I. Bevezetés

A regionális folyamatok bemutatásához nem lehetett volna jobb helyet választani, mint Győrt. A város a hazai modernizáció egyik sikeres központja, ahol gyorsabban és zökkenő mentesebben zajlottak a rendszerváltozás és a hosszú átmenet folyamatai. Az elmúlt tizenöt évben több mint másfél milliárd dollár értékben fektettek be külföldiek a város és szűkebb térsége gazdaságába, a foglalkoztatás szinte teljesnek mondható. Új gazdasági ágazatok és tevékenységek telepedtek meg a városban, dinamikusan bővült a szellemi, kulturális bázisa, s 2002-től már önálló egyetemmel is büszkélkedhet. A "hely szelleme", a város és térségének átalakulási folyamatai új példákat kínálnak a magyar regionális folyamatok bemutatására, egyben a modernizáció térségi összefüggéseinek illusztrálására.

Az előadás célja, hogy bemutassa a térben zajló társadalmi-gazdasági folyamatokat, ráirányítsa a figyelmet legfontosabb sajátosságaikra, és segítsen megérteni a regionális különbségek okait és azok kezelési módjait. Szeretném megvilágítani a nemzeti fejlesztéspolitika egyik elemét, a regionalitást, mely a jövőben egyre nagyobb szerepet fog játszani, és a hozzá kapcsolódó politikát.

II. Regionális tudomány

A társadalmi, gazdasági folyamatok térben zajlanak, mindig meghatározott helyhez, helyekhez köthetők. A hely, a tér olyan sajátosságokkal rendelkezik, melyek a táji, természeti adottságokból, az ott élő emberek tulajdonságaiból, az általuk művelt gazdasági tevékenységek jellegéből, a kialakult hagyományok és kultúrák sokszínűségéből, vagy éppen a területhasználatban, a településképben és -szerkezetben észlelhető eltérésekből adódnak. Ezektől a térbeli eltérésektől nem tekinthetünk el a tudományos elemzésekben, hiszen hatásuk és jellegük a politikától kezdve a gazdasági döntéseken át egészen a hétköznapi élet szintjéig megmutatkozik.

A társadalomtudományi elemzésekben csak a múlt század második felétől kerül előtérbe a jelenségek egy új dimenziójának, éspedig a térnek a vizsgálata. A tér számos vonatkozásban megjelent, hiszen a közgazdaságtanban a telephelyválasztástól kezdve a munkaerő foglalkoztatásán keresztül egészen a fogyasztás elemzéséig új tényezőt jelentett. A szociológiában a társadalmi szerkezet elemzésénél különbségek mutatkoznak a különféle típusú települések vagy a más-más térségben elhelyezkedő csoportok között. A társadalom szervezésében és irányításában is eltérő eszközöket kell alkalmazni a különböző nagyságú és népességszámú terekben.

A gazdaságpolitikák alakításánál is felbukkan a tér, hiszen az országokon belüli területi különbségek már a harmincas években feltűnnek, s kezelésükre egyedi eljárásokat dolgoznak ki (Anglia, Egyesült Államok). A II. világháború után, a gyors gazdasági növekedés időszakában egyre látványosabban tapasztalható, hogy bizonyos területi egységek, centrumok felértékelődnek, más régiók viszont elvesztik gazdasági jelentőségüket, s ezek között robbanásszerű népességmozgás indul meg (Olaszország). A térbeli fejlettségi különbségek kezelése, a kezelés eszközeinek, módszereinek kidolgozása természetes módon hívta életre a területfejlesztést, illetve annak elméleti és módszertani rendszerét, a regionális politikát. A regionális folyamatok kezelése az ötvenes években az egyes országok szintjén jelent meg, de már a hetvenes években az akkori Európai Közösség hivatalos politikájának rangjára emelkedett, ami szintén ösztönzőleg hatott a regionális folyamatok tudományos elemzésére, összefüggéseik mélyebb feltárására.

A társadalomtudományok átalakulása és a gazdaság fejlődése együttesen befolyásolta, hogy a tér mint sajátos értelmezési és elemzési tényező megjelenjen a társadalomtudományi vizsgálatokban.

A térrel tehát egyre több társadalomtudós foglalkozik. Elemzésük tárgya, hogy az emberek milyen módon alakítják a teret, illetve a tér, annak különféle megjelenési formái (hely, település, régió, ország, országcsoportok) miként hatnak az emberi tevékenységekre.

"A regionális tudomány, mint tudományterület, társadalmi problémákkal foglalkozik, feltáró és elemző vizsgálataiban a problémák súlypontja a régió, vagy olyan térbeli dimenziókkal rendelkező elemzési egység, amelyre értékelő eljárások, módszerek számos kombinációját alkalmazhatjuk." Az idézet Walter Isardtól, a regionális tudomány megalkotójától származik. Ő hozta létre az első tudományos műhelyt a Pennsylvaniai Egyetemen: a Regionális Tudományi Tanszéken megkezdődött a szakemberek képzése, s ott fogadták a tudományterület iránt egyre nagyobb számban érdeklődőket. Regionális tudományból az első doktori címet W. Alonso nyerte el 1960-ban.

A regionális tudomány határtudományként indult. A különféle társadalomtudományok közös metszetét ragadta meg, azt, ahol az általános összefüggések mellett a tér dimenziójában rejlett a jelenségek magyarázata vagy a térbeliség megjelenésével új értelmezést kaptak a korábban feltárt törvényszerűségek.

Walter Isard Bevezetés a regionális tudományba című alapvető művében elkülöníti a regionális tudományt alkotó diszciplínáitól. Értelmezése szerint a területi egység, vagy gyakran használt kifejezéssel a régió, olyan szervezetek, személyek élő, működő rendszere, amelyek/akik csak ott és abban az egységben találhatók, s működésükre erősen hatnak a helyi viszonyok, meghatározottságok. A regionális tudomány tárgya tehát elkülönül az alkotó diszciplínák tárgyaitól, mivel benne a térbeliség, a területi jelleg lesz az egyedüli meghatározó, az elemzés és egyben az értelmezés tárgya.

A regionális tudomány kialakulásában a közgazdaságtudománynak döntő szerepe volt. A közgazdászok vizsgálata a gazdaság egészének fejlődésére, az azt befolyásoló különféle tényezők rendszerére, így a termelési tényezőkre (tőke, munka, technikai haladás), a gazdasági szervezetekre (vállalkozások, közszereplők), a fogyasztásra (termelési, lakossági, közösségi), a közösségek gazdaságot alakító intézkedéseire (állami és közösségi gazdaságpolitika) terjed ki. Az elemzés színtere az ország vagy jobb esetben az országok együttesét jelentő gazdasági közösség, amelynek különböző fejlettségi formái léteznek. A regionális tudományban megjelennek a közgazdasági elemzések nézőpontjai, ezeket azonban már területi dimenzióban értelmezzük. Így a termelési tényezők területi szerkezetét elemezzük, s ennek eltéréseit, áramlásait vizsgálva mélyebb magyarázatot nyerhetünk a gazdaság működéséről. A gazdasági szervezetek telephelyének, működési terének vizsgálata pontosabb eligazítást ad a termelési költségek szerkezetéről, de arról is, hogy a nem kvantifikálható tényezők (pl. a tudás, ismeretek, helyi kapcsolatok), miként befolyásolják az egységek működését, piaci versenyben elfoglalt helyzetét. A fogyasztásnak vannak területi vetületei is, hiszen léteznek lokális piacok, amelyek tükrözik az adott népesség kulturális szokásait, életmódját, életminőségét. S végül a gazdaságpolitika intézkedései sem lehetnek egységesek a térben, differenciálni kell őket, területi szinten is árnyaltabbá tenni, vagy pontosabban kiegészíteni regionális elemekkel.

A regionális tudomány is él a közgazdaságtudományban alkalmazott módszerekkel, hiszen területi szinten adatsorokat alakít ki, azokat elemzi, az összefüggésekből modelleket állít fel, melyekhez megfelelő feltételrendszereket határoz meg.

A földrajztudomány tekinthető a regionális tudomány szülőanyjának. A földrajz a dolgok Föld felszínén való elhelyezkedésével, illetve a Föld kialakulásának, fejlődésének történetével foglalkozik. A gazdaság- és a társadalomföldrajz az emberi tevékenységek térbeli leírását adja, kitér e tevékenységek történeti folyamataira, olyan sajátosságaira, melyek a földfelszín változatosságából, jelentős eltéréseiből következnek. A földrajztudomány nagy hagyományokkal és tapasztalattal rendelkező tudományterület, amelynek módszertana sokszínű, kezdve a leíró jellegtől a térképi megjelenítésen át egészen a modellek alkotásáig.

A regionális tudomány abban különbözik a földrajztudománytól, hogy a térbeli folyamatokat és jelenségeket komplexen, teljes valóságukban kíséreli meg vizsgálni, mindazon tényezők kimutatására törekszik, amelyek együttesen hatnak. Nemcsak azt elemzi, hogy egy-egy jelenségnél a területi tényezők miként hatottak, hanem azt is érzékelteti, hogy mindezek milyen intézményrendszerben, társadalmi meghatározottságokban érvényesülnek. A tér a regionális tudomány számára nemcsak a megfigyelés és az elemzés tárgya, hanem azokat az összefüggéseket is megpróbáljuk feltárni, amelyeket a tér által teremtett sajátosságok, hatások egész rendszere kivált.

A földrajztudomány és különösen a gazdaság- és társadalomföldrajz fejlődése nagy hatást gyakorolt a regionális tudományra, de a regionális tudomány eredményei, vizsgálati módszerei, szemléletmódja is visszahatottak a földrajztudományra. A két tudományterület folyamatosan polémiát folytat önmeghatározása érdekében, ezek a viták, gondolkodások nem öncélúak, mivel jól szolgálják a térrel foglalkozó társadalomtudományok fejlődését, módszereik és szemléletmódjuk pontosabbá válását. Számos esetben nem könnyű elkülöníteni a két tudományterület eredményeit, inkább a tudósok és a kutatók személyes hitvallása, intézményi hovatartozása az, ami ezt az elkülönülést megjelenítheti.

A szociológia az emberek és közösségeik viselkedésével foglalkozik, az egyes társadalmi csoportok belső szerkezetét, egymás közötti viszonyait elemzi. Ezek a viszonyok irányulhatnak a hatalomra, de befoghatják a különböző közösségi vagy egyéni funkciókat, értékeket, s ezáltal meghatározott magatartásmódokat, a cselekvéseket befolyásoló tényezőket, vagy azok akadályait és ösztönzőit.

A regionális tudomány az egyének és közösségek viselkedését mindig valamilyen területi egységhez köti, s azt keresi, hogy ebben a területi egységben milyen tényezők befolyásolják a szereplők érintkezését. Továbbá azt, hogy maga a területi egység miként hat az egyének és csoportok viselkedésére, érintkezésére. E vizsgálódások célja olyan módszerek találása, melyek segítségével a szereplők megérthetik a területi problémákat és megoldást találhatnak kezelésükre, céljaik megvalósítására vagy konfliktusaik feloldására.

A szociológia számos módszerét alkalmazza a regionális tudomány a statisztikai elemzésektől kezdve a mintavételen alapuló adatfelvételen át egészen az egyéni vagy csoportos megkérdezésig. A két tudományterület kapcsolata sokoldalú, nyitottak egymás felé, természetes módon épülésnek egymásra.

A politikatudomány a társadalom irányításával, a különféle érdekcsoportok által képviselt eszmék és értékek elfogadtatásával, illetve a hatalom intézményeinek, szervezeteinek működésével, a különféle érdekek és erőviszonyok érvényesítésének technikáival foglalkozik. A közpolitika intézményi kereteit az államtudományok elemzik, azon belül a közigazgatás-tudomány az állami működés legkedvezőbb szervezeti és intézményi kereteit, az állampolgárok és közösségeik érdekérvényesítési lehetőségeit, valamint a közfunkciók gyakorlásának a legkedvezőbb kereteit keresi.

A regionális tudomány számára szükséges a politikai intézményrendszer működésének ismerete, hiszen csak ezen keresztül érvényesítheti nemzetközi (Európai Unió), országos, regionális és helyi szinten a fejlesztési elképzeléseit, s azok szervezeti akciótereit. A közszolgáltatások térben szervezettek, megvalósításuk valamilyen területi egységhez kötődik, így nem lényegtelen a közigazgatás rendszerének ismerete, logikájának, belső tartalmának és külső megjelenésének tanulmányozása sem.

A különféle társadalmak politikai céljainak megértése és feldolgozása, az azokat megtestesítő intézményrendszerek működésének rendszeres figyelemmel kísérése a regionális tudomány számára olyan eszköztárat kínál, aminek segítségével eredményeit célirányosabban érvényesítheti, az államok intézményrendszerébe integrálhatja. Az európai államok funkciói fokozatosan átalakulnak, egyre nagyobb szerepet kap bennük a decentralizáció, a feladatok, hatáskörök és finanszírozásuk delegálása területi/regionális szintre. Az egyre látványosabban szerveződő "közösségi" államban a területi aktivitás új lendületet kap, aminek alaposabb megértéséhez, teljesebb integrálásához a regionális tudomány eredményeinek ismeretére is szükség van, de magának a regionális tudománynak is bővítenie kell ismereteit ezen államtípus működésével.
A regionális tudományt alkotó diszciplínák között nem feledkezhetünk meg a műszaki tudományokról, azokon belül az építészetről, valamint a településtudományról sem. Az építészet azokat a fizikai tereket alkotja meg, melyekben az emberi életfunkciók zajlanak, s ezzel meghatározza a területi egységek szerkezetét, felépítését. Az építészet és a hozzá szervesen kapcsolódó más műszaki tudományok, így a közlekedési hálózatok alakítása, a különféle infrastrukturális rendszerek létesítése és működtetése döntően kihat a területi egységekre, és az ott élő népesség életfunkcióira, értékeire, kultúrájára is. A településtudomány az emberi lakókörnyezetet, annak rendszerét tanulmányozza, feltárja azokat a törvényszerűségeket, melyek az emberi életkörülmények fizikai feltételeinek alakításához nélkülözhetetlenek.

A regionális tudomány nagyrészt a társadalomtudományokban alkalmazott eljárásokra építi kutatási módszertanát, de a térbeli viszonylatok miatt számos természettudományi közelítést, törvényszerűséget, analógiát, szemléletmódot is használ a vizsgálati módszerei között. A sokoldalú közelítési módok mellett további jellemzője, hogy a térben zajló társadalmi, gazdasági folyamatokat megpróbálja komplexen kezelni, a földrajzi meghatározókon túl a közgazdasági, szociológiai, politológiai, történeti, műszaki, településtudományi, környezeti elemeket is keresi, s ezek együtteséből következtet a jelenségek és folyamatok alakulására, törvényszerűségeire.

Az elemzések során arra keresi a regionális tudomány a választ, hogy a társadalmi, gazdasági jelenségek, folyamatok

• milyen sajátosságokat mutatnak különféle térbeli dimenziókban;
• miként határozzák meg a térbeli viszonyok e tényezők szerkezetét, szereplőit, intézményeit, fejlődését;
• s miként hatnak azok viselkedésére, akcióira, működésére.

A regionális tudomány tehát a társadalomtudományon belüli önálló diszciplína, amelynek kutatási témakörei a következők:

• a társadalom térbeli és területi működésének elmélete (társadalmi térelmélet);
• a térbeli és területi működés kutatásának módszertana (különféle területi rendszerek, regionális modellek);
• a társadalom sokszínű térbeli szerveződésének komplex tudományos kutatása (regionalizáció);
• a társadalom sokszínű térbeli működésére jellemző eszmei és intézményi elemek kutatása (regionalizmus);
• a társadalmi folyamatok területi irányításának kutatása (regionális politika, területfejlesztés).

A regionális tudomány Magyarországon már a hatvanas években megjelent, de valójában a hetvenes években intézményesült. Rendelkezik tudományos intézettel és több felsőoktatási kutatóhellyel, a tudósokat összefogó és a szakmai vitákat szervező, bonyolító akadémiai bizottsággal. A tudósképzés a kilencvenes évektől megoldódott, hiszen több doktori iskolában születnek disszertációk ebben a témakörben, a diszciplína rendelkezik szakmai folyóirattal, rendszeres publikációs lehetőségekkel. Eredményei felhasználásra kerültek a jövőt alakító tervek kidolgozásánál, és a kutatások beépültek a szabályozás rendszereibe is. S végül, de nem utolsó sorban több ezer szakember tevékenykedik a regionális és lokális folyamatok szervezésében, menedzselésében, így a tudomány eredményei a napi munkában is érvényesülnek.

III. A régió

A regionális tudomány egyik alapvető vizsgálati iránya a régiót alkotó elvek meghatározása, a régiót kijelölő társadalmi és környezeti-természeti hatások elemzése. A kiemelkedést, lehatárolást jelentő ismérvek egész rendszert alkothatnak, s lefedik a földfelszínt vagy egy ország, esetleg országok közösségének teljes területét. Ennek megfelelően más és más formában, kombinációban tűnhetnek fel a vizsgált ismérvek, melyek kijelölik a régiók közötti határokat. Lényeges tehát elemezni, hogy a régiók között milyen azonosságok és eltérések vannak (regionális különbségek), s ezeket a különbségeket milyen tényezők hordozzák. A régió jellemzői vagy a lehatárolást megtestesítő elemek időben változhatnak, hiszen az emberi tevékenységekhez, a gazdaság, a társadalom és a környezet alakulásához kötődnek, így a földrajzi tér folyamatosan átrendeződhet, más és más, új tartalommal bíró régiók alakulhatnak ki benne. Ennek a változásnak a nyomon követése, a mozgató faktorok, elemcsoportok regisztrálása, a lehetséges jövőbeli irányok és térbeli kombinációk meghatározása szintén a regionális tudomány vizsgálati kérdései közé tartozik (térszerkezet változása, arra ható tényezők).

A régiók csoportosítása, típusainak meghatározása tehát a regionális tudomány alapkérdésének tekinthető. Így aztán számtalan értelmezés ismert, hiszen például a megismerés tárgya, jellege, módja, a tudományterületek befolyása vagy éppen a jelenségek sajátossága más és más regionális felosztást eredményezhet.

A regionális tudomány neves képviselői egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy a térszerveződés és így alapegysége (területi egysége), a régió alapvetően társadalmi képződmény, amely az időtől és tértől (helytől), valamint a társadalmi szerkezet jellemzőitől függően más-más módon jelenik meg. A globalizációs folyamatok hatására nyilvánvalóan megváltoznak a társadalmi feltételek is, ezáltal a korábbi térszerveződési módok is átalakulnak.

A regionális tudományon kívül más diszciplínák is használják a régió fogalmát. A régió rugalmasan értelmezhető gyűjtőfogalom, sokféle összefüggésben felmerül, általában valamilyen tájat, vidéket, térséget, tartományt, körzetet, övezetet, zónát stb. lehatároló területi egységet jelent. Hagyományos értelemben a régió többé-kevésbé lehatárolt terület, amely valamilyen szempontból egységesnek tekinthető, vagy valamilyen szerveződési elv alapján jött létre, amely megkülönbözteti a többi régiótól.

A fentebb már idézett Walter Isard tágan értelmezhető definíciót adott, miszerint a régió "nem pusztán egy térben tetszőlegesen lehatárolható terület, hanem inkább egy vagy több olyan probléma alapján értelmezhető térség, amely problémákat a regionális tudománnyal foglalkozók vizsgálni és megoldani szeretnének". Isard kiemeli, hogy addig nem tudjuk egyértelműen definiálni a régió fogalmát, amíg nem adjuk meg azokat a társadalmi, gazdasági és egyéni tényezőket, amelyeket vizsgálni szeretnénk, és amelyek térbeli viszonyai határozzák meg a régió kiterjedését. A régió e felfogás szerint egyrészt absztrakt koncepció, másrészt konkrét valóság. A regionális tudomány képviselőinek többsége Isard gyakorlatias szemléletével ért egyet: a régió olyan absztrakció, hasonlóan a matematika halmaz vagy a statisztika sokaság fogalmához, amelyet csak a vizsgálandó társadalmi probléma szerint értelmezhetünk.

Napjainkban a regionális tudományban három, a fenti felfogásokból kiinduló régiótípus vált széles körben elfogadottá:

 

 

• A homogén vagy funkcionális régió, amelynek részei nagyon hasonló természeti, társadalmi vagy gazdasági jellemzőkkel bírnak, a társadalom és a gazdasági tevékenység vizsgálatának jellemző területi egysége.
• A csomóponti régió a tér mint erőtér fogalmával azonosítható, a gazdasági tevékenységek térbeli sűrűsödését veszi alapul, általában egy vagy több nagyvárost mint térbeli csomópontot és vonzáskörzetét tartalmazza, főleg gazdasági, településhálózati vizsgálatok nyomán alakult ki.
• A tervezési-statisztikai vagy programozási régió fogalma általában közigazgatási, területi, tervezési és információgyűjtési (statisztikai) szempontokat helyez előtérbe, különböző részei ugyanattól a döntéshozó (központi vagy helyi kormányzati) szervtől függnek, elsősorban közigazgatási és intézményi elemzések alapegysége.

Homogén régió vagy funkcionális régió

Ebben az esetben a megfigyelt ismérv a belső egyöntetűség, az uniformizáltság. Ennek megfelelően a lehatárolás a hasonlóság elvén nyugszik, hiszen a térstruktúrát az azonos vagy közel azonos elemek folyamatosan és tartósan jellemzik. A lehatárolásnál alkalmazhatunk egy vagy több struktúrajelzőt, illetve ezek kombinációját. Annak megfelelően, hogy ezeket a szerkezetjelzőket milyen módon határozzuk meg, illetve milyen összefüggéseket (legyen az település, gazdaság, természet) alkalmazunk a lehatárolásnál, számos homogén régiót adhatunk meg.

Így például lehatárolhatók földrajzi régiók (természeti jellemzők azonossága - pl. Dunántúl), mezőgazdasági régiók (a termelt termények és tevékenységek azonossága - pl. szőlő- és borvidék), ipari régiók (az ipari termelés meghatározó szerepe - pl. Székesfehérvár és térsége), idegenforgalmi régiók (a turizmus és vendéglátás, illetve az ezekhez kapcsolódó szolgáltatások dominanciája - pl. Balaton), valamint városrégiók (a városi jellegű települések többsége, a városi funkciók tartós jelenléte - pl. budapesti agglomeráció).

A homogén régióknál a lehatároláshoz az alakító ismérvet legjobban kifejező tényezőket, többségében statisztikailag értelmezhető jellemzőket állapítunk meg. Ezek magas koncentrációja (az ország egészéhez vagy a kiválasztott területen belül más jellemzőkhöz viszonyítva) fejezi ki a homogenitást. A lehatárolás módszertana számos eljárást ismer, melyeknek többsége a regionális tudomány elméleti és alkalmazási modelljeinek a kidolgozását is jelentette.

Csomóponti régió

Elsősorban a gazdaság térszerveződését, a gazdasági tevékenységek tényleges térbeli elhelyezkedését és a gazdasági szereplők interakcióit veszi figyelembe. A csomóponti régiók meghatározó jellemzője, hogy a régión belüli kapcsolatok, interakciók domináns része egy vagy több pólus (általában nagyváros), azaz csomópont és környezete között figyelhető meg. Sokszor áramlási folyamatok rendszereként definiálják, pl. egy metropolisz mint ingázási központ és az odairányuló ingázás a környező településekről (nyilván naponta vissza is térnek az alvótelepülésekbe). A csomóponti régió térbeli kiterjedése sok esetben ismert, meghatározható, de a közgazdasági vizsgálatok és elemzések szempontjából a régió pontos határai többnyire lényegtelenek. Csomóponti régiót alkot egy bevásárlóközpont piaci vonzásterülete, valamelyik egyetem beiskolázási körzete, egy nagyvállalat beszállító hálózatának térbelisége stb.

 

A csomóponti régióban a központ (centrum) és vonzáskörzete között erőteljes gazdasági interdependencia figyelhető meg. A csomóponti régiók lehatárolásának egyik módszere lehet a gravitációs modell, amely a különféle központok népességtömegét és egymástól való távolságát figyelembe véve határolja le a centrumok elméleti vonzáskörzetét. Az ábrán látható elméleti vonzáskörzet a magyarországi tervezési-statisztikai régiók központjainak egymás közötti vonzása alapján lehatárolt területetet mutat be.

Érdekessége, hogy a régiók népességi súlypontja eltér az esetek többségében a régió adminisztratív központjának földrajzi helyétől. Az eltérés mértéke jól illusztrálja, hogy milyen az adott régió népességszerkezete, illetve a településhálózatának megoszlására és elrendeződésére is utal. Döntő a központ és környezete közötti interakciók gyakorisága, emiatt ennél a régiótípusnál a vizsgálatok során mindig a kapcsolatok intenzitását kell alapul venni (termelési együttműködések, ingázás, kereskedelmi kapcsolatok stb.).

Tervezési-statisztikai, programozási régió

Ez a régiótípus mint az intézményi tér eleme általában az ország adminisztratív területi beosztásának egyik szintjét alkotja vagy az adminisztratív szintek egyszerű aggregálásából adódik. Kialakításnak a célja az, hogy egyrészt meg lehessen mérni és össze lehessen hasonlítani a területi folyamatokat, másrészt hogy - ettől nem függetlenül - meg lehessen határozni a gazdasági és társadalmi fejlesztés térbeli egységeit. A fejlesztéshez eszköz- és intézményrendszer rendelhető, ami lényegében az országra érvényes regionális politikából következik. A tervezési-statisztikai, programozási régió magában hordja annak a lehetőségét, hogy a területi egység belső szerveződése meginduljon, s ennek következtében a régió térségi entitássá váljon, ami funkcióinak és intézményeinek egyre nagyobb önállóságot, szabad mozgást biztosíthat az állam egészén belül.

Magyarországon a területfejlesztésről és területrendezésről szóló, 1996-ban elfogadott törvény szintén közigazgatási szempontok alapján definiálja a területi beosztás legfontosabb fogalmait. A törvény is megkülönbözteti a tervezési-statisztikai (normatív) és a fejlesztési (analitikus) régiókat. Külön definiálja az egymással határos megyékből összeálló, az ország területét teljesen és átfedésmentesen lefedő tervezési-statisztikai régiókat, valamint a szomszédos megyékből vagy csak egyes részeikből álló, összefüggő, lényegében eseti területfejlesztési társulásként működő fejlesztési régiókat.
Hazánkban 7 tervezési-statisztikai régiót határoltak le 1999-ben, ezek közül 6 régiót három-három megye alkot, míg a főváros és Pest megye együttesen teszi ki a Közép-magyarországi régiót.

Magyarországon a decentralizált területfejlesztési források megyék közötti és megyéken belüli elosztásához az ún. statisztikai kistérségeket veszik figyelembe (1997-ben 150 ilyen kistérséget alakítottak ki, 2004. január 1-től 168 egységre bővült a számuk). Egy-egy kistérség egy megyén belül lévő szomszédos településekből áll, általában egy (vagy több) város és vonzáskörzete alkotja, egy település csak egyetlen kistérséghez tartozhat. A szomszédos települési önkormányzatok meghatározott cél érdekében létrehozhatnak olyan fejlesztési kistérségeket, önkormányzati területfejlesztési társulásokat, amelyek átnyúlhatnak a megyehatárokon is. A kistérségek alapjait képezhetik a közösségi szolgáltatások szervezésének, s ezzel egyik fontos keretét adják az önkormányzati rendszer megújításának. 2005-től a többcélú kistérségi társulások előremutató példákat szolgáltatnak bizonyos közszolgáltatások térségi szintű szervezéséhez, s ezzel egy új típusú térségi együttműködés, mondhatni mikrórégiók szerveződéséhez.

A vizsgálatoknál figyelembe vett jegyek száma alapján megkülönbözteti az egyjellemzős, többjellemzős és "totális" régiókat. Egyjellemzősrégió esetén csak egyetlen meghatározó szempont domináns, a többi jellemző súlya jóval kisebb (pl. hegyvidéki régió). Többjellemzős régiók tipizálásánál több mutatót kombinálnak, pl. magas munkanélküliségi ráta, magas utcai bűnözés, a lakosság alacsony iskolázottsága.

Totális régiók esetén a természeti és humán jellemzők nagyon összetett módon kapcsolódnak egymáshoz, nem lehet kiemelni egy vagy néhány domináns jellemzőt, itt a komplexitás a legfontosabb sajátosság. A totális régiók sok esetben szerves társadalmi-gazdasági folyamatok hatására létrejött, közös történelmi múlttal rendelkező térségek.

A régió rugalmasan értelmezett fogalma, sokféle felfogása nem pontatlanságokra vezethető vissza, hanem arra, hogy a valóságban a gazdaság és társadalom nagyon sokféle földrajzi közegben él. Nincs mindegyik regionális vizsgálatra érvényes térfelosztás. A regionális tudomány fenti három típusa közül egyik sem képes teljes mértékben leírni egy régió belső gazdasági és kulturális dinamikáját, amely állandó változásban van, emiatt mindhárom típus használatára szükség van, mindig a vizsgálat szempontjaihoz leginkább igazodót kell kiválasztanunk

A régió tehát létrejöhet az elemzés, a megfigyelés következtében, kialakulhat a beavatkozások értékelését, mérését vagy a közszolgáltatásokat szolgáló területi egységként, vagy már történetileg kialakult táji, természeti, kulturális értékek azonossága és elkülönültsége következtében. A régiót mint új entitást három egymással kapcsolatban álló folyamat teremti meg.

Az első a regionalizáció, amikor valamilyen jellemzők alapján a teret elkülönített egységekre bontjuk kívülről (pl. állami szintről) vagy belülről (pl. települések szerveződése). Például a tervezési-statisztikai régiók a fejlesztések megvalósítására, azok hatásainak mérésére jönnek létre.

A második a regionalizálódás, amikor a térségi reálfolyamatok fokozatosan kikényszerítik egy új területi entitás kialakítását, éppen az erős, vagy a jól elkülönülő összetartozás, kohézió alapján. Például a kistérségi fejlesztésekben résztvevők egy fejlesztési régiót határolnak le akciójuk megvalósítása érdekében.

A harmadik esetben pedig maga az indentitás, a belső összetartozás és a közös értékek jelentik az intézményesítés alapját, ezek az energiák fokozatosan alakítják át a teret régióvá. Ezt a folyamatot regionalizmusnak nevezhetjük. Példa lehet, amikor a történelmileg összetartozó térségek regionális mozgalmak révén vívnak ki nagyobb önállóságot.

A három térségszervező folyamat egymást kiegészíti, erősíti, vagy éppen gyengíti, akadályozza. A regionalizmus, mint általános fogalom alatt értjük mindazon törekvéseknek a megjelenítését, amelyek a különféle módon szerveződő térségek kialakulását, azok intézményesülését elemzik, vagy a megvalósítást ösztönzik.

IV. A regionális különbségek

A régiók fejlettségét mérni lehet és kell, mérőszáma a nemzetgazdaságokhoz hasonlóan a bruttó hazai termék (Gross Domestic Product, GDP), amelyet egy adott régióra határoznak meg. A fejlettség mérőszáma a gazdasági tevékenységből származó javak és szolgáltatások pénzértékének a nagyságát fejezi ki. Meghatározható a profit és a munkajövedelmek alapján, vagy a fogyasztási és beruházási kiadások felhasználásával, vagy különféle gazdasági ágak termelési értékének számbavételével. Magyarországon az utóbbi eljárás alapján állapítják meg a területi GDP-t 1994-től évente; a megfigyelés egysége a megye, a megyei eredményekből állítják elő (aggregálják) a tervezési-statisztikai régiók jövedelmét kimutató értékeket.

Ha ránézünk az Európai Unió régióinak fejlettségét kimutató térképre, nagy különbségeket tapasztalunk. Az unió átlagában a jövedelem egy főre vetítve 21280 euró volt 2002-ben. E mögött a jelentős érték mögött azonban nagy szórás, nagy különbségek figyelhetők meg Európa 254 régiója között.

Az átlag 75 %-a alatt 59 régió található, ebből Lengyelországban 17, Csehországban 7, Magyarországon és Németországban 6, Görögországban 5, Olaszországban és Portugáliában 4 régió helyezkedik el, míg Szlovákiában 3, Belgiumban, Angliában, Észtországban, Lettországban, Litvániában és Máltán pedig egy-egy régió található. (Az utóbbi négy ország önmaga egy régiónak tekinthető, így esetükben országos értékről kell beszélni.)

 

A tíz legnagyobb GDP-vel rendelkező régió többsége főváros (5), míg a többi olyan csomóponti régió, ahol egy európai mértekkel rendelkező nagyváros gazdasági hatásai érvényesülnek.
A legszegényebb tíz régió az Európai Unió átlagának 30-40 %-a (6400-8500 euró) között található. Ebből az egyrégiós Lettország nyitja a sort, utána egy szlovák és két magyarországi (Észak-Alföld 7952 euró, Észak-Magyarország 7808 euró) régió következik, majd hat kelet-lengyelországi régiónál a legalacsonyabbak a jövedelmi értékek Európában.

A regionális különbségek tehát jelentősek Európában, mi lehet az oka annak, hogy a legfejlettebb és a legszegényebb régió között majdnem 7,5-szeres a különbség?

A regionális tudomány egyik fontos és izgalmas kutatási kérdése, ezen különbségek okainak a meghatározása, vagy legalábbis az okokat alakító tényezők rendszerezése. Hosszan lehetne értékelni a kutatások eredményeit, kitérve gazdasági, társadalmi, történelmi és földrajzi okokra, vagy a népesség jellemzőire, gazdasági aktivitásának és termelési tapasztalatainak jellegére, de szólni lehetne a környezet állapotáról, a politikai intézményrendszer kínálta ösztönzőkről és korlátokról. Röviden összefoglaljuk a legfontosabb, a legjobban körülhatárolható, s egyben talán legpontosabban értelmezhető tényezőket a regionális különbségek okairól.

Az első helyen kell említeni a földrajzi helyzetet: a régió elhelyezkedését, lehetséges viszonylatait és kapcsolatait a nagyobb gazdasági, fejlesztési központokkal. Láttuk az adatsorainkból, hogy a fővárosok, a nagyobb európai fejlődési csomópontokkal rendelkező vagy azokhoz valamilyen módón kapcsolódni képes régiók jövedelem termelőpotenciálja nagyobb.

A gazdasági szerkezet, bázis a következő fontos és jól mérhető tényező. Nem mindegy, hogy a régiók milyen gazdasági szerkezettel rendelkeznek, milyen a belső piacuk és mennyit képesek más régióknak szállítani. Nemcsak a szerkezet nagysága, hanem annak összetétele is meghatározó. Hiszen bizonyos ágazatok újabb, további ágazatokat vonzanak, ezzel foglalkoztatási lehetőségeket teremtenek, ami növeli a jövedelmeket, s ennek következtében további gazdasági tényezők megjelenésére lehet számítani.

Meghatározó a népesség nagysága és döntő annak összetétele: az aktív keresők aránya, az iskolázottság, a szakképzettség, a foglalkoztatás szerkezete és változása, de lényeges a lakosság egészségi állapota, annak alakulása is.

Nem elhanyagolható az infrastrukturális felszereltség, így a közlekedési kapcsolatok (elérhetőség, logisztikai lehetőségek), a települések intézményi felszereltsége, a rendelkezésre álló vonalas infrastrukturális rendszerek, de napjainkban már kiemelten kell kezelni az info-kommunikációs rendszerek jelenlétét és azok elérhetőségét is.

S végezetül ki kell emelni a hely, a régió szellemét, a genius loci elemét. Ide soroljuk mindazokat a nem vagy nehezen mérhető adottságokat, melyek a régió vagy az ottani települések múltjából, értékeiből, adottságainak összességéből következnek, és valamilyen formában megjelennek, hatnak az ott lakókra, érdeklődőkre (pl. a befektetőkre, a turistákra, a letelepedni szándékozókra).

V. Regionális különbségek Magyarországon

A rendszerváltozás után a kilencvenes évek elején a területi különbségek látványosan kiéleződtek Magyarországon. Közel másfélmillió munkahely szűnt meg, a korábbi ipari központokban a termelés visszaesett, megkezdődött a gazdasági szerkezet átalakítása. Mindez sújtotta a munkaerőt kibocsátó térségeket is, így az ágazati válságok területi válsággá szélesedtek ki. A keleti piacok elvesztése a mezőgazdaságban szintén megingatta a korábbi szervezeti és termelési rendszert, amit csak mélyítettek a tulajdonviszonyok visszarendezésére vonatkozó politikai döntések. Az ország nyugati térségei gyorsabban tudtak alkalmazkodni a változásokhoz, mivel ezekben a régiókban már a kilencvenes évek elején lezajlott a privatizáció, a gazdasági kapcsolatok Nyugat-Európa felé irányultak, s a külföldi tőke kedvező telephelyi feltételeket talált.

A negatív hatások mellet számos előremutató folyamat is megindult, ezek együttesen hatottak a regionális szerkezetre. Az önkormányzati rendszer kiépülése új energiákat hozott felszínre, mivel a települések saját vagyonhoz és fejlesztési lehetőségekhez jutottak. A közszolgáltatások piaci alapú működése helyzetbe hozta a településeket, a nagy korábbi különbségek feltételei megszűntek, a források esetében mindenki lehetőséget kapott a felzárkózásra. Új helyi közösségek alakultak ki, amelyek együttesen léptek fel, s a körülmények eredőjeként új fejlesztési irányok, lehetőségek, aktivitások születtek, melyek a korábbiaktól eltérő - néhány sikeres esetben kedvezőbb - helyzetbe hozták a településeket és térségeket.

A regionális különbségek főbb jellemzői a kilencvenes évek végére egyértelműekké váltak, lehetővé vált rendszerezésük.

Elsőként kell megemlíteni a főváros és a vidék különbségeinek újbóli kiéleződését.

Animáció ^|1}| : Regionális különbségek sajátosságai Magyarországon

Már nem a munkahelyekben, a jobb megélhetésben vagy éppen a vásárlási lehetőségekben jellemzők ezek a differenciák, hanem a tudás, a fejlesztés, a gazdaság új vezető szektorainak jelenlétében. Ezek a tényezők erőteljesen koncentrálódnak a fővárosban, miközben a vidék, a nem-főváros mérsékelten vagy arányaiban jóval kisebb mértékben részesedik ezáltal az új javakból, szolgáltatásokból és információkból. Gondolunk itt arra, hogy a működőtőke minden második forintja a kilencvenes években Budapesten kerül befektetésre. A kutatás és a fejlesztés területi koncentrációja sem mérséklődött, sőt folyamatosan emelkedik, így annak 55 százaléka a fővárosban található, illetve ha a központi régiót nézzük, az arány 59 százalékra emelkedik. Az új gazdasági szektorként meghatározott pénzügyi szolgáltatások, azaz a bankok és biztosítótársaságok vezérkara szintén Budapestre telepítette székhelyét, így a pénzügyi szolgáltatások 53 százaléka koncentrálódik a fővárosban, és összesen 56 százaléka a központi régióban. Végezetül a szabadalmi bejelentések közel fele szintén az ország központjában született meg, de ha a központi régiót nézzük, akkor már 60 százalékban összpontosulnak az új regisztrált találmányok.

A következő szempont a nyugat és a kelet közötti különbségek kiéleződése. A régiók, országrészek helyzete megváltozott, azok, amelyek közelebb vannak a nagy európai központokhoz, s azokat gyorsabban elérhetik, potenciálisan kedvezőbb helyzetbe kerültek a fejlesztés szempontjából (pl. külföldi befektetések, szállítási költségek, információk, innovációk beszerzése). Az ország nagyobb fele számára az infrastrukturális feltételek nem váltak kedvezővé, továbbra sem érik el rövid idő alatt az ország központjait (főváros, regionális központok), de más európai csomóponti régiókat sem.

 

A regionális szerkezet átalakulásának harmadik mozgatója a településhálózatban elfoglalt helyzet. Erőteljesen elkülönülnek a települések is, nem csak a térségek. Kialakul a városhálózatban az a 40-50 centrum, ahol valójában a gazdasági erőforrások, a jövedelmek, de a szellemi potenciál is koncentrálódik, s közben a városhálózat többsége, közel 200, döntően közép- és kisváros tudásbázisa és innovációs képessége stagnál, megújítási potenciáljuk gyenge vagy nem is mérhető.

Régiók szerint is differenciált a kép, hiszen a Dunántúlon a kis- és középvárosok közül többen már bizonyos feltételekkel rendelkeznek a megújítást képviselő eszközök és intézmények fogadására, míg az Alföld és Észak-Magyarország térségében nagyobb mértékben koncentrálódnak azok a városi rangú települések, amelyek kedvezőtlen helyzetben vannak.

Mindezt csak megerősíti, hogy a népesség területi preferenciáiban alapvető változás következik be. Míg a nyolcvanas években a főváros és a városok voltak a migráció célpontjai, a népességbefogadók, addig a kilencvenes évekre Budapest és a városok lettek a népességkibocsátók és a falvak a népességfogadók Persze a népesség átstrukturálódásában a főváros és a nagyvárosok környékén lévő falvaknak lett kitüntetett szerepük (szuburbanizáció), de az alacsonyabb jövedelműek vidéki, falusias térségekbe való kiáramlása sem elhanyagolható.
Ha rendszerezni kívánjuk a magyar térszerkezet főbb elemeit, akkor öt kategória alapján rajzolhatjuk fel az ország térképét. Az első csoportba az innovációs, sikeres térségek tartoznak, amelyek az ország nyugati felében, a főváros környékén, a Balaton mentén és néhány regionális központ körül mint szigetek alakultak ki. Ezekben a megújítás szempontjából aktív zónákban magasabb a vállalkozások száma, jelentősebb a külföldi tőke, alacsonyabb a munkanélküliség, kedvezőbbek a lehetőségek a munkához jutáshoz, szélesebbek a fogyasztás terei.

A potenciális innovációs térségek, így az osztrák-magyar határrégió, a nagy közlekedési tengelyek, főleg az autópályák menti övezetek, azok központjai elindultak a fejlődésben. Megjelenik a külföldi tőke, az új vállalkozások, mérsékeltebbek a foglalkozási feszültségek, a gazdaság újabb szektorai bukkannak fel, tehát az ott élők megélhetési lehetőségei javulnak.

Már nem ilyen kedvező a belső perifériákon élők helyzete. Ezek a nagyvárosoktól és a főbb közlekedési tengelyektől távolabb fekvő vagy nehezebben elérhető térségek nem rendelkeznek szervező centrumokkal, alacsony a vállalkozási potenciál, kevés a munkahely, leépültek a települések.

A külső perifériák a déli, keleti, északkeleti határtérségeket foglalják magukba. Nem tudnak a szomszédos országokból fejlesztési energiát nyerni, mert azok perifériáival érintkeznek.

S vannak végül a válságtérségek, ahol az ágazati válság következményeit hosszú ideig nem lehetett felszámolni, valamelyest mérsékelni. Ezek a korábbi nehézipari térségek, az Alföld vidéki, döntően mezőgazdasági térségei, illetve a tartós társadalmi feszültségeket hordozó térségek (pl. az aprófalvak vagy ahol a roma népesség aránya meghatározó).

A regionális különbségek nem csökkentek az új évezred első felére, sőt sajnálatosan nőttek. A jövedelemtermelés megyei sorrendjében nem történt változás, vagy csak kisebb átrendeződés. Leszakadnak az alföldi és észak-magyarországi megyék, s megtartják vezető helyzetüket az innovációs tengely mentén elhelyezkedő nyugati megyék. A gondot abban látjuk, hogy a különbségek nagysága nőtt, azaz csökkent a legszegényebbek jövedelemtermelése, a leggazdagabbaké viszont erőteljesen emelkedett. Ennek következtében nem konvergáltak egymáshoz az ország térségei, hanem divergáltak, azaz divatos szóval élve a kohézió, a térségi összetartozás gyengült az országban.

VI. Regionális különbségek kezelése

A múlt század ötvenes éveitől elkezdődött a regionális különbségek kezelése, a különböző kezelési technikák kidolgozása. Ezeket a folyamatokat gazdasági és politikai rendszertől függetlenül megfigyelhetjük, de a piaci elven és a tervgazdasági elven működő országok eltérő kezelési eljárásokat alkalmaztak. Jellemző volt az államilag támogatott ipartelepítés, az infrastrukturális hálózatok kiépítése, a nagyvárosok fejlesztése, a népesség nagyvárosokba áramlásának korlátozása, a vidéki elnéptelenedés csökkentése, a mezőgazdasági tevékenység koncentrációja. Mindezek mellet egyre több új tevékenység jelenik meg, megindul a térségek átértékelődése (pl. turizmus, közlekedési módok, szolgáltatások, környezeti szemlélet, kutatás-fejlesztés, felsőoktatás stb.), és a termelési módok átalakulása, illetve a tömegtermelés előtérbe kerülése a perifériák számára is több lehetőséget teremt (pl. termelés kihelyezése, foglalkoztatás).

Egyes térségek önmagukra találnak, regionális mozgalmak indulnak meg az értékek (nyelv, kultúra) védelmére, az önkormányzati rendszerek kiépülése felgyorsul, a lokális közösségek megerősödése tapasztalható. Az állami szerepek átértékelése is bekövetkezik, ezek újragondolásának következménye a decentralizáció, ami egy új típusú közösségi feladatmegosztást eredményez.

A nemzetpolitikában egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a regionális kérdések, az országos politika elveit, céljait, technikáit és intézményeit a regionális politika fogja össze, jeleníti meg. A regionális politika a szektorális (ágazati) politikák mellett áll, azokat egészíti ki a területi szemlélettel, ennek következtében azok térbeli megjelenését fejezi ki, egyben érvényesíti a térbeli szemléletet. Mindez azt jelenti például, hogy az iparpolitikát csak területi dimenzióban lehet értelmezni, vagy a közlekedéspolitika egyértelműen regionális összefüggések alapján állítható össze, de az oktatáspolitikai vagy az agrárpolitikai kérdések is mindig konkrét területi összefüggésben érvényesülnek.

Nem egyszerű a regionális politika helyzete a szektorális politikákkal szemben, mivel a horizontális célok gyakran ütköznek a tradicionális ágazati (vertikális) célokkal, így aztán állandó küzdelem folyik a térbeliség érvényesítéséért a különféle fejlesztési célokban.

Az Európai Unióban a regionális politika elvei, céljai és azok megvalósításának eszköz- és intézményrendszere a nyolcvanas évektől fokozatosan alakultak ki. 1988-tól létrejöttek a Strukturális Alapok, amelyek az Európai Unió költségvetésében egyre nagyobb hányadot képviselnek, és arra szolgálnak, hogy a tagországok regionális különbségeit csökkentsék meghatározott elvek és szigorú előírások szerint. Számunkra az tűnt járhatónak, ha ebben az elfogadott és az európai értékeket szem előtt tartó elveket alkalmazó regionális politikai elvrendszerben gondolkodunk, s azt alkalmazzuk.

Tekintsük át ezen elvek alapján a magyar regionális politikát, s annak a regionális különbségek kezelését szolgáló elemeit.

• Az első alapelv a koncentráció és addicionálás, azaz a fejlesztések forrásainak összevonása, egységesítése (pl. kedvezőtlen helyzetű térségek, ahol a GDP az Európai Unió átlagának 75 %-a alatti), a célok koncentrációja (pl. problémarégiók megnevezése) s a helyi/térségi szereplők hozzájárulásának elvárása, megkövetelése.

Magyarországon nincs gond a fejlesztés koncentrálásával, a problématérségek kijelölésével. Gond van viszont azzal, hogy a helyi/térségi szereplők nem, vagy csak mérsékelt fejlesztési forrással rendelkeznek (pl. önkormányzatok), a gazdasági szereplők csak lassan ismerik fel a regionális fejlesztés nyújtotta lehetőségeket. S végül nem stabilak, legfeljebb 1-2 évre garantáltak a támogatások, vagy a saját forrásokhoz való hozzáférés, így inkább a rövidtávú gondolkodás a jellemző, mint a jövő megalapozása.

• Ide kapcsolódik a következő alapelv, a tervezés, programozás, monitoring. A régiók esetében fejlesztési tervek szükségesek, célszerű előre látni, kigondolni a jövőt és az odavezető utakat, rendszereket, amit programokba kell foglalni, pontosan megjelölve a forrásokat, azok felhasználásának módját. S nem elhanyagolható, hogy a megvalósítás közben és végén számon kell kérni a célokat, az eredményeket.

Hazánkban a tervezés reneszánszát éli, regionális, kistérségi, települési tervek készülnek, folyamatosan megújulnak. Kimunkálás alatt áll a 2007-2013 közötti időszakra az Országos Fejlesztéspolitikai Terv, amihez a regionális összefüggéseket az Országos Területfejlesztési Koncepció adja. A tervek egymásra épülése, kapcsolódása, a célok megvalósítása már nem ilyen egyszerű. Nincs tervtörvény, nincs garancia arra, hogy egy elfogadott regionális, kistérségi fejlesztési terv miként valósulhat meg, s ha eltérnek tőle, az milyen szankciókkal, következményekkel jár.

• A harmadik alapelv a regionális politika szereplőinek partneri együttműködése, s az ezt garantáló szervezeti és intézményrendszer. Fokozatosan létrejött a szervezetrendszer, kiépültek a regionális fejlesztés intézményei (Tanács, Ügynökség), kistérségi szinten is megjelenik a partneri együttműködés. A gondot abban látjuk, hogy vegyes szerkezet működik, hiszen vannak megyék és régiók, a megyei vezetők jelennek meg a régióban, tehát kettős tudattal, érték- és érdekrendszerrel kellene rendelkezniük, ami nem könnyű, sőt lehetetlen.
• S végül a szubszidiaritás és decentralizáció alapelvét kell megemlítenünk, ami azt jelenti, hogy a döntéseket arra a szintre kell helyezni, ahol a legnagyobb átlátás és kompetencia áll rendelkezésre a megvalósításhoz.

A rendszerváltozás után közel 3200 települési önkormányzat jött létre. A fejlesztési források alacsonyak, a működés költségei növekednek, tehát csak együttműködéssel lehet a növekvő feladatokat megoldani. Ugyanakkor nem megoldott a középszint helyzete, nem tudják, nem érzékelik az emberek a megye szerepét és funkcióit. Miközben a megyék a települések egy új szövetségének kialakítását ösztönzik, segítik.

A másik eleme ennek az alrendszernek a decentralizáció: források és a funkciók leosztása, saját regionális és helyi fejlesztési, működési források és azok szabályozási kereteinek lehelyezése, delegálása, azok tartós garantálása, az önállóság biztosítása.

Horváth Gyula professzor elemzése egyértelműen mutatja, hogy a decentralizált és a föderatív államokban erősödött a kohézió, az összetartozás a régiók között, míg az unitáriusokban (központosított) csökkent, vagy nem változott.

 

Miért szükséges a decentralizáció, és azzal együtt a régiók megerősítése, a regionalizáció felgyorsítása?

Az átmenet után nélkülözhetetlen az állami, vagy központi szerepek és funkciók újragondolása és újraosztása a közösség szintjei között (állam, régió, kistérség, település).

Új források aktivizálása szükséges a fejlesztésekhez. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a működő régiók a programjaikba - a biztonságos finanszírozás mellett - képesek voltak egyre több szereplőt bevonni és aktivizálni (pl. az osztrák-magyar PHARE program eredményei és fejlesztési hatásai). Vagyis regionális szinten akkor lehet fejlesztéseket ösztönözni, ha ehhez a legnagyobb átlátás és kompetencia áll rendelkezésre.

Elindult egy folyamat a regionális szerkezet átalakítására, megújítására 1996-ban, majd 1999-ben, s ennek vannak előremutató eredményei, a folytatás csak rajtunk múlik, és tőlünk függ. Elkészült az Országos Fejlesztéspolitikai Koncepció, amely meghatározza azokat a jövőbeni célokat, amelyek Magyarország számára a 2010-es évek közepéig iránymutatóak lehetnek. Ehhez kapcsolódik a Nemzeti Fejlesztési Terv II., ami viszont már 2007-2013 között határozza meg az európai uniós támogatások felhasználásának legfontosabb irányait. S végül, de nem utolsósorban kidolgozásra került az Országos Területfejlesztési Koncepció, ami ugyanerre az időszakra jelöli ki a térszerkezet és a területi folyamatok legfontosabb irányait, az intézményrendszer változásait, kiemelten hangsúlyozva mindezek között a decentralizáció szükségességét.

Magyarország Közép-Európa térszerkezetében meghatározó szerepet játszik, nagyvárosaink és régióink fontos összekötő kapcsok lehetnek, így rendkívül fontos, hogy miként alakul a magyar térszerkezet, és hogy ezt a decentralizáció, a regionális intézmény- és forrásrendszer mennyiben segíti.

A cél az, hogy a jövőben országunk bármelyik felében, bármelyik településen lakó embernek közel azonos esélye legyen a kedvező életkörülmények megteremtésére.