Gángó Gábor
Mi a nemzet? - A népek életéről és haláláról
I. A modern értelemben vett nemzetek kialakulása Európában
A mai értelemben vett nacionalizmus Európában körülbelül a 18-19. század fordulója óta létezik. A modern nemzet és nemzeti ideológiák kialakulása egybeesik az individualizmus, az ipari társadalom, a kapitalista gazdálkodás, a polgári életforma és családmodell kialakulásának idejével. De vajon oka-e mindezen fejleményeknek a nacionalizmus, vagy inkább következménye?
Sokat vitatták már a kérdést, mióta léteznek nemzetek a Földön. Az etnikai és a politikai közösségről és a köztük levő viszony természetéről az ókori rómaiaknak már világos fogalmaik voltak: az előbbieket a 'gentes', 'nationes' szóval jelölték, az utóbbira a 'populus'-t alkalmazták. A nemzetre vonatkozó kulcsszavaink régóta léteznek tehát, ám jelentésük nagy változásokon ment keresztül.
Ma már nemigen védelmezik azt a századokkal ezelőtt még közkeletű felfogást, hogy a nemzetek "időtlen idők" óta léteznek. Általában elfogadjuk, hogy a jelenlegi európai nemzetek sok vonásának kialakulása az írott történelmüket megelőző időre, a népvándorlás korára (Ernest Renan) avagy a törzsi kultúrák idejére (Isaiah Berlin) tehető. (Minderről részletesebben a IX. pontban esik szó.)
Pontosan meghatározható viszont, hogy mióta gondolkodnak e közösségek önmagukról és másokról nagyjából a mai fogalmaink szerint. Másképpen szólva: mióta létezik a nacionalizmus mint ideológia. A modernitás kora, azaz az ipari termelés és a modern parlamentarizmus intézményeinek elterjedése óta beszélhetünk nacionalizmusról. A nacionalizmus kialakulása alapvetően összefügg a nagycsalád és a tradicionális közösségek alkonyával. Míg a középkorban az identitás fő meghatározója a faluközösséghez, egyházhoz, uradalomhoz stb. tartozás érzése és tudata volt, addig a polgári társadalomban, a nukleáris családban élő egyén számára a közösséghez tartozás élményét elsősorban a nemzet nyújtja.
- |1|
Az ipari társadalom tendenciái felől nézve a kérdést megállapítható, hogy az indusztrializmus versenyhelyzeteiben, a megélhetés élethalálharcában több esélyt adott a sikerre, ha az elszigetelt egyén maradéktalanul beilleszkedett a nemzeti közösségbe, és elsajátította a társadalmi kommunikáció mindazon (nem csak nyelvi) elemeit, amelyekre szüksége volt az érvényesüléshez.
Ha a középkori rendi társadalom zavaraira adott válaszként értelmezzük a nacionalizmust, akkor azt mondhatjuk, hogy bizonyos országokban (mindenekelőtt Angliában és Franciaországban) a társadalom és a gazdaság funkcióinak zavartalan ellátásához kellett átértelmezni a nemzet fogalmát. Szükség volt a tudományosan, illetve szakmailag tevékeny és produktív, ám nem nemes, közrendű egyének egyenjogúságának elismerésére és beemelésére a nemzet tagjai közé.
II. A nemzetek kollektív azonosságtudata
Elképzelhető a nemzetnek olyan felfogása, mely azt elsősorban érzelmi alapon szerveződő közösségnek tekinti. A nemzet fogalmáról beszélve fontos probléma, hogy objektív kritériumok vagy belső meggyőződés kérdése-e egy nemzethez tartozni. Nem könnyű eldönteni, hogy ki "érti meg" jobban a másikat: az olasz kőműves az olasz közgazdászt vagy a magyar atomfizikus a japán atomfizikust. Ugyanilyen izgalmas kérdés, hogy nemzeti hagyományainkat készen kapjuk és ápoljuk csupán, vagy inkább mi magunk találjuk ki őket. A történelemírást sokszor a nemzeti szükségletek befolyásolják: ezt a fajta történelemalkotást, s annak eszköztárát nevezzük etnohistóriának.
Azok, akik az elmúlt századokban a nemzetről gondolkodtak, unos-untalan azt keresték-kutatták, vajon miféle jellemző jegyek alapján lehet egyértelműen meghatározni, mi a nemzet, és kik tartoznak hozzá. Milyen kritérium lehet mérvadó? A közös történelem? A közösség stabilitása? A saját terület? Az egységes gazdasági rendszer? A közös lelkiség és kultúra? Ma általánosnak mondható a meggyőződés, hogy az egy nemzethez tartozó egyének "halmazának" meghatározásakor elsősorban az egyének igen-igen nehezen megingatható belső meggyőződését kell figyelembe venni.
A vérközösség és a közös leszármazás a tudomány eszközeivel általában nem igazolható (sokkal inkább az ellenkezője). Ám a nemzeti azonosság kérdésében nem a tények, hanem a szubjektív meggyőződések (hitek) és a mítoszok az irányadóak. Mi több, e "családi" jellegű összetartozás érzését nemcsak azokra a nemzettársainkra vetítjük rá, akiknek kortársai vagyunk, hanem mintegy az időtől függetlenül létező közösség tagjaiként gondoljuk el a nemzetet. "Őseinket felhozád Kárpát szent bércére" - mondja a mi Kölcseynk, s a Hymnus többes szám első személye oly magától értetődően hangzik a fülünknek...
Egy nemzet tagjai közösen rendezgetik múltjuk emlékeit, közösen dolgozzák ki és őrzik szimbólumaikat, tradícióikat. E szimbólumok és hagyományok működtetésének terén (képzeljünk el egy lakodalmat vagy egy temetést!) sokkal hatékonyabban tud kommunikálni egy adott közösség bármely két tagja, társadalmi és kulturális helyzettől függetlenül, mint két azonos érdeklődésű, de más nemzethez tartozó személy.
A emlékek és szimbólumok célelvű, összefüggő rendszere: a nemzeti történelem. A történelem a nacionalizmus-kutatás nézőpontjából csak kisebb részben objektív tudomány, nagyobbrészt az egyes népek érzelmi színezetű portréja. E portrékat a szakemberek (a történészek, néprajzkutatók, nyelvészek stb.) az adott nép szükségleteinek megfelelően alakítják ki a források eredendően kaotikus halmazából. Az így előállított történeti leírást etnotörténetnek nevezzük. Ezek a portrék az adott nemzetet mindig bátornak, nagylelkűnek és sikeresnek tüntetik fel: ugyan ki szeretne előnytelen arcképet magáról?[1]
Miben különbözik az etnotörténelem a "tudományos" történelemtől? Az etnotörténelem nemritkán hatalmi vagy sérelmekért kárpótló ideológiává válhat. Nyelve első látásra tudományos nyelv, de nélkülöz fontos kritériumokat (pl. nem lehet cáfolni). Fontos különbség, hogy a "tudományos" történetírás nagy részétől eltérően az etnotörténelem tézisei könnyen kifejezhetők népszerű formában, problémátlanul megjeleníthetőek szimbólumok és ceremóniák segítségével.
III. Az "Idegen"
Hol húzódnak az egyes nemzetek határai? Bár léteznek külső, földrajzi és politikai határvonalak, e határok leginkább mégis "belülről" képződnek. A nemzet önmeghatározása egy nagy család határ-megvonó gesztusaihoz hasonlít e tekintetben. A szimbolikus határképzés leggyakoribb formája a nyelvi elkülönülés. Az önmagunkról és másokról kialakított sommás ítéletek, a sztereotípiák célja ugyancsak a határképzés. Az asszimiláció célja e láthatatlan határok lebontása; a disszimiláció az ezzel ellentétes folyamat.
A nacionalizmus kutatói számára inspiráló a gondolat, hogy a nemzet eredete a nagycsaládban, az ókori és népvándorlás kori törzsi viszonyokban keresendő. A nemzeti közösségeknek a "családi hasonlóság" elvén működő önképe valóban sok vonással járulhat hozzá a nacionalizmus megértéséhez. Feltűnhet például, hogy a nemzet a családhoz hasonlóan szimbolikus határképzéssel és kirekesztéssel határozza meg önmagát. Számos nép önelnevezése (és más népek megnevezése az adott nyelvben) utal arra a kommunikációs szakadékra, amely az "Mi"-t az "Ők"-től elválaszja. Sokszor az építkezési, ruházkodási, köszönési sajátosságok alapján is ugyancsak első látásra-hallásra kimutatható, illetve ellenőrizhető a hovatartozás.
(Fontos megjegyezni, hogy a rasszizmust, azaz a faj és a bőrszín alapján történő megkülönböztetést és kirekesztést el kell választanunk a nemzet problematikájától. Amíg a nacionalizmus elsősorban politikai ideológia, addig a rasszizmus a világot "emberfajokra" osztja, amelyek harcban állnak, vagy legalábbis versengenek egymással. A rasszizmus gyökerei a 19. század pozitivizmusának tudománytörténeti illúzióiba nyúlnak vissza: Arthur de Gobineau és mások úgy hitték, hogy az eltérő embertípusok, az egyes népek szépségükre, tehetségükre nézve "tudományosan" osztályozhatok és rangsorolhatók. A rasszizmus mint ideológia a nácizmusban jelent meg legegyértelműbb és legszörnyűbb formájában.)
Az asszimiláció a "belső csoport" és a "külső csoport" tagjait elválasztó szimbolikus határok lebontásának folyamata. Bizonyos esetekben az asszimiláció a beilleszkedni kívánó "külső" csoporttól indul ki (pl. az USA történelmében találkozunk erre vonatkozó számos példával). Sokkal gyakoribb azonban, hogy az erőfölényben levő "belső" csoport gyakorol nyomást a szimbolikus határait védő másik csoportra vagy csoportokra e határok felszámolásának érdekében.
Nem báró Wesselényi Miklós, a 19. századi magyar nacionálliberalizmus reprezentáns alakja volt az egyetlen, aki úgy hitte, hogy az egyszer sikeresen véghezvitt beolvasztás megoldást kínál a nemzetiségi ellentétekre. [2] A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az asszimiláció nem egyirányú folyamat: visszájára is fordulhat. A Kárpátaljától Walesig számos példájával találkozunk Európában a disszimilációs folyamatoknak, amelyek során egyes közösségek (esetünkben a magyar és a walesi) erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a történelem során lebontott szimbolikus határokat újra visszaállítsa.
IV. Nemzet, állam, nemzetállam
Az ókor és a középkor folyamán a néptörzsek, nyelvi közösségek élete a dinasztikus királyságok politikai eseményeitől többé-kevésbé függetlenül alakult. Ezzel szemben az újkori nemzetfogalom sajátos vonása, hogy a politikához, az államhoz igencsak sok köze van. Minden nemzet államot szeretne magának. A nemzet politikai aspirációinak elsődleges tárgya és alapja: a saját terület. Meglepő, de tény, hogy a Föld országainak csupán igen kis hányada alkot homogén nemzetállamot. A nemzeti mozgalmak politikusainak örök dilemmája: "felülről" vagy "alulról" szervezzünk nemzetállamot?
Az állam és a nemzet fogalmának azonosítása, vagy legalábbis a közöttük levő történeti különbség eltűnése elsősorban a politikai gondolkodás újkori fordulataihoz, mindenekelőtt a népszuverenitás doktrínájának megjelenéséhez kapcsolható. John Locke és Jean-Jacques Rousseau filozófiájában kapcsolódik össze a nép (azaz náluk a felnőtt férfiak összességének) fogalma és a politikai legitimáció.
Ettől az időtől fogva vált a nemzetek természetes törekvésévé, hogy életüket önállóan, saját területen, éspedig lehetőleg kizárólagos "tulajdonosként" berendezkedve folytassák. Ez a nemzetfelfogás vezérelte a német és az olasz egységtörekvéseket éppúgy, mint a Habsburg birodalom szláv népeinek nemzeti mozgalmait a 19. században. E törekvések hátterében érzelmi megfontolásokon túl az a felismerés munkált, hogy a képviseleti, tanácskozó demokrácia és a polgári közigazgatás, mely intézmények közös eszményként lebegtek a 19. század Európájának értelmisége előtt, homogén nemzeti viszonyok között lehetnek csak igazán sikeresek. Megfordítva a kérdést viszont azt mondhatjuk, hogy a modern állam teoretikusai magától értetődően a nemzetállamra dolgozták ki a maguk teóriáit: a tartósan fennmaradó etnikai pluralizmussal való szembenézés feladata korunkra maradt.
- |2|
A nemzetállam megteremtésére irányuló törekvés, amely a 20. században globális jelenséggé vált, úgy tűnik, mindmáig éles ellentétben áll Földünk népeinek tényleges földrajzi elhelyezkedésével. A Föld országai között kb. 15%-os arányukkal igen jelentős kisebbségben vannak azok, amelyek valóban homogén nemzetállamnak tekinthetők (pl. Szváziföld, Leshoto), a jelentős lélekszámú országok között pedig e formáció különösen ritka (pl. Japán). (Azon országokat tekintjük homogén nemzetállamoknak, ahol a lakosság legalább 90%-ának ugyanaz az anyanyelve.) Ezzel szemben az államok jelentős hányadában az uralkodó népcsoport számaránya az 50%-ot sem éri el.
A "nemzetállam" ideálja éppúgy ott lebegett a francia forradalmárok, mint a totalitárius rezsimek, az olasz vagy a német fasizmus vezetői és ideológusai előtt. Ennek az eszménynek a nevében lépett fel a forradalmi francia közigazgatás a nyelvi és regionális különbségek ellen. Ugyancsak az állam és a nemzet "akcióegységének" érdekében nyilvánítottak károsnak minden érdek-, vélemény- és nézetkülönbséget a két világháború közötti olasz államban.
A "felülről" szervezett politikai nemzetépítést általában a hatalmi pozícióban levő bürokratikus elit hajtja végre. A vezető réteg az általa preferált nemzeti értékrend minél teljesebb elterjesztésére, és egyben a rivális csoportok lehetőségeinek visszaszorítására törekszik. Ennek egyik leggyakoribb eszköze a kisebbségi nyelvek kodifikációjának, a kisebbségi kultúrák fejlett technikájú írásbeliségben való rögzítésének a megakadályozása. Az "alulról" építkező nemzeti mozgalmakat általában felsőbb társadalmi rétegekből érkező értelmiségiek vezetik, akik előszeretettel élnek a populizmus retorikájával: azaz közös, nagy történelmi vállalkozásra hívják fel az alsóbb néposztályokat.
V. Egy sajátos világ: Kelet-Közép-Európa
Kelet-Közép-Európa olyan terület Európa szívében, amelyre már számos megnevezést és jelzőt aggattak. Régió, periféria? Megkésett, elmaradott, kényszerpályás? A térség népeinek közös államalakulata egészen 1918-ig a Habsburg birodalom volt. Állami szuverenitás híján az itt élő népek gyakran könyvekben és filozófiai doktrínákban keresték létük igazolását. Mindenekelőtt J. G. Herder német filozófus tanítása volt nagy hatással a kelet-európai népek nemzettudatára. Kelet-Közép-Európa nemzeti mozgalmai alapvetően nyelvi és kulturális nacionalizmusok alakjában nyilvánultak meg.
- |3|
A kelet-közép-európai nacionalizmusok sajátos természetét sokan a modernitás fejlődési rendellenességének tekintik. Mivel ezek a nemzetek nem tudtak lépést tartani a gazdasági fejlődés ütemével, vezetőik a populizmus eszközeivel szólították fel a magát vesztesnek vagy lemaradottnak érző társadalmat, hogy lépjenek a történelem színpadára.
A kortársak, a nemzeti ébredés korának gondolkodói azonban mindezt másképp látták. A Habsburg birodalom keleti felében élő szláv népek törekvéseik ideológiai megerősítését láttak Johann Gottfried Herder német nyelvész és filozófus (1744-1803) műveiben, s az azokban kifejtett gondolatokban.
- |4|
- |5|
Herder historicista, "organikus" nemzetfelfogása értelmében az egyes népek (akárcsak a nyelvek) sokkal inkább a természet, semmint Isten teremtményei. Az egyes népeknek (s a "nép" Herdernél a népköltészet, népművészet stb. hagyományozóit és alkotóit, azaz az alsóbb néposztályokat jelenti), akárcsak az embereknek, megvannak a maguk életszakaszai: születés, ifjúság, érett kor, öregedés és halál.
Az organikus felfogás Herdernél ennélfogva nemcsak azt jelenti, hogy az egyes népek tagjai között feltétlenül vérségi kapcsolat állna fel, hanem azt is, hogy a nép mint komplex organizmus az emberi lény analógiájára írható le tudományosan. Herder téziseinek értelmében a népeket, az egyénekhez hasonlóan, nem szabad erőszakkal kimozdítani természetes kultúrájukból, fejlődési ütemükből. Az eltérő természeti körülmények között eltérő karakterű népek fejlődtek ki. Ez a karakterkülönbség a nemzeti ellentétek alapja. Herder a 116. humanitás-levélben foglalta össze kiskátészerűen a nemzeti lét feltételeit, e gondolatok találtak oly gyakran visszhangra a Habsburg birodalom szláv népeinek publicisztikájában. [3]
- |6|
A térség népei az újkorban a Habsburg birodalom (Osztrák Császárság, Osztrák-Magyar Monarchia) államában, annak sajátos politikai keretei között éltek. A Habsburg birodalom nemzeti és nemzetiségi problémáira a nemzetállam megközelítésének fogalmi keretei nem alkalmazhatók. Ebben az értelemben Herder téziseinek aktualizálása a birodalom szláv népei részéről nem volt egyéb, mint nyílt vita az osztrák "nemzet" fogalmával. Melyek e sajátos nemzetfogalom jellemzői?
Az osztrák patriotizmus gondolata a 19. század derekán volt a legnépszerűbb, majd a kiegyezés korában fokozatosan értékét vesztette, s a Monarchiával együtt halt el 1918-ban. Egyik utolsó nagy népviselője Jászi Oszkár. A birodalmi gondolat képviselői számára Ausztria léte nem véletlenszerű, fennállása nem káros a benne élő népek számára. Ellenkezőleg: a birodalom történeti hivatását éppen e soknemzetiségű mivoltában tudja betölteni, így képes egyensúlyi szerepet betölteni az európai hatalmi politikában, így tudja feltartóztatni az orosz birodalom terjeszkedését, és így töltheti be leginkább kultúrmissziós hivatását, a Nyugat értékeinek kelet felé való terjesztését.
Kelet-Közép-Európa nemzeti fejlődéseihez képest a magyar nacionalizmus sajátos vonásokkal rendelkezik. Mielőtt ezekre a vonásokra térnénk a következő részben, meg kell különböztetnünk két általában egymást kizáró nemzetmodellt: 1) a polgári-bürokratikus-területi modellre és 2) az etnikai-genealógiai típusú nemzetfelfogásra. Az első modell értelmében a nemzeti mozgalom jellemzően arisztokratikus-nemesi elitek kezében van, amelyek bekebelezik egyfelől az alsóbb néprétegeket, másfelől a külső területeket. Az etnikai-genealógiai alapozású nemzeti mozgalmakat kirekesztett, emigráns vagy renegát értelmiségi elemek szervezik, mintegy "alulról".
A kelet-európai nacionalizmusokra ez a második típus a jellemző, amely politikai hatalom híján kulturális erőforrásokat mozgósít. Az etnotörténelemre, a nemzeti nyelvre, az esetleges etnikai vallásra és a szokásokra hivatkozva szólít fel a belső egységre és szolidaritásra, és az "idegen elnyomóval" szembeni fellépésre. Ennek érdekében teremt fejlett írásbeliséget, irodalmi magaskultúrát, és alkot hősi múltat magának. (Napjaink nemzeti mozgalmai is alapvetően e séma szerint modellálhatók.)
VI. A magyar nemzettudat a 19-20. században
A magyarság "köztes" helyzetet mondhatott a magáénak a térségben. 1526 előtti önálló államiságából a 16-19. században a Habsburg birodalmon belüli szűkebb-szélesebb közigazgatási autonómia maradt meg. E közigazgatási autonómia többnemzetiségű területre terjedt ki. Az itt élő népeknek a területi-történeti gyökerű "hungarus-tudat" egysége helyett a modern nemzeti ideológiák vonzóbb alternatívát kínáltak. Innen eredeztethető a magyar nemzeti elit és értelmiség kettős stratégiája. Bürokratikus-adminisztratív eszközökkel kezelték a nemzetiségi konfliktusokat, ám ugyanakkor nyelvi-etnikai-kulturális igényekkel léptek fel Béccsel szemben. E kettős beszédmód elemeinek továbbélése máig nyomon követhető.
A magyar nemzeti fejlődés alapvetően "kétarcúságában" különbözik a Habsburg birodalom többi népének hasonló folyamataitól a 19. század során. Túlságosan leegyszerűsítő volna azonban azt mondanunk, hogy e kettősség abban állt, hogy a magyar nemzet a nem-magyar nemzetiségekkel szemben "elnyomó", míg a bécsi udvarral szemben "elnyomott" szerepben volt. A két hatalmi viszony és a belőle következő magyar magatartás struktúrája és logikája alapvetően más.
A magyar nemzettudatot egyfelől mindmáig az "államnacionalizmus", az "államalkotó" nemzet végső értékfogalmában gondolkodó szemlélet határozza meg. Másfelől továbbra is hangsúlyos az a kultúrnacionalista és az etnikai értelemben vett nép fogalmában gyökerező ideológia, amely legfőbb feladatának a nyelv, a "faj" és az "autentikus", "népi" kultúra védelmét tartja. Az állami-bürokratikus és az etnikai-mozgósító nacionalizmus között minden jel szerint logikai prioritássorrend áll fenn: a másodikra akkor kerül sor, ha az első lehetőségének feltételei hiányoznak.
A bürokratikus-adminisztratív államnacionalizmus ideológiájához és retorikai hagyományához tartozik a nemesi nemzet, a "natio Hungarica" doktrínája, a hivatalos latin nyelv védelmezése a 19. század közepéig [4], Kossuth magatartása a nemzetiségekkel szemben 1848/49-ben, Deák Ferenc "politikai nemzet"-felfogása, Trefort Ágoston és Grünwald Béla magyarosító intézkedései a dualizmus kori iskolaügy terén, a magyar Millennium épületekben, városképben és műalkotásokban megnyilvánuló történetfelfogása 1895-96-ban, Klebelsberg Kunó kultúrfölény-programja a Horthy-korszakban [5], a Szent István-i államalapításra és a Szent Korona tradíciójára alapított bármiféle történetszemlélet, vagy akár a roma népesség asszimilálására tett kísérletek a Kádár-korszakban.
Az etnikai-kulturális nemzetfelfogás párhuzamos vagy rivális tradícióját olyan törekvések és mozgalmak jellemzik, mint a nyelvvédelem és nyelvújítás a 18-19. század fordulóján, a hun mondakör vagy a honfoglalás alapjára felépíteni kívánt, irodalmi alkotásokban kidolgozott etnotörténelem, a népköltészet és a népdalkincs gyűjtése az első felhívásoktól napjainkig, 1848-49 forradalmának és szabadságharcának a konkrét politikai összefüggésektől és céloktól elszakított, heroizált-mitikus hagyománya, az 1867 utáni konzervatív gondolkodás Széchenyi-kultusza és proto-nemzetkarakterológiája, a Trianon utáni "Mi a magyar?"-viták hullámai, a falukutatás, a faji gondolkodás és "fajvédelem" ideológiája, a törekvés a "nyugati" hatások előli elzárkózásra, vagy akár a táncházmozgalom.
A magyar királyság, amely a 11. századtól a 15. század végéig Közép-Kelet-Európa egyik jelentős állama volt, az újkor folyamán a török birodalom terjeszkedésének és a Habsburg-ház megerősödésének következtében elvesztette állami szuverenitását. A 17-18. század fordulójától kezdve a magyar korona országai a Habsburg-Lotharingiai uralkodó-dinasztia birodalmához tartoztak. Mindazonáltal a magyar politikai elit - a magyar nemesség - számottevő jogokkal rendelkezett az önkormányzati igazgatás területén, és lehetősége volt e jogainak országgyűlési képviseletére. A rendi országgyűlések (melyek nem a modern képviselet elvén, hanem a vármegyék kötött követutasításos és nemesi képviseleti elvén álltak fel) az 1830-as évektől kezdve a reformkorban egyre több eredményt értek el a feudalizmus intézményeinek lebontása és a polgári modernizációs lépések bevezetése terén.
E követelések egyik legfontosabbika a magyar államnyelv bevezetését szorgalmazta. A törekvéseket az 1840-es évek közepén siker koronázta: az 1843/1844. évi országgyűlés a korábbi latin nyelv helyett a magyar nyelvet tette meg az államigazgatás hivatalos nyelvévé.
A modern nacionalizmus korának e politikai aspirációit - Magyarországon éppúgy, mint Közép-Kelet-Európa más nemzeteinél - a kulturális nacionalizmus jelenségei kísérték, illetve előzték meg. A 18. század utolsó harmadában és a 19. sz. első évtizedeiben e törekvések fő mozgatója az irodalom volt. Ebben az időszakban olyan írók és irodalomszervezők tevékenységének köszönhetően, mint Bessenyei Gyögy, Kazinczy Ferenc, Kármán József, Kölcsey Ferenc vagy Vörösmarty Mihály, kialakult az az irodalmi beszédmód, amely magyar nyelven, magas művészi színvonalon és eredeti szépirodalmi művekben szólaltatott meg hazafias témákat.
Kialakultak a magyar irodalom és általában véve a magyar tudományosság intézményei, létrejöttek a kulturális emlékezet helyszínei: Széchényi Ferenc gróf felajánlása (1802) nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum és nemzeti könyvtár (1848. jan. 24.), fia, Széchenyi István gróf fellépését követően a Magyar Tudományos Akadémia. 1837. augusztusában megnyílt a közadakozás nyomán felépített Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház [6]. Megindultak az első magyar nyelvű tudományos és kulturális folyóiratok, és végül 1841 januárjában Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent az első modern értelemben vett politikai lap, a Pesti Hirlap.
- |7|
Az új abszolutizmus korszaka után az 1867-es osztrák-magyar közjogi kiegyezés visszaállította a magyar nyelv, művelődés, autonóm közigazgatás jogait a magyar korona országaiban. Ugyanakkor a magyar elit (mely uralkodó szerepet töltött be autonóm közigazgatásban) a nem magyar nemzetiségek hasonló törekvéseit nem méltányolta, hátráltatta és adminisztratív eszközökkel megakadályozta. 1875, azaz a fúzió éve után, Tisza Kálmán miniszterelnökségének másfél évtizede idején (az 1868. évi népoktatási és nemzetiségi törvények betűje ellenében) a kormányzati politika szintjére emelkedett a nemzeti kisebbségek kulturális intézményeinek betiltása és az asszimiláció kényszerrel való előmozdítása (pl. az iskolákban).
Kulturális-szellemi vonatkozások tekintetében a századforduló a nemzeti kultúra és államiság dicsőítésének jegyében telt el. Az irodalom, a történettudomány, az építészet legfőbb feladatának tekintette a nemzeti nagyság megörökítését a maga eszközeivel. Ez a gondolkodásmód és ideológia a honfoglalás ezeréves jubileumán, az 1895-96-os millenniumi ünnepségekben érte el a tetőpontját. [7]
- |11|
A kormányzati és helyi politika a trianoni Magyarország területén maradt nemzeti kisebbségeket (mindenekelőtt a németeket) "büntette" a kialakult helyzetért, s ugyanez a türelmetlenség jellemezte a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeken folytatott nemzetiségi politikát. A torz magyar nemzettudat leggyászosabb fejleménye a magyar zsidóság fokozatos jogfosztása, munkaszolgálatra vezénylése, végül 1944-es deportálása és részleges kiirtása a Harmadik Birodalom haláltáboraiban.
A Kádár-korszak kormányzata a maga nemzetiségi politikáját a "kölcsönösség" elve alapján rendezte be. Azoknak a nemzeti kisebbségeknek biztosított kulturális jogokat, amely kisebbségek anyaországaiban magyar nemzetiségű lakosság élt. A roma lakosságnak viszont a civilizációs körülmények emelését ígérte, inkább kimondva, mint kimondatlanul, a nyelvi, öltözködés- és életformabeli asszimilációért cserébe. A kulturális és önkormányzati igényeket azzal a cinikus érvvel utasította el, hogy "Cigányország" nem létezik.
A rendszerváltozást követően több törvény szabályozta a magyarországi nemzetiségi és etnikai viszonyokra vonatozó elveket és gyakorlatot: az 1993-ban elfogadott LXXVII. törvény A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, Az 1999. évi XXXIV. törvény Az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. feburár 1-jén kelt Keretegyezményének kihirdetéséről, és a 2001-ben elfogadott törvényünk A rasszizmus és az idegengyűlölet elleni fellépésről és az egyenlő bánásmód biztosításáról. A környező országokban végbement demokratikus fordulatok nagymértékben kiszélesítették a minden oldalú kommunikáció lehetőségeit a határon túli magyar kisebbségekkel.
A törvényi és intézményi keretek jócskán átalakultak. De vajon lépést tart-e ezzel gondolkodásunk a nemzetről? Erről lesz szó a továbbiakban.
VII. A nacionalizmus természetrajzának magyar kutatói: Eötvös József, Jászi Oszkár, Bibó István
A magyar tudományosság jelentős eredményekkel járult hozzá a nacionalizmus kutatásához a 19-20. században. Eötvös József nyugat-európai kortársainál, J. S. Millnél és Lord Actonnál egy évtizeddel korábban ismerte fel a modern kor nacionalizmusainak jellemzőit. Jászi Oszkár a Monarchia végnapjai idején a társadalomtudományok akkoriban legkorszerűbb módszereit vonta be a nemzetiségi kérdés vizsgálatába. Nagyszabású föderációs terve egy közép-európai államközösség megteremtését célozta meg. Bibó István egyike volt azoknak, akik 1945 után választ kerestek a magyar nemzetfejlődés miértjeire, és hangsúlyosan vetették fel a kollektív önvizsgálat és felelősség kérdését. Mi időszerű még ma is tanításaikból, és melyek a nemzetről szóló gondolkodás lehetséges korszerű irányai?
A nemzet életéről és jövőjéről való gondolkodást a magyar történelem új- és legújabb kori krízisei nagymértékben elősegítették. Igaz, a veszélytudat egyben sajátos irányt is adott a töprengéseknek. 1849, a forradalom és szabadságharc bukása után az osztrák összbirodalmi gondolat és az esetleges föderalizmus esélyei kerültek előtérbe. 1867 után a dualista rendszer kompromisszumainak bírálata volt napirenden. A trianoni békeszerződés, 1920 után a nemzetkarakterológia problémái és a magyar kultúrfölény lehetőségei kötötték le az értelmiségiek figyelmét. 1945 után, amíg lehetett, a háborús bűnök és felelősség ügyében indultak meg a viták. A magyar nemzettudat visszásságait illető intő szózatok a gulyáskommunizmus idején sem hiányoztak.
Még a 18-19. század fordulóján is sokat vitáztak arról a magyarok, hogy vajon a hadi dolgokban való jeleskedés avagy a szellem kiművelése illik-e inkább a nemzethez. Valóban, "kard és penna" közül történelmünk során nagy hazafiaink általában csak akkor nyúltak az utóbbihoz is, ha válságos helyzetekben újra át kellett gondolni vagy fogalmazni a legfőbb közösségi célokat és értékeket. Werbőczy István Hármaskönyve a Dózsa-parasztháború, Zrínyi Miklós munkái a török fenyegetés, Kisfaludy Sándor Hazafiúi szózata a Napóleon-pánik légkörében íródott.
A krízisközpontú gondolkodás, úgy tűnik, a magyar nemzetteória meghatározó sajátossága. Ennek fő következménye, hogy a nemzet sorskérdéseire legmagasabb szinten reflektáló politikai gondolkodás elsősorban nem a maga folyamatos és tudatos hagyományára van tekintettel, nem azt tekinti fő mércéjének, hanem elsődlegesen a válságtudat mozgatja. Ezért talán három legnagyobb politikai gondolkodónk, Eötvös József, Jászi Oszkár és Bibó István nemzetfelfogásában is kevéssé találjuk meg az elődökkel való párbeszéd jeleit. Mindhármuk írásai a maguk időszakának - az 1849-es bukott forradalomnak és vesztes szabadságharcnak, a Monarchia felbomlásának és a vesztes II. világháborúnak - a problematikájába ágyazódnak be elsősorban. Ez a szemlélet eredményezi végső soron, hogy az egyetlen szellemi kapcsolatfelvétel - Jászi Oszkár Eötvös-recepciója - minden dicséret és elismerés mellett is több ponton félreértésbe torkollik.
Eötvös József egyik legnagyobb érdeme: prioritása a nacionalizmus teoretikusai között Európában. A nacionalizmus tudvalevőleg korhoz kötött jelenség: mivel empirikusan vizsgáljuk, egy későbbi elemzés előnyben van a korábbival szemben, mert több tapasztalatra támaszkodhat. Növeli Eötvös felismeréseinek jelentőségét, hogy 1850-ben talán legkorábban tette közzé elméletét, amely a nacionalizmus kialakulására keres magyarázatot.
Eötvös nemzetiségelmélete négy, egymással nem maradéktalanul összeegyeztethető tézis alakjában formalizálható.
1. Első alapvető meggyőződésének értelmében az egyes nemzetiségek érzései és törekvései általában véve kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, mivel mindegyikük kizárólagosságra és uralomra törekszik. [9] Ez vég nélküli harchoz vezet, ami az egész európai civilizációt komoly veszéllyel fenyegeti.
2. A második alaptétel értelmében (ezt a szabad kulturális fejlődés tézisének nevezhetjük) minden nemzetiség valamennyi tagjának joga van az akadálytalan kulturális kibontakozáshoz. E meggyőződés válik politikai akarattá az 1848. évi népoktatási törvénytervezet eredeti változatában éppúgy, mint az 1865-ös A nemzetiségi kérdés című értekezésben vagy az 1868-as népoktatási törvényben.
3. Harmadrészt, már az 1849-es év vitái során kiformálódott Eötvös azon meggyőződése, hogy a történetileg kialakult, többé-kevésbé célszerűen működő struktúrák mindig elsőbbséget kell hogy élvezzenek azokkal az igényekkel szemben, amelyek észposztulátumok életbe léptetésére törekednek. A történeti jog bázisa mindig szilárdabban áll a természetjogra alapozott érvelésnél. Ezt az elvet, amely leglátványosabb formájában az Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról írott röpirat Palacky-vitája alapján rekonstruálható, történeti-jogi tézisnek nevezhetjük.
4. Végezetül éppen a fent említett meggyőződések kialakulásával egyidejűleg válik Eötvös számára kényszerítő erejűvé a követelmény, miszerint a Habsburg birodalom egységét mindenáron meg kell őrizni. Az integritás-tézis Eötvös József megingathatatlan politikai meggyőződése maradt 1849-től haláláig.
Jászi Oszkár a nemzetiségi kérdésről írott nagy munkájában elsősorban a nemzetek állami aspirációit, valamint nemzetállam és modern parlamentarizmus belső összefüggését emeli ki. A nemzeti lét fontos kritériumainak tekinti az átfogó társadalmi kommunikációt. Módszertani érdemei a magyar nacionalizmus kutatásában elévülhetetlenek: először tett kísérletet a magyar nemzettudat történeti gyökereinek feltárására és a kérdés történeti-statisztikai eszközökkel való megvilágítására. [10]
Nemzetiség-felfogásának legproblematikusabb része, hogy osztotta a marxizmus nézeteit a társadalmi konfliktusok és a történeti folyamatok osztályszempontú szemléletéről, illetve Marxhoz hasonlóan kevéssé volt megértő a kis lélekszámú, politikailag erőtlenebb népek nemzeti érzelmei iránt. (Lásd a IV. részt) Erről az elméleti alapról bírálta és utasította el Eötvös nemzetiségelméletének azon részeit, amelyek ma a leginkább maradandónak és értékesnek tűnnek: nacionalizmus és modernitás összekapcsolását egyfelől, és a kis népek nemzeti érzéseinek hatalmi-politikai aspirációkba való beágyazottságát másfelől.
Bibó István fő hozzájárulása a nemzeti kérdés magyarországi irodalmához egészséges nemzettudat és demokratikus politikai rendszer, ahogy fogalmaz, "előnyös" összekapcsolásának követelése. Mivel legfontosabb írásait a tárgyban 1945 és 1948 között, a II. világháborút követő nagy politikai átalakulások idején tette közzé, gondolkodásmódjára messzemenően jellemző a geopolitikai szemlélet; túlságosan is a kiszolgáltatottság terminusaival szól a nemzeti sorskérdésekről, mintha a nemzet jövője csak a nagyhatalmak kezében volna.
Bibó nem kapcsolja össze nacionalizmus és modernitás problematikáját. Gondolatmenetének fő erénye, hogy a magyar fejlődést összeurópai keretek közé helyezve vizsgálja. Látószöge annyiban nem elég tágas, hogy a kelet-európai fejleményeket egy feltételezett "egységes" nyugati fejlődéssel szembesíti - mintha a franciáknál vagy másutt nem volnának meg az etnotörténelem elemei. Felismeri és kifejti, hogy Kelet-Európában átpolitizálódott a kultúra, és az értelmiség lett a kulturális nacionalizmus letéteményese. A kelet-európai kisállamok nyomorúságában kitűnő leírását adja az etnotörténelem megszületésének: "A »nemzeti« tudományok művelői kezdték kidolgozni »tudományos« alapon a nemzeti lét történelmi, vagy ha az nem volt, őstörténelmi jogosultságát, a területi viták »tudományos« alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást [...]".
Az Oszták-Magyar Monarchia intézményét és a kiegyezéssel létrejött dualizmus politikai struktúráját Bibó István hazugnak és életképtelennek tartotta. E szemléleti alapbeállítódása vezetett ahhoz, hogy a magyar nemzettudat kialakulása szempontjából értéktelennek tartotta azokat a kétségtelen civilizációs és kulturális vívmányokat, melyekkel a dualizmus kora gazdagította Magyarországot. Ezen túlmenően, eleve elutasította elődeinek azon koncepcióit, amelyeknek történeti szövegösszefüggése a Habsburgok államalakulatának fennállása volt.
Láttuk, hogy a kollektív történelmi tudat kialakításának leggyakoribb eszköze a hősi múlt emlékeinek, szimbólumainak ápolása. A közös traumák feldolgozásának is megvan azonban a maga kohéziós ereje. Bibó a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányban fejtegeti, hogy a bátorság, a gyávaság, az együttérzés stb. beállítódásai nem egyediek, hanem, mondhatnánk, a "társadalmi mező"-től függő minőségek. [11] De a veszteségek, vétségek, felelősség feloldása által formálódó nemzettudat sokkal ritkább. Miért? Mert a kollektív tudat megingatása fájdalmas folyamat.
Eötvös, Jászi, Bibó erőfeszítéseinek közös vonása, hogy feladatuknak érezték bizonyos kényelmes, ám félrevezető kollektív hitek megingatását koruk nemzetfelfogását illetően. Mindhármuknak megvoltak a maga műveltség- és előfeltevésbeli korlátai, amelyek felvetett kérdéseik konzekvens végiggondolását alighanem kedvezőbb történeti körülmények között is megakadályozták volna. A körülmények sem alakultak kedvezően: magányos teljesítményük nem volt hatással a nemzeti történetírás más-más alapozású, de végső soron egyaránt érdek- és szükségletorientált nemzetkoncepcióira 1867, 1920 és 1948 után.
VIII. Legégetőbb kérdésünk: az elismerés dilemmája
Embertársaink másfajta azonosságát, másfajta etnikai-nemzeti hovatartozását elismerni vagy nem elismerni: nemcsak a jog, hanem az emberi méltóság alapvető kérdése is. E kérdésben tisztábban látunk, ha megfelelő különbséget teszünk a privát, a társadalmi és a publikus szférák között. Mindennapi életünk e területeire az együttélés más és más szabályai vonatkoznak. Mindazonáltal a többségi társadalomnak a demokratikus berendezkedés keretei között nemcsak tolerálnia kell a kisebbségek igényeit, hanem a pozitív diszkrimináció eszközeivel elő is kell mozdítania igényeik teljesülését.
Már volt szó arról, hogy valamely nemzet tagjaként értelmezett azonosságunk mindenekelőtt önnön belső meggyőződésünk, intuitív tudásunk függvénye. Nagyon lényeges azonban az is, hogy vajon mások elfogadnak-e bennünket mint az általunk választott közösség tagját! Az elfogadás megtagadása, az elutasító attitűd az elnyomás egy fajtája a többségben vagy erőfölényben levő rivális közösség tagjai részéről. Az elfogadás hiánya kisebbségi érzéshez, önleértékeléshez vezet. Ezért az elismerés nem jómodor vagy udvariasság kérdése, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartása.
Az elismerés központi problematikáját Magyarországon először alighanem Bibó István ismerte fel. Éleselméjű és egyedi felismerése, hogy a "nemzethalál" reális veszélyét nem a fogyás, beolvadás, hanem az elismerés hiánya jelenti: "itt nem kell kiirtani vagy kitelepíteni egy nemzetet, itt esetleg ahhoz, hogy veszélyben érezze magát, elég nagy erővel és nagy erőszakkal kétségbe vonni, hogy létezik." (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)
Az elismerés politikai gyakorlattá és intézménnyé emelése vezet el a plurális vagy multikulturális társadalomhoz. A kisebbség elfogadásának politikája az önkormányzat biztosításától kezdve a politikai jogokon keresztül egészen a különleges képviseleti igények kielégítéséig terjed.
E politikai és társadalmi probléma kezelése során ajánlatos világos különbséget kell tenni a privát, a társadalmi és a politikai (publikus) szféra szabályai között.
A magánszféra ellenőrzéséhez, az egyéni választások kontrolljához elvben sem a társadalomnak, sem a politikának nincsen joga a demokrácia keretein belül. Saját házunkban, lakásunkban olyan ízlésvilágot alakítunk ki, olyan vallásos vagy kulturális szimbólumokat akasztunk a falakra, amilyent csak jólesik! S egyéni ízlésvilágunk rejtve marad az indiszkrét tekintetek előtt.
A politikai szféra a nyilvánosság tere, ahol a különbségek a jogegyenlőség formális elve alapján megjelennek és egymás mellett léteznek. Mivel kulturális vagy vallási javaink közösségi értékek is egyben, ezért nyilvános diszkussziójuk magától értetődő. Vegyünk egy példát! Képzeljünk el egy országot, amelyben a lakosság egyharmada a rock'n'roll, egyharmada a heavy metal és maradéka a raggie fanatikus és eltántoríthatatlan híve. Ennek az országnak a parlamentjében, a demokrácia szabályainak megfelelően, békésen meg kell férnie a pálmafás nyakkendőnek, a bőrszerelésnek és a rasztafrizurának.
A legtöbb bonyodalomra a társadalmi szféra ad okot, amelynek egyszerre jellemzője a nyilvánosság és a személyes preferenciák szabad egyenlőtlensége. Az előbbi példánál maradva: elképzelt országunk polgárai esti szabad idejükben magától értetődően szegregálódhatnak egymástól olyan klubokban vagy más rendezvényeken, ahol ízlésüknek és életformájuknak szabadon hódolhatnak. Az élet azonban nem ennyire egyszerű: Mi történjék akkor, ha két fiatal, akik külön közösséghez tartoznak, együtt akarnak elmenni szórakozni? Szétültessem-e, avagy sem azt a két kisdiákot, akik eltérő közösséghez tartozó szüleik minden viselkedésmintáját és előítéletét magukkal hozzák az iskolába?
A társadalmi szférában efféle konfliktusok óhatatlanul előadódnak, és "kezelés" nélkül általában el is mérgesednek. A róluk folytatott társadalmi diszkusszió és valamely működőképes gyakorlat kialakítása ezért az egészséges nemzettudat egyik előfeltétele.
IX. Az ipari forradalom kora elmúlt, a nacionalizmus fennmaradt
Korunk fejleményei cáfolják azt a vélekedést, hogy a nacionalizmus csupán átmeneti korjelenség lett volna. A Harmadik Világban, de Nyugat-Európában is, az etnopolitika újjáéledésével, a nacionalizmus új formáival kell szembesülnünk. E formák az új polgárháborúktól a kettős identitásig, az államhoz és az etnikai közösséghez való lojalitás szétválasztásáig terjednek.
A második világháború után beköszöntő békeévek és az általános gazdasági prosperitás a várakozásokkal ellentétben nem a nemzeti különbségek és ellenségeskedések megszűnését és elnyugvását, hanem ellenkezőleg, az etnikai indíttatású nacionalizmusok újabb feléledését hozták magukkal. Az emberiségnek rá kellett döbbennie arra, hogy az egyes közösségeket elválasztó különbségek széthúzó ereje gyakran erősebb a civilizáció összekötő szálainál. A nemzeti önrendelkezés elve, amely oly felemás módon zárta le az I. világháborút, 1945 után újabb mozgalmak ösztönzőjévé vált.
Mindezek miatt a nacionalizmus-kutatásban korábban egyeduralkodó "modernista" álláspontot felül kellett vizsgálni. Nem lehetett ugyanis a segítségével számot adni számos kérdésről. Miért nem simította el az etnikai antagonizmusokat a modernizáció a Harmadik Világban? Miféle irracionális összetevők állnak a nacionalizmusok hátterében? Miért élték túl bizonyos etnikai és vallási közösségformák a modernitás korának egységesítő tendenciáit? Úgy tűnik, hogy számos modernitás előtti, ún. premodern kulturális és etnikai kötelék ismét megerősödött, még a fejlett nyugati társadalmakban is.
A példák sora közismert: az amerikai életforma kultusza jellegzetesen fehér kultúrának őrizte meg az Egyesült Államokat; Kanada Quebec tartományában a francia népesség nem szűnik meg harcolni nemzeti jogaiért a jóléti demokrácia keretei között sem.
Nyugat-Európa társadalmainak is szembe kellett nézniük azzal, hogy a francia, brit, spanyol stb. államhoz való ragaszkodás és lojalitás nem feltétlenül jelenti a többségi vagy domináns nemzettel való azonosulást is egyben. A breton, a skót, a walesi, a baszk, a katalán nemzeti mozgalmak újjáéledése a második világháború után jól jellemzi e folyamatokat. E mozgalmak stabil, jóléti államokban mennek végbe, az etatista nemzetállam ellen fellépve követelnek nagyobb kulturális és közigazgatási mozgásteret.
A jelenkor nacionalizmusai azonban sokban más körülmények között jelentkeznek. Olyan országokban lépnek fel, ahol a jogállam rendezett, és ahol az állam része egy olyan globális rendszernek, amely maga is nemzetállamokból áll. Ezért e mozgalmakra sokkal inkább a szecesszionalizmus a jellemző. Amíg a szeparatista törekvések célja az anyaállamtól való elszakadás, addig a szecesszionalizmus elvben ugyanezt akarja, de nem minden áron. A szecesszionalizmust bátorítja, hogy a belügyekbe való idegen beavatkozás kockázata általában kisebb lett.
A modern nemzet eszméje, kétszáz év múltán, elevenebb mint valaha. A világszerte jelentkező, szerteágazó problémák tanulságait a nacionalizmus-kutatás képes néhány fő tendencia alapján, egységes tudományos szemlélet alá rendelni. Kérdéseinkkel és kétségeinkkel nem vagyunk egyedül: előszereteteinkben, előítéleteinkben, vágyképeinkben és sérelmeinkben a világ számos más közössége osztozik.
A magyar nemzettudat mai állására vonatkozóan, vizsgálódásaink végeztével megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzeti azonosság bizonyos alapvető kérdésekben szilárdnak és problémamentesnek mondható: ilyen a nyelv és a vallási viszonyok ügye például. A társadalmi kommunikáció civilizációnk alapértékeit illetően többé-kevésbé zavartalan. Ezek olyan pozitívumok, amelyekkel a Föld országainak többsége nem rendelkezik, ám számunkra olyan természetes közeget jelent, hogy szinte észre sem vesszük.
A legnagyobb gondok pillanatnyilag alighanem identitásunk úgynevezett narratív összetevőivel kapcsolatban merülnek fel. Azaz, magyarán mondva, jelenleg képtelenek vagyunk eldönteni, mire emlékezzünk, és mit felejtsünk el. Még nem tudtuk feldolgozni a 20. századot.