I. Bevezetés: A polgári társadalom alapja, az első magánjogi kódex

 Jövőre lesz 200 éves az első és mindmáig legnagyobb hatású magánjogi törvénykönyv, a Napóleon égisze alatt alkotott Code civil (1804).  A felvilágosodás eszméiben gyökerező és a francia forradalom társadalomalakító vívmányait is visszatükröző törvénykönyv túlzás nélkül a polgári társadalom egyik alappillérének tekinthető. Meghatározó szerepe volt a hűbéri berendezkedés lebontásában, a feudális béklyók szétzúzásában, és egyben az akkor induló új, polgári világ eszményített főszereplőjének megalkotásában, a citoyen-lét jogi feltételeinek megteremtésében. Ez a törvénykönyv volt az első, amely abból indult ki, hogy a magánjogi viszonyokban minden polgár egyenlő. Eltörölte az elsőszülött öröklési kedvezményét, s más, az ancien régime jogrendjére jellemző egyenlőtlenségeket a polgárok között. Szabályozásának középpontjába a magántulajdon sérthetetlenségének és a szerződés szabadságának elvét helyezte; olyan elveket, amelyek a mai - a szociális piacgazdaságot megvalósító vagy arra törekvő - társadalmi berendezkedésnek is talpkövét jelentik.

Napóleon semmiféle jogi előképzettséggel nem rendelkezett ugyan, de tökéletesen tisztában volt a törvénykönyv messze ható társadalmi jelentőségével. Egyik levelében ezt írja bátyjának, Józsefnek, aki 1806 és 1808 között a nápolyi trónon ült: "Hozd csak be Nápolyban a Code civilt, s a nagybirtok, ami ma nem húz hozzád, rövid pár év alatt bomlásnak indul."

Néhány évvel ezelőtt egy fiatal német kutató vette magának a fáradságot, és egy párizsi levéltárban gondosan áttanulmányozta a törvényhozó bizottság üléseinek sok kötetes jegyzőkönyvét. Vizsgálódásainak eredményei közül már az némi meglepetést kelt, hogy Napóleon az ülések több mint felén részt vett és személyesen elnökölt. A finom jogi részletmegoldásokhoz - természetesen - nem szólt hozzá; annál inkább érvényesítette akaratát a politikailag-társadalmilag jelentős kérdések tárgyalásánál. Meghatározó volt véleménye az állampolgárság kategóriájának középpontba állításánál, a törvényes öröklés rendjének meghatározásánál, a végintézkedési szabadság korlátozásánál és sok más hasonló horderejű téma eldöntésénél. Kristálytisztán látta, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben fontos állást foglalni a polgári rend feltételeinek megszilárdításához.

A magánjog és a kodifikáció mai dilemmáinak tárgyalása előtt magyarázzuk meg röviden a téma két központi kategóriáját, a magánjog és a kodifikáció jelentését.

II. Mi a magánjog?

A jogszabályok világában jól elkülöníthetők a magánjog és a közjog előírásai.

 A magánjog szabályai a polgárok és szervezeteik (gazdasági társaságaik, egyesületeik, alapítványaik stb.) egymás közötti kapcsolatait rendezik. Magánjogi rendelkezések keretezik például az adásvételi, bérleti, tartási és életjáradéki szerződéseket; a magánjog határozza meg a szerzői művek (irodalmi, művészeti stb. alkotások) védelmét éppúgy, mint a feltalálók szabadalmi védelmét; magánjogi normák rendezik a családi kapcsolatokat, és ugyancsak a magánjog szerint következik be a vagyon öröklése is a tulajdonos halálakor. A magánjog elkíséri tehát a polgárt "a bölcsőtől a sírig".

A magánjogi szabályozást az jellemzi, hogy a jog az adott kapcsolat résztvevőit egyenjogúként és mellérendeltként kezeli. Mindenekelőtt ez a tulajdonság különbözteti meg a magánjogot a közjogtól, azaz az alkotmányjogi, közigazgatási jogi, adójogi, büntetőjogi szabályozástól. Ez utóbbiakban a polgár az állam valamely szervével (egy hatósággal) alárendeltségi viszonyban szerepel.

Amikor az elmúlt évtized rendszerváltása visszahelyezte társadalmi jogaiba a magántulajdont és az arra épülő szociális berendezkedést, a privatizáció volt az az eszköz, amely e folyamatot vezérelte. A privatizációt legalább annyi igazságtalanság kísérte, mint annak idején az 1940/50-es években az ellenkező irányú társadalmi mozgás alapvető eszközét, az államosítást. Ezért a privatizációt közfigyelem kísérte: botrányokról írt a sajtó, visszaélésszerű ügyek foglalkoztatták a bíróságokat, s a téma nemrégiben már egyfajta irodalmi feldolgozásra is érdemesnek bizonyult (Kerékgyártó István: Vagyonregény). A nagy társadalmi fordulópontok idején, de csak ilyenkor, a magánjog valóban központi szerepet játszik. A forradalom és szabadságharc bukása után és a Bach-korszak letargiájának mélypontján joggal állapíthatta meg Kemény Zsigmond "Forradalom után" című híres írásában: "A legnagyobb közjogi változások, a legáltalánosabb forradalmak az osztály és szukcesszió kérdéséből támadnak. Hosszabb időt véve mértékül, a magánjog rendezése határozza el, hogy egy állam minő alkotmánnyal bírjon; s hogy az arisztokrácia, demokrácia, vagy a szocializmus és a mindent föloszlató elméletek vegyék át a közügyek vezénylését."

Konszolidált magántulajdonosi rendben a magánjog világa nem képezi közérdeklődés tárgyát. Inkább a közjogi témák kerülnek a figyelem középpontjába. Hány kamarás legyen a parlament, milyen legyen a választási rendszer, "erős" vagy "gyenge" jogköre legyen a köztársasági elnöknek, milyen és mekkora adó terhelje a polgárt és táplálja a költségvetést, szigorítsuk vagy enyhítsük a kábítószer-fogyasztás büntetőjogi szankcionálását? Ilyen és hasonló kérdések bármikor lázba hozzák a közvéleményt. Aligha lehet hasonló társadalmi izgalmat kiváltani a magánjogi szabályok alakításával, már csak azért sem, mert azok sokkal inkább szakmai jellegűek, kevésbé átpolitizálhatók, és gyakran - főleg összefüggéseikben - a laikus számára nehezebben is érthetők. Ha például azt a kérdést tennénk fel, hogy sérti-e az öröklési szerződés a kötelesrészt, még jogvégzett személyektől is sok bizonytalan választ kapnánk. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy a magánjogi szabályozás társadalmilag kevésbé volna jelentős, mint a közjogi berendezkedés. Sőt: a magánjog előírásai az emberek mindennapi életét keretezik, számos elhatározásuk és cselekedetük következményeit meghatározzák.

A magánjog középpontjában eredetileg az emberek vagyona állt: a magánjogot vagyonjogként lehetett felfogni. Különösen a 20. században egyre általánosabbá vált azonban az a felismerés, hogy a magánjog középpontjában - hol közvetetten, a vagyonon keresztül, hol közvetlenül - az ember áll. E felismerés azzal a következménnyel járt, hogy a magánjognak nemcsak a vagyont és annak forgalmát kell szabályoznia, hanem biztosítania kell az embernek mint individuumnak cselekvési autonómiáját, védenie kell például az ember személyiségi jogait, családi viszonyait stb. Ma már általános az a felfogás, hogy a vagyonjog és a személyi jog a magánjognak egyenrangú részei, még akkor is, ha a magánjogi szabályok jelentős többsége vagyoni kérdéseket rendez. A magánjog tehát az embernek mint egyénnek a viszonyait rendezi, vagyis a privát autonómia társadalmilag elismert kibontakoztatásának jogi feltételeit biztosítja.

A Code civil óta eltelt két évszázad társadalmi fejleményei jelentősen változtattak a magánjogi szabályozás értékrendjén és ennek megfelelően stílusán is. Különösen a 20. század második fele, a nagy társadalmi megrázkódtatások és a mindenkinek magasabb életszínvonalat biztosító jóléti társadalmak létrejötte óta a magánjogi szabályok szociálisan érzékenyebbé váltak. Egyoldalú kedvezményekkel védik a "gyengébb felet": a munkavállalót, a bérlőt, a fogyasztót stb. A fogyasztóvédelem az elmúlt évtizedekben az egyik meghatározó társadalmi áramlatnak tekinthető, amely áthatja az újabb magánjogi szabályozást, különösen az Európai Unió keretei között.

III. Mi a kodifikáció?

A kodifikáció egy nagyobb életviszony-csoportra vonatkozó egynemű jogszabályok rendszerbe foglalása, szerves egységbe ötvözése. Eredményét törvénykönyvnek, kódexnek nevezik. A kodifikáció a felvilágosodás gondolata, de a kodifikációs eszmék egyes tételeit már a természetjog kiépítette.

A kontinentális Európában (szemben Angliával és a többi angolszász országgal) a magánjogi szabályokat a 19. század eleje óta a legtöbb országban kódexbe foglalják. Ezekben az országokban, ahol a magánjog többé vagy kevésbé épít az ókori Róma kimagasló magánjogi eredményeire (az egyszerű árutermelés legkiemelkedőbb színvonalú magánjogi szabályaira), tipikusnak mondható a magánjog kodifikált rendszerezése.

A legelső és a legklasszikusabb polgári törvénykönyv kétségen kívül a Code civil. Ez a törvénykönyv foglalta először rendszerbe a polgári társadalom magánjogi rendjét. Tételei között - nem egyszer "arisztokratikus köntösben" - megtaláljuk a polgárság forradalmi eszméit. De a francia törvénykönyv egyben a klasszikus liberális gazdaság- és társadalomkép illúziókkal terhes hű tükre is. Ez az illúzió legfeljebb csak néhány évtizeddel élte túl a napóleoni kódex hatályba lépését. Madách Ádámja a Tragédia londoni színének haláltánc-jelenetét már a rezignáció szavaival vezeti be: "Ismét csalódtam, azt hívém, elég / Ledönteni a múltnak rémeit / S szabad versenyt szerezni az erőknek. / ... Mi verseny ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol." Az ember tragédiája - részlet ^|1}| (mpeg, 6,7 MB)

Napóleon mégis joggal állapította meg sokat idézett mondásában: "Waterloo eltörli megannyi győzelmem emlékét, de az én dicsőségem nem az, hogy negyven csatát nyertem, hanem ami sosem múlik el, az én polgári törvénykönyvem."  (Még ha saját szerepét a törvénykönyv megalkotásában kissé el is túlozta.)  A Code civil példásan rögzítette a magántulajdon, a szerződés, a család és az öröklés polgári rendet szilárdító szabályait. Megalkotásakor ráadásul a törvényalkotást vezető társadalmi eszmék és a valóságos társadalmi viszonyok között összhang is volt: még mindenki hihetett abban, hogy nem csak citoyen, hanem burzsoá is válhat belőle. Hatása emiatt is volt olyan jelentős mind Európában (Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, a Benelux-államokban stb.), mind Európán kívül (főként Latin-Amerikában).

A magánjogi kódexek megalkotásának időbeli sorrendje szemléletesen érzékelteti a polgári átalakulás folyamatát Európában nyugatról kelet felé. Az egyetlen törés ezen a trendvonalon az osztrák Polgári Törvénykönyv (1811), amely azonban anakronisztikusan megelőzte a valós gazdasági és társadalmi viszonyokat: a kódex köpenyébe az élet csak hosszú évtizedek alatt nőtt bele. Az egységes német törvénykönyv közel 100 évvel a Code civil után lépett hatályba (1900).

Animáció ^|2}| : a magánjogi kódexek születésének időbeli sorrendje (swf)

Magyarországon az 1848-as forradalom - a polgári társadalom alapvető feltételeinek megteremtése érdekében - napirendre tűzte egy magánjogi kódex megalkotását is. Az áprilisi törvények egyike, az 1848. évi XV. törvénycikk elrendelte a Polgári Törvénykönyv elkészítését "az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján". A szabadságharc bukása megakadályozta e nemes terv megvalósítását. A Bach-korszakban egy császári pátens hatályba léptette az osztrák Polgári Törvénykönyvet. Ez a kódex alapjában véve tökéletesen kielégíthette volna azokat a társadalmi igényeket, amelyekre már az 1848-as áprilisi törvények is választ kerestek. Az a tény azonban, hogy ezt a törvényt a gyűlölt idegen hatalom kényszerítette a magyar társadalomra, itthoni elfogadását lehetetlenné tette.

Az érthetően túltengő nemzeti érzés az első adandó alkalommal lerázta magáról az oktrojált idegen jogot. Ahogy egy tisztánlátó kortárs jogtudós, Dell'Adami Rezső 1877-ben írta: "Nem a nyugodt megfontolás s előrelátó tapintat érlelte meg e tettet; a vulkánszerű nemzeti visszahatásnak egyik kifakadása volt, mely mindent száműzni követelt, mi az idegen ősellenség által behozatott volt. ... A népáradás ... elseperte az osztrák törvénykönyv hasznos lapjait. Nemzetünk belső jólétének végzetes molochja, a politikai tekintet, ismét elnyelt egy áldozatot: a rendezett magánjogot."  Az 1861-es Országbírói Értekezlet a forradalom előtti feudális jogi elemekkel kötött kompromisszumok sorával alkotott átmeneti jogot, s életbe léptette az ún. Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat. Nemzeti felfogás és társadalmi haladás végzetes ellentmondása nyilvánult meg ezekben a fejleményekben - nem először és nem is utoljára a magyar történelemben.

A magánjogi szabályoknak ugyanis jelentős része nem rendelkezik ún. nemzeti sajátosságokkal. A családi viszonyok szabályrendszere és az öröklés rendje mélyebben gyökerezik egy-egy állam történelmi szokásaiban, valódi nemzeti hagyományokkal jobban átitatott. A magánjog középpontjában álló vagyoni forgalom joga viszont nem ismer nemzeti kereteket, és nem kötődik nemzeti sajátosságokhoz. Az adásvételi szerződés, a jelzálogjog, a hitelügylet, a beruházások szerződési joga és a polgárok és szervezeteik vagyoni kapcsolatainak megannyi magánjogi eszköze - szinte a természeti törvények következetességével - követeli ki magának a megfelelő jogi szabályozást, mindenekelőtt az adott életviszonyban részt vevő szereplők (jogalanyok) kölcsönös érdekeinek kiegyensúlyozott rendezését. Ahogy a budapesti egyetem egykori híres magánjogi professzora, Grosschmid Béni 1879-ben megállapította: a művelt államok vagyoni jogának fő elvei "tojás-tojásként hasonlók".

A Kiegyezés utáni gazdasági fellendüléstől is sarkallva 1900 és 1928 között több átfogó törvénykönyv-tervezet is készült, ezekből azonban - elsősorban politikai okokból - nem lett hatályos kódex. Így kerülhetett sor arra a paradox helyzetre, hogy hazánk első magánjogi törvénykönyvét 1953 és 1959 között alkották meg, egy olyan korban, amelyben a magánjog társadalmi alapja, a magántulajdon - az ismert módon - csak a minimumra redukált formában létezett. Nem meglepő ezért, hogy a rendszerváltás utáni mélyreható gazdasági és társadalmi változások, amelyek a magántulajdont és az arra épülő piacgazdaságot helyezték ismét társadalomfejlődésünk középpontjába, sürgető igénnyel követelik egy új magánjogi törvénykönyv létrehozását. Ez a kodifikáció 1998 óta folyamatban van, de a törvényhozási munkálatokra bizonyos "árnyékot vet" az Európai Unió közös joga.

IV. Uniós tagság és a nemzeti jogalkotás

A független államok jogalkotási szuverenitással rendelkeznek. E fogalom alatt olyan önállóságot, függetlenséget értünk, amelynek alapján egy adott állam a törvényeit saját akarata szerint, önállóan hozza meg. A magánjogot illetően ez közelebbről azt jelenti, hogy az állam saját polgárainak egymás közötti viszonyait más államoktól függetlenül maga rendezi. Ez a jogalkotási függetlenség Európában csak azóta nem ennyire természetes, amióta létezik (mai elnevezésével) az Európai Unió. Noha az EU egyelőre nem szövetségi állam, hanem független és alapvetően szuverén államok önkéntes gazdasági-kulturális szövetsége, a jogalkotás területén mégis saját szerveinek hatáskörébe von bizonyos kérdéseket. Az Unió szervei maguk is alkotnak tehát jogot, a tagállamok számára kötelező szabályokat, éspedig újabban magánjogi előírásokat is.

 Az Európai Unió szervei a tagállamok közötti magánjogi jogegységesítésre két jogi aktust alkalmaznak: az egyik a rendelet, a másik az irányelv. A rendelet automatikusan részévé válik a tagállamok jogrendszerének. A rendelet tehát abszolút mértékben érvényesülő törvény, amely kiszorítja a tagállamok e téren alkotott korábbi, ellentétes törvényeit. A másik normatípus az irányelv, amelynek az a sajátossága, hogy e jogi aktust át kell ültetni a tagállamoknak saját jogrendjükbe ahhoz, hogy ott is érvényesüljön. Ez az átültetési eljárás módot ad arra, hogy az államok saját jogrendszerükhöz illesszék az "idegen" normát. Ez éppen úgy nem könnyű, mint ahogyan az anyagok világában sem minden esetben könnyű vegyíteni két idegen anyagot. Az átültetést mindenekelőtt az nehezíti, hogy az irányelvek nem képeznek rendszert. Gyakran előfordul, például a fogyasztóvédelem területén, hogy egy irányelv egy szabályozási területnek csak bizonyos kérdéseit rendezi. Ezért szokták azzal bírálni a fogyasztóvédelmi irányelveket, hogy "pointilisztikus" a szabályozásuk, azaz a sok kérdésből kiválasztanak egy-egy pontot, és csak azokat rendezik. Holott a törvényhozás egyik fontos követelménye a rendszeralkotás. A nemzeti jogszabályok többé-kevésbé (optimális esetben teljesen) rendszerbe szervesülnek, míg az irányelvek rendszertelenül követik egymást. Ez nem azt jelenti, hogy az EU jogi aktusainak nincs meghatározott belső logikájuk; egyszerűen arról van szó, hogy az európai közös jogalkotás - egyelőre - csak kiegészítő (szubszidiárius) jellegű, s ezért egyes elemei nem mindig kapcsolódnak egymásba, nem képeznek rendszert. Egy meglévő rendszerbe, a tagállam jogrendszerébe kell tehát beépíteni egy rendszeren kívüli, azaz uniós eredetű normacsoportot. Az EU-irányelv "házi feladatokat ad" a nemzeti jogalkotóknak, az irányelv részletszabályait nekik kell szervesen beilleszteniük az ország saját normáinak rendszerébe. Ez a szerves beépítés a jogalkotási mesterség egyik mai próbaköve, már-már művészete.

A nemzeti és az uniós jogszabályok konfliktusait a tagállamok eleve elkerülni törekszenek, így Magyarország is kerülni fogja. Ez a helyzet viszont mindenképpen csökkenti a jogalkotási szuverenitást, mert a tagállam egyrészt nem hozhat olyan törvényt, amely ellenkezne az európai szabályokkal, másrészt ha meglévő normái kapcsán felmerül ilyen ütközés, saját jogszabályának módosításával meg kell szüntetnie. Ez a folyamat - az ún. jogharmonizáció keretében - már évek óta tart. Magyarország társulási szerződése az Európai Unióval és tagállamaival (az ún. Európai Megállapodás) 1994 óta formálisan is arra kötelezi jogalkotó szerveinket, hogy normáinkat az Európai Unió szabályaihoz igazítsák. A jog harmonizációja tehát azt jelenti, hogy az EU-normákkal ellentétes törvényeket módosítani kell, összhangba kell hozni őket az európai szabályokkal. Ennek a folyamatnak a nagy része már le is zajlott, bár a jogharmonizáció a csatlakozásunkig valószínűleg nem fejeződik be száz százalékosan. Természetesen egyelőre a legtöbb magánjogi kérdésben nem csorbul Magyarország jogalkotási szuverenitása, de jelentős területeket mégis lefed majd az uniós jog. Ezekben a kérdésekben a magyar jogalkotó nem dönthet többé függetlenül.

 A magánjog körében az EU elsősorban a vagyonjogot (a szerzői- és szabadalmi jogot, a társasági- és a versenyjogot, a szerződések jogát stb.) kívánja egységesíteni. Nincsenek viszont ilyen törekvések egyelőre a családi kapcsolatok (házasság, a szülő és a gyermek közötti viszony stb.) körében vagy az öröklési jog területén. Az európai jogegységesítés jellegzetes területe a fogyasztóvédelem. A fogyasztó védelme súlyponti kérdés az EU-ban, ezért az 1980-as évektől kezdve kis, de annál határozottabb lépésekben elvonják az államok szuverenitását e kérdéskörben, s uniós normákat alkotnak. Ezek az előírások szabályozzák például a hitelszerződés feltételeit, ha egy állampolgár kölcsönt vesz fel egy banktól, de európai közös jog rendezi például az időleges üdülőhasználati jogot és számos más mindennapi kérdést is.

Egy-egy európai jogszabály megalkotását a tagállamok közötti több éves egyeztetés előzi meg. Ezeken az egyeztetéseken a tagállamok képviseltetik magukat. Ezért teljes jogú EU-tagságunk elnyerése után "szuverénebbek" leszünk, mint jelenleg. Magyarország mostani társult tagsága ugyanis azt jelenti, hogy a normák már kötelezőek ránk nézve, ám a véleményünket még nem érvényesíthetjük azok megalkotásánál. Teljes jogú tagként tehát jobban képviselhetjük majd álláspontunkat, és inkább érvényesíthetjük majd az érdekeinket, mint ma.

Az egységes jog érvényesülését az EU-ban nagyon szellemes és hatékony módszerrel ellenőrzik. A tagállamok polgárainak joguk van arra, hogy az Európai Unió Bíróságához, a luxemburgi bírósághoz forduljanak, ha kárt szenvedtek amiatt, hogy például egy fogyasztóvédelmi irányelvet későn ültetett át, vagy hibásan ültetett át saját államuk. Ilyen kártérítési perek elég gyakran előfordulnak. Példaként utalhatunk arra, hogy az utazási szerződésre vonatkozó irányelv átültetésének késedelme miatt több tagállammal szemben kártérítési igényt támasztottak saját polgáraik. Gyakorlatilag háromszázmillió polgár figyeli éberen, hogy az uniós jog átvétele és alkalmazása megtörténik-e. Nyugat-Európában már most is igen fejlett civilszervezeti hálózat működik többek között ennek ellenőrzésére, s az állampolgárok segítésére. Az ilyen szervezeteknek nálunk még erősödniük kell!

V. Mit hoz a jövő?

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy az Európai Unió egyelőre csak részterületeken és csak közvetett eszközökkel vonja el a tagállamoktól a jogalkotásra vonatkozó hatáskört, csak óvatosan és fokozatosan kerülnek át életviszonyok a tagállamok jogalkotó szerveitől (mindenekelőtt parlamentjüktől) az Európai Unió szerveihez a Tanácshoz és a Parlamenthez. A tagállamok jogalkotói szuverenitása tehát csak bizonyos területeken és csak kis mértékben csorbul. Különösen jellemző ez előadásunk témakörében: a magánjogi jogalkotás területén.

Felvetődik a kérdés: hogyan alakul majd a jövő? Az Európai Unió és a tagállamok közötti hatáskörök (így a jogalkotási hatáskör) megosztását ma még aligha lehet pontosan előre látni. Közismert, hogy folyamatban - egyelőre előkészítő stádiumban - van az Unió belső szervezeti reformja. E reform keretében fog eldőlni mindenekelőtt, hogy a tagállamok szövetsége marad-e az Unió, vagy szövetségi állammá alakul át. Ez az alapkérdés döntően befolyásolja majd az Európai Parlament és az Unió többi szervének hatáskörét, e szervek egymáshoz kapcsolódó viszonyát. S a ma még csak tervek formájában körvonalazódó reformok végeredménye ad majd választ arra a kérdésre is, hogy az életviszonyok mely csoportjaiban szűnik meg végképp a tagállamok jogalkotási szuverenitása, s veszik át ezeket a hatásköröket uniós szervek. Bár az itt felvetett kérdésekre várható válaszok ma még nem láthatók részleteikben, a jövő tendenciája már ma is kirajzolódik. Az Európai Unió négy alapvető elve, ún. "szabadsága" - az emberek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások korlátlan, határok nélküli szabad áramlása az Európai Unión belül - minden bizonnyal a tagállamok jogi előírásainak egyre nagyobb területekre kiterjedő egységesítését, a nemzeti jogi korlátok minél szélesebb körű lebontását kívánja, és fogja eredményezni. Mindezekből pedig szükségszerűen következik a tagállamok jogalkotási szuverenitásának csökkenése a magánjogi életviszonyok rendezésének körében is.

A részletek mellett nem láthatók ma még pontosan az eszközök sem, amelyek a jogalkotási szuverenitás súlypontját a tagállamok jogalkotó szerveitől az Unió szerveihez helyezik át. Bizonyosra vehető mégis, hogy a mai eszközök köre, elsősorban az irányelv-jogalkotás, belátható időn belül meghaladottá válik. Ez a módszer ugyanis közvetett, nehézkes és emellett nem is vezet teljes jogegységesítéshez. Könnyen elképzelhető ezért, hogy néhány évtizeden belül az Európai Unió maga fog magánjogi törvénykönyvet alkotni, ha nem is a magánjogilag szabályozott valamennyi életviszonyra kiterjedően, de jelentős területeken. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a vagyonjog világában közös európai kódex fogja felváltani a tagállamok mai törvénykönyveinek szabályait.

Epilógus

2004-ben minden bizonnyal csak a legbeavatottabbak lesznek tudatában annak, hogy uniós jogalkotási ambíciók bárányfelhői árnyékolják a Code civil kétszázadik születésnapi ünnepségeit. Ma ugyanakkor az látszik valószínűnek, hogy a háromszázadik születésnap már nem fogja mai intakt formájában találni az öreg kontinens legnagyszerűbb magánjogi kódexét. Az emberi alkotó szellemnek ez a kiemelkedő terméke, amelyről egy költő, Paul Valéry mondta, hogy az "a francia irodalom legnagyszerűbb könyve", száz év múlva valószínűleg történelmi relikviává válik. S sorsában osztozni fognak a többi magánjogi törvénykönyvek, köztük a most készülő új magyar kódex is. Egyik szemünk sír, a másik nevet; bízzunk benne, hogy nevető szemünknek lesz igaza.