I. Bevezetés

 Az tényleg igaz például, hogy Szilárd Leó merengéseivel kezdődik Richard Rhodes gigantikus műve, az atombomba történetéről szóló reprezentatív amerikai sikerkönyv. De az már nem biztos, hogy tényleg ki volt írva valami fontos iroda falára, hogy nem elég magyarnak lenni, érteni is kell valamihez. Bizton állíthatom viszont, hogy eleddig senkivel sem találkoztam, aki látott volna magyart a forgóajtón hamarabb kijönni, mint az előtte belépő. Terjednek legendák a magyar tudósok, magyar értelmiségiek egészen különleges zsenialitásáról. Állítólag olyan gondolataik támadtak, melyek soha senkinek sem juthattak volna eszébe így, ilyen tökéletesen, ilyen szellemesen.

Hogy is áll a helyzet a zseniális magyar tudósok ügyében? A következőkben ennek próbálunk utánajárni a történetírás tárgyilagos módszerével. Tudománytörténeti gondolkodásra invitálok tehát. Egy nem sokak által űzött, de annál érdekesebb szakterületre. A tudománytörténet a humán- és reáltudományok határán egyensúlyoz, egyik lábával az egyik nagy kontinensen, másikkal a másikon. A történettudomány módszereit használja, továbbá a filozófia és a szociológia szempontjait, de közben természettudományokról beszél, nyelvezetüket, fogalmaikat nem kerülheti meg.

Tény, hogy a 20. század tudományával foglalkozó történeti művekben gyakran találkozunk a Rhodeséhoz hasonló jelenetekkel. Kicsit erősebben fogalmazva: a jellegzetesen 20. századi tudományterületeken egyre-másra bukkannak fel magyar nevek, de immár nem csupán anekdotikusan. A Nobel-díjas fizikus Enrico Fermi felesége, aki kiváló könyvet írt az Amerikába emigrált tudósokról, már külön fejezetet szentelt a magyar tehetség titkának. A magfizika, a kvantumelmélet, a számítástudomány, a fizikai kémia és a biokémia történetében klasszikusként cseng Wigner Jenő, Neumann János, Szent-Györgyi Albert, Polányi Mihály és más magyarok neve. Thomas Kuhnt, a híres tudományfilozófust követve azt mondanám, a tudománytörténetben kirajzolódik egy sajátos magyar jelenség.

II. A magyar jelenség

A tudománytörténeti magyar jelenséget az alábbiak jellemzik:

1) A népesség számához viszonyítva igen sok magyar tudós ért el kiemelkedő eredményeket a 20. századi természettudományban.

2) Ezek az eredmények a természettudományok markánsan újszerű ágaiban születtek. Eredményei révén néhány tudós fellépett a történelem színpadára, és rendkívüli ismertségre tett szert.

3) A kiemelkedő eredményeket nagyobb részt azonban nem Magyarországon, hanem külföldön érték el, miután a legsikeresebb tudósok elhagyták az országot.
 
4) Kezdeti impulzusaik, szellemi alaptőkéjük mégis innen származott.

5) Külföldön élve többé-kevésbé laza, de jól definiálható csoportot alkottak; informális együttműködést alakítottak ki, amelyet kiterjesztettek a külföldön és itthon élő kevésbé prominens magyar tudósokra is.

A jelenséget egy tudóscsoport működésén tanulmányoztam, mely 25 tagot számlál (1. táblázat). A listára két kritérium alapján kerültek a tudósok: magyarságuk és a tudományos elithez való tartozásuk alapján.  

Mindkét kritériumot puhán definiálom, de nem parttalanul. Magyarnak azokat tekintem, akik magyarként nőttek fel, gondolkodásukban világosan kimutathatóak a magyarországi szocializáció nyomai: az itteni hagyományokon, az itteni életvilágban nevelkedtek. Nem magyar származásúakról beszélek tehát, nem olyanokról, akik magyaroktól származtak, nem is magyar születésűekről, akik itt születtek, de nem magyarként szocializálódtak, hanem magyar tudósokról. Olyanokról, akiket intuitíve magyarnak tekintünk minden családfakutatás vagy bonyolultan védhető jellemzők felsorolása nélkül.

A tudós elithez sorolom (a) a Nobel-díjasokat, (b) a tudósok közvélekedése szerint a Nobel-díjasokkal azonos színvonalon állókat (a koronázatlan királyokat) és (c) azokat, akik a befogadó országokban jelentős elismerést és pozíciót értek el.

A sokak által magyar Nobel-díjasnak tartott Robert Barany, Richard Zsigmondy vagy John C. Polanyi nem került a listára, mert nem magyarként szocializálódtak, sőt a határesetnek tekinthető Kemény János matematikust, a basic programnyelv kidolgozóját sem vettem be. Másrészt a némelyek által nem magyarnak tekintett német náci Lénárd Fülöp bekerült a csoportba, mert magyarként szocializálódott. Persze az is vitatható, ki tartozik a tudományos elitbe. Meglehet, Lax Pétert, Gróf Andrást, vagy akár Halmos Pált és még egy sor matematikust és másokat szintén a csoportba kellett volna sorolni. Mivel azonban ezúttal nem dicsőségtáblát készítünk, hanem egy jelenséget tanulmányozunk, a vizsgált csoport némileg elmosódott határai, összetételének vitathatósága nem zavaró, legalábbis akkor, ha döntő hiányok nincsenek, és azt remélem, nincsenek.

III. "Magyar jelenség" vagy "zseniális magyar tudósok"?

 Amikor magyar zsenikről beszélünk, hallgatólagosan föltételezzük, hogy az eredményeket a tudósok egyénenként érik el. Például, hogy Hevesy György egyszer csak felismerte a radioaktív anyag alkalmasságát nyomjelzésre; vagy hogy Wigner Jenő elmélyült munkával rájött a szimmetriák jelentőségére a mikrofizikában. Azt képzeljük, a tudományos eredmény a köznapi emberek számára felfoghatatlanul, titokzatosan működő lángelmék, azaz egyének, egyes istenáldotta vagy -verte különcök, az örültséggel határos individuumok terméke. Ennek megfelelően félelemmel vegyes tisztelettel emlékezünk rájuk - lehetőleg díszes ünnepségeken.

 Manapság a tudománytörténészek, a filozófusok és a tudományszociológusok jelentős része azonban inkább kollektívák számlájára írja a nagy eredményeket. Azt gondolják, hogy még a legnagyobb eredménynek is csaknem minden eleme, minden mozaiklapocskája létezett már az eredmény megszületése előtt. Sokan hordták össze a lapocskákat, legtöbbjük csaknem elfelejtett kutató, akiket csak a történészek tartanak már számon. A nagy eredmény alkotójának teljesítménye elsősorban annak a felismerését jelenti, hogy a már ott lévő lapocskák képet alkotnak, hogy a részek egy korábban észre nem vett egész alkotóelemei. Közelről nézve egészen kicsinek és természetesnek tűnő lépés ez. Hevesy a kémiai analízis és a radioaktivitás terén számtalan mások által létrehozott ismeretet mozgósított, amikor megtalálta a nyomjelzést, Wigner megértette a már kész matematikai csoportelméletet és fölismerte kvantumfizikai alkalmazhatóságát. A tudósok kortársaikkal és elődeikkel együtt, kollektívát alkotva érik el eredményeiket.

A nagy magyar tudósok szempontjából is ez a kollektíva-felfogás látszik ésszerű megközelítésnek. Ha egyéneknek tekintjük őket, mit mondhatunk a magyar hozzájárulásról a 20. századi tudomány történetéhez? Legfeljebb azt, hogy születtek itt zseniális tudósok, akiket az antiszemita szélsőjobboldali politika, később a kommunisták elüldöztek; és hogy Magyarország soha nem is igyekezett biztosítani az alkotás feltételeit az itt született zsenik számára. Tiszteletre egyáltalán nem méltó magatartásával tehetségeit eltaszította egészen a tudományos világ centrumaiig, ahol szárba szökkent alkotóképességük.

Állításom az, hogy ennél többről van szó. Arról, hogy amikor el kellett menekülniük, már magyarok voltak. Olyan intellektuális tartalmat vittek magukkal, mely megjelent tudományos munkásságukban. Az, hogy magyarok voltak, több mint személyes vonás, amilyen mondjuk a szemszín vagy a testsúly - ez utóbbiak egyáltalán nem befolyásolják a tudományos eredményeket.

Vonzóbb feladat a magyar jelenség, azaz egy tudóscsoport tevékenységének elemzése, mint párhuzamos életrajzok készítése a zseniális magyar tudósokról. Próbáljuk inkább megkeresni, hogy személyükön keresztül mit adott a magyar kultúra az egyetemes tudománynak.

IV. A magyar tudós-zsenik mint önálló csoport

 Számtalan jele van annak, hogy a magyar jelenség tudósai egymással alkotott szoros kapcsolataik révén önálló csoportként viselkedtek. Együttműködésüket szervezet nem szabályozta: laza, informális hálózatot (network) alkottak. Ennek magva nem Magyarországon, hanem Németországban, Berlinben alakult ki Polányival és Szilárddal a középpontban. Lényege a folytonos kommunikáció, a vitatkozás tudományos, politikai és köznapi ügyekről. Hogy ez Polányi laboratóriumában zajlott vagy Szilárd lakásán, vagy éppen Einstein statisztikus mechanika szemináriumán, nem számított. A kávéház, ahol Szilárd elmondta Gábor Dénesnek, hogyan lehetne elektronmikroszkópot készíteni, vagy az állatkert, ahol Wigner a fizikai absztrakciókról elmélkedett Tellerrel, egyaránt alkalmas volt a beszélgetésre.
 És természetesek is voltak ezek a kötetlen eszmecserék a tudósok számára, hiszen ilyenkor pesti életüket folytatták, az informális körökbe szerveződés itteni szokását. Ilyen volt például a Galilei Kör, a Társadalomtudományi Társaság, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesülete, vagy Polányi édesanyjának híres értelmiségi szalonja. Ez utóbbiban Pólya György Karinthyval beszélgetett, Ady Endre a kémikus Liebermann Leóval, Tangl Ferenc fiziológia professzor (mellesleg Polányi Mihály kedvenc professzora) Jászai Marival. Számtalan ilyen fesztelen baráti társaság létezett. Nem kevesebb híres kávéház, ahol az emberek írtak, vitatkoztak, röviden: alkottak. A társaságok, szalonok, kávéházak pompás teret képeztek a nagyban zajló világmegváltás, filozófia, politika, művészet, tudomány, üzlet, barátság és szerelem számára.
 Mi sem lehetett természetesebb a Zürichben tanuló Neumannak vagy a Lipcsében dolgozó Tellernek, a Breslauban doktoráló Kürtinek, mint az, hogy ha Berlinbe vetődött, gondolkodás nélkül csatlakozzon ott élő sorstársaihoz, külön nyilatkozat nélkül belépjen a hálózatba. A hálózat szerepet játszott sikereikben. Számos ügyben együtt, egymásra támaszkodva, vagy éppen egymással vitatkozva léptek fel. Ez pedig fokozta hatékonyságukat, például azzal, hogy ismertté tette őket, nem csak egyenként, hanem együttesen is.

V. Közös intellektuális vonások

A csoportnak bizonyos belső koherenciát biztosított, hogy tagjai gondolkodásában számos közös vonás alakult ki. Mi több: ezek olyan vonások, melyeket vissza lehet vezetni magyarországi gyökerekre. Éppen ezek az intellektuális tulajdonságok lennének azok, melyek révén a magyarországi kultúra hozzájárult az egyetemes tudomány fejlődéséhez. Megjegyzendő viszont, hogy ezek a vonások az egész csoportra érvényesek, de nem minden egyes tagra - egyéni kivételek mindegyik esetén találhatók.

  1. Elméleti beállítottság. A magyar jelenséget képező tudósok a tudományos feladatokat tágas elméleti perspektívából közelítették meg, amit megkönnyített jellemzően kiemelkedő matematikai készségük. Nemcsak Neumann és a matematikusok rendelkeztek egészen ritka matematikai képességekkel, hanem például Wigner, Teller, sőt a mérnököknél egészen ritka módon Kármán is, vagy a közgazdász Harsányi. A matematikai, illetve elméleti kiválóság összefüggött a századforduló táján Magyarországon kialakult matematikai (iskolán belüli és kívüli) oktatási, tehetség-kiválasztási rendszerrel, ideértve a Középiskolai Matematika Lapok és az évenként ismétlődő matematika- és fizikaverseny fontos szerepét, továbbá a Fejér Lipót és mások nevével fémjelzett jellegzetes magyar matematikai gondolkodást.
 2. Gyakorlatiasság. Az elméleti beállítottsággal együtt jelentkező gyakorlatorientáltság összefüggött azzal, hogy a csoportból meglepően sokan végeztek kémiai stúdiumokat, illetve műszaki egyetemet. Többen a kémiában érték el legnagyobb eredményeiket (Hevesy, Oláh), mások előbb vagy utóbb pályaelhagyókká váltak (pl. Neumann, Wigner). A kémiai tudás azért volt gyakorlatibb, mint a fizika, mert a kémiában már az ismeretek szintjén is összekapcsolódik a tisztán tudományos megközelítés az ipari, sőt üzleti tevékenységgel, azaz a földközeli gyakorlattal. Éppen ez az oka annak, hogy a kiváló matematikus, spekulációra hajlamos fiatalok éppen a kémiára adták fejüket. A magyar családok helyzetmegítélése azt sugallta, hogy kiváló fiaikat a kémia vagy más gyakorlati (orvosi, mérnöki) területek felé irányítsák. Már a század elején kételkedtek Magyarország politikai, gazdasági jövőjében. Úgy gondolták, célszerű olyan fejben hordható tőkével rendelkezni, amely külföldön is hasznosítható: megélhetést is ad, de az intellektuális igényeket is kielégíti. Erre pedig éppen a kémia alkalmas leginkább.

3. A modern területek iránti vonzódás és a kompetitivitás.  A csoport tagjai az újonnan keletkezett, modern szakterületeken (radiokémia, biokémia, röntgen-szerkezetvizsgálat, kvantummechanika, magfizika stb.) érték el legfontosabb eredményeiket. Az itt végbemenő példátlanul gyors fejlődés óriási versenyt idézett elő. A fellendülő területek mindig több lehetőséget kínálnak az új eredmény elérésére, mint a klasszikus, megállapodott diszciplínák. Márpedig aki jó eredményt ért el, igen hamar szert tehetett tudományos hírnévre, vele esélyre, hogy állást kapjon az erősen hierarchizált német tudományos rendszerben, később Amerikában.

A magyar jelenség tudósai bevándorlók voltak, lényeges versenyhátránnyal a helyben nevelkedettekkel szemben. Számukra a modern területek a nyíltabb verseny lehetőségét kínálták. Másfelől a szorongásteli hazai környezetből magukkal hozták azt az érzést, hogy a puszta túlélés föltétele a kiválóság, nem elég csupán jónak lenniük valamiben.

4. Sokoldalúság. Többen értek el kiemelkedő sikereket szakmájuk igen különböző ágazataiban, kivált a matematikusok és a fizikusok. A vegyész Hevesy elsőrangú eredményeket mutatott föl a szervetlen kémiában, a fizikai kémiában, az analitikában, a geokémiában. Polányi foglalkozott kolloidikával, közgazdaságtannal, röntgenkrisztallográfiával, reakciókinetikával. Sokan szakterületüktől távoli tudományágakban is igen eredményesnek bizonyultak: például Szilárd a biológiában, Hevesy az orvostudományban. Többen vonzódtak a tudománytól távol eső más szellemi területek, például a különféle művészetek iránt: Teller, Orowan és Békésy egészen kiválóan zongorázott, sőt utóbbi kiemelkedő művészettörténész is volt.

5. Problémamegoldás és filozófia. A magyar jelenség tudósai szinte minden intellektuális probléma megoldása iránt szenvedélyesen érdeklődtek. Pólya és Lakatos magát a problémamegoldást fő kutatási témái közé sorolta. Ha szinte minden probléma érdekes, fontosságuk szerint prioritási sorrendbe kell állítani őket. A sorrend meghatározása filozófiai, világnézeti elkötelezettség függvénye.

Legtöbben nagyon érdekes művekben fejtették ki filozófiájukat. Lénárd, Wigner, Teller vagy Szent-Györgyi saját szakmájával kapcsolatban fogalmazott meg filozófiai reflexiót, de önálló rendszer kifejlesztésére nem vállalkozott. Gábor Dénes, Orowan, Szilárd és Szent-Györgyi a társadalom jövőjét fürkészte nem kevés aggodalommal. Pólya és Harsányi komoly filozófiai stúdiumok után fogott filozófiai munkásságba. Polányi és Lakatos viszont az aktív filozofálás felé fordult, és kiemelkedő eredményeket ért el műveivel.

Többségük gondolkodásmódját a szcientista pozitivizmus jellemzi. A tudomány és a tudósok kívánatos társadalomirányító szerepére vonatkozó nézeteik a jól ismert racionalista optimizmust követték: a tudomány eszközeivel minden létező probléma elvben megoldható, beleértve a politikai, társadalmi problémákat, az emberiség ésszerű jövőjének meghatározását.

6. Politikai elkötelezettség és aktivitás. Ez a sokoldalúsággal és filozofálási hajlandósággal összefüggő vonás tette a csoport több tagját közismertté a széles publikum előtt is. De csak a politizálási igény volt közös, a nézetek messze nem. Igaz, Lénárdot és Lakatos bizonyos korszakát kivéve minden tagot jellemzett a totalitarizmusellenesség, ami legmarkánsabban a második világháború alatti tevékenységükben nyilvánult meg: Kármán vezető szerepet vállalt az amerikai légierő fejlesztésében, Szilárd, Wigner, Teller és Neumann az atombomba létrehozásában. Magyarországon Szent-Györgyi antifasiszta pártvezető is volt.

Felléptek tehát a világtörténelem színpadára: a forró és a hidegháború időszakának jelentős formálóivá váltak, még akkor is, ha Szilárd, Szent-Györgyi és mások a fegyverkezés és a szuperhatalmak közötti viszony ügyében más elveket képviselt, mint Teller, Wigner és Neumann.

 A sokoldalúság, az igény minden probléma megoldására, a világmegváltó filozofálás és persze a szaktudósoknál szokatlanul intenzív politikai aktivitás jellegzetes magyar értelmiségi tulajdonságok. A modernség és a sokoldalú műveltség még a konzervatív mentalitású családokban vagy személyek számára is természetes követelmény, sőt életmód volt a századforduló Magyarországán, főként Budapesten. A felsorolt intellektuális tulajdonságok nem egy vagy néhány konkrét tényezővel magyarázhatók, hanem egy életformával, mely összefügg Budapest látványos fejlődésével, és modern szellemi életével (Ady, Bartók, a modern festők, a pszichoanalízis, Lukács, Mannheim stb.), az izgalmas sajtóval, a kávéházakban folyó politikai vitákkal, léhaság és komolyság, vicc és elmélyültség keverékével, azzal a nyitott, frivol világgal, melyet a kozmopolita metropolisz teremtett. Mindez megmagyarázza a magyar jelenség tudósainak filozófiai irányultságát, politikai érdeklődését, de a sokaknál tapasztalható erős antikommunizmust nem. Ezt inkább általános antitotalitárius beállítottságukra lehet visszavezetni, amely az életük különféle szakaszaiban felgyűlt tapasztalatok eredménye. 

VI. A siker okai

A magyar jelenséghez sorolt tudósok kiemelkedő sikereket értek el. Amikor sikereik okát összefüggésbe próbáljuk hozni magyarságukkal, fontos hangsúlyozni, hogy sikereik és nem zsenialitásuk okát keressük, hiszen abból indultunk ki, hogy egy tudománytörténeti, azaz kulturális jelenséget elemzünk, nem egyéni pszichológiai, ha tetszik, biológiai eredetű képességeket. A sikerek okát is az egyéneken kívül eső tényezők között keressük tehát.

Ez az egyetlen mód arra, hogy elkerüljünk egy csapdát. Azt, hogy abból a tényből, hogy a magyar jelenség minden tudósa külföldre került, azt a következtetést vonjuk le, hogy csak az okos, aki egy tudományos centrumban dolgozik, aki itt marad, tehetségtelen. Szó sincs arról, hogy az országhatáron valamiféle szűrő működne, mely átengedi az okosakat, itt tartja a butákat. Nagy tehetségek maradtak Magyarországon is, csak nem váltak olyan sikeressé, mint a listán szereplők. Az igazi kérdés tehát nem a tehetség forrása, hanem a sikeré.

A magyar tudós-zsenik sikereit három önmagában is bonyolult történeti folyamat összjátékával magyarázhatjuk.

1. A tudománytörténeti tényező. Az elemzett intellektuális vonások különleges tudománytörténeti folyamat következtében váltak kiemelkedően fontossá. A folyamat a lehető legmélyebben átalakította a természettudomány szemléletmódját és módszereit. Eredményeként létrejött mindaz, amit modern tudománynak nevezünk, szemben a klasszikus természettudományokkal. Ennek során a fizika óriási súlyra tett szert mind a kémiában, mind a biológiában (a kísérleti módszerekben és az elméleti interpretációkban egyaránt) és egyéb rokon területeken. Míg a század elején, éppen az iparhoz való közelsége miatt, a kémia volt a vezető tudomány, ezt a szerepet fokozatosan átvetette a fizika, majd pedig a biológia. Közben mindhárom diszciplína a lehető legmélyebben átalakult. A fizika elszakadt a mechanikai szemléletmódtól: a műszerek működését és az eredmények értelmezését, nemkülönben az adatok értékelését és egész gondolatrendszerét egyre inkább csak az absztrakt matematika nyelvén tudta kifejezni. A kiemelkedő elméleti készség, a kiváló matematikai tudás és képesség egyenesen kitárta a csak nagyon kevés tudós számára befogadható új gondolatokra nyíló kaput. Ez a tudománytörténeti környezet és a merőben új ágazatok születésekor támadó erős kompetíció otthonos helyzetet teremtett a versenyeken nevelkedett magyarok számára.

 A modern tudomány másik jellegzetessége, hogy egyre növekvő szerepet játszik a gyakorlatban, kezdetben főként az iparban, majd a mezőgazdaságban, később egyre több területen. Az elektrotechnikából és szerves vegyiparból kiinduló folyamat a bennünket foglalkoztató időszak során az atombomba elkészítésében kulminált. Mára szinte minden jelentősebb piaci siker az áruban foglalt tudás értékétől függ. Ez a tudománytörténeti jellegzetesség alkalmazói mérnöki készségeket követelt. Márpedig a magyar jelenség tudósai kiváló matematikai készségük mellett gyakorlatiasan gondolkodni is megtanultak. Vegyészi, mérnöki, illetve orvosi képzettségük tudományos sikereik egyik forrásává vált. Legalábbis ezt mutatják az olyan eredmények, mint amilyeneket a katonai alkalmazás, kivált az atombomba előállítása terén mutattak fel, de Szent-Györgyi C-vitaminja, Hevesy radioaktív nyomjelzése, Neumann számítógépe, Gábor Dénes holográfiája vagy Kármán szuperszonikus repülői nem kevésbé.

Az egyetemes tudománytörténet alakulása tehát pontosan azt igényelte, amiben a csoport tudósai kiemelkedő teljesítményre voltak képesek.

2. A magyarországi szociológiai tényező. Sokan a magyarországi iskolák kiválóságából vezetik le a magyar tudósok sikereit. Valójában ezek a gimnáziumok, még ha némelyikük csakugyan európai színvonalat képviselt is, annyira mégsem voltak jók, hogy megmagyarázzák a magyar jelenséget. A gondolkodásbeli sajátosságok általánosabb vonásokat mutattak, semhogy valamely szaktárgy iskolai oktatásához lennének köthetők.

Nem látszik kielégítő magyarázatnak az sem, hogy a magyar jelenséget a zsidó szellemi hagyománnyal magyarázzuk csupán azért, mert a csoport tagjainak többsége történetesen zsidó volt. A magyar jelenség szerintem nem csupán a zsidóság, hanem a magyarországi polgári középosztály (beleértve a felsőközéposztályt) történetével hozható összefüggésbe. Erre az osztályra hárult a 19. században szükségessé váló modernizáció számtalan gazdasági és jogi feladata. Ám ez az osztály nem a hagyományos magyar (nemesi vagy paraszti) osztályokból verbuválódott. A fokozatosan liberalizálódó gazdasági és jogi lehetőségeket megragadták a nem hagyományos magyar osztályokhoz tartozók: zsidók, németek, szerbek, horvátok stb. Ők váltak néhány évtized alatt a társadalmi élet legdinamikusabb szereplőivé. Tehát nem a zsidó vallási hagyomány vagy az ennek tulajdonított speciális gondolkodásmód rejlik a jelenség mögött, hanem a társadalmi hierarchián nagy energiával fölfelé mozgó, szekularizált vagy szekularizálódó, a magyarsághoz asszimilált vagy asszimilálódó középosztály mentalitása. Ehhez járult az ösztönző multikulturalitás, a társadalmi, gazdasági fellendülés, az élénk kulturális háttér és a családi, iskolai és iskolán kívüli neveltetés.
 
3. A migráció. A tudománytörténeti magyar jelenség lényeges eleme a külföldi érvényesülés. Nincs értelme azonban feltételezni, hogy minden tudományos tehetség elhagyta az országot. Valószínű viszont, hogy a kompetitívebb hajlamúak, a kockázatot inkább vállalók, a képességeikben jobban bízók tették ki magukat a centrum szigorú mércéjének.

Ha néhány itthon működött tehetség sorsával hasonlítjuk össze a magyar jelenséget képező tudósok sorsát, emigrációjukat döntő tényezőnek kell tekintenünk. Bródy Imre nem élte túl a holokausztot, Korodi Albert nagy nehézségekkel túlélte, aztán a Rákosi rendszert is, de már nem Einsteinnel vagy Szilárd Leóval dolgozott együtt, és nem világrengető problémákkal foglalkozott.

A tudósok Magyarországon aligha láttak volna neki az atombomba kifejlesztésének vagy a számítógép gyártásának. Aligha találkoztak volna olyan feladatokkal, amelyek egyszerre hozták mozgásba a felsorolt intellektuális vonásokat. Márpedig a sikerek alapvető eleme volt, hogy a Magyarországról hozott szellemi muníciót korszakos feladatok megoldására használhassák fel. Az elvándorlás juttatta a tehetségeket a centrumba, azaz a kiemelkedő kutatási eredményekhez szükséges anyagi, emberi és intézményi feltételek közé. Mert a 20. századot nem Magyarországon csinálták, hanem Németországban, Amerikában és néhány más országban.

*

Nem könnyű a jelenre vagy a jövőre vonatkozó tanulságokat levonni a magyar tudós-zsenik történetéből. A magyarországi kultúra óriási eredménye, hogy sikerült olyan tudósokat produkálnia, akik a centrumban is meghatározó szerepet tudtak betölteni. Ez a múlt. De persze a Magyarországon elért tudományos eredményeket is nemzetközi standardokkal mérik, azok színvonalának alkalmazkodnia kell a kívül támasztott követelményekhez. Ez pedig nélkülözhetetlenné teszi, hogy állandó és eleven kapcsolat létezzen a centrum, illetve más régiók tudományával. Ebből a szempontból a magyar jelenség egyik komponense, a hálózatképzés óriási tanulságot rejt magában.

Amikor ugyanis a magyarországi tudósközösség egyértelmű veszteségnek tekinti, hogy legnagyobb tehetségei rendszeresen elvándorolnak, érdemes lenne mérlegelnie annak jelentőségét is, hogy az elvándorlás nyomában kiépülő hálózat egyrészt a legközvetlenebb csatornán keresztül juttathatja ide az ott képződött tudást, szervezeti és szemléleti mintákat, másrészt tág teret nyit a centrumhoz fűződő, ezer előnyt nyújtó tudományos kapcsolatok számára.