Egy kis múzeumtörténet - a tudománykommunikáció szemszögéből

A 21. századi információs technológia kihívásai és lehetőségei miatt sokszor megkérdőjeleződik a múzeumok és kiállítások szerepe a közművelődésben, oktatásban, és a tudományos ismeretterjesztésben. Cikkünk elsősorban ez utóbbi  szempontot vizsgálja. A tudományos ismeretterjesztés szerepét mára a tematikus tévécsatornák (Spektrum), internetes oldalak, népszerűsítő nyilvános programok, előadások (Kutatók Éjszakája, Agykutatás Hete), tematikus évek (Kémia Éve, Atommag Éve) rendezvénysorozatai, valamint a Csodák Palotája mintájára elgondolható science center-ek, élményközpontok vették át. A „deficit-modellt” megvalósító (tárgy – vitrin - szöveges leírás) múzeumok és kiállításaik érezhetően hátrányos helyzetbe kerültek, holott alapvetően a tudományos kutatások, műszaki eszközök, tudománytörténeti relikviák hiteles bemutatóiként, funkciójuknál fogva hozzák közös színtérre a laikus látogatót és a tudományos eredményeket, ismereteket, fejlesztéseket és történetüket. Szakembergárdájuk és gyűjteményük garantálhatja a hiteles tudományközvetítést, rávilágíthat számos problematikus kérdésre, véleményt formálhat és motiválhat.

A múzeumok elsősorban tárgyiasulva, történetiségében őrizték meg a tudományos emlékeket, a gyűjtemények történészek kutatómunkáját és tudósok kísérletező kedvét segítették, inspirálták. Az világelsőként fennmaradt, már eredetileg is múzeumnak tervezett, tudományos gyűjteményt bemutató épület az Oxfordban máig működő tudományos múzeum (Museum of the History of Science), a régi Ashmolean épület 1683-ban nyitott és már a nyilvánosságot is szolgálta a kutatók mellett.

A 19. századtól egyre népszerűbb világkiállításoknak is nagy szerepük volt a tudományos eredmények, műszaki fejlesztések és találmányok bemutatásában (pl.: 1958-ban a Brüsszeli Világkiállítás Nagydíját megszerezte a magyar fejlesztésű ionoszférakutató berendezés, ma is látható az OMSZ épületének folyosóján, jobb kiállítóhely híján).

A tudománynépszerűsítés mindig kapcsolódott a szórakoztatással; a századfordulón a magnetizmus jelenségeivel és elektromossággal összefüggő kifejezetten tudományos szórakoztató színházak is elterjednek. Ilyen volt Budapesten az Uránia Tudományos Színháza a 20. század elején. A szórakoztatva ismeretterjesztés mintája lett az elsőként létrehozott science center, a San Francisco-i Exploratorium, amelyet 1969-ben Frank Oppenheimer alapított (Robert Oppenheimer, a Los Alamos-i laboratórium vezetőjének testvére, szintén fizikus), hogy a laikus közönség is felfedezhesse és megérthesse a körülöttünk lévő világot.

Oppenheimer szándéka szerint távol kell tartani az intézményt és koncepcióját a tudománnyal kapcsolatban megjelenő politikai, gazdasági és etikai kérdésektől és a tudományon belüli  kétségektől, elméleti, filozófiai vitáktól. Ezzel szember erősítendő  a tudomány és a művészet kapcsolata, hogy együttműködésük, szimbiózisuk élményszerűbbé és látványosabbá tegye a befogadást. Ez az intézmény volt az elődje a ma is nagyon népszerű, fizikai, optikai jelenségeket bemutató, kísérletezéseket is lehetővé tevő, bemutatókkal és látványelemekkel fűszerezett science centereknek, amelyek néhol az országimázst is alakító, jelképpé minősült, turisztikai célpontokként is funkcionáló épületekben valósulnak meg.

A múzeumi szakemberek, tudósok, közművelődési szakemberek, kutatók, politikusok és laikusok pont az iménti példában tudatosan elkerült kontextusokat hiányolják, a morális problémákat boncolgatnák, hogy a társadalmi anyagi beruházás milyen alapon éri meg, kiknek kellene dönteni egy-egy beruházásról, egy új tudományos eljárás, vagy eszköz alkalmazásáról, kinek mi a felelőssége és miért alakult így. Tehát politikai, szociológiai, és morális kérdésekben kellene utat mutatniuk a tudományt kommunikáló és bemutató intézményeknek. A kontextus-alapú tudományos ismeretterjesztés ilyen formában nagyon könnyen egyfajta manipuláció eszközévé is válhat, s azt is nagyon fontos megvizsgálni, hogy hogyan lehetséges a fent említett kérdéseket, a tudomány belső kétségeit, bizonyítási eljárásait, jelenlegi kutatásokat, fejlesztéseket és megoldandó problémáit, kísérleteinek lehetséges következményeit egy kiállítás keretein, korlátain belül megoldani, vizualizálni, egyáltalán kontextusba helyezni, demonstrálni.

A múzeum intézménye már a múlt század közepétől kihívásokkal küszködik, a látogatók életidegen környezetben, fehér kockában, zárványként, a hétköznapi használatból kiszakítottan ismerhetik meg a műtárgyakat, s néhol a kiállítás címe is teljesen megtévesztő, a figyelemfelkeltő és hatásvadász szlogeneknek sokszor semmi közük a kiállított tárgyakhoz és a kiállítás koncepciójához.

Hogyan tudnak mégis a múzeumok és kiállítások ilyen körülmények között helytállni, szórakoztatni, álmélkodtatni, ráeszméltetni a tudomány szerepére, esetleg szépségére, érdekességére, különlegességére? Erre a kérdésre keresünk választ cikksorozatunkban, ahol a hazai tudományos közintézmények gyűjteményeit, kiállításait fogjuk elemezni, tanulmányozni, s lehetőség szerint külföldi példákat is ismertetni.