I. Személyes internettörténet

A Google-nál "az internet evangelistája" címet viselem, s bevezetésképpen arról szólnék néhány szót, hogy mit is jelent ez a titulus. Bár harmincvalahány éve dolgozom a pályán, az internet még nem mindenhol jelent meg a világon, és arra szerződtettek, hogy segítsem további terjedését. Az első ábrán látható felvételen a University of Balearic Islands díszdoktori beiktatási köpönyegét viselem. A fénykép készítője, Eric Schmidt, a Google vezérigazgatója úgy vélte, hogy ez az öltözék fejezi ki a leginkább azt az odaadást, ami ehhez a szerephez a legfontosabb.

Ha erre az előadásra tíz évvel ezelőtt került volna sor, akkor arról beszélhettem volna izgatottan, hogy már 22 millió komputer és 50 millió felhasználó kapcsolódik az internetre. Mára azonban ott tartunk, hogy 2006 januárjában csaknem 400 millió számítógép volt az interneten és a hálót egymilliárd ember használta a világ minden táján. 2007-es adataink még nincsenek, de ma ötszáz-hatszázmillió között lehet azoknak a számítógépeknek a száma, amelyek informatikai internetprotokoll alapú adatátvitelben vesznek részt, webszolgáltatásokat nyújtanak és vesznek igénybe. E statisztikai adatok nem tartalmazzák azokat a laptopokat, notebookokat (azaz hordozható számítógépeket) és desktopokat (azaz asztali gépeket), amelyek nincsenek folyamatosan online kapcsolatban, hanem csak időszakosan kapcsolódnak a hálóra (2. ábra).

Ebben a tíz évben valami más is bekövetkezett: a világ minden táján elterjedtek a mobilkészülékek. Becslések szerint számuk ma mintegy két és fél milliárd: ezek közül nagyon sok már most is képes az internetre kapcsolódni. Az új készülékek megjelenése nagy hatással lesz arra, hogyan fejlődik majd az internet, illetve milyen alkalmazások irányában fejlődik tovább - erre még vissza fogunk térni.

Előbb azonban lépjünk egy kicsit vissza az időben, 1969-ba. Az internet elődje az ARPANET névre hallgatott (3. ábra). Ezt a különleges projektet az amerikai védelmi minisztérium támogatta. Akkor voltam végzős a kaliforniai egyetemen, és engem bíztak meg a szoftver megírásával. Egy Sigma-7 volt az első gép, amit az ARPANET-re csatlakoztatunk: ezt a komputert ma már múzeumban mutogatják (némelyek szerint már nekem is ott volna a helyem).

Harminc év elteltével az internet több százezer hálózat és több millió komputer nagyon összetett, komplex hálózata lett (4. ábra). A számadatok szerint Ázsiában mintegy 389 millió felhasználó van az interneten, ami nem annyira meglepő, hiszen a világ népességének 56 százaléka ebben a térségben - Indiában, Kínában, Indonéziában és egyéb országokban - él (5. ábra). Hogy a legnépesebb számú felhasználó innen kerül majd ki, annak fontos kihatásai lesznek a hálózaton fellelhető tartalmak tekintetében. Miközben Ázsia egyre inkább megjelenik az online világban, Európa is növekszik: az utóbbi években országok sora csatlakozott az Unióhoz, a népesség itt is természetes módon növekszik, így lehet, hogy Európa ma a második legnagyobb résztvevője a net nemzetközi felhasználói táborának. De bármilyen óriási, milliárdos felhasználói számokról beszélünk is, ez pusztán csak 16 százalékát teszi ki a világ népességének. Öt és félmilliárd embert még nem ér el az internet, és előbb-utóbb őket is el kell érnünk. Ezért az internet evangélistájának még mindig nehéz dolga van.

Amikor partneremmel, Robert Kahnnal 1973-ban nekifogtunk az internet kifejlesztésének, nem tudtuk, hogy milyen új távközlési rendszerek lesznek majd elérhetőek. Az volt az elképzelésünk, hogy olyan protokollra van szükség, amely bármilyen átviteli technika esetén lehetővé teszi bitek eljuttatását A pontból B pontba. Természetesen a működési képesség valószínűségének 0-nál nagyobbnak kellett lennie. Nagy megelégedésünkre szolgált, hogy az összes azóta kifejlesztett új átviteli technikai megoldás - a műholdas, az üvegszálas, a koaxkábeles és a rádiócsatornás - képes volt és képes ma is az internetjelek szállítására (6. ábra). Sok mindent nem láttunk a tervezés során, csak egy dolgot tudtunk: hogy az internetes adatcsomagok közömbösek azzal szemben, hogy milyen módon továbbítják őket, a hálózat nem "tudja", hogy mit szállít. Minden egyes csomagocska bitekből tevődik össze - ezek lehetnek videójelek, audiójelek vagy egy weblapra való utalások -, de a hálózat egyáltalán nem tudja, hogy éppen milyen alkalmazás fut rajta keresztül. Egyedül a végpontokon lévő számítógépek ismerik fel, hogy milyen információ érkezett.

A végponttól végpontig (end to end) alapelve rendkívül fontos jellemzője a hálózatnak. Ez teszi lehetővé, hogy új és új alkalmazások és szolgáltatások jöhessenek létre anélkül, hogy bárkinek engedélyezni kellene őket. Amikor például a Google alapítói, Larry Page és Sergey Brin úgy döntöttek, hogy az egész internetet indexálják és az információt online módon elérhetővé teszik, nem kellett az internetszolgáltatókhoz menniük engedélyért kuncsorogni, hanem egyből fel tudták ajánlani az új szolgáltatást. Ugyanez érvényes az elmúlt időszakban a hálózaton megjelent összes innovációra. Szeretnénk megőrizni ezt a szabadságot a jövőben is. Az a célunk, hogy az emberek szabadon, határok nélkül kísérletezzenek az új elképzelésekkel, ötletekkel. Aki közülük sikeres, az nagyon fontos gazdasági szereplővé, információforrássá vagy szolgáltatásforrássá válhat - és vált is - a hálózaton. Ha sikerül megőrizni ezt a semlegességet, akkor minden új felhasználó elvileg bármelyik alkalmazáshoz szabadon hozzáférhet és kipróbálhatja. Ez talán a legfontosabb üzenete ma esti előadásomnak: meg kell őriznünk a háló nyitottságát, illetve a hozzáférés, a kísérletezés szabadságát, hogy a gazdaság gépezete tovább düböröghessen.

A tervezés során úgy alakult, hogy 1977-ben végül nekem kellett megmondani, hogy mekkora legyen a hálózat. Ekkor jutottunk oda ugyanis, hogy el kellett dönteni, hány végponttal számoljunk a hálózaton belül. Ne felejtsük el, egy kísérlet közben voltunk, és nem tudtuk, hogy egyáltalán működőképes lesz-e a rendszer. Már egy éve vitatkoztunk - még mindig a védelmi minisztériumban -, és nem tudtam rávenni a szakembereket arra, hogy döntsenek. Végül azt mondtam, hogy mivel puszta kísérletről van szó és mindenképpen szükség van a végpontokra, legyen 32 bites a címtartomány. 1977-ben tehát kísérleti jelleggel döntöttünk a 32 bites csomag mellett, és ezt használjuk ma is. Ez összesen 4,9 milliárd végpontra elegendő. Ezt nevezzük az Internet Protokoll (IP) 4-es verziójának. Minthogy azonban a Földön valamivel több ember él, mint 4,9 milliárd, és egy emberre több mint egy olyan készülék jut, amit internetre lehet kapcsolni, nyilvánvaló, hogy a 4,9 milliárd cím nem lesz elég. Ezért született meg az IP 6-os verziójának terve, amely már 128 bittel számol, ami több trillió címet tesz lehetővé: egyelőre ezt szeretnénk működőképessé tenni.

Végül beszéljünk az egyre inkább elérhetővé váló szélessávról. Manapság szélessávon túlnyomórészt aszimmetrikusan lehet adatokat lehívni: a letöltés sebessége gyorsabb, mint a feltöltésé. Így például kiváló minőségű videót tölthetünk le, mert ebben az irányban magas az adatátviteli sebesség, de elküldeni már nem tudjuk ugyanezt a videót. Ez nagyon furcsa helyzetekhez vezet. Amikor videókonferenciát tartok egy kollegámmal, mind a ketten rossz minőségű videót látunk, hiszen nem tudjuk elég gyorsan küldeni a képet, bár fogadni tudnánk. Az internetszolgáltatókkal és a távközlési cégekkel való vitáim visszatérő témája, hogy a fogyasztói világban is szimmetrikus szélessávra van szükség, úgy, ahogy ez az üzleti szektorban már megvalósult.

II. Az internet gazdasági és társadalmi hatásai

A történelem során először állt elő az a helyzet, hogy az információ fogyasztói egyben az információ létrehozói, termelői is: ma már szinte mindenkinek van digitális, kamerával felszerelt mobiltelefonja. Módunk van rá, hogy szövegeket, saját blogokat írjunk, e-maileket küldjünk, akár csoportoknak is. A műsorszórás korábbi formái éles határt vontak az információ előállítója és fogyasztója közé, mára ez a határ eltűnik.
 
A világ irdatlan mennyiségű információt zúdít az internetes hálózatra. Ha a neten keresünk, a találatok olyan információk, amelyet valaki korábban feltett, hogy megossza őket másokkal. A világtörténelemben még sosem volt ennyire demokratikus az információhoz való hozzáférés. Az internetes társadalom mottója, hogy az internet mindenkié. Persze tudjuk, hogy valójában ez még nem áll, tudjuk, hogy öt és félmilliárd embert még el kell érünk, de akiket már elért az online világa, azok minden információt meg tudnak osztani egymással. Ez a technológia új lehetőségeket teremt az oktatás, a tanulás terén.

Az internet az üzleti modelleket is átalakítja. Egy nagyon egyszerű példát mondanék arra, hogy milyen drámai módon változik a világ. Manapság havi ötven-száz dollár körüli összegért nagyon nagy sebességű adatátvitelre, másodpercenként több tíz megabit továbbítására van módunk. De tárkapacitást is vásárolhatunk, amit nagyon kevés pénzért otthon lehet használni. Egy fél évvel ezelőtt egy terabájtnyi, tehát egy ezer milliárd bájtnyi tárkapacitást ezer dollárért vásároltam meg: a Magyar Telekom egyik vezetője ma ebéd közben mesélte, hogy ő most vásárolt egy terabájtnyi memóriát - 300 dollárért. 1979-ben százmillió dollárt kellett volna kiadni ennyi tárolókapacitásért. Manapság tehát hozzáférést és memóriát is viszonylag alacsony árakon lehet venni.

De mit is jelent mindez? Tételezzük fel, hogy egy olyan boltot szeretnénk létrehozni, amely zenei CD-ket árul, és mondjuk egymillió darabot szeretnénk készleten tartani. Egy ilyen bolt és raktár felépítése rengeteg pénzbe kerül, sok helyre van szükség, és ha bővül a piac, akkor újabb raktárakat és boltokat kell építenünk. Nagyon gyorsan rá lehet jönni, hogy a valós világban ilyen nagy készlettel boltokat létrehozni, kiépíteni nem gazdaságos. Tehát célszerűbb az internethez fordulni és azt az egymillió CD-t online módon elérhetővé tenni. Az információ tárolása - erről beszéltünk az imént - nem kerül túl sokba, de az információnak a hálózatra való továbbítása sem drága. Az Apple rájött erre és pontosan ezért fejlesztett ki olyan termékeket, mint az iTunes. Az emberek letöltik a zenét, és bármikor lejátszhatják, amikor kedvük szottyan. Sok üzletágban látjuk azt, hogy az online disztribúció lehetősége teljességgel megváltoztatja az üzleti modelleket. Az új üzleti lehetőségek ösztönzik a kreativitást: az online digitális világ így válik anyagi valósággá.

Persze ha egymilliárd ember egyetlen hálózatban kapcsolódik össze, ott szükségképpen mindig akad néhány olyan is, aki nem jóhiszeműen cselekszik: vírusokat, férgeket dolgoz ki, spameket, kéretlen leveleket küld stb. - csakúgy, mint a telefon és a postai küldemények esetében. Más médiumokhoz hasonlóan az interneten is óhatatlanul megjelennek a valós világ problémái. Meg kell határozni tehát, hogy miféle dolgok, gyakorlatok elfogadhatatlanok, illetve mivel szeretnénk büntetni a nem megfelelő magatartásformákat. Ezekben a kérdésekben globális szintű döntésre van szükség: az internet e tekintetben is globális.

Röviden érinteném még a hálózat lokális, helyi vonatkozásának fontosságát is: a szolgáltatások a különféle kultúrákban, egy-egy ország határain belül specifikusan is megjelenhetnek. Például a Google szívesen nyújtja szolgáltatásait magyarul, mert itt ez a természetes módja a használatnak; de ugyanígy szükséges Brazíliában és Portugáliában is portugál nyelvű keresőt működtetni, mert ott viszont az a természetes. Tehát párhuzamosan gondolkodunk a globalizációban és a lokalizációban, azaz a helyi, az országos szintű szolgáltatásokban.

III. Új technológiák, új szolgáltatások

Visszatérve a mobiltelefonokra: Ma már számtalan olyan programozható készülék és eszköz létezik, amely csak arra vár, hogy új információkat kezelhessen (8. ábra). Az sms, a szöveges üzenet használata például mára általánossá vált. Mi a Google-nél a mobilokat is olyan eszköznek tekintjük, amellyel elérhető a keresőnk. De lehet velük fizetni is és egy sor más alkalmazásra is használni őket.

Ámde van egy nagy nehézség: nevezetesen, hogy a mobiltelefonoknak nagyon kicsi a képernyőjük és a billentyűzetük is pici ujjakra van méretezve - nem beszélve arról, hogy pozíciónktól függően a letöltési sebesség is változik. Nagy kihívás tehát olyan szoftvert tervezni, ami ilyen kis készüléken is könnyen használhatóvá teszi a hálózatot. Azt hiszem azonban, nem értünk még ezzel sem a folyamat végére: gondoljunk csak a GPS-t, azaz helymeghatározó rendszereket futtató készülékekre, amelyek megmondják, hogy hol tartózkodunk éppen. Képzeljük el például, hogy a telefonunkról egy internetre kapcsolt komputert hívunk fel, és azt akarjuk megtudni, hogy hol van a legközelebbi kórház. Miközben a hangunkat a rendszer digitális jelekké alakítja át, adatként elküldi a azt is, hogy éppen hol vagyunk. Az eszköz pedig képes arra, hogy a választ térképes formában jelenítse meg (ilyen alkalmazás persze a mobiltelefonon túl asztali és hordozható számítógépekre is létezik). Az információt tehát vizuálisan lehet indexálni, hogy az emberek pontosan tudják, mi és hol történik. Ez a fajta információ egyre nagyobb értékkel bír, hiszen a mobilt használók szeretnék tudni, hogy mi is folyik körülöttük, hova mehetnek, hol vannak épp a barátaik stb.

 

A földrajzi meghatározások, a geolokációs alkalmazások nagyon népszerűek: közülük talán a legkeresettebb a Google Earth (9. ábra), ami tulajdonképpen egy világtérképet jelenít meg. Mintha az űrből jönnénk, úgy közelíthetünk rá az általunk kiválasztott területre. A 10. ábrán Észak-Virginiát látjuk az Egyesült Államokban: magam ott lakom. Ez egy meglehetősen iparosodott környék, természetesen rengeteg a high-tech cég, van autógyártás, bankok, éttermek. A következő kép (11. ábra) rengeteg szöveget tartalmaz, minden egyes látható épülettel kapcsolatba: ha rákattintunk a bank, az étterem, a bolt nevére, akkor egy felugró ablakocskában megjelenik a telefonszáma és így tovább. Az információ a Google Earth közösségtől származik, olyanoktól, akik tudják, hogy mi található abban az épületben. Mi nem tudjuk, de lehetővé tesszük nekik, hogy ezt az információt megosszák a világ más tájain élőkkel. A Google Earth platformot tehát szándékosan úgy terveztük meg, hogy mindenki, aki valamilyen földrajzi helyhez kötődő információval bír, feltölthesse rá a saját információját. A Google Earth kiválóan példázza a Google filozófiáját: azt, hogy az információ online módon álljon rendelkezésre.

Egy másik jó példa erre a Book Search, a Google könyvkeresője (12. ábra). Nagyon sok információt még mindig csak papíron tárolnak. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezeket az információkat is felleljük, megtaláljuk a lelőhelyüket, mondjuk egy bizonyos könyvet. Természetesen ezzel kapcsolatban még vannak nyitott kérdések. Tudni azt, hogy van egy könyv, benne információval valamilyen kérdésről, és hogy hol lehet a könyvet megtalálni, nem ugyanaz, mint a könyv tartalmát online módon elérni. Két teljesen különböző dologról van szó. Nekünk a Google-nál inkább az első terület fontos, tehát hogy a felhasználók tudjanak a könyvről és a fellelhetőségéről. Ezt nevezzük könyv-indexálásnak. Vannak viták arról, hogy korrekt megoldás-e lemásolni a könyvet az index létrehozása céljából, közölni, hogy létezik ez a könyv, és egy-két mondatot mutatni is belőle, hogy a keresett szó szövegkörnyezetében jelenjen meg. A Google szerint ez legális eljárás, bizonyos könyvkiadók szerint nem.
Mind többen ismerik fel, hogy az új online digitális környezet alkotóelemeire nem alkalmazhatók a szerzői jogok hagyományos fogalmai, ahol a könyv lemásolása, illetve a CD vagy a DVD lemásolása külön-külön kategóriát jelentett. A digitális világ újdonsága a másolás és a disztribúció könnyűsége és gyorsasága, ami komoly gazdasági hatásokkal is jár (13. ábra). A Stanford Egyetemen Thomas Lessig dolgozta ki a Creative Commons elvét, amely - a szerzői jogok mellett vagy nekik alárendelten - sokkal nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé a legyártott anyagok (zene, videó, képek, szöveg) felhasználásával kapcsolatban, és az online környezetben a szerzői jogvédelem ésszerűbb formáit teszik lehetővé.

Végül az információ szétosztását megkönnyítő újabb technológiákkal kapcsolatban megemlíteném a BitTorrent protokollokat. Ez az alkalmazás két fél között létesít kapcsolatot, akik megoszthatják egymással a személyi számítógépükön tárolt tartalmakat. Kétségtelen, hogy a BitTorrent protokollokat gyakran mozifilmek illegális cserélésére használják. Szeretném azonban itt is megkülönböztetni a megosztást lehetővé tevő hatékony technológiát a vele való visszaéléstől, amit a média sokáig hajlamos volt összekeverni. Sokszor hallhattuk, hogy milyen káros dolog a BitTorrent, ám néhány év elteltével kiderült, hogy valójában mennyire gazdaságos megoldás a digitális információmegosztás, és immár a BitTorrent technológia is legitim mozgásteret nyert. A média szereplői is így cserélik például egymással az információt, persze általában kódolva, és a kódot meg kell vásárolni az anyagok felhasználásához. Ez ma már sokkal kevésbé drága megoldás, mint például a 32 mm-es filmek fizikai másolása.

IV. Internet alapú eszközök

Most pedig áttérnék néhány olyan eszközre, amelyekről magam sem gondoltam volna, hogy megjelenhetnek internetes felületként (14-15. ábra). Ilyenek a hűtőgépek, a képkeretek vagy azok a telefonok, amelyek a Voice Over internetprotokoll szerint működnek. Egy fiatalember a kaliforniai San Diegóban szörfdeszkájába építette be laptopját, hogy szörfölés közben, ahogy a következő nagy hullámra vár, az interneten is tudjon szörfölgetni. Ellátta Wi-Fi rádiókapcsolattal is, és ma már termékként árulja.
Úgy hiszem, már most is több milliárd eszköz jelenik meg az interneten: több, mint ahány ember van a hálózaton. Hiszen mindannyian tucatnyi eszközzel rendelkezünk otthon, az irodában, a gépkocsiban, vagy esetleg a testünkre erősítve. Hat és félmilliárd emberrel és fejenként mondjuk húsz-harminc eszközzel számolva már elég nagy szám jön ki, úgyhogy az IP 6-os verzióját csakugyan érdemes kifejleszteni. Nagyon sok online eszköz működik már ma is: a szállodai szobámban ott van a webtelevízió kis billentyűkkel, az infra távirányító az interfészekkel stb. De elgondolkodtam azon is, hogy milyen lesz, amikor majd a fridzsider is rácsatlakozik a hálózatra. Ilyen termékeket is lehet persze már kapni: olyan hűtőgépet például, melynek ajtaján folyadékkristályos érintőképernyős kijelző van, s így nem mágnessel kell rögzítenünk a családtagjainknak szóló kis cédulákat. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy mi történne, ha a fridzsider tudná, hogy pontosan mi is van benne: mikrochipeket tennénk az élelmiszerek dobozaira, és a hűtőgép felismerné, hogy mit raktunk bele. Míg dolgozunk, a hűtőgép az interneten barangolva olyan ételek receptjét keresné meg, melyek a benne tárolt alkotóelemekből készülnek. De lehetnek más forgatókönyvek is: például nyaralunk valahol, és a telefonunkra érkezik egy sms: a hűtőgépünk küldte azzal, hogy "nem tudom, hogy mennyi tej van bennem, de három héttel ezelőtt került be a hűtőbe és most már a saját lábán jár". A japánok kitalálták az internetes fürdőszobai mérleget, amely azonnal felismeri, hogy melyik családtag lépett rá, és az információt rögtön el is küldi az orvosnak, akinél kartonunkon azonnal megjelenik. De ha a fridzsider is ugyanarra a hálózatra csatlakozik, képzeljük csak el micsoda lehetőségek tárulnak fel: hazatérve túlsúlyos családtagunk diétás recepteket talál a hűtőn, de az is lehet, hogy a program nem engedi, hogy kinyissa a fridzsider ajtaját.

V. Felhasználó központú szolgáltatások

Szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy az interneten a felhasználók veszik át az irányító szerepet abban a tekintetben, hogy mit is csinálnak a hálózattal. A felhasználó nem passzív befogadóként ül a monitor előtt, hanem ő kontrollálja, hogy milyen információt szeretne kapni: interaktív kapcsolatban van a médiummal. Ezt a cégek is kihasználják: a Fedex például 24 órán belül szállít bárhova, és bármikor meg tudja mondani, hogy mikor és hol látták az általam elküldött csomagot. (Azt nem tudják megmondani, hogy most hol van, de azt igen, hogy legutóbb hol látták, és ez is fontos információ, mert legalább azt tudjuk, hogy valameddig eljutott). Jó példa ez arra, hogy a vállalatok is alkalmazkodnak a felhasználók igényeihez és szokásaihoz.

Beszéltem korábban arról, hogy a felhasználók, az információ fogyasztói egyszersmind generálják is, teremtik is az információt. Ez nagyon lényeges vonása az internetnek: ez teszi lehetővé a FaceBook, a My Space vagy a Google Groups típusú közösségi hálózatokat, amelyeknek tagjai megtalálják, megismerik, nyilvántartják egymást, de ezen alapulnak a World of WarCraft-tipusú online hadijátékok és egyéb szerepjátékok is. Az online környezet olyanfajta közösségépítést tesz lehetővé, ami korábban nem volt lehetséges.

Röviden szólnom kell a biztonságról az online környezetben, ami annál fontosabbá válik, minél inkább függünk a hálózattól - lett légyen szó akár üzleti, akár magánjellegű tevékenységről, netán kormányhivatalokkal való kapcsolattartásról. Minden esetben döntő, hogy a rendszer megbízható módon tudjon működni. Egy sor olyan kérdés van ezen a területen is, amire a kutatók még nem tudnak száz százalékos biztonsággal válaszolni (17. ábra).
Egy másik nagyon fontos mozzanat, amelyet a Google-nél ismertünk fel, a tárgyak, témák eredményes keresése a hálón. Nehéz feladat, mert általában szavakra keresünk, de nem tudjuk, hogy a talált szóalak mögött milyen jelentés húzódik meg. Tehát olyasmit kell hozzákeresünk, ami illeszkedik a szóhoz: ez a szemantikai egyeztetés. Ha pontosabban ki tudnánk fejezni, hogy mire is gondolunk a szavakon belül, akkor a Google az információ szortírozásában sokkal hatékonyabb munkára volna képes. A szemantikai összefüggések megfelelő megjelenítésére azonban még nincsen technológia. Erről a kérdésről sem tudok részletesen beszélni most, de az mindenképpen fontos, hogy tovább kell fejleszteni a különböző terminológiák, kifejezések mögött meghúzódó jelentések közös értelmezését (18. ábra).
Azt mondják, hogy az információ, a tudás hatalom. Ezzel nem feltétlenül értek egyet: szerintem ugyanis az információ megosztása jelenti a hatalmat (19. ábra). A tudósok minden bizonnyal egyetértenek ezzel, mert a tudományos világban az információs adatbázisok megosztása teszi lehetővé a kutatóknak, hogy lássák, mit fedeztek már föl a világ más tájain. Az adatbázisok megosztása hatalmas lökést adott a tudomány fejlődésének - az űrkutatásban, az orvostudományi kutatásokban és valamennyi tudományágban. A tudás megosztása olyan óriási lehetőséget jelent, ami korábban nem volt elképzelhető, de az internettel elérhetővé vált. Az információhoz való hozzáférés lehetővé tétele hatalmas adottság, amit mindenképpen ki kell használni, sőt támogatni kell. A Google határozottan elkötelezte magát e lehetőség fejlesztése mellett.

VI. Bolygóközi internet

Animáció: - cer_21 - Bolygóközi internet

Évek óta dolgozom a bolygóközi internet-projekten a NASA bolygóközi kutatási programjához kapcsolódó Jet Propulsion laboratóriumában (20. ábra). A kaliforniai Pasadenában található laboratóriumban műholdak, illetve szenzorok összehangolásával kapcsolatos kutatások folynak. Egyik legfőbb kutatási területünk szomszédunk, a Mars bolygó.

 

A Marson kialakított hálózat és egy hétméteres antenna segítségével lehetővé vált, hogy egy Marsot megkerülő űrjárművel és az 1997-ben landolt két marsjáróval, a Pathfinderekkel kommunikáljunk. Ezek 150 kg-os berendezések, amelyek meglepően régóta, 2004 eleje óta működnek.

Az 22. ábrán jól látszanak a napelemek, ezek alakítják át a Nap energiáját elektromos energiává, ami aztán feltölti az akkumulátorokat. Az eredeti tervek szerint csak 90 napig tartott volna a misszió, mert azt vártuk, hogy nagyon hamar beporosodnak a napelemek, előbb-utóbb lemerül az akkumulátor, és egy Mars-éjszaka után a Pathfinderek nem is fognak tudni ismét életre kelni. De érdekes módon a panelek tisztábbak lettek a vártnál. Valószínűleg az a magyarázat, hogy időről időre kis szélörvények fújják le a napelemekről a port, ami követhető is az irányító központban. Amikor bekövetkezik egy ilyen örvénylés, hirtelen megugrik az akkumulátorok töltöttségi szintje.

A Mars körül különböző szondák keringenek, például az európai Marx Express, vagy az Odyssey, amelyet a NASA küldött fel. Kiderült, hogy ezek nagy szolgálatokat tehetnek olyasmiben is, amire nem gondoltunk korábban. A szondák célja általában az, hogy feltérképezzék a Mars területét abból a szempontból, hogy hova érdemes letenni a következő marsjárót. Van közöttük kommunikáció, számítástechnikai kapcsolat és memóriájuk is van. Nos, amikor az adatátviteli rendszer nem működött a marsjárókban, így nem tudták közvetlenül átadni a hálózatnak az információt, úgy programoztuk át őket, hogy az adatokat a stacionárisan keringő űrhajókra, illetve űrállomásokra továbbítsák; ezek aztán később, amikor megfelelő pozícióba kerülnek, továbbküldik az adatokat a Föld felé. Azaz az információt tárolják (store) és továbbítják (forward). Tárolás és továbbítás: pontosan így működik az internet is. Felmerült a kérdés, hogy miért is ne szabványosítsuk az űrkommunikációt is az internet alapján? Kiderült, hogy az internetprotokollok kiválóan működnek űrhajók, űrjárművek esetében, sőt a Mars felületén is.
Bolygóközi távolságokat azonban nem tud áthidalni az internetprotokoll, többféle okból sem. Egyrészt a bolygók nagyon messze vannak egymástól: még fénysebességgel is negyven percig utazna oda-vissza az információ a Mars és a Föld között. Gondoljanak csak bele: megnyomjuk az Enter gombot, és negyven percig várunk, míg megjön a válasz. Másrészt megnehezíti a dolgot a bolygók orbitális mozgása: időnként eltűnnek, és nem tudunk velük kommunikálni addig, míg meg nem jelennek a másik oldalon. Ezért egy új protokollt dolgoztunk ki, ez az ún. interplanetáris (bolygóközi) hálózati protokoll, melyet jelenleg a Földön katonai környezetben tesztelünk, de civil alkalmazásokkal is kísérletezünk. Reméljük, hogy az újabb űrutazások alkalmával és más bolygók szondázásánál is ezt a sztenderd protokollt használhatjuk majd. Lehetséges, hogy az évtized végére már két bolygón, a Marson és a Földön is működik majd az internet. Minél több bolygót hódítunk meg, annál több pólusúvá válik a világháló.