-
1. ábra
|1|
-
2. ábra
|2|
-
3. ábra
|3|
-
4. ábra
|4|
-
5. ábra
|5|
-
6. ábra
|6|
-
7. ábra
|7|
-
8. ábra
|8|
-
9. ábra
|9|
-
10. ábra
|10|
-
11. ábra
|11|
-
12. ábra
|12|
-
13. ábra
|13|
-
14. ábra
|14|
-
15. ábra
|15|
-
16. ábra
|16|
-
17. ábra
|17|
-
18. ábra
|18|
-
19. ábra
|19|
-
20. ábra
|20|
-
21. ábra
|21|
-
22. ábra
|22|
-
23. ábra
|23|
-
24. ábra
|24|
-
25. ábra
|25|
-
26. ábra
|26|
-
27. ábra
|27|
-
28. ábra
|28|
-
29. ábra
|29|
-
30. ábra
|30|
-
31. ábra
|31|
-
32. ábra
|32|
-
33. ábra
|33|
-
34. ábra
|34|
-
35. ábra
|35|
-
36. ábra
|36|
-
37. ábra
|37|
-
38. ábra
|38|
-
39. ábra
|39|
-
40. ábra
|40|
-
41. ábra
|41|
Faragó Sándor
Miért vadászunk?
I. Bevezetés
Mit is jelent ma a vad, a vadászat az átlagember számára? Mi jut eszünkbe e szavak hallatán? A gyermekek számára - akár a saját gyermekkorunk emlékeit felidézve - az állatmeséket vagy a mesék állatszereplőit jelentik, jelentették.
E történetekben, ha szerepel vadász, akkor az igazságosztó képében jelenik meg - lásd például Piroska és a farkas történetét. Az állatvilágot hazánkban mind gyermekhez, mind felnőtthöz Fekete István munkássága hozta igazán közel. Csak a természetet és annak állatvilágát jól ismerő vadász (Fekete korának egyik legismertebb vadásza volt) tud ilyen mélyen emberi, de egyúttal biológiailag is hiteles történeteket megírni. Könyvei, a Vuk, a Lutra, a Kele, a Tüskevár, a Téli berek a természet, a vad és a vadászat harmóniáját mutatják be.
- |3|
Mit jelent a felnőttek számára a vadászat a már említett gyermekkori élményeken és olvasmányokon túl? Jó esetben Széchenyi Zsigmond- és Molnár Gábor-könyvélményeket. Ez esetben valós képe alakulhatott ki a témáról. Egyébként legfeljebb az éttermekben és a médiában találkozhat a vadászat említésével.
A vadételek valóban jó reklámhordozói e tevékenységnek, s ma - hála a vadhús alacsony, nyomott piaci árának - már mindenki számára elérhetők. A sajtó azonban az utóbbi 15 évben a vadászatnak inkább az árnyékos - alkalmasint botrányízű - mint az igazi, értékes oldalát mutatta be.
- |4|
- |5|
Újabban a vadászatot összemossák az orvvadászatot folytató madárgyilkosokkal. E cselekmények túlnyomó része nem Magyarországon történik, csak határainkon derül ki be- vagy olykor kilépés során. Éppen a szigorú magyar törvények és ellenőrzés a biztosítéka annak, hogy nálunk ilyesmi csak ritkán történik meg. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sok olyan faj van - a legfontosabb a fürj és több récefaj -, amely a velünk szomszédos országokban vadászható, nálunk pedig védett, így elejtése ott nem számít törvénytelenségnek.)
Akkor mi is a vadászat, miért vadászott és vadászik az ember?
II. A létfenntartó vadászat elválaszthatatlan az emberi faj történetétől
- |6|
- |7|
Ezen az állapoton csak a lassú evolúció, azaz az emberelőd testfelépítésének megváltozása, zsákmányoló szerveinek kialakulása lett volna képes változtatni. A hominidák úgy váltak húsevőkké, hogy hiányoztak belőlük a húsevők specializált jellegzetességei, mindenekelőtt a fogazat (erős szem- és tépőfogak). Ehelyett egyfajta "funkcionális evolúció" következett be, azaz e hiányzó szerveket eszközhasználattal váltotta ki az előember. A gyengébb testi adottságok előtérbe helyezték az agy, az ész szerepét (mintha ezt örökítené meg a mondás: Többet ésszel, mint erővel). A növekvő intelligencia lehetővé tette előbb az egyszerű tárgyak eszközként, vadászfegyverként való alkalmazását, majd azok kezdetleges, később egyre bonyolultabb formáinak készítését.
A velük való eredményesebb vadászat felgyorsította a fejlődést. Az emberi agy, az ész evolúciója a vadászati eszközöknek és használati módjaiknak, azaz a vadászati módoknak a tökéletesedéseként következhetett be. Ilyen értelemben tehát pontosítanunk kell a vadászatnak, mint fogalomnak az értelmét. Az etológia tudománya vadászatnak nevezi a táplálékszerzés minden olyan formáját, amely a zsákmányállat megöléséhez vezet. Talán célzottabb lenne a vadászatnak ezt az általános értelmezését predációnak hívni, a gyakorlóját predátornak (zsákmányolónak), a célobjektumot pedig prédának (zsákmánynak). A vadászat fogalmát szűkítsük le az ember (esetleg tágabban, a hominidák) olyan tevékenységére, amely feltételezi a szükséges eszközök elkészítését, a folyamat megtervezését és gyakorlati megvalósítását. Látható, hogy a vadászat az eszközkészítésben és a tervszerűségben - tehát csak a hominidákra jellemző tulajdonságokban - tér el a predációtól.
A szerszám és annak használata mesterséges elemekkel egészítette ki a természetes adottságokat, s így kiterjesztette őseink tevékenységi körét. További előnye volt, hogy sem anatómiai, sem életmódbeli specializációt nem kívánt, sőt alkalmazkodási kényszert generált.
Könnyű belátni, hogy a hatékonyabban vadászó, azaz "okosabb" egyedek vagy csoportok fittsége, eredményesebb túlélése ezeknek a jó géneknek a továbbadását tette lehetővé. A vadászat hozadékaként a jobb fehérjeellátás további fejlődésbeli gyorsulást eredményezett. A hús mint táplálék megszerzése mellett annak feldolgozása, illetve a zsákmányállatok legkülönfélébb testrészeinek (bőr, csont, ín, zsír stb.) felhasználása további előnyöket, védelmet, azaz a túlélés esélyének növekedését segítette elő. Így könnyű levonni azt a következtetést, hogy a hominida-evolúció a hatékonyabb csoportszelekció révén azon a szinten történt, amit kulturális evolúciónak nevezünk.
- |8|
Európában az együttműködésen alapuló vadászat kialakulása sorsdöntő volt.
- |9|
- |10|
A húsevés mellett az emberelőd táplálkozásában megmaradt a gyűjtögetésen alapuló gyümölcsevés (általában növényevés) is, azaz együtt élt benne a ragadozó és a gyűjtögető viselkedés. A mai emberben is e két erő - a gyűjtögető és a vadászó - munkál. A létfenntartás eltérő formái, valamint a csoportokat alkotó különböző nemű és korú egyedek eltérő adottságai a társadalom tagozódásához, feladatmegosztáshoz (munkamegosztáshoz) vezettek. A Hominidáknál az erős férfiak vadásztak, az asszonyok és az idősebbek gyűjtögettek. A differenciálódásnak elsősorban szaporodásbiológiai okai voltak, azaz a hosszú terhesség és utódnevelési időszak. Az embergyermek jóval fejletlenebb, mint minden más zsákmányoló utódja, így az asszonyok nem tudták sem magukra hagyni őket, sem velük együtt részt venni a nagy testi erőfeszítést igénylő vadászatokon. Mindezért fokozottan jelentkezett a gerincesekre általában is jellemző nemek közötti munkamegosztás.
- |11|
Ez az elmélet Isaac nevéhez köthető.
- |12|
A zsákmányt legjobban hasznosító csoportok családjainak volt a legeredményesebb a túlélése, ami ismételten a legkonstruktívabbak, kiválasztódását segítette elő. A vadászat melléktermékeinek (bőr, csont, agancs stb.) feldolgozása növelte a túlélés esélyét (lásd öltözet kialakulása), a kézművesség gyökereit jelentette, módot adott további művészeti formák kialakulására (csontfaragás), fejlesztette a kézügyességet és erősítette a kreativitást. Mindez természetesen kölcsönhatásban volt az agy fejlődésével, térfogat-növekedésével. A mezolitikum és a neolitikum emberének erejét, vadászati hatékonyságát nemcsak a fegyverek és szerszámok erejének növekedése, hanem azzal összhangban - vagy éppen annak következtében - növekvő szellemi ereje jelentette.
Mindezeket összefoglalva Clark megállapítását idézzük: az ember először és legfőképpen vadászként talált magára, és a vadászat által vált az élővilág uralkodó fajává.
Abban az esetben, ha igaz mindaz, amit elmondtunk a vadászatnak az emberré válásban játszott alapvető szerepéről, akkor az evolúció sajátosságából adódóan mindennek genetikailag is rögzülnie kellett törzsfejlődésünk során. Mindez egyszersmind közvetve igazolja is az ősvadász-elméletet. A kérdés tehát az, hogy mi maradt meg a Homo sapiensben az ősvadászból.
A legfontosabb bizonyítéka az ősvadász-elméletnek az ősi vadásztörzsek napjainkig tartó túlélése szerte a világban. Elég, ha egy földrajzi keresztmetszetet adunk létezésük igazolására. Az inuitok (eszkimók) rénszarvas- vagy fókavadászata, az észak-amerikai indiánok szarvas-, vízivad- és fajdvadászata (Kanadában a vadászati törvény külön rendelkezik róluk, elismerve ősi módszereiket, különleges vadászati idényeiket), a pápua-új-guineai hagerhai nép vagy a dél-afrikai busmanok létfenntartó vadászata napjainkban is ismert. Mindennek transzformálódott változata az észak-amerikai (trapperek) és a szibériai prémvadászat, amelyet a telepesek vagy betelepülők - sokszor eszközeikkel együtt - átvettek az őslakosoktól.
A civilizáció terjedésével, a modern eszközök (fegyverek, csapdák, hálók stb.) térhódításával, a létfenntartás hatékonyabb módozatainak átvételével lassan ezek a törzsek, az ősvadászok utolsó képviselői is belekerülnek a civilizáció nagy népdarálójába.
III. A létfenntartó vadászat háttérbe szorulása
A modern ember, a Homo sapiens felhalmozódott tapasztalatainak alkalmazása során talán a legnagyobb hatású változást egyes állatfajok háziasítása, majd kiterjedt tenyésztésbe vonása, azaz az állattenyésztés kialakulása jelentette. Az állattenyésztés, a tenyésztett állat húsa ugyanis a táplálkozás biztonságát jelentette őseink számára a vadászat nagy erőfeszítéseket kívánó tevékenységével és gyakori eredménytelenségével szemben.
- |15|
Az ember első háziállatai a juh és a kecske voltak, amelyek valamelyest megelőzték a kutyát. Az állattartásra való áttérésben kimutatható a Kr. e. IX. évezredben bekövetkezett felmelegedés hatása. A Zagrosz- és Taurusz-hegységek, valamint a Tigris, az Eufrátesz és a Nílus folyók vidékén élő népek az ebben rejlő lehetőségeket kihasználva nagy gazdasági és kulturális előnyre tettek szert, kialakítva a bronz- és ókori kultúrákat
Az állattenyésztés kialakulásával lezárult az emberiség történek egy korszaka, az a korszak, amelyet a létfenntartó vadászat uralt. Talán nem nehéz belátni azt, hogy ha a vadászat (több) százezer évig meghatározóan alakította a Hominidák fejlődését, akkor a vadászat iránti affinitás és az ahhoz kapcsolódó ösztönrendszer beépült emberi mivoltunkba, s meghatározója lett emberi természetünknek.
Az állattartásra való domináns áttérés mellett a hústáplálék megszerzésében a vadászatnak még sokáig szerepe volt - igaz csökkenő mértékben. Az állattartó társadalmakban azonban csak akkor és olyan mértékig van a vadászatnak létfenntartó szerepe, amilyen mértékben a népesség rákényszerül a hússzükséglet biztosítása érdekében.
A "szórakozásból" űzött vadászat - bár kétségtelenül van gazdasági jelentősége - más megítélés alá esik. A vadászat adott helyen kimutatható mértéke azonban nemcsak a gazdasági fejlettségtől, de az ökogeográfiai környezettől is függ. Így lehet a vadászat egyazon időben helyenként létfenntartó, másutt kisegítő vagy szórakozási tevékenység.
- |16|
A vadfajok csontjainak 6-10 %-os részesedése valamely település csontanyagában még nem igazolja a vadászat létfenntartó jelentőségét, hiszen az ilyen arányt az őskort követő időszakban általánosnak lehet mondani.
Az állattenyésztés mellett a növénytermesztés is mintegy 12 000 évvel ezelőtt kezdődött a Tigris felső folyásától keletre fekvő füves dombvidéken. A növénytermesztés és az állattenyésztés elterjedésével a vadnak egy más szerepe is adódott, nevezetesen károkozóként, veszélyforrásként is megjelent. Veszélyforrásként, amitől meg kellett védeni a termést és a haszonállatokat. A háziállatoknak ragadozókkal szembeni védelme mind a mai napig konfliktusok forrása, s a természeti népeknél a férfiasság bizonyításának próbatételét jelentette - egészen a tűzfegyverek használatáig.
Az ókori civilizáció kialakulásával még inkább megváltozott az ember és a természet viszonya, s ezen belül átalakult a vadászat szerepe is.
Mezopotámiában a vadászat az uralkodók kiváltsága volt, korabeli ábrázolások kétkerekű kocsiból történő oroszlánvadászatot mutatnak be. Ekkor tehát a vadászat célja már nem a táplálék biztosítása volt. A vadat nemes, "királyi" ellenfélnek tartották, erre az időszakra a vad tisztelete a jellemző. Egyiptomban (Kr. e. 3000) a vadászat az uralkodó osztály kiváltsága, az alattvalók, mint vadászati segédszemélyzet vesznek részt a vadászatokon.
E kultúrában a vadászat már egyértelműen "szórakozásnak" tekinthető. A vadászathoz harci szekereket, hajókat használtak. Az ókori Hellaszban a vadászat nem volt kiváltság. Jelentőségét mutatja azonban, hogy a 12 főistenség egyike Artemisz, a termékenység, a vadászat és a hold istennője volt. A Római Birodalomban a vad uratlan jószág, "res nullius" volt, egyes források szerint a vadászat napi foglalatosságnak volt tekinthető, s a vadhús pedig rendszeres élelem volt. A jog a vadászati mértékletességre hívta fel a figyelmet.
Miután a vadászatnak, mint alapvető gazdasági tevékenység visszaszorult, az ügyesség, a rátermettség, a lelemény, az erő bizonyításában lett szerepe. Az emberben tovább munkálkodó vadászösztön fenntartotta e tevékenységet. A gladiátoroknak vadállatokkal kellett megküzdeniük, a harcosoknak puszta dárdával kellett oroszlánt, medvét, vadkant legyőzni vagy belopni és íjjal szarvasféléket leteríteni.
- |19|
Mert kétségtelen, hogy a több ezer hektáron, több ezer fős kiszolgáló személyzettel megszervezett nagyvadászatok hatalmas előkészítő-ellátó (logisztikai) munkát követeltek meg, s tulajdonképpen hadgyakorlatoknak feleltek meg. Nem véletlen, hogy az uralkodói udvarok, a nemesség és egész udvartartás rendszeresen vadászott. A vadászatok egy részét - különösen a nehézlovasság kialakulásával - kiváltották a lovagi tornák, de a fegyverforgatás, a lovas készség biztosításának igénye egészen a modern korig fenntartotta a vadászat jelentőségét. A vadászat - különösen a nagyvadvadászat - nemesi kiváltsága mellett a jobbágyok beszolgáltatási kötelezettsége ugyanakkor biztosította a népi vadfogások hihetetlenül gazdag formáinak kialakulását. Elmondható tehát, hogy a vadászat a közép- és az újkorban is a mindennapok része volt, s a nemesi vadászatok miatt gazdasági szerepét messze meghaladó jelentőséggel bírt.
A 19. században kezdik a vadászatot sportnak tekinteni, s ekkor terjed el a mennyiségi szemlélet, a verseny a vadászatban is. A "ki tud többet lőni" azt bizonyította, hogy kinek a vadászterülete a legjobb, a leggondozottabb. S ez a gondolkodás már átvezet a tudatos vadgazdálkodás területére. Fokozta e tevékenység terjedését a trófeakultusz kialakulása, azaz a verseny, hogy kinél teremnek nagyobb méretű agancsok, szarvak. A tudatos gazdálkodáshoz szakmai tudásra, szakemberekre, szaknyelvre volt szükség. A tudatos vadgazdálkodás bevezetése megteremtette a fenntartható hasznosítás alapjait. Európában már viszonylag korán felismerték - többnyire saját kárukon - a mértéktartó vadászat szükségességét, amely napjainkra teljesedett ki.
IV. Vadászni lehetetlen vad nélkül - a fenntartó vadászat
Miért is lehet vadászni? Beszéljünk tehát a zsákmányról, a vadról! Vadászni azért lehet, mert van vad, és ott lehet, ahol van vad. E triviális gondolatsor a vadfajok populációinak jelenlétét, megőrzését és fenntartható hasznosítását tételezi fel.
A zsákmányolható állatfajok (ezeket nevezzük vadnak) építőelemei annak a környezeti (ökológiai) rendszernek, amelyben élnek. Ez a környezet akkor működik jól, természetszerűen, ha fajokban gazdag (ezt takarja a biodiverzitás közismert fogalma), amely fajok között dinamikus egyensúly van. A dinamikát részben az egyes állatfajok (populációik, azaz népességeik) belső jellemzőinek (állománynagyság, ivari és korviszonyok, szaporodási képesség stb.) változása, részben a különböző fajok egymáshoz való viszonyának (versengés, zsákmányoló-zsákmány) alakulása jelenti. Ráadásul mindezt a külső élettelen és élő környezeti tényezők alapjaiban befolyásolhatják.
- |20|
Azt, hogy egy állatfajnak mekkora lehet a maximális állománya egy adott területen, azt tehát a környezet eltartóképessége szabja meg. Amíg egy populáció egyedszáma az eltartóképesség szintje alatt van, addig egyedszáma növekszik, ha meghaladja azt, akkor pedig csökken. Ezt a dinamikát a születések és halálozások egymáshoz viszonyított arányának változásával tudja a populáció elérni. Ha a populációt hasznosítjuk, akkor lecsökken egyedszáma. Ez a kisebb egyedszám nem használja ki maradéktalanul a környezet által kínált lehetőségeket, ezért a populáció erőteljesebb szaporodással igyekszik elérni az eltartóképesség szintjét. Mindebből az következik, hogy olyan mértékben érdemes egy populációt vadászni, hogy az állománynagyság mellett a legnagyobb legyen a populáció szaporodóképessége. A vizsgálatok azt mutatták, hogy ez a szint a környezet által eltartható egyedszám fele. Ezen állománynagyság mellett a legnagyobb a szaporulat, itt a legnagyobb a hozam. Ezzel a maximális hozamnyi mennyiséggel lehet tehát tartamosan, évről évre csökkenteni az állományt kihasználva a biológia törvényszerűségeit anélkül, hogy veszélyeztetnénk a faj, a populáció létét. Az ilyen hozamot fenntartható hozamnak hívjuk, annak elérését támogató vadgazdálkodással együtt pedig bölcs hasznosításnak, bölcs vadászatnak.
- |21|
Vadászni tehát lehetséges, sőt értelmetlen, alkalmasint pazarlás lenne egy-egy terület megújuló produktumát - vadállományának hozamát - nem hasznosítani, nem fordítani az emberek, a gazdaság javára.
- |22|
Nagyvadállományunk esetében - mivel hazánkban gyakorlatilag hiányoznak a nagyragadozók - szükséges is a vadászat, hiszen a nagyvadfajok mennyiségi szabályozását csak a vadászat tudja biztosítani. Ennek eredményessége - elsősorban gazdasági okokból - még nem elég hatékony.
- |23|
Apróvadfajaink esetében - ahol a környezet állapotromlása létszámcsökkenést eredményezett- éppen a hasznosítás jövőbeni lehetősége az a vonzerő, amiért a költséges vadgazdálkodási beavatkozásokra költenek a vadászok.
- |24|
A bölcs gazdálkodás folytatásának igen fontos következménye - egyszersmind üzenete -, hogy a vadászott fajok érdekében végzett aktív élőhely-gazdálkodási beavatkozás a vele együtt élő (koegzisztens) védett fajok számára is előnyökkel jár, ilyen értelemben igazi, aktív természetvédelmi tevékenység is. Ezt a szemléletet a természetvédelmi szervezetek is elfogadják, s nemzetközi egyezmények is rögzítik.
V. Jelképes és destruktív vadászatok
A modern fenntartó vadászat az emberi népesség egyre kiterjedtebb urbanizálódása miatt viszonylag szűk rétegeket érint. Vajon ennek az lenne a következménye, hogy a többi embernek semmi köze a vadászathoz? Egyáltalán nem. A vadászszenvedélyt, a vadászösztönt az emberek zöme pótcselekvések formájában éli ki. Bár a tényleges vadászat ősi és modern formájában fennmaradt napjainkig, a népesség jelentős részénél csak virtuális, esetleg transzformálódott, jelképes - szelíd és durva - formáit figyelhetjük meg.
Az, hogy az emberben genetikailag rögződött vadászösztön milyen módon kerül a felszínre, az ember környezetétől, neveltetésétől függ. Más hatások érnek egy skandináv vagy mondjuk egy zalai gyereket, mint egy városi, nagyvárosi, a természettől elzárt, azzal tényleges kapcsolatot alig tartó gyereket. Amíg az előbbiek számára magától értetődő dolog a természet erőforrásainak hasznosítása, azaz javainak megszerzése, addig az utóbbiak számára a fogyasztható késztermék a kapcsolat egyedüli formája, és sok esetben nem is látják mögötte például az állatot, annak tartási-nevelési, feldolgozási nehézségeit és örömeit (ezt nevezhetjük "bontottcsirke-szindrómának"). Az ilyen emberek az őzön csak a Bambit értik (ami ráadásul fehérfarkú szarvas), ugyanakkor a vendéglőben minden szívfájdalom nélkül megeszik a tűzdelt őzgerincet.
- |25|
Ebben az esetben mindig van zsákmány! A legvirtuálisabb vadászaton számítógépes szimulációk segítségével lehet részt venni. Itt művi a környezet, művi a vad, virtuális az elejtés, a zsákmány birtokbavételének élménye is virtuális, de a vadászszenvedély kielégül. Ez lenne a jövő? Remélhetőleg nem! A virtuális vadászatot felfoghatjuk úgy is, mint jelképes vadászatot, vagy legalábbis annak egy minősített változatát, amikor a vadászatban még jelen van a vad és környezete.
Jelképes vadászat
A jelképes vadászatnak a természettől való elidegenedés mellett az állattenyésztés és a növénytermesztés kialakulása, majd a 20. század mezőgazdasági forradalma adott alapot. Ez a civilizációs változás a létfenntartó vadászatot az ősi vadásztörzsek elszigetelt közegébe szorította vissza. Mivel a modern fenntartó vadászat gyakorlásának (személyi, anyagi stb.) korlátai vannak, a vadászszenvedélyt, a vadászösztönt az emberek zöme pótcselekvés formájában éli ki.
A pótcselekvés formája lehet a jelképes ún. "szelíd" vadászat, de lehet "durva" vadászat is. Ezek a formák természetesen ugyancsak az evolúció eredményei, mai megjelenésüket már a civilizáció és az elidegenedés alakította, de csiráiban némelyik típus viszonylag korán, már az emberi törzsfejlődés elején kimutatható.
Jelképes szelíd vadászat
A jelképes szelíd vadász a vadászszenvedélyét vagy az emberi fajt formáló másik tényezőben, a munkában éli ki, vagy valamely, a "zsákmányolást biztosító" póttevékenységben találja meg. Az előbbit munkamániás pszeudovadásznak, az utóbbit frusztrált vadásznak hívjuk.
A vadászatnak az alábbi szakaszai vannak: 1) a vadászat előkészítése, 2) a vadászterület felkeresése, 3) maga a vadászat, 4) a zsákmány birtokbavétele, birtoklása.
A munkamániás pszeudovadász esetében ez a folyamat az alábbiak szerint játszódik le:
Hagyományos vadász | Munkamániás "vadász" | |
a vadászat előkészítése | üzleti vagy munkaterv, stratégia készítése | |
vadászatra indulás | munkába járás | |
vadászat | az üzleti vagy munkaterv megvalósítása | |
társas vadászat | csapatmunka a hatékonyság növelésére | |
zsákmány | üzleti, munkasiker, haszon |
Ahogy a vadászat szenvedéllyé tud válni, úgy szenvedéllyé válhat a munka még abban az esetben is, amikor annak már nincs feltétlen gazdasági kényszere ("mókuskerék" effektus).
Abban az esetben, ha a munka unalmas, ha nem biztosít sikereket, azaz nem elégíti ki a "vadászösztönt", akkor zavartság lép fel. Ennek leküzdésére alternatív megoldásokat keres a "frusztrált vadász", ennek módjai például a gyűjtemények fejlesztése, utazás egyre egzotikusabb, ismeretlenebb területekre, a szerencsejáték vagy a csapatsportok űzése, azaz az ellenfél legyőzése.
A frusztrált vadász esetében a vadászat folyamata az alábbiak szerint játszódik le:
Hagyományos vadász | Frusztrált "vadász" | |
a vadászat előkészítése | tervezés, a lelőhelyek, célterületek felkutatása | |
vadászatra indulás | lelőhelyek, területek felkeresése | |
vadászat | a tárgy megszerzése, a helyek "kipipálása" | |
zsákmány | a gyűjtemény új darabjai, utazási emlékek |
Jelképes "durva vadászat"
Az állatvilágban a fajok közötti küzdelem akkor folyik életre-halálra, ha ragadozó-zsákmány kapcsolatról van szó, azaz az egyik faj a másik elfogyasztásával tartja fenn magát. A küzdelem szelídebb formája a versengés, amelynek során egyik faj kiszoríthatja a másikat, akár agresszív viselkedés kíséretében is. A fajon belüli versengés általában jelképes, vértelen, hiszen a faj túlélését is biztosítani kell. Természetesen ettől eltérő magatartási formákat is ismerünk, például a legyőzött, különösen a sérült egyeddel szembeni kegyetlen leszámolást.
- |28|
Az emberi fajon belüli versengés és a vele járó agresszió rendszerint levezetődik verbális erőfitogtatással, legfeljebb korlátozott tettlegességgel. Ugyanakkor megfigyelhető a másik fél megsemmisítésére irányuló készség is, különösen olyan időkben és helyeken, ahol az emberi életnek nincs nagy értéke, illetve a konfliktus megoldása a kulturális háttér függvényében a nyers erőszakra korlátozódik. Ez vezetett a törzsek közti összecsapásokhoz (szélsőséges esetben a kannibalizmushoz), a klasszikus háborúskodáshoz, amely a jelképes vadászat elfajulásának tekintendő.
A destruktív vadász
A destruktív vadász esetében a fenti folyamat az alábbiak szerint játszódik le:
Hagyományos vadász | Munkamániás "vadász" | |
a vadászat előkészítése | a háború tervezése, a haditerv kidolgozása | |
vadászatra indulás | a háborús felvonulás, pozíciófoglalás | |
vadászat | a háború megindítása | |
társas vadászat (a "vadászó falka segítségnyújtása") | bajtársiasság, a személytelen ellenség | |
zsákmány | az ellenség megölése vagy túszejtés, harci eszközök vagy terület birtoklása |
Mint látjuk, a háborúskodás folyamán már nem más fajhoz tartozó egyedek jelentik a zsákmányt, hanem a saját fajhoz tartozó példányok. (Az egyenruha viszont felfogható úgy, mint ami azonos vagy az eltérő "fajhoz" való tartozást jelképezi). A fajfenntartáshoz már nem más fajok zsákmányolására, hanem a fajon belüli győzelemre volt szükség, ezért a vadászati módok és eszközök a katonáskodás eszközeivé is váltak és viszont.
Amikor az emberi fajon belüli zsákmányolást törvények kezdték korlátozni (Ne ölj!), akkor azok áthágására kialakult a bűnözés, amelyet egész eszközrendszerével együtt ugyancsak a destruktív vadászat egyik válfajának tekinthetünk. Ennek minősített, "falkában" elkövetett formája a csoportos, szervezett bűnözés. A bűnözésnek egyik formája - nevezetesen az orvvadászat - aztán visszakanyarodik az eredeti indíttatáshoz, a vadászathoz. Az orvvadászat jelentős része nem megélhetési vadászat, elkövetőit inkább a "vérük hajtja", ismerik a veszélyt, a büntetés mértékét, mégis vállalják a kockázatot, mert az ősvadász destruktív módon működik bennük.
- |29|
VI. A vadászati kultúra
A modern ember kialakulását és fennmaradását az anyagi kultúra fejlődése és annak az értelemre való folytonos visszahatása tette lehetővé. Mindezzel egy időben a szellemi kultúra csírái is kibontakoznak. Az ember kezdte megérteni, leképezni magának a világot, annak történéseit, s ezt nem tehette más módon, mint ahogy azt ő megélte: cselekedetein keresztül. A világot eleinte számára elsősorban a létét biztosító vad és annak vadászata jelentette. Hitvilága e köré csoportosult, a világban elsősorban azt látta meg. Nem véletlen tehát, hogy az első ábrázolások kizárólag a vadról és a vadászatról szóltak, gondoljunk csak Les Combarelles, Les Eyzies, Lascaux, Rouffignac vagy Altamira barlangjainak festményeire.
- |32|
- |33|
A vadászat azután az ókorban és a középkorban is a hitvilág meghatározó, igaz már nem domináns eleme, de változatlanul a képző- és iparművészet egyik fő tématerülete maradt. Mezopotámiában a vadászat mint uralkodói kiváltság hívta életre Nimródnak (magyarul Ménrót), a vadászok ősapjának tiszteletét. Egyiptomban (Kr. e. 3000) a vadászat "szórakozását" lépten-nyomon fellelhetjük a korabeli ábrázolásokon. Az ókori Hellaszban Artemisz tiszteletére Epheszoszban (későbbi nevén Szmirnában) templomot emelte: az Artemisziont az ókori világ hét csodájának egyikeként tartják számon.
Olyan nagy gondolkodók értekeztek a vadászatról, mint Szókratész, Platón, s Xenophón nevéhez köthető az első vadászkönyv írása. A föníciai ugyan elsősorban hajós nép volt, mégis tisztelték Tanitot a vadászat istennőjét, aki a hellén Artemisznek feleltethető meg; s a muflon széttelepítésében is lehetett szerepük. A Római Birodalomban a legkiválóbb elmék - mint Cato, Varro, Plinius, Horatius, Ovidius Naso - írásaiban olvashatunk a vadászatról. Oppianosz jegyzi azt a Caracallának ajánlott tankölteményt - a Künégétikát - amelynek eredeti szerzője a már említett görög Xenophón volt. A rómaiak Dianát tisztelték a vadászat istennőjeként, aki kezdetben a nők és az anyák segítője volt, s a görög hatás érvényesülésekor fedezték fel benne Artemiszt, a termékenység istennőjét, így vált egyszersmind a vadászok oltalmazójává is.
Mindemellett a természeti népeknél s az alkalmasint a napjainkig túlélő vadásztörzseknél a legkülönbözőbb állatfajoktól való származtatás mondái, a totemábrázolások, a sámánoknak vad "képében", maszkjában való megjelenése valószínűleg az őskori viszonyoknak egyfajta túlélését jelenthetik.
- |34|
- |35|
- |36|
Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan a magyarság történetét is befolyásolta a természetközeliség, a vadászat dominanciája, igaz elsősorban az őshazában, illetve azokon a területeken, ahol tartósan megtelepedett. Eredetmondáink az elveszett ősvallás elemeit és a keresztény krónikaírók ismereteit és szándékait egyaránt tükrözik. Így lehet az, hogy Anonymus Noé fiától, Jafettől származtatja Gógot és Magógot, s az utóbbitól eredezteti Attilát, Álmost és az egész magyar nemzetet. Kézai Simon szerint Jáfet fia volt Ménrót (Nimród), s az Ő, valamint Enéch (Emese) gyermekei voltak Hunor és Magor, a hunok és magyarok ősei, akik nagy vadászok voltak. A csodaszarvas legendájában ők ketten szarvasünőt űzve jutnak el a Meotisz mocsaraiba, ahol Dul király lányait elrabolva megalapítják a hun és magyar nemzetet.
- |37|
Emellett közismert, hogy a mind a tajga, mind az erdőssztyepp népeinél (hun, osztják, szkíta stb.) kultikus állat volt a szarva, az ősanya szerepét betöltő szarvasünő. Így lett a magyarság eredetmondájában is szerepe a szarvasnak.
A sztyeppei népeknél azonban a ragadozó madarak tisztelete is megjelenik, így válik a szarvasnak társ-totemállatává egy "héja-forma madár", ahogy Anonymus írta, vagyis a turul. Emese álmának mondája Álmos születését beszéli el. Emese (Enéh = ünő) álmában héja-forma madár jelent meg, amely rászállott és teherbe ejtette. Mivel a gyermek születését álom jövendölte meg, neve Álmos lett. Emese méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ágyékából dicső királyok származtak. A turul mutatta meg a monda szerint eleinknek a Kárpát-medencébe vezető utat is, s terjesztette le rájuk védő szárnyait.
A vadászat gyakorlatát a fent elmondottak alapján egyfajta kettősség határozta meg. Az egyik a katonáskodással való együttélésből származó külsőségek átvétele, úgymint az egyenruha használata, a terepi életet kényelmessé tevő eszközrendszer alkalmazása, a társas vadászatok katonai hadműveletszerű levezénylésének egykori módja (pl. kürtök használata). Érdekes, hogy a haditechnika fejlődésével a harcászatból mindez kiveszett, így a vadászat jelenlegi szokásrendszere részben annak a kornak a megidézése is.
- |38|
Ezzel hozható összefüggésbe kezdetben a szépirodalom, majd a szakirodalom megjelenése. Mindkettő művelése igényelte a latin mellett a nemzeti nyelvek általános fejlesztésén túl a szaknyelv kialakítását is. Magyarországon ehhez a német nyelv felváltásának igénye is társult, hisz a Magyar Tudományos Akadémia eredeti célkitűzése is mindenekelőtt ez volt. Talán nem véletlen, hogy az első magyar nyelvű szakszószedet-gyűjteményt Pák Dienes Vadászattudomány című, Budán kiadott munkájának (1829) hetedik fejezete tartalmazza Magyar vadász-szavak és kifejezések címmel. Pákról tudni kell, hogy annak a gróf Károlyi Györgynek a pártfogását élvezte - könyvét is neki ajánlotta -, aki negyedmagával (gróf Széchenyi Istvánnal, báró Vay Ábrahámmal, gróf Andrássy Gyulával) a Magyar Tudós Társaság alapító tagja volt. A könyv megjelenésétől a magyar vadászati nyelv gyors fejlődésnek indult, s a szak 180 év alatt nagykönyvtárnyi alkotást produkált, számtalan szakfolyóiratot indított és működtetett, elmélyítve, formálva, a kor szellemiségéhez igazítva a magyar vadászati kultúrát, valamint a vadgazdálkodás-vadászat tudományát. Álljon itt a legismertebb - irodalmi díjakkal vagy MTA tagsággal is kitüntetett - szerzők névsora: Bársony István, Bíró Lajos, Chernel István, Csathó Kálmán, Fekete István, Festetics Pál, Gyalui Farkas, Herman Ottó, József Ágost főherceg, Kittenberger Kálmán, Láng Rezső - Sólyom, Maderspach Viktor, Mika Károly, Molnár Gábor, Rózsahegyi Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Teleki Sámuel, Vajda János, Vajda Péter, Xantus János.
Napjainkban a vadászati kultúra ápolása új reneszánszát éli, fő letéteményese a Vadászati Kulturális Egyesület.
VII. A vadászetika
Áttekintve a vadászat történetét kiviláglik, hogy a vadászatnak az állat elejtése nem kizárólagos célja. Bár elsődleges célja valóban a birtoklás, a vad megszerzése, ennél mégis fontosabb a hozzá vezető út, maga a vadászati tevékenység. Úgy tűnik, hogy a vadászatnak nem feltétlenül lényege az, hogy sikeres legyen. (A ragadozók vadászata esetében is csak minden 8-10. kísérlet eredményes.) Gróf Széchenyi Zsigmond ezt úgy fogalmazta meg a mai ember nyelvén az Ünnepnapok című művében, hogy "A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás."
Ebből következik, hogy az igazi vadászat lényegén mit sem változtatott, hogy eszköztára miként fejlődött. A vadászat lényege nem a kelléktárban rejlik, az legfeljebb szükséges a tevékenység folytatásához. Ellenkezőleg, a vadász a technika tökéletesedésével fokozatosan korlátokat kezdett állítani magának, hogy a fejlődésből fakadó esélyegyenlőtlenséget kiegyenlítse, hogy a vadászat az maradjon, ami, és ne váljék puszta mészárlássá. A mai vadászatba az ész - amelyről, mint láttuk, mindig kölcsönkapcsolatban állt a vadászattal - úgy avatkozik bele, hogy korlátokat állít önmagának, megszabja tevékenységének határait. Vagy idézhetjük Ortega y Gasset spanyol filozófust: "A vadászatban mint sportban ... az ember a legszabadabb módon lemond felsőbbrendű emberi voltáról."
A vadászat kérdéséhez óhatatlanul hozzátartozik az elejtés (durvább megközelítésben az ölés) pillanatának megélése. Megint csak Ortegát idézhetjük: "A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra." Tudnunk kell azonban, hogy ez a megközelítés, az élet-halál misztériumának ilyen mélységű megélése viszonylag új keletű. Az élet megtartásának csak történelmünk utóbbi néhány évszázadában van mértékadó módon erkölcsformáló értéke. Korábban a halál évezredekig a mindennapok része (tehetetlenség a betegségekkel, járványokkal, éhínséggel, háborúkkal szemben), inkább súlyos realitás, mint rejtély volt.
A halál rejtélye a vadászetikában viszont megsokszorozódik az állat rejtélye miatt. Bár a tudomány tárháza bőséges, mégis keveset tudunk a vadászott fajok életéről, így igazából titokzatos életük, a miénkénél sokkal kifinomultabb és hatékonyabb szerveik jelentik azt a védőpajzsot, amely mind a mai napig egyenlő ellenfeleké teszik őket velünk. Ma is érvényes a szabadterületi vadászat során a ragadozókkal kapcsolatban említett 1:8-10 zsákmányolási arány. Már csak azért is, mert - mint már említettük - a vadász korlátokat állít önmagának.
A "nyugtalan lelkiismeret" és a vad ősidőktől fogva megélt tisztelete vezetett a közép-európai vadászati kultúrában az elejtett vad formai megtiszteléséhez is.
A ravatal, a levett kalap, az utolsó falat, a seb elfedése, a főhajtás vagy az adott faj egyedének halálát zengő kürtjel, mind a legyőző atavisztikus tiszteletét fejezi ki a vad, az elvett élet előtt. Ez a tevékenységsor kiváltja a lelki megnyugvást is. Ugyanakkor a sikeres vadászat - az elmondottakkal együtt is - győzelem, amelynek emlékét, valamint tárgyiasult formáját (trófeás vad esetében a trófeát) magunkkal visszük. A trófea - amely hajdan a győzelem jelképe és egyben bizonyítéka is volt - élethossziglani megőrzése mára éppen a vad tiszteletének jelévé, a vadászat és a vad emlékévé vált, de semmiképpen nem célja a vadászatnak. Vadászni a vadászatért, a beteljesülésért magáért vadászunk, és nem pedig húsért vagy trófeáért. Újfent Ortegát idézve: "megállapíthatjuk - ha tetszik, ha nem, akár rokonszenvesnek tartjuk, akár bosszankodunk emiatt -, hogy az a boldogsághoz vezető foglalatosság, melyet az átlagos ember a legtöbbre értékelt, a vadászat volt."
- |41|
Az első elv: a vadon élő állatoknak mint alapvető természeti forrásnak a tisztelete
A jövőben a vadászatot úgy kell értelmezni, mint a vadon élő állatvilág bölcs hasznosítását, mint egy megújuló természeti forrás aratását. A fajok és élőhelyeik védelmével a vad megújuló természeti érték marad. Ugyanakkor egy terület kezeléséért felelős vadgazdának meg kell akadályoznia a vadállomány erős túlnépesedését is, mert az tönkre teheti saját és más fajok környezetét. A vadászoknak fel kell ismerniük a vadon élő állatok gazdasági értékét is: értékelendő és megbecsülendő kincset jelentenek.
A második elv: a vad mint élőlény tisztelete
A vadász köteles kerülni a vadászat során az állat sebzését és bármilyen szenvedését. A vadat gyorsan és humánusan köteles elejteni, alkalmas fegyvert kell használnia, nem lőhet nagy távolságra, fel kell kutatnia az elejtett vagy sebzett állatot, tisztelnie kell az élő és elejtett állatot mint a természet részét, nem tekintheti haszontalan tárgynak vagy egyszerűen a vadászati kikapcsolódás tárgyának. A mesterséges vadtenyésztés célja a szabadon élő vadállomány populációinak javítása kell hogy legyen. A vad tisztelete azt jelenti, hogy a vadász a vadat ne rekordhajhászásból, a trófeanagyság vagy a terítékmennyiség miatt lője. A vad tisztelete miatt az állat ügyességének és a vadász által alkalmazott módszereknek összhangban kell lenniük. Nem használhatunk aránytalan eszközöket a vad felkutatásában és követésében, foglyul ejtésében.
A harmadik elv: a természet más használóinak vagy hasznosítóinak a tisztelete
A vadászok az emberek azon kis csoportját képezik, akiknek fegyverviselési és -használati joguk van. A fegyverhasználatnál különös figyelmet kell fordítanunk a vadászati törvények előírásaira, a fegyverkezelés szabályainak szigorú és biztonságos betartására. Fontos, hogy a természetet élvező más használókkal egyezségre jussanak a terület hasznosításában, főleg bizonyos időszakokban. A vadászoknak viselkedésükkel meg kell mutatniuk, hogy ők a vadon élő állatvilág védői.
A negyedik elv: a természet tisztelete a maga egészében
A vadászat nem okozhat kárt a természet más elemeiben, a vadászoknak el kell kerülniük a környezet szennyezését. A vadgazdálkodási, vadászati tevékenység során csak a tájba, a környezetbe illő eszközöket használhatnak, illetve ilyen berendezéseket építhetnek. A fajok sokszínűségét nem rombolhatják le egyetlen vadfaj érdekében. A vadászat úgy értendő, mint a vadon élő fajok gondos és felelősségteljes kezelésének módja. A jövőben a vadászat szerepe világosan meghatározandó, s szabályait az egész társadalomnak el kell fogadnia. A vadászok e szabályokat úgy alkalmazzák, hogy szem előtt tartják a természet és a környezet védelmét. Így a 21. század vadásza a tudás embere lesz, aki fel van vértezve intelligens nemeslelkűséggel is.
Békés Sándor ennél is tovább megy, s a vadászetika mai alapelveit az alábbiakban adja meg:
1. a természetért érzett felelősség elve;
2. a hozzáértés és szaktudás elve;
3. az állatok méltóságának elve;
4. az önmérséklet elve;
5. az esélyadás elve;
6. a biztonság elve;
7. az együttműködés elve;
8. a hagyományőrzés elve.
A vadászat az ember és a természet sokrétű és bonyolult kapcsolatrendszerének legautentikusabb megnyilvánulási formája, de egyszersmind az egyik legkülönlegesebb, legnagyobb felelősséggel járó tevékenység, amely nem csupán a természetben, de magában a vadászó emberben is folyamatos változásokat indukál. Akkor tölti be hivatását, ha jobbá tesz. A vadászatot a kultúra és az erkölcs emelte fel az egyszerű zsákmányolás szintjéről a nemes szenvedélyek és a vadállomány felelős kezelésének társadalmilag is igényelt és elismert szintjére, és a jövőben is csak a kultúra és az erkölcs tarthatja fenn.