A Mindentudás Egyeteme rendezvényeinek állandó vendége sokak Samu bácsija. Nem írom, hogy mindenki Samu bácsija, mert az enyém biztosan nem. Amióta a Mindentudás Egyeteme útjára indult, Samu bácsi ott volt mindenhol. Állítólag nem hagyott még ki egyetlen rendezvényt sem. És eddig mindig kérdezett. Hogy jelenség, nem tagadom. De hogy a tudományos ismeretterjesztés számára hasznos lenne, azt nem hiszem.

A híre jócskán megelőzte őt. Nekem sokáig nem adatott meg, hogy saját szememmel, fülemmel láthassam, hallhassam a kitartó öreget. Csak a Mindentudás Egyeteme 2.0 sorozat előadásain "tapasztaltam meg" a valóságban, mit is jelent az, ha Samu bácsi nekiáll kérdezni. Az első pár alkalommal még megmosolyogtam én is. Volt, hogy nevettem rajta. Aztán elkezdett idegesíteni a jelenség. Nagyon nem éreztem odaillőnek. Nem is a habitusa, kinézete, hanghordozása miatt, bár talán ezért is. Inkább a kérdéseivel volt bajom. Amit kérdezett, néha jó volt, néha talán még elfogadható, de nem egyszer gyenge, olykor pedig egyenesen buta kérdéseket tett fel.

A nanotechnológiáról szóló előadás utáni közönségkérdések sorában az utolsó volt az övé. Samu bácsi újra kameravégre került. És kérdezett egy hatalmas butaságot. Az előadó kedvesen megmosolyogta az öreget, majd rövid válaszában nagyon finoman érzékeltette, hogy a kérdéseben megbúvó állítás "ellentétes a tényekkel". Azt már nem mondta, hogy – ebből következően – a kérdés sem értelmes. Hiszen nem lehet olyan orvosi gyógymódról beszélni, amellyel "az egymilliomod nanométernyi gyémántmolekulát beviszik a véráramba, ami aztán ott majd jól meggyógyít mindent", amikor egy nanométernyi távolságon belül már négy szénmolekula sem fér el, amiből következően egymilliomod nanométernyi gyémántmolekula nem létezhet.

Egészen más méretek érvényesek tehát a valóságban, mint ahogy a kérdező a kérdésében feltételezte. A szénmolekulák és a nanométer közti "összefüggést" akkor, azon az előadáson, tehát az előző egy órában kétszer is elmondták. Egyszer még a műsorvezető, aki az előadás felkonferálásában ezzel a hasonlattal próbálta meg érzékeltetni a nanométer "nagyságrendjét", aztán az előadó is utalt erre a kapcsolatra. A kérdés tehát nemcsak önmagában volt orbitális csacsiság, de azt is jelezte egyben, hogy a kérdező vagy nem figyelt az előadásra vagy nem értette meg az előadó mondandóját. Esetleg mindkettő: se nem figyelt oda, se nem értett meg mindent.

A fenti minősítésem talán durva, talán sértő. Elnézést is kérek érte, de semmi bántó, személyeskedő szándék nincs bennem. Élje csak Samu bácsi az életét, látogasson csak el még sokáig a Mindentudás Egyeteme előadásaira, tőlem még kérdezhet is. Csak mi ne gondoljuk, hogy az ő személyének, az ő jelenlétének bármi köze lenne a tudományhoz, tudományossághoz.

Elgondolkoztam azon, vajon a királyok miért tartottak udvari bolondot maguk körül. Nem lehet-e, hogy az udvari bolondnak ugyanaz volt a „funkciója”, mint Samu bácsié? Egy okos barát azt mondta erre, hogy nem, mert az udvari bolond szerepe az volt, hogy kimondja a mások által kimondhatatlant, akit, ha nem lehetett, nem kellett komolyan venni, de a "bolond likból fújó bolond szelet" olykor a diskurzus részévé lehetett tenni. Ennek olykor nagyon is sok értelme volt. Itt erről szó sincs, szó nem lehet.

A tudósnak, a tudásnak reflexívnek kell lennie. Reflektálni kell önmagára: "mindenben kételkednie kell". Önmagában a leginkább. Samu bácsi ennek a tézisnek pont az ellenkezőjét szemlélteti.