Érzelmeink sokszor hevesebb ítéletet mondanak a körülöttünk zajló eseményekről, mint amilyet racionálisan igazolni tudnánk. Legyen szó génmanipulációról vagy klónozásról, vagy – a tudomány területétől némiképp elszakadva – abortuszról vagy homoszexualitásról, sok ember úgy érzi, tudja, mi a helyes és mi a helytelen. De vajon tényleg jó tanácsadó az undor és az iszonyat erkölcsi kérdések eldöntésében?
Leon Kass, az amerikai Bioetikai Elnöki Tanács 2001 és 2005 között regnáló elnöke szerint jobb tanácsadót az érzelmeknél el sem képzelhetnénk. „The Wisdom of Repugnance” (nagyjából: „Az iszonyodás bölcsessége”)című, a klónozás kérdését tárgyaló írásában (link) amellett érvel, hogy idegenkedésünk sokszor olyan mély igazságot fejez ki, amelynek racionális kifejtésére valami miatt képtelenek vagyunk. Példaként Kass többek között a kannibalizmust és az incesztust említi – ezekben az esetekben nemcsak hogy „igazat adunk” ellenérzéseinknek, de furcsállnánk is, ha valaki zsigeri ellenérzések nélkül, „pusztán” észérvekre hivatkozva érvelne ezen gyakorlatok ellen.
Hogy igaza van-e Kassnak – vagy inkább hogy miért nincs igaza –, többek közt azon múlik, hogy mit gondolunk az érzelmekről. Az érzelemelméletek egyik fő típusa – nevezzük kognitivizmusnak – szerint ahhoz, hogy bizonyos érzelmeink legyenek, rendelkeznünk kell bizonyos hitekkel vagy ítéletekkel. Tehát nem érezhetünk félelmet, ha nem gondoljuk, hogy az adott helyzet veszélyes, és nem érezhetünk bűntudatot, ha nem gondoljuk, hogy valami rosszat tettünk. Ennek alapján a klónozástól való iszonyodás azt az ítéletünket fejezi ki, hogy a klónozás rossz, természetellenes, stb. Ám, és ezen bukik el Kass érvelése, ebből még semmi okunk arra következtetni, hogy igazunk is van. Ahhoz, hogy kognitivista alapon igazolni tudjuk Kass állítását, azt kellene feltételeznünk, hogy mindazok, akik viszolyognak a klónozástól, tévedhetetlenek.
A non-kognitivisták – szemben a kognitivistákkal – azt állítják, hogy érzelmeink reakciók a testünk és a környezet változásaira. E szerint az elmélet szerint hitek és érzelmek viszonya pont fordított, mint ahogy a kognitivisták képzelik: onnan gondoljuk, hogy egy helyzet veszélyes, hogy testünk reagál a veszélyhelyzetekre, ez a reakció pedig érzelmekkel kapcsolódik össze. A non-kognitivisták legtöbbször valamilyen evolúciós elmélettel magyarázzák meg, hogy miért vannak érzelmeink és miért pont ilyenek. Ez a félelem esetében különösen evidensnek tűnik: nyilvánvaló evolúciós előnyt jelent, ha a veszélyhelyzeteket testünk gyorsan ismeri fel, és érzelmek formájában tudósít róluk. De hasonló történetekkel megmagyarázható az undor érzése is: a legelterjedtebb elmélet szerint az undor érzése azért volt felettébb hasznos, mert arra motiválta az embereket, hogy kerüljék az érintkezést a potenciálisan fertőző matériákkal.
Első ránézésre a non-kognitivizmus alkalmasnak tűnik Kass álláspontjának alátámasztására: mivel érzelmeink azért jöttek létre, hogy szó szerint életbevágó kérdésekről tájékoztassanak, érdemes rájuk hallgatni még akkor is, ha racionálisan nem tudjuk alátámasztani az általuk közvetített információt. Ám ez az érvelés két szempontból is erősen aggályos. Először is egyáltalán nem biztos, hogy a XXI. század embere számára valóban azok a releváns információk, amelyekre az evolúció – akkortájt kétségtelenül nem haszontalanul – érzékennyé tett. Amennyiben legfőbb életcélunk nem az, hogy eliszkoljunk a mamut elől, és minél több utódot hozzunk létre (bár ez utóbbi adózási szempontból kétségtelenül előnyös), akkor több mint valószínű, hogy érzelmeink bizonyos esetekben inkább terhesek, mintsem hasznosak. De van még egy további probléma: még ha elő is tudunk állni néhány roppant meggyőző sztorival arról, hogy miért előnyös evolúciósan mondjuk a rasszizmus (gyanakvás az idegen törzsekkel szemben) vagy a homofóbia (mi lesz a reprodukcióval?), ezek a magyarázatok akkor sem teszik semmissé mindazokat az erkölcsi indokokat, amelyek ezen érzések ellen szólnak. Azzal, hogy megmagyarázzuk, mit és miért teszünk, még nem bizonyítottuk, hogy amit teszünk, az helyes. Legyünk tehát kognitivisták vagy non-kognitivisták, érzelmeink csak arról számolhatnak be, hogy mi milyennek látjuk a világot (kognitivizmus), vagy hogy mi releváns információ egy ősember életben maradásához (non-kognitivizmus) – de semmiképp nem valami ősi, megfoghatatlan, intuitív morális tudás hordozói. Kezeljük őket fenntartásokkal!
Kapcsolódó linkek:
