmazása nem hagyott a szubjektív tetszés ítéletének helyet. De mihelyt fölmerült az ízlés szempontja, az esztétikai vizsgálódásnak még a tárgya is megváltozott. A klasszicista esztétika tárgya a műalkotás, az ízlésesztétika tárgya a befogadóra gyakorolt művészi hatás. S ez persze visszahat a műre: az egyedi hatást inkább váltják ki azok a művek, amelyek maguk is egyediek, meglepők, kiszámíthatatlanok és sokfélék, mint a szabálykövetésben jeleskedők. Az ízlésesztétika mai szóval recepció- (befogadás-) esztétika. Viszonylag hamar megjelenik a műalkotás és a befogadó mellett a harmadik lehetséges vizsgálati tárgy, az alkotó is; azaz mai szóval élve a produkcióesztétika is a zseniesztétika formájában. Az ízlésesztétika és a zseniesztétika szintézisét sokan keresték - végül Kant hajtotta végre Az ítélőerő kritikájában.

 Amikor esztétikáról beszélünk, akkor hozzágondoljuk az autonómiát, a művészetek szabadságát minden művészeten kívüli kötelezettségtől. A mi történetünkben azonban még korántsem így áll a helyzet, mert igaz ugyan, hogy a 18. század nagy erőfeszítéseket tett, hogy megszabadítsa a művészetet a trón és az oltár gyámkodásától, de eközben morális és politikai energiákat mozgósított. Az ízlés csak egy hosszú folyamat eredményeképpen korlátozódott a természeti és művészeti szépségre. Egyelőre a becsületesség és a morális igazság is szép, ahogy a nagy brit filozófusnál, Shaftesburynél (4. ábra) olvasható, hiszen minden szépség valójában igazság. Az esztétika funkciója, hogy az igazat a szépség formájában tapasztaljuk meg, és a jó ízlés, amellyel érezzük és megítéljük a szépséget, az életforma reformját jelenti.

De vajon hogy lehet jó ízlésre szert tenni? Ha az ízlést megismerésmódnak tekintjük, akkor elesik az a lehetőség, hogy velünk születettnek gondoljuk, s valóban, erős hagyománya a fogalomnak s erős reménye az egész korszaknak, hogy az ízlés elsajátítható. Gracián is úgy gondolta már, hogy az ízlést a társasági érintkezés fejleszti, Shaftesbury munkáról, fáradozásról és időről beszél az igaz ízlés elnyerése érdekében.

 Ám mi az igaz ízlés? Erre nemigen akad jobb válasz, mint az, hogy megegyezés azok véleményével, akiknek van ízlése. De fölmerül az aggály, hogy nem körben forgó érvelés-e ez, hiszen a jó ízlésű embernek meg kell tudnia mondani, hogy mi a szép, de csak akkor igazolódik, hogy az illető jó ízlésű, ha valóban szép az, amiről azt állította, hogy szép. Ez a kérdés, amely például David Hume-ot (5. ábra) foglalkoztatta, visszavezethető az ízlés fogalmába eleve belekódolt feszültségre. Egyrészt az ízlés individuális. Ezt Hume a következőképpen fejezi ki: "A szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága, hanem pusztán az azokat szemlélő elmében keletkezik, s minden egyes elme más és más dolgot lát szépnek." Másrészt viszont az ízlés közös érzék: nap mint nap tapasztaljuk, hogy megegyezünk az ízlés kérdéseiben. A válasz, amely csak ideiglenesen oldja meg a dilemmát, kevéssé elméleti, inkább a tapasztalatból következik. Hume két dologra hívja fel a figyelmet: a hagyomány és a kritika jelentőségére az ízlés biztos alapjainak lerakásában. Igaz ugyan, hogy egy-egy korszakban az ízlés szétszóródik, mindenki mást és mást lát szépnek, de a múlt szépségeire ez már nem áll, sőt e tekintetben meglepő egyetértés mutatkozik. A tradíció kirostálja a hamis vélekedéseket. A jó kritikus pedig tanul ebből, és fölszerelkezik öt elengedhetetlen minőséggel: a finomsággal, a gyakorlottsággal, az összehasonlítás képességével, az előítélet-mentességgel és a belátással.

Az ízlésfogalom felbukkanásának következménye, hogy megszületik a kritika. A korszak jelentős eszmetörténésze, Ernst Cassirer azt állítja, hogy a 18. századot, amelyet a filozófia századának neveznek, ugyanannyi joggal a kritika századának is lehetne nevezni: a kor minden jelentős bölcselője egyben jelentős kritikus is. Az ízlésfogalom történetét követve azt lehet mondani, hogy az ízlés elmélete egy fontos ágon az ízlés kritikájába torkollik.

Úgy látszik, hogy a Nagy Francia Enciklopédia szerzői levonták ezt a következtetést. Az ízlésről szóló cikkeket nem kisebb filozófusok írták, mint Voltaire, Montesquieu és D'Alembert. Ezekben a cikkekben azonban az ízlés fogalma kettős értelemben is összeszűkül. D'Alembert definíciója szerint az ízlés az a képesség, amely megkülönbözteti a műalkotásokban azt, aminek tetszenie kell az érzékeny léleknek, attól, ami visszatetsző neki. Itt tehát már valóban csak a művészeti ízlésről van szó, amelyet a példa és a kritika palléroz. Az ízlés filozófiája a művészi ízlés kritikájává válik. Rá kell mutatni - mint Montesquieu teszi - a gótikus építészet rossz és az antik építészet jó ízlésére.

 S itt bukkan fel - noha hasonló példákat garmadával lehetne idézni - az az alapvető korlát, amelyet az ízlés filozófusai és kritikusai nem tudnak lebontani, az ugyanis, hogy csak egyetlen jó ízlést tudnak elképzelni. Hiába van meg mindenkinek a maga ízlése, közösséget csak egyetlen ízlés alkothat, s ennek alternatívája nem a más, mint a rossz ízlés, vagy még inkább az ízlés hiánya. Az ízléspluralizmus még az idők méhében rejtőzik. Ez annál érdekesebb, mivel ebben a korszakban kezd kifejlődni nemcsak a történelmi ízlések, hanem a nemzeti ízlések különbsége iránti érzék is.

Immanuel Kant (6. ábra) azért tudja az ízlésprobléma másfélszáz éves történetét egy csodálatos munkában összefoglalni és lezárni, mert ezzel a kérdéssel - az ízlés történetiségével és tartalmaival - egyáltalán nem foglalkozik. Sőt, egyetlen műalkotás példáját sem hozza fel, így aztán nem is róható fel neki, mint Hume-nak, hogy A zarándok útja íróját, John Bunyant Joseph Addisonnal összevetve egyenesen a tócsa és az óceán különbségéről beszél, amit a hatástörténet további alakulása kevéssé igazolt.

Kant a szép tárgyak megítéléséhez az ízlést, előállításához viszont a zsenit rendeli - e kettőnek egyesülnie kell a művész személyében. Itt az individualitás és a közösség vagy társiasság egymásnak feszülő elve a zsenialitásban és az ízlésben testesül meg. Az ízlés mintegy visszafogja, fegyelmezi, civilizálja, beilleszti a közösségbe a zsenit, nem enged anarchizmusának. De a receptív oldalon az ízlés önmagában is szintézis a maga érdeknélküliségében az érzés és az ész érdekei között, az egyedi és az általános között, amennyiben szubjektív ugyan, tehát nem racionalizálható, de nem is önkényesen egyedi, mert egyfajta sensus communist, közös érzéket jelent, és így összeköttetésbe kerül a társadalom kulturálódásával, a civilizáció folyamatosságával, a humanitással - végső soron az emberiség eszméjével. S mivel a szép az erkölcsiség szimbóluma, az ízlés megérzékített erkölcsi eszméket ítél meg. Perspektívája az, hogy változtathatatlan formát ölt, ha az érzékiség harmóniára lép a morális érzéssel.

 Az esztétikának ez az erkölcsi távlata, amely minden jel szerint az ízlés minden pozitív kifejtéséhez hozzátartozik, még egyszer utoljára Schiller (7. ábra) néhány írásában jelenik meg teljes erejében. Az ízlés közölhetővé teszi az élvezetet, és ezért civilizál, kulturál. Megóvja az embert a nyers érzékiségtől, az elvadulástól, mérséklő hatása van. Itt újra feltűnik az ízlés társasági eleme, hiszen a jó modor - azaz a jó ízlésű viselkedés - gondoskodik arról, hogy az érzések viharaiban is hallgassunk az ész szavára. De feltűnik valami más is: ahogy az ízlés mintegy előkészíti az erkölcs működését a társadalomban, ugyanezt teszi a vallás is. Az ízlés és a vallás itt meglepő módon a civilizáció két egyenrangú intézményévé válik, amelyeknek kevésbé önmagukban, mint inkább abban van a jelentőségük, hogy erényeinket hozzájuk horgonyozhatjuk.

 Ezzel vesz búcsút az ízlés fogalma a filozófiától. Hogy többet nem születnek ízléselméletek, az azzal magyarázható, hogy a fogalom alapjai kiszabadultak közös abroncsukból. A közösséget teremtő ízlés társadalmi magatartásformákat közvetített, és normatív kényszeréért immár nem kárpótolt életformát megalapozó világnézettel - ehelyett konvenciók rendszerévé vált. Az individuális ízlés pedig robbanásszerűen megsokszorozódott, és vele az őt kielégíteni kívánó művek is. Már 1796-ban, ugyanabban az évben, amelyben Schiller az esztétikai szokások morális hasznáról értekezik, Friedrich Schlegel (8. ábra) ír: "Mint valami szellemi vegyeskereskedésben, van itt minden: népköltészet és bonton-költészet, és még a metafizikára éhezőt is kielégítheti a választék; északi és keresztény epopeiákat kínál az üzlet Észak és a kereszténység kedvelőinek; a misztikus borzongások kedvelői meglelik kísértethistóriáikat, s akár az emberevők híveinek is akad némi eledel - irokéz vagy kannibál óda; görög kosztüm az antikos léleknek, lovagköltészet a romantikus érzületnek, sőt, a németség dilettánsai akár ónémet nemzeti poézishoz is hozzájuthatnak."

Ízlésviták persze korábban is voltak. Fontenelle és Perrault összecsapott Boileau-val és La Bruyere-rel abban a kérdésben, hogy a modern vagy a régi költészet az előbbre való, csatároztak Rubens és Poussin, az olasz és a francia opera, a németalföldi és az olasz festők hívei, Lessing Shakespeare-t választotta Racine-nal szemben, Winckelmann a későbarokk stílussal szemben visszafordult az antikvitáshoz. Ezek azonban mind hangsúlyosan normatív viták, marcona vetélkedők voltak, mindenki úgy érezte, hogy a rossz ízlés ellen harcol. Ez volt az oka, hogy az ízlésfogalom filozófiai történetéből kimaradt a történelmi ízlések változékonyságának a problémája, nem beszélve az alternatív ízlésvilágok lehetőségéről.
A 19. század elejétől ez megváltozik. A historizmus és a stíluspluralizmus megtette a magáét: fokozatosan kiszorította az uralkodó univerzális ízlést. De mielőtt ezt a bonyolult fordulatot röviden jellemezném, hadd mutassak meg egy példát az ízlésváltozásra.

III. Példa az ízlésváltozásra: a Belvederei Apollón

 A híres-nevezetes Belvederei Apollón (9-10. ábra) körülbelül ötszáz éve ismeretes, s azóta mindig nagy becsben állt. (11. ábra)De soha akkorában, mint a 18. században, amikor a korszak legnagyobb művészettörténeti tekintélye, Winckelmann azt írta róla, hogy "a művészet legmagasabb eszménye az ókor valamennyi műve között, melyet a pusztulás meghagyott". A szobor a század eleje óta egyre gyakoribb kulturturizmus legfőbb célpontjai közé tartozott. Kultuszában persze a klasszicizmus játszotta a fő szerepet, de más gondolati sémákkal is meg lehetett közelíteni. Szép történet, hogy amikor 1760-ban egy ifjú amerikai festő, Benjamin West meglátogatta a szobrot, döbbenten állapította meg, hogy pontosan olyan, mint egy fiatal mohikán harcos. Másokat Ádámra emlékeztetett - a bűnbeesés előtt. Számos másolata áll angol kastélyok kertjében (12. ábra) vagy éppen Petropavlovszkban. Az 1799-es tolentinói egyezmény értelmében a napóleoni Franciaország számos más műkinccsel együtt elrabolta, s 1800-ban egy külön a tiszteletére létesített teremben állították ki. (13. ábra)1815-ben a bécsi egyezmény értelmében vissza kellett adni a pápai államnak.
 Ezenközben azonban megváltozott a világ. Hegelnek a 20-as években tartott esztétikai előadásaiban olvasható a következő passzus: "Lessing és Winckelmann korában korlátlan csodálattal adóztak e szobornak mint a művészet legmagasabbrendű eszményének; azóta, hogy megismerkedtünk mélyebb kifejezésű, elevenebben és alaposabban kidolgozott formájú műalkotásokkal, e művek értéke valamivel lejjebb szállt, s egy későbbi korba helyezik őket, amikor a kidolgozás simasága már a tetszetőst és kellemest tartotta szem előtt, s nem tartott ki a valódi szigorú stílus mellett. Sőt egy angol utazó (Morning Chronicle, 1825. július 26.) a belvederei Apollónt éppenséggel színpadias piperkőcnek nevezi..." Az Apollón-szobor 1828-ban Stendhalnak is súlyos csalódást okozott, s Winckelmann himnuszát a legrosszabb fajta német dagályosságnak nevezte.
 

Mi történhetett? Az nem elegendő magyarázat, hogy a századfordulón minden kétséget kizáróan bebizonyították: nem eredeti görög műről van szó - mint Winckelmann gondolta -, hanem jóval későbbi római másolatról. Flaxmant, az angol neoklasszicistát, aki részese volt e felismerésnek, mindez nem gátolta abban, hogy a szobor eszményi szépségét dicsőítse. Az viszont nyomósabb ok, hogy - mint Hegel is említi - a görögségről alkotott megváltozott képhez megtalálták a görög műveket, és a húszas évek folyamán a világ megismerte az athéni Parthenón szobrait, amelyeket Lord Elgin vásárolt meg és vitt Londonba. (14. ábra) Antonio Canovát, a híres szobrászt kérték fel a szobrok restaurálására, aki azzal, hogy nemet mondott, rendkívüli horderejű döntést hozott az ízlés világtörténelmében. A 18. században ugyanis rettegtek a töredéktől, és majdnem mindent restauráltak (a Belvederei Apollónnal is megtették ezt már a 16. században).

 Canova döntésétől kezdve viszont a töredéknek olyan kultusza támadt, mely még száz év múlva is visszacseng Rilke Archaikus Apolló-torzójában. Ahogy Rilke híres verséből is láthatjuk, a töredéknek az a sajátossága, hogy önnön drámai erejével még inkább kidomborítja a Belvederei Apollón simaságát, teatralitását, szinte barokkos jellegét. A Belvederei Apollón megmaradt a világ egyik leghíresebb szobrának, amelyet nem lehet először látni, mert már jól ismerjük, (15. ábra) amikor megállunk a vatikáni múzeum udvarában előtte; de már nem áll egy ízlésvilág középpontjában, mint a 18. században.

IV. Historizmus és stíluspluralizmus: az univerzális ízlés alkonya

A 19. századdal megszűnnek az ízlésfilozófiák, ízléselméletek. 1825-ben ugyan még megjelenik egy nagyon nagy hírre vergődő könyv, Az ízlés fiziológiája Brillat-Savarintől, ez azonban a gasztronómia bibliája, az ízlés itt megint ízleléssé válik.
Az, hogy a teória többé nem érdeklődik az ízlés iránt (és csak jóval később, az ízlésszociológia formájában tér vissza hozzá) nem jelenti természetesen azt, hogy az ízlés megszűnt volna, de még csak azt sem, hogy csökkent volna a jelentősége. Csak a homogén, egységes ízlést váltja fel fokozatosan a sokféle - ahogy a társadalom rétegződik, osztályai és csoportjai külön kultúrákat és szubkultúrákat alkotnak különböző ízlésekkel és azok rendkívül gazdag kombinációival. Az elmúlt kétszáz év az ízlés hatalmas pluralizálódásának folyamata.

Az alábbiakban nem történetet beszélek el (ahogyan az ízlés elméletének 150 éves történetét vagy egy műalkotás befogadástörténetét el lehet beszélni), hanem az egységes ízlés felbomlásának néhány metszetét mutatom be.

Az első metszet a történelmi tudat kibontakozásával hozza összefüggésbe a pluralizmust. A különböző történelmi stílusok egy formában mindig is az emberek szeme előtt voltak: a történelmi városok - elsősorban persze Róma - különböző korú épületeiben vagy épületmaradványaiban. De az hosszú időbe tellett, amíg meg is látták ezeket - s nem mint értelmezhetetlen képződményeket, csodákat, mirabiliákat fogták fel őket. A 19. század embere számára azonban ezek stiláris nyelvekké válnak, ahogyan ezt a század második felétől a városok új építészete is megmutatja: Budapest is tele van neoromán, neogótikus, neoreneszánsz, neobarokk s valamivel korábbról klasszicista épületekkel. Kitárul az ízlések legyezője. Lehet persze azt mondani, hogy ez a stíluspluralizmus még nem ízléspluralizmus, hanem valamifajta egységes - előbb klasszicista, majd eklektikus historista - ízlés, de a múlt különböző stílusainak egyidejű megidézése már lehetetlenné teszi az ízlésnek azt a fajta teljes homogenizációját, amely Montesquieu-nél még oly határozottan ítélte el az egyik történelmi stílust a másik ellenében. S az, amit posztmodernnek nevezünk, többek között azt jelenti, hogy bármely történelmi stílus elejtett fonalát föl lehet venni. A homogén ízlés már soha nem térhet vissza.

A második metszet a jelenkori művészeti törekvések pluralizálódásával kapcsolatos. Az előbb felsoroltam néhány híres ízlésvitát a 17-18. századból. A 19. századtól kezdve ezek a viták megváltoznak. Nem élük csorbul ki, hanem perspektívájuk változik meg; a jó ízlés nevében nem törölheti el az egyik vélemény a másikat. A 20. század igazán radikális - minden korábbi és minden más irányt megsemmisíteni akaró - avantgarde kiáltványai is csak gesztusok, s ha tekintélyelvű vagy totalitárius rendszerekben egyes irányok adminiszratív kiiktatására kerül sor, akkor ezt a fajta erőszakos homogenizációt ízlésdiktatúrának fogják fel az emberek.

A 19. században hanyatlani kezdenek az egységes ízlés intézményei, például az akadémiák, s figyelemre méltó, hogy miközben sorra különítik el és fedezik fel a történelmi stílusokat, a művészeknek eszük ágában sincs saját korukat egy meghatározott stílussal azonosítani. Lehetne erre azt mondani, hogy korábbi korokra is igaz, hogy csak retrospektíve, utólag homogenizálták a stílusát, csakhogy ezt a XIX. századtól kezdve még száz év távolából sem lehetett megtenni. Valójában mélyebb változásról van szó: arról, hogy a különböző művészeteknek, stílusoknak, ízléseknek a mozgalmai kezdődtek el; nagy, átfogó stílusok helyett egyre inkább mozgalmi stílusok alakultak ki. A wagneriánusok vagy a párizsi visszautasítottak szalonjának a hívei már világosan ezt a képet mutatják. A hagyományok megszilárdítását akadályozta az eredetiség értékének és az újnak a kultusza, ami - könnyű belátni - éppen az ízlés által létrehozott megegyezések provokálásában mutatja meg magát. A híres avantgardista jelszó követelését - "Pofonütjük a közízlést" - már Victor Hugo nevezetes piros mellénye is megvalósította.

A harmadik metszet a tömegkultúra kialakulása. A tömegkultúra viszonyfogalom, mindig a magaskultúrához való viszonyában fejeződik ki, és mindig vannak köztes jelenségek - ez az, amit az angolszászok a highbrow és lowbrow között middlebrow-nak neveznek. Könnyű belátni, hogy ez a tagolódás önmagában is lehetetlenné teszi az ízlés homogenizálódását. S hozzátehetjük, hogy ezek a kulturális képződmények folyamatos mozgásban vannak, például egyes műfajok lesüllyednek, mások fölemelkednek. S maga az egész szerkezet is állandóan dinamikus mozgásban van, amelyben különböző nézőpontokból, különböző ízlések pozíciójából igen különbözőképpen húzzák meg a határokat, sőt az utóbbi évtizedek néhány radikális irányzata globális kritika alá vette magának a magaskultúrának a fogalmát is.

Ezek a metszetek csak jelzések, amelyek korántsem szándékoznak két évszázad kultúrtörténetéhez hozzászólni. Kizárólag arra szolgálnak adalékul, hogy miért nem lehet többé az ízlésnek elmélete. Ez természetesen kiterjed a kritikára is, amely - láttuk - az ízléselméletekkel szoros összefüggésben fejlődött ki. A kritikus munkájában és általában is a befogadók ítéletében az ízlés mellett - és részben az ízléssel szemben - nagy jelentőségre tett szert a minőségérzék. A minőségérzékben megmutatkozó elismerés nincs már olyan szoros kapcsolatban az elismert dolog világával, mint az ízlés. A minőségérzék pluralisztikusabb, mint az ízlés. A művészettudományok még messzebb mentek ebbe az irányba, mint a kritika, s eszményüket Alois Riegl árulta el a 20. század elején, aki azt mondta, hogy az (volna) a legjobb művészettörténész, akinek egyáltalában nincs személyes ízlése. Ez az eszmény annyiban naiv, hogy megvalósíthatatlan - ezt nagyszabásúan mutatták be a 20. századi ideológiakritikai és hermeneutikus tudományok.

Az ízlés ugyanis nem tűnik el, sőt, továbbra is betölti azt a két funkciót, amely kezdettől feszült viszonyban volt egymással. Mert ha valakinek ízlése van, az továbbra is kész az egész világgal szembe menni, s ugyanakkor az ízlésnek továbbra is megvan a közösséget konstituáló tulajdonsága.

Éppen ez utóbbi késztette korunk egyik jelentős szociológusát, Pierre Bourdieu-t arra, hogy nagy könyvet szenteljen az ízlésítélet társadalomkritikájának, melyben kimutatta, hogy az ízlésstílus továbbra is szocializációs forma. De - ellentétben a modern esztétikai ítélettel, amely emancipálódott a morális és politikai kötelékektől - továbbra is erősen morális jellegű. Csakhogy - ellentétben az ízlés korábbi szocializációs feladatától, amelynek legalábbis az eszménye vagy utópiája az volt, hogy a születés véletlenétől függetlenül hozza létre a szellem nemességét - az ízlés mai szocializációja és tanulásformája a társadalmi osztályok és rétegek egyenlőtlenségének melegágya, a habitusnak az a börtöne, amelyből nagyon nehéz kiszabadulni. Ebben az elméletben újraéled a 17-18. században kivajúdott ízlésfogalom, csakhogy gyökeresen ellentétes perspektívában.