Milyen gyermekkori emlék vagy esemény irányította a figyelmét a biológia felé?

Gyerekkorom óta nagyon szerettem a biológiát, az állatokat. Másfél éves koromtól szinte egy horgásztanyán nőttem fel, hiszen nyaranta együtt horgásztam édesapámmal. Nagy hatással volt rám a nádas világa: ott ismertem meg a halak, a kagylók, a madarak számos faját. Ezeknek a korai emlékeknek is szerepe volt abban, hogy gyerekorom óta biológus szerettem volna lenni.

Miért az orvosira jelentkezett végül?

1982-ben érettségiztem, előtte már két évig jártam az ELTE biológia felvételi előkészítőjére. Nagyon komolyan szerettem volna bekerülni az ELTE-re, de abban az időben körülbelül 20 embert vettek fel, amiből a fele úgy nevezett minisztériumi hely volt. Ez azt jelentette, hogy a maradék 10 helyre kellett volna bekerülni, ami azért nem lett volna egyszerű. A szüleim és a barátaim tanácsolták, hogy ha kutató szeretnék lenni, akkor menjek nyugodtan az orvosira. Akkoriban 400 embert vettek fel, és hát lássuk be: 400 ember közé sokkal könnyebb bekerülni, mint 10 közé. Ráadásul azzal is számolni kellett, hogy nagyon nehéz volt már akkor is jó biológusi állást kapni, orvosként pedig még mindig el tudtam volna helyezkedni. Megfogadtam a tanácsukat, és így lettem tulajdonképpen általános orvos.

Mennyire volt nehéz orvostanhallgatóként a kutatást előtérbe helyezni?

Már elsőéves kormomban beléptem az Orvosi Vegytani Intézet diákkörébe. Ez elég szokatlannak számított, hiszen az orvostanhallgatók másod- vagy harmadéves korukban szoktak csak elkezdeni a diákköri munkát. Nagyon szerettem az intézetbe bejárni, ahol sok kísérletet végezhettem. Ugyanakkor minden tárgyból tisztességgel levizsgáztam, szemészetből még tanulmányi versenyt is nyertem, de már negyed évesként éreztem, hogy nem gyakorló orvos, hanem kutató szeretnék lenni. Mindent meg is tettem ennek érdekében, így hallgatóként már jelent meg tudományos közleményem, és a tanáraim is elismerték a munkámat. Nyilvánvalóan ez a fajta érdeklődés a gyakorló orvosi tudásom, ismereteim rovására ment, éppen ezért leszámítva néhány hónapos honvédségi rendelést, amikor hashajtót és nyugtatót kellett kisorvosoként felírnom, nem praktizáltam soha.

Egy biológus szempontjából van jelentős különbség, hogy emberi vagy állati szöveteket, szerveket vizsgál?

Aki szereti a biológiát, annak mindegy, hogy emberről vagy éppen halról van szó. A gyerekkori emlék, például a halpucolás nagyon erősen megmarad. Emlékszem hogyan vettem ki a hal hólyagját vagy máját, epéjét, tüdejét. Ez az úgy nevezett természettudományos szemlélet, gondolkodás nagyon más, mint a társadalomtudományé. Az előbbi esetében például a sejtek, a szövetek szintjén majdhogynem mindegy, hogy madárról, halról vagy emberről van szó.

Ennek a meghatározó gyerekkori emléknek – halpucolás - gasztronómiai vonzata is van?

Halászlét nem nagyon készítek, talán mert gyerekkoromban sem én főztem a halászlét. De mind a mai napig szeretem, és ahol csak lehet, ott meg is kóstolom. Az évek alatt számos vendéglőt ellenőriztem, így már tudom, hol készítik a legjobb halászléket Magyarországon. Ráadásul a 13 éves fiammal tavaly óta újra intenzíven járok horgászni, ami óriási élmény mind a kettőnknek. Kimaradt majd 25 év, és ez alatt az idő alatt nagyon sok minden megváltozott: a botok, a zsinórok, a csalik. Idén nagyon sok keszeget, kárászát, pontyot pucoltam újra, amiket leginkább rántva, vagy például a keszeget paprikás lisztben megforgatva, jól beirdalva ettünk.

A hal pucolás, olyan mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni?

Nem mondom, hogy 25 év után az első halat tökéletesen megpucoltam, de visszajön: leszedi az ember a pikkelyt, el kell távolítani az erős uszonyokat, nem szabad kiszakítani az epét. Az ember emlékszik az apró fogásokra és a sorrendre.

A gasztronómiáról visszakanyarodva a kutatásra, az egyetem után is ilyen tudatosan építette a karrierjét?

Az ember életében a tisztességes munka, az elhivatottság mellett nagyon fontos faktor a szerencse is. Faragó Anna professzorasszony mellett nőttem föl: diákkörös hallgatóként kerültem a munkacsoportjába, mellette tanultam meg a szakma fortélyait és írtam meg a kandidátusi disszertációmat, végül ő segített, hogy kijussak külföldre ösztöndíjjal. A frissen végzettek általában még nem rendelkeznek olyan kapcsolatrendszerrel, hogy képesek legyenek kijutni külföldre, ezért legtöbbször a főnökük vagy egy másik senior professzor segít őket. Faragó Anna ismerőse volt Doreen Cantrell, egy nagyon tehetséges, befutott kutatónő, aki egy világszerte ismert T-limfocita sejteken dolgozó kutatócsoportot vezetett. Azt tudni kell, hogy a nyugat-európai laborok is úgy szeretnek fogadni kutatókat, ha a saját költségeiket fedező pénzt maguk pályázzák meg és nyerik el. Bár sikerült Doreen Cantrell-lel megbeszélni, hogy fogadjon be a kutatócsoportjába, de közben terhes lett a harmadik gyerekével, ezért visszamondta a megbeszélteket. Ugyanakkor felajánlotta, hogy körbenéz az intézetében, mert ha érdekel egy másik munkacsoport, akkor szívesen beszervez oda. Julian Downward néhány évvel korábban hozta létre a saját kis kutatócsapatát a Brit Birodalmi Rákkutató Intézetben. Ez volt az Intézet legfiatalabb munkacsoportja, mely kis létszámmal működött, ezért nagyon örült nekem, hiszen Faragó Anna jóvoltából a saját fizetésemet is vittem magammal.. Van azonban még egy csavar a történetben. Azt a témát, amin végül én kezdtem el dolgozni és ami egyben a labor egyik legsikeresebb témája lett, elsőként egy szintén ösztöndíjjal érkező spanyol fiúnak ajánlotta föl. Azonban a spanyol visszautasította, mert ő a saját témáján szeretett volna dolgozni. Vagyis a véletlenek sorozata játszott közre mind az ösztöndíjszerzésben, mind a labor, mind a téma kiválasztásában.

(Az interjút Kőhegyi Ilona készítette)